SZIGOR
SZIGOR, (szig-or) fn. tt. szigor-t, tb. ~ok, harm. sz. ~a. 1) Szükölködő, szorúlt állapot, mely a testet mintegy öszvehúzza, szigárrá, töpörödötté teszi; honnan szigorú a székelyeknél am. szigár (szikár), sovány, hitvány testű. 2) Átv. erkölcsi ért. a fegyelemnek erős neme, mely másokat szűk, szoros korlátba szorít, szétcsapongni nem enged; továbbá szoros pontosság bizonyos hivatali eljárásokban, melynél fogva mások irányában kötelességünket és jogunkat tágítás nélkül gyakoroljuk. Nevelői, apai, birói, felügyelői szigor. A hivatalos vizsgálást egész szigorral végrehajtani.
E szónak fenn említett jelentései, továbbá a szigorú, szigorog, szigorgat, szigoruság, mint származékok oda mutatnak, hogy alapértelme szorult, szük, korlátolt anyagi vagy erkölcsi állapotra vonatkozik, minél fogva gyöke szig rokon értelmű azon hasonló gyökhangú szókkal, melyek valami szorosat, szüket, korlátoltat jelentenek, milyenek a csúcsosan öszvemenő szeg v. szög (angulus), szug, zug; az öszvetöpörödő szigár, szikár, szikkad; a töpörtőt jelentő zsikora, az öszvekuczoritó kutyabetegség neve zsigora, továbbá a zsugor, zsugori, zsugorodik, valamint a szük, (némely régieknél: szík), szegény stb.; mind ezeknek t. i. egyik gyökmássalhangzóját nyelvhegyi sz v. zs, másikat torokhang g v. k teszi, tehát gyökeik: szeg, szug, szig, szük, zsig, zsik, zsug. V. ö. SZEG, (3).
