Princeps
Princeps, általában első, élén álló, legfőbb, a köztársaság idejében olyan jelző, a melyhez nem a kor, születés vagy hivatal, hanem személyes tekintély által jutottak hozzá. Legkiválóbb volt e megtisztelő jelzők sorában az ú. n. princeps senatus név, mert vele járt minden tanácskozás alkalmával az első véleménynyilvánítás kiváltsága. Zon. 7, 19. E kitüntetés egész a Kr. e. 209. évig a hivatala szerint legidősebb patricius censoriust illette meg; de azontúl a hivatalviselésben való elsőségre tekintet nélkül adták meg a volt patriciusi censorok egyikének. A censura megszűnésével Sulla alatt fölhagytak a kitüntető elnevezéssel; a senatorok névsorát a hivatalra és hivatali korra tekintettel állították össze, a melyben mindig a legidősebb consularis férfiú neve állott elől, a nélkül, hogy ezért a p. senatus elnevezést megadták volna neki. Nem vették ezt föl Pertinax kivételével a császárok sem, minthogy hatalmuknál fogva nagyobb tekintélyre tartottak számot. Sall. Cat. 50. Gell. 4, 10. Liv. 27, 11. V. ö. Cic. Att. 1, 13. Augustus ugyan, mikor alatta az első census volt (Kr. e. 28), még bejegyezte magát mint p. senatust; de azután a p. czímmel a többi polgártól különböztette meg magát mint olyan, a ki a legelső közöttük (προχριτος των παντων, nem csupán π. της γερουσιας). Tac. ann. 11, 9. Dio 53, 1. Mon. Anc .6, 22. Tiberius is megelégedett a p. czímmel s csupán a katonaságra nézve akart imperator (αυτοχρατωρ) lenni. Dio 57, 8. Később, mikor helyette a Caesar és imperator czímet kapták föl, p., a mely egyébiránt sohasem vált hivatalos czímmé, mint egyszerű elnevezésük maradt fönn a császároknak. E czímből lett a császári uralom neve principatus (v. principium). Már a köztársaság idejében is alkalmazták hasonló értelemben mint a császárkorban a p. elnevezést az állam vezérférfiaira (principes civitatis, p. in re publica). Sall. hist. 3, 62, 63. Cic. fma. 1, 9, 11. V. ö. Sen. ben. 2, 27. Mint elnevezést alkalmazták továbbá arra, a ki valamely indítványt elkészített s írásbeli közzétételével első sorban írt alá (p. rogationis, a többi aláírók adscriptores), továbbá a senatusi követségek vezetőjére (p. legationis), a ki rendesen a legfőbb volt a követség tagjai közt (Sall. Jug. 16. Liv. 39, 33), s a pater patratusra. Serv. Aen. 9, 53. Már a köztársaság idejében olvassuk a p. vagy principes juventutis elnevezést olyanokra vonatkozólag, a kik kiváltak a korukbeli ifjúságból, de azért a kizárólagosság vagy czímbeli megkülönböztetés fogalma nélkül. Cic. fam. 3, 11, 3. Sull. 12, 34. Verr. 1, 53. Liv. 2, 12. 6, 13. 9, 14. A császárkorban mint megtisztelő de különös jogokkal vagy köteleségekkel össze nem kötött czímet viselik azt a császári herczegek, a kik a toga virilis feltöltésével az ifjak, a római lovagok sorába lépnek, mindaddig, míg magasabb czímhez (pl. senatorság, társkormányzó) nem jutnak. Dio 59, 8. 78, 17. Ov. a. a. 1, 194. Mon. Anc. 3, 5. Tac. ann. 12, 41. Később ifjú császárok (pl. Caracalla) is tetszelegnek vele. CS. JÓ.
