Kommunikáció.
Kommunikáció.
Az állatok közlésmódjának, híradásainak a tanulmányozásával a zooszemiotika foglalkozik. Ennek a tudománynak alaptétele, hogy bizonyos fokig minden állat társas lény és minden fajnak sajátos közlési problémái vannak. Különösen vonatkozik ez a fejlettebb társas életet élő állatcsoportok tagjaira, amelyek állandó érintkezésben, kapcsolatban vannak egymással. Az egyazon fajhoz tartozó egyedek számára elengedhetetlen, hogy megkülönböztessék és felismerjék egymást, és hogy információkat közöljenek fajtársaikkal. Az állatok közlési módjait nagy általánosságban a következő csoportok szerint osztályozzák: 1. kémiai jelzések; 2. optikai jelek; 3. póznyelv; 4. tapintási rendszerek; 5. hangadások.
Ez az osztályozás persze - mint ált. minden ilyen jellegű csoportosítás - eléggé esetleges és nem teljes. Újabban az optikai jelzéseken belül négy csoportot szokás emlegetni: a színeket, a formákat, a mozgásokat (gesztusokat, grimaszokat, tagjelzéseket), valamint a fényjelzéseket; ezen túlmenően, szinte minden egyes állat valamiféle titokzatos, ún. telepatikus közlési jelek révén is kommunikál egymással. Ennek a sajátos ~nak jelentős része hangtalan, és jeltelen, ill. füllel nem hallható, szemmel nem látható, parányi rezdülések, sejtések, megérzések furcsa jelrendszeréről van szó. A közlésmódnak ez a helyenként ma még kétségtelenül titokzatos, speciális formája - amelyet némi egyszerűsítéssel hangulati jelzésrendszernek v. hangulati-érzelmi ~nak nevezhetünk - ősrégi. Valaha az ember is ismerte az ilyenfajta hang nélküli beszélgetés művészetét, de ez a közlési forma a szónyelv kifejlődésével lassan fölöslegessé vált, és ennek arányában teljesen a háttérbe szorult. Az állatok azonban - főként a közösségben élő fajok - kénytelenek egymás lényéből kiolvasni: mire készül a másik a következő pillanatban. Ennélfogva az ún. hangulati adó-vevő készülékük sokkal fejlettebb, mint az emberé.
Kutyáink - mint valóban fejlett szociális lények - igen változatosan (egyes magatartáskutatók szerint mintegy félszáz jellel) képesek kifejezni, hogy egy adott pillanatban milyen hangulatban vannak. Közlésmódjaikban elsődleges szerep jut a különböző hangadásoknak (» Hangjelzések), de rendkívül jelentős ~s eszközök a » szagjelzések, a különböző kifejező testtartások, pózok (» Póznyelv), a » faroktartások is. Ebből a felsorolásból nem hagyhatjuk ki a » mimikát sem. A kutya ajkai, fülei, szemeinek környéke - és bizonyos fokig maguk a szemek is - együttesen olyan mechanizmust alkotnak, amelyek ugyancsak a kifejezések sokaságára adnak módot.
Mindazok a különböző kedélyállapotokra jellemző kifejezések és jellegzetességek, amelyek a farkasnál megtalálhatók, a kutyánál is fellelhetők. A különbség csupán az, hogy a kutya a kérdéses cselekvéseket nem hajtja végre olyan nagy pontossággal. A farok nélküli kutya pl. nem csóválhatja a farkát, a lelógó fülű eb nem adhatja a kedélyállapot változásának ugyanolyan jeleit, mint a farkas.
