Olaszország (Italia, azelőtt Saturnia, Oenotria, l. a mellékelt térképet), Európa D-i államainak egyike Svájc, az osztrák császárság, Adriai-tenger, Otrantói-szoros, Jóni-, Földközi-, Tirreni-tenger és Franciaország közt. Határai nagyobbára természetesek ; a szárazföldiek hossza 1400, az oceanikusaké 3210 km. És a hozzá tartozó szigeteké 3128 km. (Szárdiniáé 1098, Sziciliáé 1017, Elbáé 118 és a többi 70 szigeté 895). Az É. Sz 46° 40' (Monte-Trugnone) és 37° 55' (Spartivento-fok) közt meg a K. h. 6° 34' (Monte-Tabor Bardonnéchenél) és 18° 26' (Otranto-fok) közt fekvő ország szélessége É-on több mint 500, de Gaeta és az Adriai-tenger közt csak 130 km., hossza pedig a sziciliai Passero-fokig 1020 km. Területe a hivatalos adatok szerint 288,540 km, amiből 2107 a tavakra esik.
Olaszország
Felülete. O.-ot a természet 3 részre osztotta: 1. Kontinentális O.-ra, amely a Po völgyéből áll és Felső-O.-nak is hívják ; 2. A tulajdonképeni O.-ra, vagyis a félszigetre és 3. A szigetekből álló O.-ra. Átlagos magassága a tenger szine fölött 517⋅17 m. Hegyei 2 nagy hegyrendszerhez tartoznak ; ezek É-on az Alpok, középen és D-en az Apenninek. A kettő közt határul legtöbben a Tendai-, mások a Cadibonei és újabban az olasz katonai törzskar a San-Bernardo-hágót tekintik. Az Alpok O. É-i határán óriási félkört alkotnak, malyek a Po-lapályra meredeken ereszkednek le és legmagasabb csúcsaik csak részben tartoznak O.-hoz. Egészen olasz földön van a Monte Viso és a Grand Paradis (4178 m.), amely utóbbi az olasz hegyek közt a legmagasabb. Az Alpok kiágazásai O.-ban jóval alacsonyabbak, mint a határon emelkedő láncok ; ilyenek a Motterone, a Lago Maggiore, a Monte Baldo (2198 m.) a Garda-tó mellett, az Orobia-lánc az Adda felső folyásánál, amelynek legmagasabb csúcsa a Brunone (3161 m.). Ezeken kívűl a Po-lapályon vannak egyes elszigetelt hegycsúcsok, aminők a Montferrati-hegyek (5-700 m.), a Piave és Paicenza közt a San Colombano, vicenza mellett a Berici és Padova közeléban az Euganei-hegyek. Változatossá teszik még a Po-lapályt azon hatalmas morenák, amelyeket az egykoron messze D-nek lenyuló glecserek hagytak hátra ; köztük a leghosszabbak a Dora Ripuaria (130 km.) ésa az Adige-menti (280 km.). A hágók, amelyek az Alpokon átvezetnek: a Tendai (1873m.), a Mont-Cenisi (2091 m.), a Kis-Szt.-Bernát-hágó (2177 m.), a Nagy-Szt.-Bernát (2472 m.), a Simplon (2020 m.), a Szt.-Gotthard (2114 m.), a Lukmanier (1917 m.), a Maloja (1811 m.), a Bernina (2336 m.), a Stelvio (2797 m.), a Reschen (1445 m.), a Brenner (1331 m.), a Tonal (2002 m.), és a Tarvisi (814 m.). Az Apennin (l. o.) O. középső és D-i részeit ágazza be. A síkságok (a felület 38%-a) nagyobbára a qarter-korszak alkotásai ; iszaplerakódások által keletkeztek és ma is terjeszkedővan vannak a tenger felé. Legnagyobb köztük a lombardiai vagyis Po-síkság: 500 km.-nyi hosszuságban és átlag 120 km. szélességben terjed el a Ny-i Alpoktól az Adriáig ; Ny-ről K-nek és É-ról D-nek lejtősödik. É-i szegélyét jelölik a következő helységek: Biella (410 m.), Como (215 m.), brescia (151 m.), Bassano (120 m.), Cividale (139 m.), a D-i szegélyt Alessandria (95 m.), Parma (58 m.), Modena (35 m.), Bologna (50 m.), és Forli (31 m.). Jóval kisebb lapályok a Campagna di Roma (l. o.), a Campagna Felice, a Tavoliere de Puglia és az Arno torkolata. A legjellemzőbb geologiai képződmények a tercier-korszakból valók, csekélyebb mértékben a quarter-korszakból. A mezozói képződményekből egyedül a kréta foglal el nagyobb területeket. Archaikus kőzetek csak szigetszerüleg fordulnak elő a félsziget Ny-i részében ; továbbá a toscanai szigetek, Szárdinia, Szicilia ÉK-i része, az Aspromonte és Sila áll belőlük. Az olasz félsziget jelen alkjának kifejlődése csak a másodkorszak végével kezdődik és a quarter-korszakig terjed, sőt még jelenleg sem szünt meg. A Gargano és Apulia csak a pliocen-korszak végével csatlakozott az Apenninhez ; a jégkorszakban az Alpok glecserei óriási mennyiségü törmeléket hordtak a Po-lapályra ; magát az Apennint is D-nek egészen a Gran Sassóig nagy glecserek fedték. A jelen időkban a hegyek lehordása és a folyók deltájának kibővülése még mindig O. felületének lassu átalakulására mutat. Fontos tényező O. felületének átalkításában még a vulkáni tevékenység, amley kétségkivül már a tercier-koszakban nis éreztette hatását, még pedig legnagyobb mértékben a tirreni parokon és az Alpok D-i lábánál ; itt mutatják ezt a Berici- és az Euganei-hegyek. Nagyobb terjedelmet vett az Apenninek Dny-i oldalán ; itt vannak a közép-O.-i és campaniai csoportok. Az előbbinek területe mintegy 6000 km és az Albaniai-hegyekben végződik ; megkülönböztetik benne a Bolsenai-tó körül a ciminai csoportot, a Braccianói-tó és Tolfa körül a sabatinit és a Tiberistől D-re a latint, amelyhez az Albaniai-hegyek is tartoznak, ahol még a történelmi időkban is voltak kitörések. A Ferentino és Frosinone közt elterülő kis herniki csoport meg a Rocca Monfina (1005 m.) csatolja a közép-O.-i vulkni csoportot a campaniaihoz ; ehhez tartozik a félszigeten még máig is működő vulkán, a Vezuv. Ennek közelében vannak a Flegrei-mezők (l. o.). Procida, Ischia és a Ponza-szigetek e vulkáni területnek folytatása a tengerben ; számos zátony és lapos sziklasziget a Nápolyi-öbölben valószínűleg szintén tenger alatti vagy összedült vulkánok maradványai. A Lipari-szigetek (l. o.) és a rég kialudt Monte-Lauro csoportra osztható. O. és különösen Szicilia még klasszikus hazája ezenkivül az iszapvulkánoknak is ; Sziciliában Girgenti közelében , továbbá Caltanissetta mellett (a Terra pilata) és Cianciana körül vannak, a szárazföldön pedg az É-i Aoenninben Panaro és Enza közt. Míg a tulajdonképeni vulkáni tevékenység a Vezuvra és Etnára szorítkozik, a göldrengés Calabriában és Szicilia ÉK-i részében, ahol az utóbbi 1500 év alatt minden századra átlag 10 nagyobb földrengés esik, továbbá Basilicata, Campania, a Fucino-tó medencéje és a Monte Sibillini környéke. Még az aránylag legnagyobb biztonságot élvező Ny-i Po-síkságon, Torino környékén is egy-egy századra egy errősebb földrengés esik.
A partok, szigetek és vizek. A francia határtól a Speziai-fokig a Riviera di Ponente és di Levante ugyanazon alakulatokat mutatják mint a Provence ; meredek hegyfokok, szelid parthalások egymást követik és mindenütt buja déli növényzet közt nyaralók és festői kis helységek láthatók. A Riviera de Levantéből nyulik ki a két legfontosabb hegyfok a Portofno és a Porto Venere és itt emelkedik ki a tengerből Palmaria sziget. A toscanai partok nagyobbára üledékekből állnak, amleyek a közeli kis szigeteket is a szárazföldhöz csatolták ; a piombino és Argentaro nevü hegyfokok egykoron különálló szigetek voltak, ameylek közül különösen az utóbbit alacsony és keskeny földnyelv csatolja a kontinenshez. Ezen partok előtt emelkedik ki a tengerből Elba szigete ; az e szigetet a száraztől elválasztó tengercsatornában vannak Cerrboli és Palmajola kis szigetek ; É-on tőle Capraja és Gorgona, D-re Pianosa, Formica, Monte Cristo, Giglio és Giannutri. Az Argentarótól Circellő-fokig nyuló római part nagy szabályosságot mutat, szelid hajlásokat tesz a nem messze kinyuló Linaro, Porto d'Anziói és Asturai hegyfokok közt. Ez a part is üledékekből áll ; porto d'Anzio és Terracina közt nyulnak el a Pontini-mocsarak. A nápolyi partvidéken ismét nagy változatosság uralkodik ; a Circello és Miseno-fok közt van a Gaetai-öböl, a Miseno- és Campanella-fok közt a Nápolyi-. A Campanella és Licasa közt végül a Salernói-öböl. Ezen öblök előtt emelkednek ki a tengerből Capri, Ischia és Procide, tovább É-ra pedig Ventotene, a régi Panditaria és San stefano, továbbá Ponza, Palmarole és Zannone. A Calabriai-félsziget tövében nyilik a Palicastrói-öböl ; közepén a félszigetet a Santa Eufemiai és Squillacei-öböl szorítják össze, D-i végében a dell'Armi és Spartivento-fokok közt pedig a Messinai-szoros nyulik el. A Kalabriai-félszigetet K-en a Tarentói-öböl vize mossa, amelyet K-en a Terra d'Otranto határol. A Terra d'Otranto partjainak, amelyek a Santa Maria di Leuca nevü fokban végződnek, némi változatosságot a Tarentói-öböl kölcsönöz. O. keleti partjait az egyhanguság jellemzi ; D-en van a Manfredoniai-öböl, a kitünő, Brindisiről elnevezett kikötő ; az Ofanto torkolatától Mandredoináig számos a laguna, a többi közt a Salpii ; a Gargano-félsziget É-i részén van a Varanói és Lesinai laguna. Garganótól Anconáig a partok csaknem egészen egyenes vonalat irnak le ; csakis a della Penna-fok nyulik ki belőlük. A velencei, üledékből álló partokat, amelyekből a Po deltája mindig tovább és tovább terjed K-felé, a lagunák jellemzik, amelyek közt a Comacchio a legnagyobb, a Malamocco és Lido Velencénél a legismertebb, de amelyeket a folyók iszapja mindig kisebb és kisebb területre szorít. Szicilia és Szárdiniát l. e cimek alatt. O. legnagyobb folyamrendszee a Po (l. o.). Rajta kívül az Adriai-tengerbe torkollnak az Adige (l. o.), a medröket folyton változtató Isonzo, Tagliamento, Livenza, Piave, a Brenta, Bacchiglione, a Montone és Ronco, Savio és Fiumicino, amely utóbbi alkalmasint a hires Rubicon lehetett. Az Apenninek keleti lejtőjéről az Adriai-tengerbe csak apróbb folyók jutnak el ; ilyenek a Metauro, Sangro, Trigno, Biferno, a Candelaro a leghosszabb, a Cevajo és Ofanto. A Calabriai-félszigetről jönnek a neto és Crati ; ezek, valmint a Sinni, Basente és Bradano a Joni-tengerbe, illetőleg Tarentói-öbölbe szakadnak. Az Apenninek Dny-i lejtőjén ismét hosszabb folyók fakadnak. Toscanát öntözi a Serchio, az Arno (l. o.), a Cecina, a jóval hosszabb Ombrone, amlynek alsó része körül vannak a toscanai Maremmák. Latium legfontosabb folyója a Tiber (l. o.), amelytől D-re van még a Garigliano (l. o.) és a Volturno. Tavakban is igen gazdag O. Strelbitsky számítása szerint összes területük 2107 km. A legnagyobbak az Alpok tövében vannak: a Verbano, vagyis Lago Maggiore, amely a melletee levő kisebb tavakkal (Orta 14 km), Varese 16, Comabbio, Monate, Lugano vagyis Ceresio) egykoron összefüggött ; a Lario vagyis Comói- és a Garda-tó. A Po-síkság apró tavai mind eltüntek, kivéve a két mantovait. Toscanában a kisebbek a Bientinai vagyis Sestói s a massaciuccoli. Umbria. Latium és az Abruzzok tavai közül a Fucinót kiszárították ; ellenben a Perugiai vagyis Trasimenói (120 km) a kis Chiusi és Montepulciano, a mély Bolsenai (108 km), a bracciano, a vulkáni krátert kitöltő Vico, a szép környékü Albanói és Nemi, valamint a kis Matese máig is megvannak.
Éghajlat és mezőgazdasági termékek. Klimatikus szempontból O.-ban négy vidéket különböztetnek meg ; ezek: 1. A felső-olaszországi 13° évi középhőmérséklettel. Jelentékeny hőmérsékleti különbözetek vannak a tél (2⋅6°) és a nyár (23°) közt ; télen sokszor a hőmérő -15°-ig száll alá és az Adria lagunáit néha vékony jégréteg borítja és néha több napig hó fedi a vidéket ; déli gyümölcsök csak a védettebb vidéken teremnek meg. E zónában, amely az Apenninektől É-ra fekszik, kiválik a felső-olaszországi tavak vidéke, ahol a tél melegebb és a nyár valamivel hűvösebb. Az évi csapadékmennyiség 967 mm.; legkevesebb az Apenninek lábánál (Bolognában 2437 mm.); az őszi esőzések ugyan tulnyomjóak, de a nyáriak sem hiányzanak. 2. A közép.olaszországi zóna, amely É-on a 41°30' szélességi körig terjed és a Rivierát is magában foglalja ; itt tulajdonképeni tél csak a hegyekben van ; az olaj- s narancsfa a völgyekben mindenütt diszlik ; az évi középhőmérséklet 14-15° ; a tél (7°) és nyár (25°) között még mindig nagya akülönbség. A Tirreni-tenger melléke azonban valamivel kedvezőbb fekvésü, mint az Adriai-tengeré. Ez a zóna már beleesik az equinokciális esők övébe. Az esőzés mindenütt elég jelentékeny (San Remóban 700, Rómában 1300 mm.). 3. Az alsó-olaszországi öv, amely O.-nak még hátralevő részét foglalja magában a legdélibb csúcs kivételével ; itt a hőmérő még télen is ritkán mutat kevesebbet 3°-nál és az alacsonyabb helyeken sok télen át havat nem látni ; az alsoe és minden déli gyümölcs a szabadban telel ki ; az évi középhőmérséklet 16-18°. Ez már a téli esőzések öve, ahol nyáron 4-5 hónapon át az esők elmaradnak. Az esőzés Ny-on (Nápolyban 826 mm.) több mint K-en (Molfettában 545). 4. A félsziget legdélibb végét és Sziciliát magában foglaló öv ; ebben a hőmérő legritkábban esik a 0 alá ; a datolya és cukornád is tenyészik ; az évi középhőmérséklet (18-20°) nagyobb, mint az előbbieké, de a szárazság is hosszabb tartamu (5-6 hónap). Az évi átlagos esőmennyiség 653 mm.; a zivatarok télen a leggyakoriabbak.... O.-ban nyáron az ég rendesen derült és a forróságot a tenger felől jövő szelek enyhítik, de nem ritka a szárazság és nyáron át a tikkasztó scirocco. Az ember egészségére különösen károsan hatnak a földből sok helyen kiemelkedő ártalmas gőzök, amelyek maláriát okoznak. Maláriától mentes csak 6 tartomány van: a három liguriai, továbbá Firenze, Pesaro e Urbino és Piacenza. Az alábbi kis táblázat mutatja az évi, a jan. és jul. Középhőmérsékletét a legfontosabb meteorologiai állomásoknak:
O. talaja nagyobbára termékeny ;a lombardiai sikságon nehéy és fekete ; a nagyobbára kopár hegyeken sovány, de a völgyekben termékeny ; a maremmákban és a római Campagnában steppei természetü, D-i O.-ban végül könnyű és kevésbé jól termő. A növényzet a középső és D-i részen mediterrán jellegü, éppen ugy a fauna is. Az egész területnek 86⋅9%-a termékeny és 13⋅1%-a terméketlen ; továbbá 12%-a erdő és 36%-a megmivelt. A földmívelésnek 3 módja van: 1. A coltivazione per econmia v. a mano propria azaz a tulajdonos maga míveli a földet ; ez van leginkább elterjedve Piemontban és Liguriában, de megvan O. egyéb részeiben is: Rómában, Abruzzi e Molisében, Campaniában, Apuliában, Basilicatában, Calabriában, Sziciliában és Szárdiniában is. Ez terjed leginkább. 2. A colonia parziaria azaz a felében való megmivelés, a tulajdonos és bérlő a nyereségben, valamint veszteségben egyenlő mértékben osztozkodnak ; ez leginkább Toscanában, a Markákban és Umbriában szokásos, tulnyomó még Emiliában és gyakori Lombardia és velence bizonyos részeiben, továbbá Abruzzi e Molisében, Campaniában és Sziciliában, végül igen csekély mértékben Apuliában, Calabriában és Szárdiniában. 3. A rente fejében való mivelés (affitto) dívik Lombardiában és Velencében, Emiliában, Campaniában, Abruzzi e Molisében, Piemontban és Sziciliában, kevésbé Umbriában, a Markákban, Toscanában. Felső-O.-ban a bérletet 3, 6 v. 9, Alsó-O.-ban 2, 4 v. 6 évre szokták megkötni. Latifundiumokat mívelnek Vercelli, Pavia, Milano, Cremona, Chioggia, Ferrara, Grosseto, Róma, Caserta közelében, Apuliában, Basilicatában, Calabriában, Sziciliában pedig Girgenti és Trappani környékén. Nagyobbrészt azonban a föld O.-ban kis részekre van darabolva. Egykoron O. táplálta a maga lakóit; most azonban gabonanemüekre nézve behozzzatalra szorul. A földmiveléssel foglalkozók, akik 15 évesek v. idősebbek, az 1881-iki népszámlálás szerint az összes lakosságnak 67%-át tették. Az egyes fontosabb mezőgazdasági termékekre nézve a következő kis tábla nyújt felvilágosítást:
E táblázatból kitünik. Hogy a búza és rizs termelésére újabb időben kevesebb, de a szőllő és burgonya termelésére több, illetőleg nagyobb területeket fordítanak. Búzát főképen Felső-O.-ban, Toscanában és az egykori népolyi tartományokban, rizst, amiből még mindig jut kivitelre is, leginkább Novara, Pavia, Milano, Mantova és Ferrara tartományokban, kenddert és lent a Markákban, Umbriába, Emiliában és a D-i tartományokban termesztenek. Fontos termék még a déli gyümölcs, különösen Nápolyban és Sziciliában ; a citrom- és narancsfák számát 1892-ben 16millióra s egyéb gyümölcsfák számát 1893-ban 3.145,500-ra becsülték. Egyéb növényországi termékek még édes gyökér, sáfrán a szigeteken, eukornád és pamutfa a D-i vidékeken, különösen Salernóban, Calabriában, Sziciliában és Szárdinia szigetén. Az állattenyésztés állapotát a következő számok mutatják: 1890. volt 5 millió szarvasmarha, 6.900,000juh, 720,000 db. Ló, 1.800,000 kecske és ugyanannyi szertés. 1892. exportáltak 18,358 db. szarvasmarhát és importáltak 29,796 db.-ot, exportáltak 22,766 juhot és importáltak 12,268-at, exportáltak 48,462 db. sertést és importáltak 3971-et. 1892-ben a nyert gyapju volt 9.958,000 kg. 17.974,166 lira értékben. Az állattenyésztéssel áll kapcsolatban a sajt-, különösen parmeyán- és strachinosajt- meg a szalámikészítés, amiből sokat adnak el a külföldnek. Újabb időben házi szárnyasok tenyésztése is jelentékeny gazdasági ággá lett. Ennél is fontosabb azonban a selyemhernyótenyésztés, ami különösen Lombardiában és Piemontban virágzik, de egész O.-ban el van terjedve ; 1892-ben 531,869 személy foglalkozott vele, azonkívül 175,000 munkás dolgozott a nyers selyem készítésséneél. 1893. A nyert gubók súlya 104.991,900, 1894. Pedig 88.184,000 font volt. Az erdészet a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumnak van alárendlve, malynek kebelében egy külön erdészeti tanács (consiglio forestale) van fölállítva. Az erdők területe körülbelül 4.175,000 ha. Az összes erdészeti termékek értékét közel 90 millió lirára becsülik és pedig az épüoletfát 1.374,547 m-re és 17.062,006 lirára, tüzelő fát 6.289,341 m-re és 20.6322,380 lirára, a faszenet 3.019,148 m-re és 18.133,294 lirára, a másodrendü erdészeti termékek értékét 32.174,111 lirára. A mezőgazdasági, állattenyésztési és erdészeti termékek értéke kerek számban: gabona, bor gyümölcsök stb.-é 3230 millió lira, állatok és állati termékeké 1424 millió, erdészeti termékeké 88, összesen 4742 millió lira. A gazdasági melléktermékeknek, minő a zöldség, tyúk, tojás stb., értéke ismeretlen, de egyedül ezen tárgyakból az évi kivitel mintegy 80 millió lira. A tengeri halászat olyan országban, ahmeylnek oly kiterjedt partvidéke van, sok embert foglalkoztat. 1893 dec. 31. A halászatnál alkalmazott hajók és bárkák száma 21,423,59,536 t. tartalommal, a halászoké pedig 67,559. A legtöbb halat szolgáltatja a Velence körüli laguna-vidék, különösen a Comacchio, a Messinai-szoros és a liguriai partok környéke. A halászat fő termékei a tonhal (1892-ban 1.580,755 lira értékben), korallok (2391 kg.), szardella, szárdinia, spongya stb. Az 1892- fogott halak értékét 16.346,400 lirára becsülték. Ennek dacára a ngay halfogyasztás az oka, hogy halakban az import a kivitelt 26 millió lirával mulja felül.
Bányászat és ásványvizforrások. A bányászat különböző érceken kívűl márványt, sót, ként és barnasenet szolgáltat. Gazdag vasérctelepek vannak Elba és Szárdinina szigetén, továbbá piemontban, Bergamo és Brescia tartományokban ; rézércek Aostánál és Toscanában ; ólomércek Genovában. Lucában és Szárdinia szigetén ; cinkércek Szárdiniában és Lombardiában (Seriana völgyben) ; ezüstércek Szárdiniában ; kéneső Castell' Azzara, Santa Fiora környékén és Gosaldóban ; mangán az aostai völgyben, Liguriában és Szárdiniában ; antimon Toscanában és Sziciliában ; antracit az aostai völgyben ; barnaszén főképen Toscanában, Szárdinia szigetén és Vicenza tartományban. Legjelentősebb bányatermék azonban a kén, melyet leginkább Sziciliában, még pedig 604 bányában bányásznak ; az évi termelés értéke 196 millió lira ; a bányászat középpontja Caltanissetta, továbbá Girgenti és Catania ; a kéntermelés összesen 34,466 munkást foglalkoztat, akiknek szomoru sorsa az O.-i közvéleményt már több ízben foglalkoztatta. Tengeri sót legtöbbet főznek Cagliarinál. Trapaninál, továbbá Elbán, az Emiliákban, Bari és Rüma tartományokban ; egyéb sót főznek Volterrában és Salsomaggioréban ; kősót nyernek Calabriában és Sziciliában, timsót Montioniban és Civitavecchia mellett Tolfában. A márványbányászat központjai Carrara, Massa és Serravezza, az alabastromé Volterra. Az 1893-iki bányászat eredményeit a következő táblázat mutatja:
| Az ásvány neve | | Bányák száma | | Tonna | | Lira | | Munkások száma |
| Vasérc | | | 43 | | | 191,305 | | 1.782,667 | 2,042 |
| Réz- és mangánérc | 21 | | | 105,914 | | 2.655,134 | 2,316 |
| Cinkérc | | | 104 | | | 132,767 | | 10.467,074 | 10,922 |
| Ezüstérc | | 8 | | | 1,236 | | 1.177,973 | 926 |
| Aranyérc | | 22 | | | 7,393 | | 663,733 | | 515 |
| Kéneső | | | 17 | | | 48,910 | | 1.466,482 | 1,008 |
| Szén | | | 32 | | | 317,249 | | 2.173,506 | 2,105 |
| Kén | | | 604 | | | 417,671 | | 29.616,675 | 34,466 |
| Só, grafit és egyéb | 56 | | | 76,432 | | 3.635,389 | 1,720 |
| Összesen | | 913 | | | 1.329,074 | 57.906,180 | 56,314 |
Ezekhez járulnak még a különböző kő- és márványbányák, amelyek körülbelül 20,000 embert foglalkoztatnak és évi termelésüket 20 millió arany lirára becsülik. A meleg, különösen kéntartalmu források száma igen nagy ; legtöbb van az Apenninekben és a vulkáni területeken. Egyedül pesaro, Ancona, Macerata és Ascoli tartományokban van 54 kénes, 45 sótartalmu, 11 vasas ásványvizforrás, Teramóban 54, Basilicatában 50 stb. Ischia szigetén 30 meleg alkalikus forrás van, amelyek közül néhány 80° C. meleg. Igen fontosak a bórsavtartalmu gőzforrások a toscanai érchegységben, amelyek kis vizzel telt medencékből (Langoni) szállanak föl ; ezek közt a legnagyobb a Lago-Sulfureo Monte-Rotondo mellett ; ennek gőzei néha 127°C. melegek. A meleg forrásokhoz mérten a fürdők is számosak. Meleg sótartalmu fürdők Abano, Battaglia, Montecatini és Poretta ; kénes fürdő: Abano és Acqui ; Alkalikus: Bagni di Lucca, Bormio, San Giuliano (Pisánál) és Ischia ; jódfürdő: San pellegrino. Számosak a tengeri fürdők, különösen a liguriai parton (San Remo, Alassio, Savona, pegli, Genova, Nervi, Spezia stb.), továbbá van Livornóban, Civitavecchiában, ischián, Nápolyban, Castellamareban, palermóban, Velencében stb. E fürdők nagyobbára klimatikus gyógyhelyek is ; hozzájuk járulnak még a felső-olaszországi tavak mellett levő helyek (Bellagio, Pallanza stb.) is.
Lakosság, ipar és kereskedelem. O. mai egész területére kiterjedő első népszámlálás 1871-ben és a második és utolső 1881-ben volt. Az első szerint a lakosság volt 26.801,154, a második szerint 28.459,628. Az 1893-iki adatok csupán becslésen alapulnak ; e szerint a lakosok száma 30.724,897, akik az egyes tartomnyok, illetőleg a most már érvényen kívűl helyezett compartimentó közt a következőképen oszlottak meg:
| A tartomány ill. compartimento | A lakosok száma |
| összeírás szerint | becslés szerrint |
| Alessandria | 729,710 | 784,835 |
| Piemont | 3.070,250 | 3.289,237 |
| Porto Maurizio | 132,251 | 143,104 |
| Lombardia | 3.680,615 | 3.982,412 |
| Velence | 2.814,173 | 3.042,155 |
| Reggio Emilia | 244,959 | 250,257 |
| Massa e Carrara | 169,469 | 180,479 |
| Toscana | 2.208,869 | 2.296,011 |
| Ascoli Piceno | 209,185 | 216,839 |
| Pesaro e Urbino | 223,043 | 235,570 |
| Aquila degli Abrussi | 353,027 | 379,253 |
| Abruzzi e Molise | 1.317,215 | 1.374,764 |
| Campagna | 2.896,577 | 3.095,132 |
| Bari delle Puglie | 679,499 | 781,589 |
| Potenza (Basilicata) | 524,504 | 544,443 |
| Reggio di Calabria | 372,733 | 397,208 |
| Calabria | 1.257,883 | 1.326,781 |
| Caltnaisetta | 266,379 | 317,133 |
| Szicilia | 2.927,901 | 3.404,665 |
| Összesen | 28.459,628 | 30.724,897 |
Az 1881-iki cenzusban kimutatott lakososk közt volt 14.265,383 férfi és 14.194,245 nő ; mindezek közt volt idegen 59,956 és pedig 16,092 az osztrák-magyar monárkiából, 12,104 svájci, 10,781 francia, 7302 angol, 5234 német, 1387 orosz, 1286 amerikai, 1212 görög, 922 spanyol stb. Nemzetiségre nézve a lakosság nagyon egyöntetü ; tulnyomóan olasz, habár egyes részekben klönböző nyelvjárás is az uralkodó. Idegen nemzetiségüek vannak és pedig franciák Aosta, Pinerolo, Susa környékén és Torino tartományban közel 100,000; németek Domodossola és Varallo járásokban, Novara és Torino tartományokban 3-4000 ; albánok 55-60,000 ; görögök 20-25,000 ; spanyolok 7-8,000. Vallásra a népszámlálás nem volt tekintettel ; a lakosság tulnyomó nagy része katolikus ; a nem katolikus papság följegyzései szerint volt 62,000 protestáns és 38,000 izraelita. Foglalkozás szerint az 1881-iki népszámlálás szerint következőképpen oszlott meg a 9 éven felüli lakosság:
| Foglalkozás | Férfi | Nő | Összesen |
| Földmívelés | 5.124,431 | 3.048,951 | 8.173,382 |
| Állattenyésztés | 213,556 | 30,,896 | 244,452 |
| Kertészet | 58,914 | 14,425 | 73,339 |
| Erdészet | 53,226 | 6,425 | 59,651 |
| Ipar | 2.281,317 | 1.904,144 | 4.185,461 |
Vendéglősség és
| ruházás | 51,500 | 99,594 | 151,094 |
| Kereskedelem | 246,618 | 33,155 | 279,773 |
| Forgalom | 310,347 | 2,664 | 313,011 |
Tőkepénzes és
| nyugdíjas | 427,456 | 535,425 | 962,881 |
| Szolgálatban lévő | 265,605 | 447,800 | 713,405 |
| Honvédelem | 160,175 | - | 160,155 |
Polgári
| közigazgatás | 167,252 | 3,400 | 170,652 |
| Kultusz | 103,161 | 28,424 | 131,585 |
| Egészségügy | 44,333 | 15,384 | 59,717 |
| Szépművészetek | 31,174 | 4,450 | 35,624 |
| Napszámos | 121,562 | 8,267 | 129,829 |
Fogságban levő
| vagy koldus | 73,188 | 56,493 | 129,681 |
Foglalkozás
| nélküli | 1.307,691 | 4.998,965 | 6.306,656 |
| Összesen | 11.258,969 | 11.292,158 | 22.551,126 |
A városi és falusi lakosság közt éles különbséget tenni O.-ban nehéz, mivel D-i O.-ban a földmiívelő parasztok is a városokban laknak és onnan mennek ki földjeik megmívelésére. Némi fogalmat nyujthat a lakosság e tekintetben való megoszlására néve, hogy a 69 tartományi és a 215 járási székvárosban összesen 7.082,163 ember lakik és a többi községben 21.377,465. A népmozgalomra néve a következő adatok nyujtanak felvilágosítást:
| Év | Házasságok száma | Élve születettek | Halálozások |
| 1889 | 230,451 | | 1.149,197 | | 768,068 |
| 1891 | 227,636 | | 1.132,139 | | 795,327 |
| 1892 | 228,572 | | 1.110,573 | | 802,779 |
| 1893 | 225,523 | | 1.125,146 | | 776,704 |
A kivándorlási adatokat az olasz statisztika a kiszolgáltatott útlevelek szerint állítja össze. 1893. A kivándoroltak összes száma 246,751 volt. - Az 1893-iki becslés szerint 12 városnak van 100,000-nél több lakosa.
Az iparos tevékenység, különösen a nyagipar a szén hiánya miatt csak lassan emelkedik ; de a fejlődés e téren is nem tagadható.
Az utóbbi 10 év alatt a vasiparral foglalkozók száma 5732-ről 11,395-re, a pamutiparban alkalmazott orsók száma pedig 10 év alatt csaknem megnégyszereződött. Az 1881-iki népszámlálás szerint az iparral foglalkozük száma 2.281,317 férfi és 1.904,144 nő volt. Legfontosabb iparágak a fonó- és szövőipar. A nyers selyem termelésében O. Európa minden más államát felülmúlja, de a selyemfonás és szövés is sok kezet foglalkoztat. A selyemfonás leginkább virágzik Lombardiában, különösen Como tartományban és Piemontban, a selyemszövés Comóban, Genovában, Casertában, Torinóban és Nápolyban. A len- és jutaipar szolgálatában 60,000 oró és 750 mekanikai szövőszék áll ; évi termelésének értékét 70-80 millió lirára becsülik. A gyapjuipar 345,000 orsóval, 9000 szövőszékkel (felében mekanikaiak) és 28,000 munkással, a pamutipar pedig 1.800,000 orsóval dolgozik ; amazt leginkább Piemontban, Milano, Vicenza és Caserta tartományokban üzik. Bőrt és bőrtárgyakat szolgáltat Torino, milano, Brescia, Parma, Modena, Livorno és Catania.
Az üvegműipar ismét eljutott azon fokra, amelyen régebben állott ; velence és Murano (4580 munkás) utolérhetetlenül szép üveggyöngyöket és mozaikot készít. A kameák és mozaik készítésének székhelye Róma, kameákat készít még Nápoly, mozaikot Firenze. Elefánt- és más contfaragványaival kitünik Firenze, Livorno és Arozzo ; teknősbéka-faragványokkal Nápoly. A papiripar (1892-ben 420 gyár, 300 géppel, 17,000 munkással) újabban szintén jelentékeny haladást tanusított, éppen ugy a butor- és kesztükészítés (Nápoly és Milano). Kémiai cikkeket évenként mintegy 40 millió lira értékben készítenek Genovában és Milanoban, szappant Liguriában, Apuliában és Sziciliában. A gépgyártás alárendelt jelentőségü ; Genovában, Sampierdarenában, Sestri Ponentében, Nápoly mellett, Pietrarsában, Torinóban és Milánóban azonban vannak nagy gyárak.
Fontos a szalmafonás, különösen Firenze környékén, ahol már mintegy 300 év óta űzik. Arany- és ezüstárukat készít Róma, Milano, Nápoly, Velence és Catania (a genovai, flliligrán munkák és a velencei aranyláncok régóta híresek) ; bronztárgyakat Firenze, Torino, Milano és Velence ; korallokat csiszol Genova, Livorno és Nápoly ; húrokat készít Nápoly, ugyanez és Cremona hangszeeket. A likőrgyártás magas fokon áll Piemontban és Lombardiában. Nagyban készítenek viaszkgyufákat Torino, Milano, Velence és Moncalierei. A sör- és cukorgyártás nem jelentős. O. földrajzi helyzete megkönnyíti a forgalmat idegen országokkal.
Az egységes királyság alapítása után a külkereskedelem hirtelen emelkedést mutatott, azután jó ideig stagnált és 1888 után hanyatlott, de az 1892 és 1893-iki forgalom ismét egy kis emelkedést mutat. A monárkiánkkal való kereskedést az 1891 dec. 6. kötött kereskedelmi szerződés szabályozza Az áru- és nemes ércforgalom az 1889-93-iki időközben lirákban a következő volt:
| Év | | Áruforgalom | | | Nemes ércforgalom |
| bevitel | | | kivitel | | bevitel | | kivitel |
| 1889 | 1,391.154,246 | | 950.645,760 | 49.612,800 | 55.058,100 |
| 1890 | 1,319.638,433 | | 895.945,253 | 57.648,000 | 66.655,100 |
| 1891 | 1,126.584,583 | | 876.800,155 | 54.286,700 | 62.709,400 |
| 1892 | 1,173.391,983 | | 958.187,220 | 43.971,600 | 53.907,100 |
| 1893 | 1,191.227,553 | | 964.188,135 | 43.014,800 | 94.173,900 |
Az 1893-iki külforgalomban a jelentékenyebb áruk értéke volt lirákban:
| Búza és gabona | | 146.441,060 | Nyers és fonott selyem | | 251.383,900 |
| Nyers pamut | | 108.578,800 | Selyemhulladék | | | 30.226,700 |
| Szén | | | 93.110,025 | Selyemkelme | | | 17.146,847 |
| Épületfa | | 26.548,264 | Selyemgubó | | | 6.092,500 |
| Nyers cukor | | 29.461,125 | Bor | | | | 53.566,839 |
| Finomított cukor | 1.145,747 | Olaj | | | | 47.383,490 |
| Nyers gyapju | | 25.611,200 | Friss gyümölcsök | | 51.684,795 |
| Gépek | | | 26.401,072 | Tojás | | | | 30.748,120 |
| Nyers selyem | | 62,062,200 | Koráll-készítmények | | 19.248,300 |
| Halak | | | 30.030,261 | Kender és len | | | 29.679,384 |
| Vas és fém | | 11.641,454 | Kén | | | | 24.869,392 |
| Kávé | | | 31.548,115 | Rizs | | | | 11.236,920 |
| Selyemkelék | | 9.054,343 | Nyers pamut | | | 19.130,210 |
Kender és
| lenfonalak | | 11.599,140 | Márvány | | | 9.784,743 |
| Bőrök | | | 29.676,248 | Hús (nyers és füstölt) | | 13.651,328 |
| Sajt | | | 11.411,805 | Szőrme | | | | 13.874,287 |
| Dohánylevél | | 15.612,672 | Szalmafonatok | | | 5.396,500 |
| Pamutkelmék | | 21.842,626 | Festő- és cserzőanyag | | 13.489,941 |
| Lovak | | | 9.641,700 | Szarvasmarha | | | 7.005,970 |
| Pamutfonalak | | 2.,086,393 | Ló | | | | 661,200 |
| Ásványolaj | | 11.994,096 | Sertés | | | | 2.554,244 |
| Rizs | | | 14,140 | | Cinkérc | | | | 11.321,800 |
Vasúti
| felszerelések | | 4.141,638 | Ólomérc | | | 889,760 |
| Indigó | | | 4.646,900 | Búza | | | | 141,540 |
| Olaj | | | 3.326,800 | Egyéb gabona | | | 5.103,700 |
| Selyemhernyótojás | 2.610.750 |
Azon országok, amelyekkel O. élénkebb kereskedelmi összeköttetésben áll és a forgalom értéke 1000 lirákban a következők 1892 és 1893-ban:
| Ország | | | Bevitel innen | | Kivitel oda |
| Franciaország | | | 204,486 | | 194,187 | | 187,390 | | 226,251 |
| Nagy-Britannia | | | 244,759 | | 251,550 | | 114,428 | | 106,247 |
| Osztrák-magyar monarkia | 127,311 | | 122,381 | | 109,411 | | 121,483 |
| Németország | | | 144,077 | | 147,755 | | 147,848 | | 149,906 |
| Oroszország | | | 124,271 | | 130,501 | | 10,225 | | 8,529 |
| Svájc | | | | 51,993 | | 55,488 | | 178,365 | | 193,556 |
É-amerikai Egyesült
| Államok és Kanada | | 78,791 | | 95,634 | | 100,147 | | 81,629 |
| Török-, Szerb-, Oláhország | 38,772 | | 31,253 | | 15,888 | | 17,766 |
| Belgium | | | 27,259 | | 28,111 | | 25,572 | | 23,137 |
| Argentinia | | | 20,573 | | 15,697 | | 25,876 | | 37,317 |
| Közép-Amerika | | | 14,177 | | 8,183 | | 643 | | 1,448 |
| Ázsiai brit birtokok | | 66,299 | | 69,734 | | 14,620 | | 14,907 |
| Egyiptom | | | 18,556 | | 22,485 | | 10,713 | | 10,129 |
| Spanyolország és Gibraltar | 9,215 | | 10,419 | | 11,017 | | 8,618 |
A külforgalom jelentékeny része a tengeri úton halad. 1893. Az olasz kikötőkbe érkezett összesen 116,401 ahjó 24.958,403 tonna tartalommal ; ezekből 106,569 volt olasz 16.616,227 tonna tartalommal, a többi idegen. Eltávozott az olasz kikötőkből 115,944 hajó 25.051,098 tonna tartalommal, közülük volt 106,249 olasz hajó 16.932,879 tonna tartalommal. A főbb kikötők hajóforgalmát 1893. A következő tábla mutatja:
| A kikötő | | Érkezett hajó | | | Eltávozott hajó |
| | szám szerint | tonna tartalommal | szám szerint | tonna tartalommal |
| Genova | | 5,626 | | 3.676,397 | | 5,656 | | 3.662,532 |
| Livorno | | 3,966 | | 2.073,564 | | 3,833 | | 1.203,167 |
| Nápoly | | 5,982 | | 2.363,884 | | 5,886 | | 2.350,744 |
| Messina | 3,972 | | 1.571,251 | | 4,047 | | 1.576,215 |
| Palermo | 3,565 | | 1.460,956 | | 3,509 | | 1.406,395 |
| Velence | 3,530 | | 973,651 | | | 3,414 | | 988,666 |
O. kereskedelmi flottája 1893. állott összesen 6341 vitorlásból 588,268 tonna tartalommal és 327 gőzösből 208,193 tonna tartalommal. Ez utóbbiaknak több mint a fele a Societá Florio e Rubattino (Genova és Palermo) tulajdona. A belső forgalom tekintetében O. az egyesítés óta jelentékeny haladást tett. Az országutak v. államiak, illetőleg nemzetiek (7900 km.) vagy tartományiak (34,800 km.) vagy községiek (37,000 km.). A folyami utak hossza 1540 km. (Pón 543, Adigén 212, Tiberen 144,,, Arnón 106 km.), a hajózó csatornáké 1055. Az olasz vasutak hossza 1894-ben 9006 angol mérföld, amelyeknek több mint fele állami (l. Olasz vasutak). A rendes, hosszabb tengeri hajójáratok közül 2 megy K.-Indiába és Khinába, 4 K.-Afrikába, , 3. É.-Afrikába, 2 Argentiniába és 4 a Levantéba. 1893 jun. 30. Összesen 6951 postahivatal volt. A táviró állami kezelés alatt áll. 1893. A vonalak hossza 22,061, a vasúti táviróké pedig 1715 angol mérföld.
Alkotmány, közigazgatás és szellemi műveltség. O. alkotmánya a Szárdinia részére kiadott és 1848 márc. 4. Károly Albert király által szentesített Statuto fondamentale del regnón alapszik. E szerint a végrehajtó hatalom egyedül a királyt illeti meg, akinek trónja a szavójai ház férfiágából O. királya ; családjával együtt a róm. kat. egyház hive, 18 éves korában nagykoru ; trónraléptekor a törvényhozó terstület jelenlétében esküt tesz. A törvényhozói hatalmat megosztja a törvényhozó testülettel. Ez két házból áll: a szenátusból (Senato) és a képviselők házából (Camera de Deputati). A szenátus tagjai a királyi ház férfitagjai, ha 21-ik életévöket elérték és azok, akiket a király élethossziglan az állampolgárok 21 kategoriájából szenátorokká kinevez. E kategoriák a püspökök és érsekek, magas rangu állami tisztviselők, képviselők, akik 3 ízben voltak a törvényhozó testület tagjai. Oly egyének, akik a haza körül bármily téren érdemeket szereztek, akik 3 év óta legalább 3000 lira egyenes adót fizetnek stb. A szenátornak kinevezésekor legalább 40 évesnek ekll lennie. Számuk nincs meghatározva. 1892-ben 390-en voltak. A képviselők háza 508 tagból (57,000 lakosra 1) áll, akiket az 1882 szept. 24-iki (módosíttatott 1891 máj. 5-iki, 1892-iki és 1894-iki törvények által) választói törvény szerint 5 évre választanak. Választó az, aki legalább 21 éves, tud írni és olvasni és legalább 19-80 lira egyenes aedót va. Lakásáért, boltjáért legalább 150-400 lirát fizet vagy végre diplomás ember. Minden megválasztott képviselőnek legalább 30 évesnek kell lennie. Meg nem választhatók a lelkészek, egyházi testületek tagjai, az állami és udvari tisztviselők (kivéve a miniszterket, államtitkárokat, az államtanácsa elnökét és tagjait, a felsőbb biróságoknak, a közoktatásügyi, egészségügyi, építészeti és bányatanácsnak tagjait meg a rendes egyeemi tanárokat, de ezek közül is a miniszterek és államtitkárok kivételével legfölebb 40-en lehetnek a képviselőház tagjai), polgármesterek, tartományi követek, szóval akik az államtól fizetést húznak vagy oly társaságok alkalmazottjai, amelyeket az állam szubvenionál, végül azok, akik az államtól koncessziót kaptak vagy vele szerződéses viszonyban állanak. A szenátus elnökét és alelnökét a király nevezi ki, a képviselőházi elnököt és alelnököt ellenben maga a képviselőház. Mindkét háznak van joga törvényeket javasolni, de pényügyi törvények csak a képviselőházból indulhatnak ki. Az 1892-iki képviselőválasztásnál az arra jogosultaknak csak 55⋅8%-a gyakorolta jogát. Egy-egy választó kerületben, hogy a választás érvényes legyen, a választók legalább 1/6-ának kell ebbeli jogát gyakorolnia. Sem szenátorok, sem képviselők fizetést nem húznak ; e helyett vasúton és gőzhajón az egész országban ingyen utazhatnak. A király a végrejhajtó hatalmat a törvényhozásnak felelős miniszterei által gyakorolja. A miniszterek száma 11 és pedig: 1. bel-, 2. kul-, 3. kincstár-, 4. pénz-, 5.igazság és kultusz-, 6. had-, 7. tengerészet-, 8. kereskedelem-, ipar- és földmíves-, 9. oktatás-, 10. közmunka- és 11. posta- és táviróügyi miniszter. Ezeknek egyike vezeti az elnökséget. Közigazgatás szempontjából O. 69 tartományra van fölosztva. Ügyeiket a végrehajtó hatalmat képviselő és a kiráytól kinevezett prefektuson kívűl a tartományi tanács és a tartományi bizottság intézik. A tanács tajgajit (20-60) a választók választják 5 évre (minden évben 1/5-öt újra) ; e tagok minden évben tartanak ülést és a maguk köréből választják a 6-10 tagu állandó bizottságot. A községi ügyeket az öt évre választott községi tanács, a 2-10 tagból álló giunta s a sindaco intézi. A községek panaszos ügyeiben az 1889 febr. 10-iki törvény megalkotása óta a Giunta provinciale amministrativa itél. Az igazságszolgáltatás céljából O. fel van osztva 20 felsőbb bírósági kerületre, ezek járási törvényszékekre (162) és ezek ismét mandamentókra, összesen 1548-ra. Büntető ügyekben az 1890 janu. 1. Büntető kódex megalkotása óta egyes birák (pretori), büntető törvényszékek (tribunali) és esküdtszékek, mint fölebbezési forumok a törvényszékek és a fölebbviteli törvényszékek itélnek. A római semmítőszék csak a törvényes formák meg nem tartása miatt oldhat fel bármely ítéletet. 1892. Elitéltek az egyes birák 297,343 egyént, a törvényszékek mint első foku biróságok 69,616-ot és az esküdtek 3346-ot. A szegények istápolása a magán jótékonyságnak (opere pie) van fentartva. O. pénzügyei nincsenek kedvező helyzetben. A pénzügyi és vűjun. 30-ával végződik. Az utóbbi években az összes bevételek és kiadások a következők voltak:
| Év | | Bevételek | | Kiadások | | Különbség |
| 1890-91 | 1,898.177,802 | 1,852.446,332 | + 45.731,470 |
| 1891-92 | 1,747.951,589 | 1,796.090,394 | - 48.138,805 |
| 1892-93 | 1,748.429,655 | 1,739.085,890 | + 9.343,765 |
| 1893-94 | 1,774.037,483 | 1,772.018,331 | + 2.019,152 |
| 1894-95 | 1,679.983,397 | 1,784.729,503 | - 104.746,106 |
A jövedelem főképen az egyenes adókból (föld-ház, jövedelem után) és indirekt adókból (vámok, szesz, sör-, szénsavas víz-, cukor-, puskapor-fogyasztási adók, a dohány- és sómonopolium és a lutri) folyik be. Az 1895 jun. 30. Végződött pénzügyi évben a budget fő tételei voltak (a bevételekben és kiadásokban a következő 4 kategoriát különböztetik meg: I. Valóságosak, II. tőkeforgalom, III. vasútépítés, IV. időszakiak):
I. kategoria. Egyenes adók:
| Állami javak után | | 10.304,893 |
| Állami vasutak után | | 72.129,050 |
| Különböző tőkék után | | 3.866,890 |
| Örökösödési adó | | 37.000,000 |
Indirekt jövedelmek
| Fogyasztási adók | | 84.230,000 |
| Dohánymonopolium | | 192.500,000 |
| Visszafizetések | | | 36.730,495 |
| Különböző jövedelmek | | 9.391,740 |
| I. kategoriából összesen | | 1,494.747,413 |
IV. kategoria.
| Állami birtokok bérlete | | 15.439,514 |
| Papirpénz-alap kamatai | | 14.875,322 |
| IV. kategoria összesen | | 60.834,732 |
Rendkivüli bevételek:
II. kategoria (állami javak
| eladása, adósságok stb.) | | 113.194,815 |
| Összes bevételek | | 1679.983,397 |
Kincstári minisztérium:
I. kategoria (kamatok,
civillista, törvényhozó
| testület stb.) | | | 801.121,649 |
Pénzügyi minsiztérium:
| Igazságügyi minszstérium | 34.154,247 |
| Külügyi minisztérium | | 15.424,135 |
| Belügyi minisztérium | | 57.302,803 |
| Hadügyi minisztérium | | 224.225,327 |
Földmívelés-,
kereskedelem- és iparügyi
| Összes rendes kiadások | | 1,575.380,991 |
Rendkivüli kiadások:
Kincstárügyi minisztérium
| I. kategoriabeli | | | 18.714,112 |
| II. kategoriabeli | | | 75.596,952 |
| Pénzügyi minisztérium | | 3.435,577 |
| Igazságügyi minisztérium | 86,527 |
| Külügyi minsztérium | | 30,500 |
| Belügyi minsztérium | | 2.003,003 |
| Közmunkaügyi minsztérium | 98.773,107 |
| Hadügyi minisztérium | | 2.880,000 |
| Ipar- stb. ügyi minsztérium | 1.171,902 |
| Összes rendkivüli kiadás | 209.348,512 |
| Összes kiadás | | | 1,784.729,503 |
A régibb időkből való és az újabb deficitek által növelt államadósság nagy összegre rúg és kamatai évenkint sokat nyelnek el. 1893 jul. 1. Az összes államadósság kitett 11.862,491,275 lirát, egy-egy lakosra esik tehát 395 lira. A nemzeti vagyont ezzel szemben 54,700 millióra becsülik. A községek összes bevétele 1891-ben 644.875,465, a tartományoké pedig 128.509,261 lira volt ; a községek adóssága 1892. volt a 1.175.653,421, a tartományoké 174.935,367 lira.
Az általános hadkötelezettség 1875 jun. 7. óta törvény ; minden fegyverforgató férfira a 20-ik életévtől kötelező s 19 évig tart. A hadkötelesek három kategoriába tartoznak ; az első kettőből sorshúzással ujoncoznak, a harmadikba a póttartalékosokat s általában azokat osztják, akik rendes csapatszolgálatot egyáltalán nem is teljesítenek s csak 30 napi kiképzésben részesülnek. Az első kategoria a gyalogságnál 2-3, a többi fegyvernemeknél (a lovasságot kivéve, hol a hadköteles 4 évi tényleges és 5 évi tartalékos szolgálat után azonnal a népfölkelőkhöz osztatik be) 3 évig sorhadi szolgálatot teljesít, mely után a 8-ik szolgálati év betöltéseig a tartalékba, a következő 4 évig a honvédségbe, s az utolsó 7 évben a népfelkelés kötelékébe tartozik. A második kategoria 5 évig (melyből 2-6 hónapig csapatszolgálatot végez) a rendes hadserregbe, 4 évig a honvédséghez és 10 évig a népfölkeléshez osztatik be. A harmadik kategoria a hadkötelezettség egész tartama alatt (19 évig) a népfölkeléshez tartozik. A hadsereg élén a király áll, kinek alantas közegei a hadügyminiszterium , a vezérkar és a 12 hadtestparancsnokság. A gyalogság áll 96 gyaloezredből, 12 vadászezredből (bersaglieri), 75 alpesi századból (alpini), melyek összesen 346 zászlóaljat számlálnak. A 9 lovassági dandárban együtt van 10 könnyű (lancieri) és 14 nehéz (cavalleggieri) lovas ezred, összesen 144 eskadronnal. A tüzérség 24 tábori ezrede összesen 192 üteget számlál. Mihez még 1 lovas (6 üteggel) és 1 hegyi (9 üteggel) tüzérezred járul ; a vár-, illetőleg parti tüzérség összesen 17 zászlóaljat tesz ki. A műszaki csapatok (utászok, hidászok, vasúti és távirótisztek stb.) összesen 4 ezredet tesznek ; kivülük van még 12 élelmezési s ugyanannyi egészségügyi század, továbbá minden ezredhez még külön 2-3. málha- és egy pótosztag is tartozik. Az állandó hadserghez sorozzák a 11 légió csendőrséget (carabinieri) is ; a kelet-afrikai külön hadserreg körülbelül 12,000 emberből áll, melynek mintegy harmadát benszülöttek (ascari) teszik. A hadsereg békeállománya 1893. a következő volt:
| Fegyvernem | | Tisztek | | Legénység | Lovak | | Fölszerelt ágyuk |
| Gyalogság | | 6468 | | 150,399 | | 2,327 | | - |
| Tábori tüzérség | | 948 | | 23,162 | | 10,632 | | 768 |
| Lovas tüzérség | | 50 | | 1,180 | | 771 | | 36 |
| Hegyi tüzérség | | 48 | | 1,208 | | 623 | | 54 |
| Műszaki csapatok | 327 | | 8,222 | | 824 | | - |
| Élelmezési csapatok | 212 | | 1,900 | - | | | - |
| Összesen | | 9356 | | 221,682 | | 98,606 | | 858 |
amelybe a csendőrség és az afrikai hadsereg létszáma nincs fölvéve.
Az olasz hadi tengerészetet a lissai vereség (1866) után egészen újjá szervezték, s az 1877 máj. 10-iki törvény elrendelte, hogy a flotta növelendő és különösen a támadásra szervezendő. Igy épültek a hatalmas páncélosok (Italia, Lepanto, Duilio), melyekhez hasonlókat évekig egy állam sem birt építeni; 1887. pedig új szervezetet dolgoztak ki a flotta számára, s egyszersmind a parti erődítési terveket is végleg megállapították. Ezen új előirányzat szerint a hajóállomány 1897-re ugy egészítendő ki, hogy legyen 282 támadársa kész harcképes hadi hajója, köztük 76 sor- és páncélos hajó, 16 szállító- és 19 torpedó-hajó, továbbá 120 első és 58 másodosztályu torpedó-naszád a partok védelmére. A flottát a hadi tengerészeti miniszter igazgatja, s állománya a három hadi kikötő (Spezia, Náépoly és Velence) kerületébe van beosztva; 1885 óta Tarentót is hadi kikötővé alakítják át. Parti erődök és kikötők vannak Szárdiniában (Magdolna-öböl), Genovában, Civitavecchiában, Gaitában, Portoferrajóban stb. A hadi tengerészet létszáma (1894) 1608 tiszt és 22,648 altiszt és matróz; hajóállománya (1895 elején) 51 hadi (páncélos vagy sorhajó) hajó 7 rangfokozatban; 171 torpedóhajó 4 rangfokozatban, 44 szállító és iskolai hajó 4 fokozatban, s még 20 hajó, mely kikötőszolgálatot teljesít: összesen 286 hajó.
Rómának nemcsak mint O. fővárosának, de egyebeken kívűl mint a róm. kat. egyház középpontjának is nagy jelentősége van. A Rómában székelő és a pápa közvetlen közelében élő 6 kardinális püspökön kívűl van O.-ban 49 érsekség és 221 püspökség, amelyek közül 12 érsekség és 64 püspökség közvetetlenül a szt. atyának van alárendelve. Az érsekek és püspökök kinevezésének joga a pápát illeti meg, de a székfoglalásához a királyi exequatur szükséges. A parochiák száma 20,465. Az 1850-iki Siccardi-törvény Szárdinia királyság területén a kat. papság juriszdikcióját és minden kiváltságát megszüntette. E törvény 1861. az egész királyságra kiterjesztetett. 1866. pedig az olasz parlament az összes szerzetek fokozatos megszüntetésének szükséges voltát mondotta ki. A szerzeteknek ily módon megüresedő birtokait az állam foglalta le. A szellemi műveltség terén még mindig nagy a hátramaradás, bár a javulás tartós. Az 1881-iki népszámlálás adatai szerint sem irni, sem olvasni nem tudott Felső-O.-ban a lakosságnak 40·85%-a, Közép-O-ban 64·61%-a, Dél-O.-ban 79·46%-a és a szigeteken 80·91%-a. A haladást mutatja az, hogy a házasulók közül sem irni, sem olvasni nem tudott 1866. a férfiak 59·96%-a és a nőknek 78·97%-a, 1881-ben 48·24%, illetőleg 69·90% és 1892-ben 40·24%, illetőleg 58·10%. Az iskolalátogatás kötelező és ingyenes a 6-9 éves gyermekekre nézve, de e törvény egész szigorral iskolák és tanítók hiányában végre nem hajtható. Mindazáltal az iskolába járó gyermekek száma az utóbbi 28 év alatt 80%-kal szaporodott. A középiskolák vagy liceumok (licei), amelyek az egyetemekre készítenek elő, v. algimnáziumok (ginnasi) vagy reáliskolák (scuole tecniche), amelyeknek felsőbb kurzusai istituti tecnici, ezeken kívűl vannak nagyobb számmal kereskedelmi tengerésziskolák. Mindezek száma és látogatottságára nézve a következő táblázat nyújt felvilágosítást. 1891-92. évben:
| Az iskola neme | | Száma | | | Tanítók | | | Tanulók |
| Gyermekkertek | | | 2,348 | | 6,135 | | 149,196 | | 142,928 | | 292,124 |
| Magán iskolák | | | 49,217 | | 50,819 | | 50,819 | | 1.033,547 | 2.266,593 |
| Esti és vasárnapi iskolák | 8,404 | | 8,952 | | 62,706 | | 124,733 | | 187,439 |
| Tanító- és tanítónőképzők | 7,131 | | 7,144 | | 159,922 | | 64,379 | | 224,301 |
| Liceumok | | | 149 | | 1,538 | | 2,135 | | 15,894 | | 18,029 |
| Gimnáziumok | | | 321 | | 1,853 | | - | | - | | 15,713 |
| Scuole tecniche | | | 735 | | 4,449 | | - | | - | | 57,525 |
| Istituti tecnic | | | 399 | | 2,893 | | - | | - | | 9,392 |
| Kereskedelmi tengerész-isk | 74 | | 1,315 | | - | | - | | 34,244 |
| Nyilvánosnéisk. | | | 21 | | 179 | | - | | - | | 1,492 |
A népiskolákat a községek tartják fenn és az állam csak segélyez némelyeket. A tanító-, tanítónőképzőkben és liceumokban az állam fizeti a tanítókat; a gimnáziumokról és ráliskolákról is a községeknek kellene gondoskodniok, de az állam itt is nyújt segítséget. Az állam 1892-93. az iskolák fenntartására 40.974,936, a tartományok 1891-ben 5.390,045, a községek ugyanekkor (beleszámítva az állami segélyt is) 74.793,108 lirát fordítottak. Azonkivül vannak alapok is, amelyeknek jövedelmét ezen iskolák fentartására fordítják. Az egyetemek vagy államiak, vagy szabadok; látogatottságuk s a tanárok száma a következő táblázatból tünik ki:
| Állami egyetemek helye | Tanárok száma | Hallgatók száma |
Szabad egyetemek:
Ezen egyetemek nagyobb része mellett vannak szakkurzusok állatorvosok, bábák, gyógyszerészek stb. számára. Az egyetemeken kivüli főiskolák még: a királyi felsőbb tanintézet Firenzében, a kir. Politechnikum Milanóban, a tudományos és irodalmi akadémia ugyanott. Felsőbb szakiskolák: a kir. Iparmuzeum Torinóban; a technikai tanárképző; a királyi felsőbb kereskedelmi iskola Velencében, tanárok, konzulok, nemzetgazdák stb. számára; a királyi felsőbb mezőgazdasági iskolák Milanóban, porticiban és Pisában; a felsőbb hajóépítő iskola Genovában; az archeologiai iskolák Pompejiben és Rómában és Pesaróban. A katonai kiképzés szolgálatában állanak: a hadi iskola Torinóban, a katonai akadémiák ugyanott és Modenában; a hadi tengerész-akadémia Livornóban; a katonai akadémiákra előkészítő iskolák Nápolyban, Rómában, Milanóban, Messinába és Firenzében; az altiszti iskola Casertában és katonai orvosi szakiskola Firenzében. A tudományos és művészi intézetek közül kiválnak még: a 15 állami és számos privát akadémia, köztük az Accademia della Crusca Firenzében, a muzeumok, képtárak megbecsülhetetlen kincseikkel, a szépművészetek ápolására szolgáló iskolák és számos rajziskola, különösen Toscanában és Umbriában. Az állami könyvtárak száma (1891) 32, amelyeket 943,903 olvasó használt. Az 1893 dec. 31-iki kimutatás szerint volt O.-ban 1897 hirlap és folyóirat, közülük naponkint megjelent 138, kétszer vagy háromszor hetenként 144, egyszer hetenként 627, kétszer vagy háromszor havonként 338, havonként 443, két vagy több havonként 105, alkalomszerüleg 102. Volt továbbá köztük politikai tartalmu 525, nemzetgazdasági v. jogi 318, mezőgazdasági 191, vallásos 216, tudományos és szépirodalmi 172, orvosi 126, zenei és drámai 36, szépművészeti 10, katonai 10, földrajzi 11, humorisztikus (nem politikai) 55. Könyv megjelent 9489, köztük teologiai 698, iskolai és pedagogiai 921, történelmi és földrajzi 565, életrajz 413, szépirodalmi és költemény 1504, matematikai és természettudományi 363, orvosi 676, mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi stb. tartalmu 1047.- O. címerét l. a Címerek színes képmellékletén.
A középkor első századai.
O. története a nyugat-római birodalom bukásával kezdődik. Miután a nyugat-római birodalom tartományai a germánok hatalmába kerültek (I. Népvándorlás), maga Itália , a birodalom középpontja, sem kerülhette el a sorsot. 476 Odoaker, egy germán zsoldos csapat vezére, letette az utolsó nyugat-római császárt, Romulus Augustulust s császári cím nélkül, névleg mint a kelet-római császár helytartója, tényleg azonban egészen függetlenül kormányozta Itáliát. Uralmát 489. a keleti gótok döntötték meg, kik Nagy Theodorich királyuk vezérlete alatt Itália földjén birodalmat alapítottak. Teodorich bölcs uralma alatt Itáliának nyelvök, vallásuk és régi intézményeik birtokában megmaradt népei jól érezték magukat, de halála utána kelet-római birodalom hatalmas császára, Justinianus megbuktatta a gót birodalmat. Hosszu és elkeseredett küzdelemben (536-555) Justinianus kitünő vezérei, Beizár és Narzes, kiirtották a keleti gótok népét s az elpusztult Itáliát a kelet-római birodalom egyik tatományává tették, melyet a császár nevében a Ravennában székelő exarcha kormányzott. De a nyomasztó bizánci uralom csak pár évig tartott: Már 568. betörtek a longobardok Alboin királyuk vezetése alatt s Észak- és Közép-Itáliát kiragadták a bizánciak kezéből, kik régi birtokaikból Itáliában csak a félsziget déli részét, Sziciliát, Velencét, Ravennát, a Pentapolist (Rimini, Pedaro, Fano, Sinigaglia, Ancona) és Rómát tartották meg. A VII. sz. végén a keleten kitört képrombolás miatt Róma kivonta magát a görög uralom alól. De mivel a longobardok királyai is vágytak Róma birtokára, az időközben különösen I. Nagy Gergely alatt nagy tekintélyre emelkedett szentszék a frankokkal szövetkezett. Először a II. István pápától segélyül hívott pipin frank király avatkozott be az olasz ügyekbe. Két hadjáratban (754. és 756.) leverte Aistulf longobardi királyt és a longobardoktól elvett Romagnát és Pentapolist Rómával együtt a pápának adományozva, megvetette alapát a pápák világi hatalmának.
Pipin utódja Nagy Károly, 774. örökre véget vetett a longobard birodalomnak, melyet a frank birodalomhoz csatolt és 800. visszaállította a nyugat-római császárságot is. A frank birodalom intézményei behatoltak O. középső és északi részeibe, de Velence és Dél-Itália továbbra is bizánci birtokok maradtak (Szicilia kivételével, melyet 827-864. az arabok birtak) és Benevent is, saját longobard hercege alatt, csak névleg tartozott a frank birodalomhoz. A verduni egyezség alapján O. a frank I. Lothárnak jutott, kit az olasz királyi és a római császári trónon fia II. Lajos követett (855). Midőn ez utóbbiban 875. a Karolingok olasz ága kihalt, a német és francia Karolingok igyekeztek O.-ot megszerezni, de nem nagy szerencsével. Kopasz Károly és Arnulf mellett, kik a császári koronát fejükre tétették, olasz nagyok birotolták a hatalmat a feldarabolt ország egyes részeiben. E belviszályokat felhasználva, délről az arabok és északról a magyarok törtek be és pusztították ismételten a szerencsétlen országot. 894. a friauli őrgróf I. Berengár nyerte el a királyi, majg 915. a császári koronát is, de 924. meggyilkoltatott s miután egyideig Rudolf burgundi király és Hugo provencei gróf vetéledtek az olasz koronáért, 933. névleg az utóbbi nyerte el a hatalmat. Hugo és fia Lothár mellett II. Berengár ivreai őrgróf emelkedett nagy hatalomra, ki 950. Lothár halála után a királyi címet felvette s Lothár özvegyét, az uralomra igényt tartó Adelhaidot elzáratta. A fogoly Adelhaid felhivására I. Ottó német király beavatkozott az olasz ügyekbe. 951. átkelt az Alpokon, a fogságból megszökött Adeelhaidot nőül vette s az olasz vaskoronát fejére tétette. Berengár, mint a német király hűbérese, megtartotta ugyan a hatalmat, de midőn a német felsőséget lerázni akarta, Ottó 961. másodízben jelent meg O.-ban, Berengárt végképen megfosztotta a hatalomtól és 962 febr. 2. római-német császárrá koronáztatta meg magát XII. János pápa által, mi által O. sorsát a német birodalméhoz fűzte.
A római császári cím megújítása felkeltette a német királyokban a nagyravágyást a régi római császárok hatalmára; mint római császárok urai akartak lenni nemcsak Németországnak és O.-nak, hanem a szentszéknek és az egész kereszténységnek is. Igy jutottak végzetteljes összeütközésbe a pápasággal, mely szintén ilynemü fő hatalomra törekedett. Már XII. János pápa, ki I. Ottót császárrá koronázta, le akarta rázni a német felsőséget, ami miatt Ottó a pápát méltóságától megfosztotta, s magának és utódainak döntő befolyást igyekezett biztosítani a pápaválasztásra. I. Ottó Dél-Itáliát is, mely részint az arabok, részint a görögök kezében volt, meg akarta szerezni, s hogy arra jogalapot nyerjen fiát Ottót Theophania görög hercegnővel házasította össze. II. Ottó fegyverrel kisérlette meg Dél-O. meghódítását; azonban az arabok Calaliriában hadastul döntőleg megverték (982.). Kiskoru fiának, III. Ottónak uralma alatt Róma összeköttetése a német birodalommal meglazult. Halálával pedig (1002) minden rend felbomlott O.-ban. Lombardiában a nagyok a nemzeti királyságot akarták visszaállítani Arduin ivreai őrgróf személyében; Rómában pedig a Crescentiusok és a tusculumi grófok vetélkedtek a hatalomért. II. Henrik német király fentartotta ugyan igényeit O.-ra, de csak második hadjáratában sikerült (1104) a császári koronát elnyernie és Arduin hatalmának megtörésével a német uralmat Közép- és Felső-O.-ban helyreállítani és felsőségét a félsziget déli részeiben a salernói, capuai és beneventi hercegségekkel elismertetni. A német uralom azonban továbbra is gyülöletes maradt s Henrik utódjának, II. Konrádnak ismét fegyverrel kellett elismertetését kivívnia. Utóda III. Henrik megtörte a római nemesség hatalmát és az 1046-iki sutrii zsinaton három pápát letevén, a pápaválasztás fontos jogát teljesen a maga kezébe vette. Ugyanekkor azonban Henrik pártfogása mellett és a clunyi reform szellemének hatása alatt a pápaság lehanyatlott tekintélye újra felemelkedett s a megerősbödő szentszék a német császárok nyomasztó befolyása alól felszabadulni igyekezett. IV. Henrik kiskorusága alatt megtörött a császárság hatalma Németorszában épp ugy, mint O.-ban és midőn a nagykoruvá lett IV. Henrik a császárság régi hatalmát visszállítani akarta, minden oldalról ellentállással találkozott. Fellázadtak ellene először a szászok, majd a német hercegek s a lángeszü VII. Gergely pápa, ki a császárság egyetemes nagy hatalma helyébe a szentszék mintenható tekintélyét akarta emelni, pártját fogta a császár elleneinek. Igy keletkezett a pápaság és császárság között a világra szóló. Elkeseredett küzdelem, az invesztitura-harc, melynek azonban O.-ban nemzeti szinezete is volt. Ez időben szabadulnak ki az ipar és kereskedelem által éppen ekkor meggazdagodó olasz városok egyházi vagy világi uraik hatósága alól s megalapítják önkormányzatukat. De a császár és a pápa között kitört harc kedvező volt egy pár kisebb olasz fejedelem hatalmának gyarapodására is. Igy emelkedett e küzdelemben nagy jelentőségre a tusciai őrgrófság (l. Matild, 2), s még fokozottabb mérvben a normannok (l.o.) dél-O.-i állama. 1071. a görögök utolsó birtokát, Barit is elfoglalták, a következő évben már Szicilia fővárosát, Palermót ragadták ki az arabok kezéből s ugyanekkor véget vetettek a szalernói és capuai hercegségeknek is. Mivel a kalandor lovagok a szentszék birtokait sem tartották tiszteletben, a pápák kezdetben aggodalommal kisérték hatalmuk gyarapodását. IX. Leo átokkal meg fegyverrel is küzdött ellenük, de szerencsétlenül s nem sokkal utóbb a szentszék felismerve a normannok fontosságát, a császárság hatalmának ellensúlyozására szövetségre lépett velök. VII. Gergely 1080. Guiscard Róbert normann fejedelmet mint pápai hűbérest felruházta Apulia, Calabria és Szicilia birtokával, aki azután hálából 1084. a császár által az Angyalvárba szorított pápát felszabadította és magával vitte. Róbert unokaöccse és utóda, II. Roger befejezte Szicilia meghódítását s felvette a királyi cimet (1130), mely méltóságban őt előbb II. Anaklét, majd 1139-ben II. Ince pápa is megerősítette. A normannok segítségével a szentszék világi birtokait Közép-O.-ban jelentékenyen gyarapította, Felső-O.-ban pedig a városok nemcsak önkormányzatukat vívták ki, hanem uralmukat a környező vidékre is kiterjesztették. A szerint, amint e városok a császárság és pápaság között vívott harcokban a császárral v. pápával tartottak, ghibellineknek v. guelfeknek nevezték őket. A XII.sz. első felében uralkodó német királyok belviszályok által lekötve nem igen érvényesíthették császári jogaikat Itália fölött, de I. Frigyes császár (Barbarossa) a régi római császárság eszméitől áthatva, nem akarta a büszke és gazdag olasz városok függetlenségét eltűrni. Az 1158-iki nagy roncagliai gyülésen bolognai jogtudósok által megállapíttatta a császári felségjogokat s ezek alapján meghódolásra szólította fel a lombard városokat. Ezek nem engedtek s az e miatt kitört küzdelemben a császár 1162. elfoglalta és részben lerombolta Milanót, de a lombard városok hatalmas támaszra találtak III. Sándor pápában, aki a császár nagy hatalmát O.-ban a pápaság függetlenségére is veszélyesnek találta. A legnanói csata (1176 máj. 29.) a városok javára döntötte el a küzdelmet és Frigyes kénytelen volt 1177-ben Velencében előbb a pápa előtt magát megalázni, majd pedig 1183. Konstanzban kötött békében a lombard városok autonomiáját elismerni. A császár hűbérúri joga, így a legfelső biráskodás azonban megmaradt és a városok bizonyos rendes és rendkivüli szolgálatokra is kötelezték magokat. Ily formán a császári felsőség, habár erősen korlátok közé szorítva, Felső-O.-ban megmaradt, ellenben elenyészett Közép-O.-ban, hol a nagyobbodó Egyházi Állam lépett helyébe. Egy ideig folyt ugyan még a viszály a pápa és a császár között a Matild-féle örökség (Tuscia) miatt, de III. Ince pápa ügyesen felhasználta a német ellenkirályok: Sváb Fülöp, IV. Ottó és II. Frigyes küzdelmeit, hogy Közép-O.-ot a császári befolyás alól teljesen kivonja.
Amit a szász származásu császárok fegyverrel ki nem vívhattak, hogy t. i. házuk hatalmát O.-ban megalapítsák, azt a Hohenstaufok elérték házasság által: megszeerezték a normannok nápoly-sziciliai királyságát. Maga a megalázott I. Frigyes azzal hozta helyre a csorbát, hogy fiának, Henriknek Konstanciát, II. Roger sziciliai király leányát eljegyezte és 1194. VI. Henrik a II. Vilmos halálával megüresedett normann trónt csakugyan birtokába vette. A német hatalom megszilárdulása Dél-O.-ban rendkivül veszélyeztette a szentszék hatalmi állását, de bármint törekedtek is a pápák, a német és olasz koronák egyesítését megakadályozni nem bírták. III. Ince II. Frigyest, mielőtt a német trónra segítette, azon igéretre kötelezte, hogy a nápoly-sziciliai királyságot fiára fogja ruházni; de Frigyes, miután 1220. a német koronát elnyerte, igéretét nem teljesítette. Megtartotta az olasz királyságot is, melyet bölcs újítások által hatalmas és művelt monárkiává alakított át; érvényre emelte hatalmát a közép-O.-i városok fölött és megkisérelte a lombard városok önállóságát császári hatalma javára megszorítani. Ezzel a politikával a lombard városokat másod izben a pápák karjaiba hajtotta, akik szövetségüket megújítván, a közös ellenfél ellen megújították a harcot. Frigyes 1237. győzött ugyan Cortenuova mellett, de 1239. IX. Gergely kimondta rá az átkot, melyet IV. Ince pápa 1254. a lyoni zsinaton megújított. A harc most irtózatos, elkeseredett jellezet öltött fel s mindinkább kidomborodott a pápaság igazi célja, hogy t. i. a Hohenstaufok hatalmát teljesen megtörje. Frigyes hősiesen küzdött, de a németek által elhagyatva, csapás csapás után érte, mignem 1250. dec. 13. elhalt. Utódai folytatták ugyan a küzdelmet, de a franciákkal szövetkezett szentszék győzedelmeskedett, 1265. IV. Kelemen pápa a nápolyi koronát, mint pápa hűbért Anjou Károlynak adományozta, ki II. Frigyes fiát, Manfrédet a beneventi csatában leverte és Nápoly-Sziciliát elfoglalta. Az utolsó Hohenstauf, Konradin, ki ősei koronáját visszahódítani akarta, a Tagliacozzo mellett vívott csatában legyőzetett és Anjou Károly parancsára Nápoly piacán lefejeztetett (1268). De az Anjouk sem birták hódításukat teljesen megtartani. III. Péter aragoniai király, mint Manfréd veje, igényt emelt a Hohenstaufok örökségére s az u. n. sziciliai vecsernye által 1282. sikerült neki Sziciliát megszerezni. Az Anjouk minden kisérlete a sziget visszahódítására meghiusult, szicilia elvált Nápolytól.
A signoriák (XII-XIII. sz.) és a kényurak kora (XIV-XV. sz.)
A Hohenstaufok bukásával letünt a német uralom kora. O.-ban, mint ezt az olasz nemzeti párt századokon át óhajtotta. E közben az olasz államok függetlensége a német birodalomtól bevégzett ténynyé vált, de ebből az olaszoknak kevés hasznuk volt, más igazi középpont a vagy vezérlő egyéniség sem akadt és az egység eszményképe most sem öltött testet. Sőt ellenkezőleg újra kezdődött a versengés és a kölcsönös féltékenység, leginkább a köztársasággá alakult gazdag városok (signoriák) között. A liguri parton Genova emelkedett kiváló állásra s arra törekedett, hogy a tengeri uralmat a Földközi-tengeren megszerezze. Számos gyarmatot alapított keleten; segítette 1261. Palaiologos Mihály görög császárt a velenceiek kiüzésében Konstantinápolyból; 1284. megsemmisítette ghibellin vetélytársának, Pisának tengeri erejét s 1298. Curzolánál a velencei hajóhad fölött is győzelmet aratott. Mint Genova, ugy Milano és Firenze is a guelf-párthoz szítottak; Milano Lombardiában, Firenze Közép-O.-ban emelkedett uralkodó állásra, s minkettőt e törekvésökben a pápák és a nápolyi Anjouk támogatták. A XIII. sz. második felében és a XIV. sz. elején ugyanis az Anjouk, mint a gulef-párt fejei, Közép- és Felső-O.-ban is vezérszerephez jutottak és eddigi pártfogóikkal, a pápákkal is durván és erőszakosan bántak. E miatt a megfélemlített pápák székhelyüket Rómából Avignonba tették át (1039). A szentszék támogatása mellett az Anjouk az Árpád-ház kihalása után (1301) Magyarország koronájára is igényt emeltek s csakugyan e család egyik sarja, Róbert Károly 1308. a magyar trónra lépett. A két ágra, magyar és nápolyira szakadt Anjouk több ízben kisérlették meg magyar és nápolyi birtokaikat egyesíteni, de állandó siker nélkül. Midőn 1343. Róbert nápolyi király elhalt, unokája Janka és ennek férje Endre, Róbert Károly magyar király fia követték a trónon s midőn 1345. Endre Jankának tudtával meggyilkoltatott, Nagy Lajos magyar király öccse halálának megboszulására Nápoly ellen háborut indított (1347). A magyar hadak elől Janka második férjével, Tarenti Lajossal Avignonba menekült s egy ideig Nagy Lajos elfoglalva tartotta a nápolyi királyságot. A szentszék közvetítésével Janka 1351. visszanyerte ugyan koronáját, de utóbb egyik rokona, Durazzói Károly őt is megfojtotta (1382). Károly, Janka utódja egy ideig nagy befolyásra tett szert O.-ban; beavatkozott Firenze ügyeibe, megbuktatta a demokrata pártot s arisztokratikus kormányt állított fel; de midőn nagyravágyása O. határain kivül Magyarország megszerzésére irányult, életét veszítette (1386). Utódai László (1386-1414) és II. Janka (1414-35) alatt a nápolyi királyság teljes hanyatlásnak indult s midőn az utóbbiban a nápolyi anjou-ház kihalt, a frncia Anjouk és az aragoniai uralkodó család versenyre keltek a szép örökségért, mi aztán az újkor kezdetén Franciaország és Spanyolország beavatkozására és idegen kényuralom alapítására vezetett.
Rómában, hol a pápák avignoni tartózkodása idején a legvadabb pártharcok dúltak s a klasszikus ókor utolsó műemlékei is pusztulásnak indultak, a XIV. sz. közepén oly párt alakult, mely Bresciai Arnold példájára a dicső római köztársaság megújításában kereste a menekülést. Rienzi tribun és hivei Itália egységét Róma vezetése alatt akarták megvalósítani, de bár a népszerü ember kezdetben némi sikert aratott, utóbb kivihetetlen tervét életével fizette meg. O. többi részeiben a XIV. és XV. sz.-ban a hatalmat egyes nagyravágyó családok, kalandorok (condottieri) ragadták a kezökbe, kik zsoldos haduk és testőrségük segélyével erőszakos úton vetették meg kényuralmuk alapját. Ezek a kényurak isteni és emberi törvényekből gúnyt űztek, a gazdag polgárokat kivégezték, javaikat pedig lefoglalták. Egyik-másik közülük azonban a klasszikus műveltség és tudomány körül szerzett érdemet. A kényúri családok sorából kiemelendők Milanóban a Viscontiak, akik nemcsak Lombardiára terjesztették ki hatalmukat, hanem Piemont és Emilia egy részére is. Visconti János 1350. megszerezte Bolognát; Visconti Galeazzo 1387. elfoglalta Veronát,Vencel király által 1395. területét hercegséggé emeltette, később birtokait még Pisa, Siena és Peruggiával gyarapította s ugy látszott, hogy firenze megszerzésével az olasz királyság megalapítását tervezte, midőn 1403. elhalt. A Visconti-családnak 1447. történt kihalásával a milanói hercegség nagy hatalma elenyészett; utódaik a hercegségben, a Sforzák, csak a lombardiai birotkokat voltak képesek megtartani. Időközben az O. többi városaiban hatalomra emelkedett családok is elnyerték császári adomány útján a hercegi méltóságot. Igy 1416. VIII. Amadé Szavója- és Piemontban; 1432. a Gonzagák Montavában s 1452. az Esték Modenában.- Firenzében a Mediciek melkedtek fel, s állottak a köztársaság élére. Az V. Márton pápa által helyreállított egyházi állam, Nápoly, Firenze, Velence és Milano voltak a középkor utolsó idejében O legkiválóbb államai; ellensúlyozták egymást, de nem egyesültek szövetségben egy közös fő alatt, hanem mint előbb a városok, ugy most e fejedelmi családok szüntelen küzdelemben állottak egymással. Politikai tekintetben tehát szánandó helyzete volt az olasz nemzetnek a középkor végén is, ellenben műveltségével tulhaladta messzire több európai államokat. Velence és Genova, mint a keleti kereskedelem közvetítői, mesés gazdagságra tettek szert s felvirágzott a kereskedelem nyomában az olasz városokban az ipar és művészet, Dante, Petrarca és Boccaccio irodalmivá tették az olasz nyelvet s megvetették az olasz nemzeti irodalom alapját. O.-ban született újra a klasszikus képzőművészet, itt virágzott legszebben s innen indult európai körútjára a renaissancenak nevezett hatalmas szellemi mozgalom.
De még nem tünt le teljesen a középkor s már is bekövetkezett az a veszély, mitől Dante példájára a mélyebbre tekintő olasz hazafiak rettegtek: az idegenek beavatkozása és kényuralma. A nápolyi király hatalmára féltékeny Sforza Lajos (Lodovico Moro), Milano kormányzója, behivta a félszigetre VIII. Károly francia királyt, ki mint az Anjouk jogainak örököse Nápolyra ugyis igényt tartott. 1494. VIII. Károly meghódította a nápolyi királyságot, de az idegen uralomtól megrettent olasz fejedelmek szövetsége, melyhez I. Miksa német császár is csatlakozott, 1495. visszavonulásra s hódításának feladására kényszerítette. Utóda, XII. Lajos, megújította a háborut O.-ban és a Sforzéktól a milanói hercegséget meghódította, sőt arra birta Miksa német császárt, hogya pápával és Katolikus Ferdinánd aragoniai kiárlylyal, ki 1505. Nápolyt megszerezte, a cambrayi szövetséget kösse Velence ellen. Velence ügyes politikája azonban e természetellenes szövetséget felbontotta, mire maga II. Gyula pápa alapította meg a szent ligának nevezett szövetséget (1511) az idegenek kiűzésére. E szövetség leverte a franciákat s Sforza Miksa visszakapta Milanót, de már 1515. I. Ferenc francia király a marignanói győzelem következtében újból ura lett a hercegségnek. A Habsburg-ház nagy hatalmának felemelkedése a XVI. sz. elején eldöntötte végre O. sorsát is. Miután Károly spanyol király 1519. német császárrá választatott, kitört a nagy küzdelem I. Ferenc és V. Károly között. Négyszer mérték össze fegyvereiket, miközbe VII. Kelemen pápa a franciákkal tartott, de a végső eredmény mégis az volt, hogy V. Károly győzött és a milanói hercegség a Sforzák kihalása után a Habsburgok birtoka lett (1535). 1554. Károly olasz birtokait, Nápolyt és Milanót fiának Fülöpnek adta át s ezzel a spanyol Habsburgok uralkodó állását O.-ban hosszu időre magalapította, mert a spanyol befolyás ezután a kis olasz államokban is érvényre jutott. Spanyol pártfogással nyerték el a mantovai Gonzagák Montferrat őrgrófságot. A még II. Gyula pápa által a szentszék számára megszerrzett Parmát és Pacenzát III. Pál pápa V. Károly beleegyeztével egy hercegséggé olvasztva, Farnese Lajosnak adományozta. A firenzei köztársaságot a Mediciek toscanai nagyhercegséggé változtatták. Genovában ugyancsak spanyol befolyás mellett a Doriák jutottak hatalomra s miután Szavója is az 1559-iki cateucambrésisi béke után, melyben Piemontot visszakapta, a spanyol renszerhez csatlakozott, a XVI. sz. második felében egész O. II. Fülöp spanyol királynak minden anyagi és szellemi fejlődést elfojtó uralma vagy legalább befolyása alá került.
Míg a XV. és a XVI. sz. első felében a képzőművészet O.-ban a kis olasz fejedelmek, kiválóan pedig a pápák pártfogása mellett bámulatosan felvirágzott, addig a következő másfél század a spanyol befolyás és a szigoru hierarhikus szellemben reorganizált egyház uralma alatt a folytonos hanyatlás képét tünteti fel. A spanyolok uralmukat az általuk közvetlenül birt területeken és befolyásukat a politikailag tőlük függő kis államokban jól elhelyezett katonai őrségek és aggodalmas rendőri felügyelet által tartották fenn. Más események is bénították a tengeri városok, különösen Velence és Genova világkereskedelmét. Amerika felfedezése halálos csapással sujtotta O. anyagi jóllétét; a Földközi-tenger helyett az Atlanti-oceán lett az emberi műveltség nagy közvetítője s O. megszünt a világkereskedelem középpontja lenni. A spanyol uralom végleges megszilárdulása után még a legkitünöbb pápák sem voltak képesek a nagy európai eseményekre döntő befolyást gyakorolni s még a kis olasz államokkal kitört küzdelmekben is nem egyszer szenvedett a szentszék érzékeny vereséget. Ez volt az oka, hogy miután a XVII. sz. elején Franciaország megerősödve nagyobb nyomatékkal kezdett fellépni az európai ügyekben, a szentszék figyelme és rokonszenve Franciaország felé irányult. Mialatt Richelieu a Gonzaga-család kihalása után a mantovai örökösödési háboruban a spanyol érdekek ellenére Mantovát és Montferratot Franciaország jelöltjének, Nevers Károlynak szerezte meg (1631), az alatt a szentszék a Della Rovere-ház kihaltával Urbinót foglalta el. Még nagyobb eredménynyel működött XIV. Lajos a spanyol befolyás megtörésén, midőn a spanyol örökösödési háborut juttatta kitörésre (1700-1713), mely O. viszonyait jelentékenyen megváltoztatta. Az utrechti békében (1713) a spanyol Habsburgok olasz birtokait: Milanót, Nápolyt és Szárdiniát Mantovával együtt az osztrák Habsburgok háza nyerte el s ilyenformán Spanyolország helyébe Ausztria lépett mint uralkodó hatalom az olasz félszigeten. Sziciliát a szavójai herceg kapta meg, de már 1720-ban elcserélte a bécsi udvarral Szárdiniáért s ugyanakkor felvette a szárdiniai király címet. Az új spanyol uralkodó-család, a Bourbonok, több ízben kisérletet tettek a régi spanyol birtokok visszaszerzésére, de csak annyiban értek célt, hogy Károly spanyol király 1731. a Farnese-család kihalásával Parmát elnyerte s 1738. a bécsi békekötésben Parma és Piacenza fejében, mely az osztrák háznak jutott, Nápoly-Sziciliát kapta, mint a spanyol dinasztia szekundogenituráját. Valamivel később az aacheni békében (1748) a bécsi udvar a milanói hercegségből is kénytelen votl Novarát, Tortonát más ticinomelléki határos területekkel Szárdiniának átengedni. 1737. kihalt a Medici-család Toscanábank, mire ez az állam Mária Terézia férjének, Ferenc lotaringai hercegnek jutott, mint a Habsburg-Lotaringiai-család szekundogeniturája. Massát és Carrarát 1741. a modenai hercegek örökölték, Parmából és Piacenzából pedig 1748. a spanyol Bourbonok számára a második szekundogenturát alkották.
Miután az olasz félsziget a diplomáciai tárgyalásokban ilyenformán adás - vevés tárgya volt, lassanként némi egyensúly létesült. A Lotaringai- és Bourbon- dinasztiák mellékágai uralkodtak Toscanában, parmában, Nápoly-Sziciliában; ellenben Milano és Mantova közvetlenül Ausztriához tartozott, mely utóbbi hatalomnak nagy befolyását a megnagyobbodott és Franciaországra támaszkodó szárd királyság ellensúlyozta. Velence és Genova elvesztették ugyan régi jelentőségüket, de területüket megtartották; az Egyházi-Állam pedig Észak- és Dél-O.-ot elválasztva, mintegy hivatva volt a versenyző hatalmak között a békét fentartani. Mivel az új kis dinasztiák némelyike az olasz nemzetiséghez simult s egynémely tartományban, igy Toscnában, korszerü reformok is történtek, általában a XVIII. sz. második felében az olasz nemzet anyagi és szellemi élete jelentékeny fejlődést tüntet fel. Tudomány és művészet egyformán érezték a nyomasztó spanyol uralom megszünésének jótékony következményeit s a vallásosságnak e korban jellemző hanyatlása megkönnyítette a XVIII. sz. felvilágosult eszméinek elterjedését, minek legcsattanósabb bizonyítékát a jezsuita rendnek ez időben bekövetkezett eltörlésében találjuk fel.
Ilyenforma volt O. helyzete, midőn a francia forradalom a régi küzdelmet a félsziget birotkáért felújította. Miután Szárdinia a francia emigránsokat befogadta és a köztársaság ellen alakult szövetséghez csatlakozott,míg másrészt az értelmiség mindenütt a tetszetős demokrata haladással rokonszervezett, háborura került a dolog, melynek folyamában a francia csapatok már 1792 szept. megszállották Szavóját. 1793. a konvent Nápolynak is hadat izent s 1794. a francia csapatok Genovába és piemontba nyomultak. 1795. az osztrákoknak kedvezett a szerencse; a franciák kénytelenek voltak O. egész területéről visszavonulni, de 1796. a francia hadak új fővezére, Bonaparte, O. eddigi államrendszerét teljesen felforgatta. Az osztrák és szárd hadakon nyert első győzelmei után a szárd királyt békére, Szavója és Nizza átengedésére kényszerítette, majd fényes győzelmek után az osztrák hadakat egész Felső-O.-ból kiszorította, s Milano, Mantova, Modna, Massa s Carrarából, továbbá Parma és az Egyházi Állam egy részéből a cisalpini köztársaságot alapította (1797). A direktorium folytatta a megkezdett munkát s az Egyházi Államot római, Genovát pedig liguriai köztársasággá változtatta (1798). A velencei köztársaság már előbb elbukott, az 1797-iki campoformiói békében az Etschig osztrák birtok lett, többi része pedig a cisalpini köztársasághoz csatoltatott. Szárdinia 1797. kénytelen volt a francia köztársasággal védő és támadó szövetséget kötni, de midőn 1798. a második koalició megalakult, a francia csapatok Piemontot is megszállották. 1799. Championnet francia tábornok Nápolyt elfoglalta s megalakította a parthenopei köztársaságot. Ugyanakkor Toscana is francia katonai kormányzás alá került. Ugyanezen évben a koalició hadai kiűzték a franciákat O.-ból s a pápa és a nápolyi király visszatértek államaikba, de 1800. a marengói ütközet Bonaparte Napoleont ismét O. urává tette. Az 1801-iki lunevillei béke feltételei szerint Ausztria megtartotta Velencét, a parmai herceg etruriai király címmel megkapta Toscanát, a cisalpini és liguriai köztársaságok helyreállíttattak. Most a nápolyi király is kénytlelen volt a firenzei békében (1801) Piombinót és Elbát a franciáknak átengedni. 1802. Napoleon konzul a cisalpini köztársaságot olasz köztársasággá változtatta át és maga magát 10 évre elnökké válaszotta.
Miután Napoleon 1804. első konzulból francia császár lett, az olasz köztársaság is királysággá alakult át, melynek királyává Napoleon önmagát tette meg, alkirálylyá pedig mostaha fiát, Beauharnais Jenőt nevezte ki. Az új királyság 1805. Velencével, Isztriával és Dalmáciával, 1807. Reagusával, 1809. az Egyházi Állam egy részével és Tirol déli felével gyarapodott. Közvetlenül Franciaországhoz csatoltattak: 1802. Parma, Piacenza és Etruria, 1809. az Egyházi Állam Rómával ( a római király címét Napoleon 1811. fiának adományozta). Az 1809-iki bécsi békében Dél-Tirol is az olasz királysághoz jutott, ellenben Isztria és Dalmácia Horvátország és Krajna egy részével egyesítve Illiria nevet kapott. Külön birtokokat kaptak a Bonaparte-család tagjai: Piombinót, Luccát, Massát, Carrarát és Guastallát a császár hugai Eliza és Paulina kapták (1805 és 1806). A nápolyi királyságot, honnan Napoleon a Bourbonokat 1806. elűzte, előbb a császár testvére József, majd miután ezt 1808. a spanyol trónra emelte, a császár sógora, Murat Joakim nyerte el. Csak Szicilia és Szárdinia szigetek maradtak az angol hadi hajók védelme alatt a régi uralkodóházak hatalmában.
Napoleon bukása után O. sorsa fölött a bécsi kongresszus határozott. A szövetséges hatalmak Metternich sugallatára itt is azon elvet tartották szem előtt, hogy a régi monarkikus állapotokat lehetőleg vissza kell állítani. Egységes, nemzeti O.-ról Metternich hallani sem akart és váltig azt hangoztatta hogy Itália csupán földrajzi fogalom! Megmaradt Nápoly is Murat uralma alatt, miután Murat 1814 jan. 11. Napoleontól elpártolt és a szövetségesekhez csatlakozott. De midőn 1815. Napoelon Elba szigetéről visszatért s Murat is hozzá szegődött, Napoleonnal együtt ő is elbukott. Most a régi dinasztiák mind visszakerültek, a régi köztársaságok restaurálása ellenben abban maradt. Ausztria Lombardiához kapta Velencét és Dalmáciát; a szárdiniai király régi birtokaihoz kapta Genovát; az osztrák ház Este ága visszakapta Modenát, mirandolát, Reggiót, Massát és Carrarát; Napoleon Mária Lujza megkapta élethossziglan Parmát, Piacenzát és Guastallát; a pápa is visszanyerte régi birtokait a Po balpartján fekvők kivételével, melyek Ausztriának jutottak; Ferdinánd osztrák főherceg kapta a toscanai szekundogeniturát; Nápolyban ismét a renyhe Bourbonok foglalták el a trónt. Az angolok megtartották Maltát, középtengeri uralmuknak egyik támpontját. A fejedelmek ismét mindenütt abszolút módon kezdettek uralkodni s elégedetlen alattvalóikkak szemben Ausztriára támaszkodtak, mely hatalom a félszigeten uralkodó állást foglalt el.
De a bácsi udvar által vezetett abszolutisztikus uralom nem gátolhatta meg, hogy a felébredt olasz nemzeti érzés mindinkább fokozódó erővel a nemzeti egység felé törjön. Néhány év alatt O. telve volt jól szervezett titkos társulatokkal, melyek célul részint a nemzeti egység, részint az alkotmányos szabadság kivívását tűzték ki. Legnagyobb befolyásra a Carbonaria tett szert, melynek tagjai között a legfelső hivatalnoki és katonai osztályok is képviselve voltak. Midőn 1820. a spanyol forradalom kitört, O.-ban is megindult a mozgalom és jellemzi a nápolyi királyság romlott viszonyait, hogy egy ezrednek felkelése elégséges volt IV. Ferdinánd király abszolutisztikus uralmának megbuktatására. A «Ré Bomba» kénytelen volt beleegyezni az 1812-iki spanyol alkotmány mintájára készített alkotmány kibocsátásába, de titokban a szent szövetség szuronyait hivta el saját alattvalói ellen és az 1821-iki laibachi kongresszus elhatározása folytán Ausztria csakugyan segédhadat küldött neki. A gyönge nápolyi csapatokat a benyomuló osztrákok könnyű szerrel legyőzték s a régi rendet, az abszolutizmust helyre állították. A Szárdiniában megkisérelt felkelést is elfojtotta a kormány, szintén osztrák segítséggel. Lombardiában az osztrák kormány kegyetlen üldözéssel elejét vette a felkelésnek, de a gyülölet az osztrák uralom iránt, mely nemcsak maga zsarnokoskodott, hanem szuronyaival az appró olasz zsarnokokat is támogatta, az olasz nép szívében kiirthatalanul gyökeret vert. Az 1830-iki párisi juliusi forradalom viszhangra talált O.-ban is, melynek fiai most Franciaországtól remélték a szabadelvü eszmék támogatását. Különösen nagy volt a forrongás az Egyázi Államban XVI. Gergely pápa kormányrendszere miatt. A felkelés csaknem egyszerre tört ki a Legaciókban, Umbriában, Parmában és Modenában; a kormányhatóságok elűzték s 1831 márc. a felkelt tartományok képviselői elkészítették Olaszország egyesült államainak alkotmánytervezetét. De az osztrák intervenció most is hamar helyreállította a régi állapotokat s midőn a modenai herceg és a pápa szigora másodszor is felkelésre vezetett, 1832. az osztrák csapatok másodszor is közbeléptek a forradalom elfojtására. A Franciaországtól reményelt segítség elmaradt; Lajos Fülöp megelégedett azzal, hogy midőn az osztrákok másodszor is bevonultak Bolognába, francia csapatokat küldött Anconába.
Változás látszott beállni, midőn 1846. XVI. Gergely pápa meghalt s helyét IX. Pius foglalta el. Az új pápa Ausztria befolyása ellenére választott meg, s egész nyiltan bevallotta, hogy O.-nak reformokra van szüksége. 1847. a cenzura az Egyházi Államban csakugyan enyhébb lett s tervbe vették a kormány mellé a Consulta di stato felállítását. E reformkisérletek az új pápa nevét egész O.-ban népszerüvé tették, refrom-követelésekre adtak alkalmat s miután a fejedelmek nem akartak engedni, az izgatottság mind nagyobb mérvü lett. A palermói felkelés (1848 jan.) kényszerítette a nápolyi királyt, hogy alakotmányt adjon, de azért Szicilia már ápr. elszakadt Nápolytól. A párisi februári forradalom hirére megindult a mozgalom Lombardiában és egész Közép-O.-ban. Károly Albert szárd király, hogy a köztársasági áramlattal szemben trónját megtartahassa, alkotmányt adott országának s maga állván a nemzeti mozgalom élére, 1848 március 24-én kiadott nyilatkozatában segítséget igért az Ausztria ellen küzdő lombardoknak. Ez által Károly Albert a nemzeti egységért és függetlenségért küzdő párt élére állott, fellépését az egész nemzet óriási lelkesedéssel fogadta (spada d'Italia, O. kardja) s már-már reményelni kezdték, hogy az olasz nemzet a maga erejével ki fogja vívni egységét (l'Italia fara da se). A szárd hadsereg, miután az osztrákok a mIncióig visszavonultak, márc. 26. bevonult Milanóba s márc. 22. Velence is köztársasággá alakult. De a szerencse nem sokáig kedvezett az olaszoknak. Radetzky, az osztrák fővezér, hadseregét új csapatokkal megerősítvén, Purtatone (máj.29.), Vicenz (jun.10.) és Custozza (jul. 25.) mellett legyőzte a szárd hadsereget, Lombardiát visszafoglalta és Károly Albertet fegyveszünetre kényszerítette (aug. 9.).
Károly Albert veresége nagy fordulatot idézett elő az olasz forradalomban. A bizalom a szárd király vezetése alatt létesítendő nemzeti egysében megrendült, mindenütt a köztársasági párt (Mazzini) kerekedett felül: igy Velencében, Rómában és Közép-O.-ban, ez meghiusította a nyugati hatalmak Franciaország és Anglia által megindított, az olasz kérdés békés megoldását célozó tárgyalások sikerét. E közben Károly Albert felbátorítva a magyar forradalmi hadsereg sikerei által., 1849. márc. 12. ismét fegyverhez nyult.Radetzky által azonban Mortara, majd Novara mellett teljesen megveretett (márc.21. és 23.), mire a szerencsétlen király a trónról fia, II. Viktor Emánuel javára lemondott. A bécsi udvar fel akarta a kedvező alkalmat használni Szárdinia teljes megtörésére, de a nyugati hatalmak ebbeli szándékában megakadályozták. A megkötött békében Piemont régi határait megtartotta s benszülött dinasztiája és alkotmányos kormányformája alatt erejét fejlesztve, megnyerte az olasz nemzet bizalmát és az európai közvélemény rokonszenvét. O. többi részeiben a régi rendszer még egyszer győzött. Velence 1849 augusztus 22. kapitulált; a közép-államok visszafogadták régi uralkodóikat s Nápoly-Szicilia is ismét a régi abszolutizmus alá került. Rómában Garibaldi állott a köztársaság élén s a nápolyiak támadását a pápa uralmának visszaállítására visszaverte. Azonban az időközben megerősbödött osztrákok Roamgnát is megszállották s Bonaparte Lajos, a francia köztársaság új elnöke, hogy az osztrák befolyást ellensúlyozza s még inkább, hogy a francia papságot megnyerje, elhatározta a pápa világi uralmának visszaállítását. Oudinot tábornok vezetése alatt egy francia hadsereg Civita vecchiában partra szállt s hősies védelem után 1849 jul. 3. Rómát bevette. A francia kormány a nyugalom helyreállítására reformokat óhajtott, de a pápa minden beavatkozást országa belügyeibe mereven visszautasított, épp ugy, mint a többi olasz fejedelmek. A rideg abszolutizmus az egész félszigeten újra helyre állott.
Az olasz királyság megalakulása
Az 1848-49-iki forradalom nem vívta ki az olasz egységet, a feldarabolással együtt visszatért az abszolutizmus, de az olasz nemzet sokat tanult e nehéz években. A nemzet jobbjai belátták, hogy a nemzeti egység kivívása mellett a monarkikus vagy köztársasági kormányforma kérdése csak másodrendü s még a köztársasági érzelmü hazafiak is csatlakoztak azon államhoz, mely a vezérletet a nagy nemzeti cél kivívására kezébe ragadta. Ez az állam Szárdinia volt. A szabadelvü alkotmány következetes keresztülvitele, a hadügy és pénzügy sikeres rendezése, s mindezek következménye gyanánt a meglepő anyagi és szellemi fejlődés e kis államot az összes többi olasz államok fölé emelte. Cavour, a legnagyobb államférfiak egyike, vezette Szárdinia ügyeit az ötvenes években s külpolitikájának céljául tűzte ki Ausztria ellen a többi nagyhatalmak, első sorban Franciaország pártolásának megnyerését.ezért csatlakozott a nyugati hatalmakhoz s vett részt a krimi háboruban is, miáltal elérte azt, hogy III. Napoleon császár a szárd követnek az 1856-iki párisi békekongresszusban helyet és szavazatot biztosítván, Itáliát bevitte a nagyhatalmak sorába és Európa figyelmét az olasz kérdésre irányíthatta. Oroszország és Anglia rokonszenvet tanusítottak az olasz ügyben, de csak III. Napoleon volt hajlandó fegyverrel közbelépni, hogy Ausztria befolyását megtörve, a francia befoyást juttassa uralomra az olasz félszigeten. A plombiéresi találkozáson Cavour és Napoleon megegyeztek, hogy Szárdinia megkapja Felső-O.-ot, O. szövetséges állammá alakul a pápa elnöklete alatt; ennek fejében Szárdinia átengedi Franciaországnak Szavóját és Nizzát. A szövetséget megerősítette Napoleon hercegnek Viktor Emánuel leányával kötött házassága.
A bécsi udvar, mely Napoleon beavatkozását az olasz ügyekbe aggodalommal kisérte, fegyverkezni kezdett, mi által alkalmat adott Franciaországnak, hogy a fenyegetett Szárdiniát védelmébe vegye. A bécsi udvar április 23-án ultimátumot intézett a torinói udvarhoz, hogy három nap alatt Szárdinia fegyverkezzék le s midőn Cavourtól elutasító választ kapott, az osztrák hadak Gyulay vezérlete alatt ápr. 29. átlépték a szárd határt. Míg azonban az osztrák fővezér habozott, a franiák is megérkeztek s egyesülni siettek a 80,000 főből álló szárd hadsereggel. Melyhez még Garibaldi vezérlete alatt az O. minden részéből összegyülekezett önkéntesek tekintéyes csapata csatlakozott. A Montebello, továbbá a Magenta mellett (jun.4.) vívott ütközetben a francia-szárd hadsereg győzött, mire a megvert osztrák hadsereg a Mincio-vanal mögé, a várnégyszög védelme alá vonult vissza, míg a szövetségesek jun. 8. a felszabadított Milanóba vonultak. E közben Közép-O.-ban is kitört a szabadság-mozgalom. A toscanai nagyherceg már ápr. 27. kénytelen volt az országát elhagyni,mire az ideiglenes kormány felajánlotta a diktaturát Viktor Emánuelnek, ki azonban a francia császárra való tekintetből csak a védnökséget fogadta el. A magentai ütközet után az osztrák csapatok által eddig védelmezett parmai hercegnő és a modenai herceg is sietve elmenekültek, Bolognában kikiáltották Viktor Emánuelt diktátornak, s az Egyházi-Állam többi részeiben is oly mozgalmak támadtak, melyeket fegyverrel kellett elnyomni. E közben a megerősödött osztrák hadsereg még egyszer megkisértette a hadi szerencsét. Jun. 24. Solferinónál került a dolog döntő ütközetre, melyet kemény ellentállás után az osztrákok ismét elveszítettek, mire a hadakozó felek fegyverszünetet kötöttek s Ferenc József III. Napoleonnal személyesen találkozván, julis 11. létrejött a villa-francai előzetes béke. E szerint Ausztria lemondot Lombardiáról Szárdinia javára, de Napoleon is, a poroszok mozgósításától tartva, lemondott arról, hogy O.-ot teljesen felszabadítsa. Az elűzött modenai és toscanai fejedelmek visszatérhettek, de fegyveres támogatás nélkül s a bécsi kormány megigérte, hogy mint Velence ura belép az olasz szövetségbe. A végleges békét Zürichben kötötték meg 1859 nov. 10.
Az elűzött apró fejedelmek békés vissztéréséről azonban szó sem lehetett. Firenzében, Parmában, Modenában és a Romagnában örökre letették az idegen, gyülölt dinasztiákat és kimondották az egyesülést Szárdiniával, mire Napoleon az olasz viszonyok rendezésére egy kongresszus összehivását indítványozta. Azonban Ausztria részvételét a pápa beleegyezésétől tette függővé, IX.Pius pápa pedig minden engedményt mereven visszautasított. Napoleon most, a szárd kormánynyal egyetértve, a maga kezébe vette az olasz ügyek rendezését s Viktor Emánuelt felszólította Szavója és Nizza átengedésére s általános népszavazás elrendelésére a közép-O-i államokban. A szárd kormány 1860 márc.2. elfogadta a francia császár ajánlatát s a márc. 11. és 12. megtartott népszavazás Modena, Parma, Toscana és Romagnában óriási többséggel eldöntötte a Szárdiniával való egyesülést. Viktor Emánuel márc. 18. elfogadta Pama, Modena, Romagna szavazatát, márc. 22. a Toscanáét s márc. 24. aláirta a szerződést Szavója és Nizza átengedésére. Sok hazafinak, igy Cavournak is, nem tetszett ez a megoldás, mely az egész Itália felszabadításának tervét újra elejtette.ekkor az olasz radikális és forradalmi párt, melynek élén Garibaldi állott, önerejéből, a szárd kormány hivatalos támogatása nélkül határozta el magát a szabadságharc folytatására. Garibaldi előbb Nápoly-Sziciliára fordította figyelmét, hol II. Ferenc király trónja szintén erősen ingadozott. 1860. ápr. elején felkelés tört ki Sziciliában, s bár Palermóban és Messinában a királyi csapatok a felkelést leverték, a sziget hegyes belsejében a mozgalmat elfojtani nem sikerült. Máj. 6. Garibaldi Genovából 2 gőzösön 1067 önkéntessdel és 4 ágyuval elindult, máj. 1l. Marsalánál partra szállt, maga köré gyüjtötte a sziciliai felkelőket s 4000 emberrel jun. 6. Palermót elfoglalva, Viktor Emánuel király nevében a sziget kormányzását kezébe vette. Most ugyan engedett II. Ferenc is, lemondott az abszolút rendszerről s a nagyhatalmak segítségéért könyörgött, de a rendszerváltozás már későn jött. Garibaldi, miután egész Sziciliát meghódította, aug. 20. 4300 emberrel Calabriában partra szállott. A lakosság, épp ugy mint Sziciliában, itt is hallatlan lelkesedéssel fogadta, az ellene küldött királyi csapatok feloszlottak s II. Ferenc mindekitől elhagyatva, Nápolyból Gaëta várába menekült. Szept. 7. Garibaldi megtartotta bevonulását Nápolyba s ezzel tulajdonképen Róma kapuinál állott. Azonban Napoleon császár, tekintettel a francia papság szavazataira, a pápai állam megsemisítését nem nézhette meg, hogy a szárd csapatok megszállják Umbriát, benyomulnak Nápolyba, ott a Garibaldi diktaturája helyébe monarkikus kormányt szerveznek, ellenben a francia csapatok által megszállva tartott Róma és az u. n. patrimonium S. Petri a pápáé marad. A pápai csapatok vezére, Lamoriciére, megkisérlette ugyan a Cialdini vezetése alatt Umbiába nyomuló szárd csapatoknak ellentállani, de szept. 18. Castelfidardo mellett megveretett s Anconába menekült, hol már szept. 29. kapitulálni kényszerült. Nápoly megszállása minden nehézség nélkül megtörtént s miután a népszavazás itt is épp ugy, int Umbriában a Szárdiniával való egyesülés mellett döntött, Viktor Emánuel nov. 7. megtartotta bevonulását Nápolyba. Egyedül Gaëta bástyáin lengett még a Bourbon-zászló, de 1861 febr. 15. ez a vár is megadta magát. A velencei királyság és Róma kivételével az olasz föld egy királysággá egyesült s 1861 febr. 18. az első olasz parlament megnyitotta üléseit Torinóban. A szenátus és a képviselőkamara beleegyezésével Viktor Emánuel márc. 14. felvette az olasz király címet s ekképen megalapította az olasz királyságot.
De az olasz nemzet nagy többségének nézete szerint az új királyság még nem volt teljes: hiányzott a főváros, mely a közvélemény szerint csak Róma lehetett. Ámde Róma a franciák kezében volt s Napoleon, bár az olasz királyság megalkilását jóakaratulag elősegítette, tekintettel a francia papságra, a pápát fel nem áldozhatta. Miután az európai államok, Anglia kivételével, az új királyságot elismerni késlekedtek,Cavour a parlamentben márc. 18. a türelmetlenkedőket mérsékletre és várakozásra intette s megkisérlette a római kérdés békés megoldását. Azt az ajánlatot tette Pius pápának, mondjon le a világi hatalomról, ennek fejében az olasz királyság minden egyházi ügyben föltétlen szabadságot és függetlenséget igér neki (chiesa libera in libero stato a. m. szabad egyház a szabad államban) azonban a pápai udvarban uralkodó engesztelhetetlen szellem miatt ez teljességgel nem sikerült. Nem sokkal utóbb 1861 jun. 6. Cavour meghalt. Benne O. legnagyobb államférfiát veszítette el, de politikáját nagyjában követték utódai is: Ricasoli, Rattazzi, Minghetti, Menabrea és Lanza, akarva nem akarva a nmzeti egység teljes helyreállítására törekedtek. Midőn Garibaldi, a papok esküdt ellensége, már nem fékezhette szenvedélyét és 1862. Róma felszabadításához fogott, a kormány kényszerítve látta magát, csapatokat mozgósítani, melyek a szabadsághőst aug. 29. az Aspromonte hegyen megtámadták és elfogták. Midőn pedig Napoleon császár ennek dacára is gyanakvó szemmel kisérte az olasz kormány lépéseit, a Minghetti-kormány 1864 szept. 15. az u. n. szeptemberi egyességet kötötte a francia császárral, melynek értelmében Franciaország arra kötelezte magát, hogy 2 év leforgása alatt csapatait Rómából visszavonja, Itália pedig azt igérte, hogy az Egyházi Állam területi épségét bárkivel szemben is meg fogja védelmezni; elhatározták továbbá, hogy az olasz király és parlament székhelyét 6 hónap alatt Torinóból áthelyezik Firenzébe. A szeptemberi konvenció hírét Felső-O.-ban, különösen Torinóban nagy elégületlenséggel fogadták, sőt Torinóban fegyveres felkelés támadt (szept. 20-21., szintugy 1865 febr. 3.), ami arra birta Viktor Emánuelt, hogy Minghetti helyébe La Marmorát nevezze ki miniszterelnökké; a költözködéstől azonban el nem állott és 1865 febr. Firenzébe indult, ahol szept. 15. az első parlamentet megnyitotta.
III. Napoleon, kit a szeptemberi egyesség némileg megnyugtatott, arra iparkodott most rávenni a bécsi udvart, hogy -esetleg pénzért - a velencei királyságról O. javára lemondjon; de még csak annyit sem tudott elérni, hogy a bécsi kormány az új királyságot elismerrje. La Marmora ezek után titokban 1866 ápr. 8. Govone tábornok személyében védő és támadó szövetséget kötött Bismarckkal, mely szerint O. arra kötelezte magát, hogy a 3 hónap alatt kilátásba helyezett osztrák háboru kitörése után Poroszország oldalán szintén hadat izen Ausztriának és ezért a békében majd a velencei királyságot kapja. Jun. 14. történt meg a porosz hadüzenet és jun. 2. az olasz hadsereg jun. 24. Custozzánál Albrecht főhercegtől (John terve szerint) oly vereséget szevedett, hogy La Marmorának vissza kellett vonulnia a Mincio mögé, míg Cialdini, a nélkül, hogy ellenséget látott volna, önként ment vissza a Po mögé. Jul.. 3-án ugyan az osztrákok északi hadserege Königgrätznél megsemmisült és a poroszok rövid idő alatt a Duna-vonalig nyomultak elő, mire az osztrák kormány, hogy legalább az olaszoktól szabaduljon, átengedte a velencei királyságot, ha nem is az olaszoknak, de Napoleonnak és intervenióra kérte fel a császárt. A Ricasoli-minisztérium (Visconti-Venosta külügyminiszter) azonban hű akart maradni adott szavához és jul. 8-án ujra átküldötte csapatait a Po folyón, melyek most a várnégyszög és Velence város kivételével, a védtelen tartomány tetemes részét kardcsapás nélkül elözönlötték. (A déli hadsereget a bécsi kormány a Dunához vonta vissza.) A vérmes reményektől áthatott olaszok már Dél-Triol,Triest s Dalmácia megszállásáról álmodoztak, midőn Tegethoff tengernagy jul. 20. Lissa sziget mellett Persano olasz admirált teljesen legyőzte, mely vereség az olaszok réményeit lehűtötte. A kormány erre aug. 11. (Bismarck tanácsára) fegyverszünetre lépett Bécscsel, mely az okt. 3. aláirt bécsi békére vezetett. Ebben O. a velencei királyságot kapta (Napoleon kezéből) a várnégyszöggel együtt és mindössze 35 millió frtot fizetett Ausztriának. Az okt. 21-22. megejtett népszavazás alkalmával a lakosság óriási többséggel az olasz királysághoz való csatlakozást kivánta, mire Viktor Emánuel nov. 7. bevonulását tartotta a lagunák tündérvárosában.
Az 1866 dec. 15. megnyitott képviselőházhoz intézett trónbeszédben Viktor Emánuel azzal dicsekedett, hogy Itália immár az Alpokig teljesen fel van szabadítva, mire Pius pápa az örök város védelmére zsoldos hadat fogadott szolgálatába. A Rattazzi-kormány beérte egyelőre ezzel az eredménynyel és figyelmét a zilált pénzügy rendezésére kivánta fordítani. Ámde Garibaldi és radikális hivei nem akartak addig nyugodni, mignem Rómát is felszabadították. 1867 okt. Garibaldi néhány száz önkéntessel Róma felé indult, mely hirre Napoleon császár 6000 főnyi hadtestet küldött a pápának segítségül, melylyel a pápai zsoldoshad egyesült. Nov. 3. Garibaldi és emberei Menatan mellett nagy vereséget szenvedtek, Róma város őrizetét pedig újra francia csapatok vállalták magukra. Ekkor még egyszer kedvezett a szerencse az olaszoknak. 1870 jun. kitört a francia-német háboru és ezt az eseményt az olaszok a maguk javára fordították. A Lanza-Selia-kabinet felszólítására Napoleon császár visszahivta ugyan az őrséget Rómából, de abba még sem akart egyezni, hogy az olasz hadcsapatok az örök várost megszállják. Ámde a sedani katasztrófa véget vetett napoleon hatalmának és szabad kezet biztosított O.-nak. A nemzeti közvélemény oly elementáris erővel követelte Róma elfoglalását, hogy még az örökké habozó konzervativ lanza is megnyugodott abban. Szept. 8. Cialdini átlépte az Egyházi Állam határát és kardcsapás nélkül nyomult Rómáig. Pius pápa visszautasítván Viktor Emánuel békeajánlatait, rövid ellentállás után beszüntette a harcot, mire az olaszok a Porta Pia mellett támadt résen szept. 20. Rómába bevonultak.Az olasz király és kormány Rómát tették meg az olasz királyság fő- és székvárosává. 1871 jun. 30. a minisztéiumok költözködtek az örök városba, ahová jul. 2. pedig Viktor Emánuel követte őket, aki a Quirinált szemelte ki királyi palotájának. «Rómában vagyunk s itt maradunk is», ezekkel a szavakkal válaszolt a 100 olasz városból eléje járuló követség üdvözlő beszédére. Az osztrák és francia követség kivételével a többi azonnal Rómába költözködött, ama kettő kissé késett.
Olaszország mint egységes királyság
1871 nov. 27. nyitotta meg Viktor Emánuel a Monte Citorió egybegyült parlamentet, magasztaló beszédben tüntetvén fel az elért egységet és azoknak érdemeit, akik azt kivívták; egyúttal azonban rámutatott az egységgel karöltve járó feladatokra és terhekre. A pénzügy rendezését mondotta a legfontosabb feladatnak; az új monárkia szervezése, a hadsereg és tengerészet erősbítése, az elhanyagolt oktatásügy reformja tetemes költéséget okozott és a fiatal ország csak magas kamat mellett jutott kölcsönhöz. Igy történhetett, hogy az országnak tagadhatatlan szellemi és anyagi lendülete dacára az állami adósság nőttön nőtt és 1872. tiz milliárd lirára emelkedett. A csüggedetlen Sella új adókat hozott javaslatba, melyeket a képviselőház többsége azonban már nem akart megszavazni. Erre a Lanza - Sella - kabinet 1873 jul. visszalépett és Minghetti vette át a kormányt. Ez törléseket eszközölt, és miután a bevételek is emelkedtek, 1875. az évi hiány ugyszólván eltűnt, ugy hogy a papirpénz kényszerforgalmát beszüntethették. A külügyi politika terén a Minghetti-kormány az osztrákok és a németek karjaiba vezette O.-ot. Ugyanis a francia nemzetgyülés és képviselőház klerikális-monárkista többsége, sőt Thiers elnök is, barátságtalan magatartást tanusítottak Itáliával szemben. Midőn azután 1873 máj. a nevezett párt Mac Mahont emelte az elnöki székbe és a helyzet napról napra komorabb lett: a Minghetti-minisztérium azt tanácsolta Viktor Emánuelnek, keresse fel a bécsi és berlini udvart. A király 1873 szept. csakugyan követte ezt a tanácsot és megkötötte a két nagyhatalommal a hármas szövetséget, melynek éle első sorban Franciaország ellen irányult. 1875. ápr. I. Ferenc József, okt. pedig I. Vilmos viszonozta a látogatást, amaz Velencében, emez Milanóban.
A kivívott külügyi siker dacára a Minghetti-kormány 1876 márc. megbukott. Ezzel a Consorteria hatalmának, mely 1860-76-ig intézte Piemont, illetőleg O. sorsát, vége szakadt és a balpárt ragadta meg a régóta óhajtottt hatalmat. Depreits lett az 1876 márc. 24. megalakult kabinet elnöke és pénzügyminisztere, míg a belügyi tárcát Nicotera kapta. A többi miniszter is majdnem mind radikális volt. Mindössze két törvényt sikerült Depretisnek keresztülvinnie, a kötelező elemi iskoláztatást és a papságra s állami tisztviselőkre kimondott inkompatibilitást. 1877 dec. 16. részleges miniszterválság állott be, Depretis megmaradt az új kabinet elnökének, de a belügyi tárcát - most első ízben - Crispi kapta, egykor Garibaldi jobbkeze, most opportunista monárkista. De ebben a kabinetben sem volt életerő; alig hogy 1878 jan. 9. Umberto király atyját a trónon követte, s alig hogy az alkotmányra megesküdött, a Depretis-kabinet márc. 7. kisebbségben maradt a kamarában, mire a király a képviselőház (ellenzéki) elnökét, Cairolit nevezte ki miniszterelnökké. Cairoli márc. 21. vette át a hatalmat, de oly tág tért engedett a szocialista egyesületeknek és az Ausztria ellen izgató irredentának (l. o.), hogy Ausztria az ellen felszólalt és midőn több helyt anarkikus merényletekre került a sor, (nov.17. Nápolyban egy anarkista maga a király ellen követett el merényletet), a képviselőház pedig ezekért a kabinetet tette felelőssé; Cairoli beadta leomondását és most újra Depretis vette át a hatalmat (1878 dec. 10.). Ez a kabinet sem tartott soká: a képviselőháznak ugyanis nem kellett a beterjesztett választási reform, a radikálisok pedig az általános szavazati jogért lelkesültek.Elvégre a kabinet az őrlési adó ügyében benyujtott interpellációnak áldozatul esett. Erre megint Cairoli vette át a kormányt (1879 jul.), de megtartotta Depretist mint belügyminisztert. Alább szállította az őrlési adót és 1884 jan. 1-től kezdve véglegesen megszüntette azt; azután hatályon kívűl helyezte a kényszerkuzust és állami papirpénzt léptetett a különböző állami bankok által azelőtt kibocsátott papirpénz helyébe. Ezzel kapcsolatban pedig 644 millió lirára rúgó kölcsönt kötött, hogy a felmerült kiadásokat fedezhesse. A nagy hitelművelet várakozáson felül jól sikerült és az olasz járadék, mley 1870-ben 30-ra hanyatlott, most majdnem al parira emelkedett. A Depretis-féle választási reformot, mely a választók számát 2 millióval szaporította, hasonlóan kedvezően fogadták a parlamentben és 1882 elején törvényerőre emelték.
Ekkor azonban már nem Cairoli ült a miniszterelnöki széken, hanem kollegája, Depretis. Cairoli ugyanis hátat fordított Ausztriának és Németországnak és csak ugy leste az olasz néppel egyetemben az alkalmat, hogy újabb terület-nagyobbodást szerezzen. Tűrte, hogy az irredenta Dél-Tirolt és Triestet követelte; az 1878-iki orosz-török háboru napjaiban pedig Albániára vetette szemeit és roppantul kifakadt, amidőn Ausztria Boszniát okkupálta. Egyébként Franciaországba vetette bizalmát és a francia radikális-köztársasági párttól várta az üdvöt. Ebben azonban váratlanul méy csalódás érte Cairolit és hiveit. 1881 tavaszán a francia köztársaság holmi ürügy alatt Tuniszt, melynek birtokára az olaszok régóta vágyódtak, váratlanul megszállotta, még pedig oly gyorsasággal, hogy az olaszok, még ha módjukban is lett volna a sereget mozgósítani, még sem akadályozhatták volna már meg az okkupációt. E csalatkozás oly vihart támasztott, hogy Cairoli 1881 máj. ássásától megvált és ekkor Depretis lett utóda (máj. 27.), míg a külügyi tárcát Mancini kapta, aki Franciaországnak hátat fordított és újból a német és az osztrák barátságot kereste. Hogy pedig ezt Itália részére biztosítsa, feloszlatta az irrdenta társulatot és véget vetett az Ausztria elleni tüntetéseknek, a király pedig nejével 1882 okt. Bécsben látogatás tett. Ezóta O. (az 1882. Formailag is megkötött hármas szövetség értelmében) külügyi kérdésekben rendesen Ausztriával és Németországgal járt karonfogva. Azután gyarmatpolitikába bocsátkozott a kormány és megszállotta Aszabot a Vörös-tenger mellékén, bár ezt sem a török, sem Egyiptom, sem Anglia nem helyeselte. Ez a félsiker kellemetlen helyzetbe hozta a Depretis-minisztériumot, mely elvégül 1884 márc. 19., mely napon csak 12 szavazattal győzött a kamarában. Lomondott. A király ennek dacára megint Depretisre bizta az új kabinet megalakítását, melynek tagjait azonban Depretis sem a jobbpártól, sem az u. n. pentarkiából (Cairoli, Crispi, Nicotera, Zanardelli, Baccarini) vette, hanem az opprotunista, mérsékelt balpárt soraiból (Mancini, Magliani, Genala, Ferrero, Brin, Grimaldi, Ferraciu, Coppino). A felcsigázott közvélemény sokat várt a kománytól, első sorban előnyös gyarmatügyi politikát. Az olasz csapatok meg is szállották Masszauát, de nemsokára a Mahdi felkelése véget vetett az angolok befolyásának Szudánban és igy a kereskedelmi haszon elmaradt; a katonaság helyzete az egészségtelen Masszauában rosszra fordult és János abisszinai negus ellenséges lábra helyezkedett a jövevény olaszokkal szemben. A képviselőház ezekre való tekeintetből csak 4 szavazatnyi többséggel foggadta el 1885 jun. 17. a külügyi költségvetést. Erre a Derpetis-kabinet beadta lemondását, de jul. 1. Mancini külügyi miniszter kivételével újra elvállalta a kormányt. Mancini hármas szövetség szellemében intézte Itália külügyi poitikáját. 1886 jul. 3. arról értesítette a más várost gyarmat minőségében Itáliához csatolta és hogy Masszauát és más városokat katonailag megszállva tartja. Az abisszinai negus azonban nem ismerte el az olaszok terjeszkedését jogosultnak és nem volt arra rávehető, hogy az olasz követtel értekezzék. E kérdésekkel egyébiránt, valamint a kedvezőtlen külügyi helyzettel már az 1886 máj. megválasztott új képviselőház foglalkozott, melyben a Depris-kormány 60 főnyi többséggel rendelkezett. Mióta Itália (1882) a hármas szövetkségbe lépett, rendszerint Franciaországgal és Oroszországgal találta magát szemben, melyek közül különösen a francia köztársaság minden alkalommal éreztette egykori szövetségesével elégületlenségét és hatalmát. Francia háborura való tekintetből a kormány szaporította a hadsereget és hajóhadat és az Alpok szorosait is megerősítette. Csakhogy ez újra adóssággal terhelte az állami pénztárt, ami viszont a költséges hármas szövetséget az alsó nép soraiban népszerütlenné tette. Midőn az évi hiány 20 millióra emelkedett, a kabinet, egy arra vonatkozó interpelláció alkalmával (1886 márc. 5.) csak 15 szavazattal győzött. 1887. pedig az Afrikából érkező balhirek ingatták meg a kabinet állását. Jan. 26. ugyanis a negus Dogali mellett lesbe csalt egy olasz hadosztályt, mely balesetért az ellenzék a kormányt tette felelőssé. Jóllehet a kabinet febr. 8-án 34 szavazattal győzött, Robilant mégis visszalépett és az egész kabinet nemsokára követte, ugy hogy a parlamentáris helyzet zürzavaros képet mutatott. A nép zöme a szerencsétlen afrikai gyarmatpolitika elejtését követelte, szintugy a radikális és szocialista képviselők; a kormánypárt és a mérsékelt ellenzék egy része ellenben a helyzet javulásáról álmodozott. Hosszas vajudás után Depretis megmaradt a kormány élén (1887 ápr. 4.), de hogy ezt tehesse, a pentárkia vezérei közül kettőt, Crispit és Zanardellit fölvete új kabinetjébe. Erre a többség megszavazta a masszauai költségvetést. A külügyi miniszteri tárcát maga Depretis vállalta el, aki ebben az állásban az elődje (Robilant) által (márc.) formaszerint is megújított hármasszövetség érdekei szmpontjából vezette Itáliát. Depretisnek jul. 29. történt halála után Crispi lett a kabinet elnöke és külügyi minisztere, aki a hadsereg és hajóhad javítására tetemes költséget fordított. Ezeket a kiadásokat azzal indokolta, hogy Franciaországra utalt, mely Itáliát egyre fitymálta és különösen kereskedelmi tekintetben megkárosította. A Franciaországgal kitört vámháboru az olasz borkivitelre súlyos csapást mért, az állam jövedelmei csökkentek és komoly krizis érte a pénzpiacot. Afrikában sem tisztult a látóhatár, ámbár Menelik negus (János utóda) az olasz kormánynyal végre valahára Ucsiliben szerződésre lépett, melyben Masszaua és határának megszállásában megnyugodott és az olasz kormány bizta meg azzal, hogy külügyi tekintetben Abissziniát helyettesíthesse. Erre 1890 jan. a kormány az afrikai gyarmatokat eritreai gyarmat néven rendszeresen szervezte és hozzáfogott annak kereskedelmi kiaknázásához.
1890 okt. Crispi a képviselőházat feloszlatta s miután a választásokban (mint mellesleg mondva valamennyi előde) győzött, nagyobb szabásu programmba vágta fejszéjét. El akarta tüntetni a deficitet és e célból számos prefekturát és egy csomó sinecurát akart megszüntetni, a szeszadót és a vámokat ellenben fel akarta emelni. Csakhogy e reformterv bukásába került: 1881 jan. 31. a jobbpárt Rudini alatt kezet fogván a radikális és szocialista képviselőkkel, leszavazta a kabinetet. A király erre Rudinit bizta meg az új kormány megalakításával, aki nemcsak a jobbpárt és a centrum, hanem a pentárkia vezéreiből is szemelte ki új társait (Nicotera és Pelloux). A külügyi politika terén nem történt változás. 1892 jun. megújították a hármas szövetséget; de másrészt Rudini Franciaországgal és Oroszországgal szemben is barátságos lábra helyezkedett. A belügyi, külügyi, továbbá a pénzügyi helyzet azonban most sem javult. A pézügyi válság 1892 ápr. kabinetválságra vezetett , melynek Colombo pénzügyminiszter áldoaztul esett; midőn pedig Rudini a gyufaegyedáruságot és az örökösödési adó reformját terjesztette a képviselőház elé, a többség ezeket is elvetette. Most a nagyravágyó, még fiatal Giolitti alakított új kabinetet (1892 máj. 14.), akit Crispi vitt be a politikai pályára. A képviselőház mindjárt kezdetben oly ridegen fogadta az új minisztériumot, hogy Giolitti máj. 27. beadta lemondását, melyet azonban Umberto király el nem fogadott. Mihelyt azután a képviselőház az ideiglenes költségvetést elfogadta, Giolittia házat őszig elnapolta, okt. 12. pedig végképen feloszlatta. A nov. 6-iki képviselőválasztásokban ugyan Giolitti győzött, de ezzel édes-keveset nyert. A pártok kölcsönös gyülölete egyre fokozódott, a filloxera és a gazdasági válság által sujtott dél-itáliai és sziciliai kerületekben a kétségbeesett nép anarkistákat, sőt fegyenceket választott és Szicilián agrár összeesküvés készült. Grimaldi kincstárnok 1893. febr. 11. beismerte, hogy a deficit 48 millió lirára rúg; a járadék hanyatlott, az aranyázsió roppantul felszökkent. Hozzá járult,hogy több banknál, első sorban a Banca Romanánál (l. o.) előfrodult piszkos szédelgések és sikkasztások, melyekben miniszterek-, szenátorok- és képviselőknek is volt részük, napfényre kerültek és óriási botrányt (Panamino) okoztak. A Giolitti-kormány, melynek feje szintén pénzt kapott volt a Banca Romanától, fátyolt kívánt vetni ezen üzelmekre; mind a mellett kénytelen volt parlamentáris vizsgálatot indítani. Egyúttal új bankszabályzatot terjesztett a ház elé, melyet ez jul. 8. ugyan megszavazott; ellenben az 1893. őszén beterjesztett jövedelmi adóreformot és az alkoholadót a ház elvetette. Mihelyt a parlamentáris vizsgáló bizottság jelentése megjelent, melyből kitünt, hogy a Banca Romanától Giolitti és Crispi is (l. o.) kért és kapott pénzt, melylyel még most is tartozik, a képviselőházban szakadatlan sora következett a leghevesebb támadásoknak, mignem Giolitti nov. 24. lemondott és nyomban külföldre távozott. Egy hónapig nem volt Itáliának kormánya, mignem a király mégis csak a vaskezü Crispit nevezte ki miniszterelnökké, ki Blanc báró, Sonnino, Saracco, Baccelli és Boselli között osztotta ki a fontosabb tárcákat és dec. 20. mutatta be magát a képviselőházban. Ekkor már baljóslatu hirek szállongtak mindenfelé, amik, sajnos, megfeleltek a valónak. A gazdasági krizis és a bányászat körében lappangó válság Szicilia szigetén annyira elkeserítette a nyomorgó mezei munkásokat és a bányászokat, hogy titkos összeesküvéseket szőttek és anarkista társulatokat alakítottak (Fasci dei Lavorati), melyek De Felice képviselő és más demagogok szaván indulva, a gazdagok megrablását és a sziget elszakadását tűzték ki célul. E veszélylyel szemben Crispi nem habozottt a legszigorubb rendszabályokhoz nyulni. Ostromállapotot hirdetett Szicilián, De Felicet elfogatta és 18 évi fegyházra itéltette s Morra de Laviano tábornokra bizta a rend helyreállítását, míg a Massa-Carrara tartományban felkelt bányászokat Hensch tábornok verte le.Több egyetemen beszüntették az előadásokat, számos munkást és agitátort elzártak, 275 szocialista egyesületet feloszlattal. A képviselőházban a radikálisok (Colajanni, Imbriani), sőt a balpárt is rosszalta az erőszakos intézkedéseket és a tömeges elitéltetéseket, de Crispi erélyesen válaszolt és a többség neki adott igazat.
1894 febr. 21. tárta fel Sonnino kincstárnok a pénzügyi helyzetet és kijelentette, hogy az évi hiány immár 177 millió lirára melkedett. Kisebbszerü megtakarításokkal és adóemelésekkel ugy folytatta, nem lehetséges a deficitet eltüntetni; e cél elérésére nagy szabásu adóreform és új adók behozatala elkerülhetetlenek. 4%-ra akarta leszállítani az 5%-os járadék jövedelmét, tetemesen fel akarta emelni a jövedéki adót, szintugy a föld-, a szeszadót s a só árát s a gabonavám felemelését is sürgette. A képviselőház elszörnyülködve értesült e tervekről és a szélső balpárt nem mulaszt el a hármas szövetséget szidalmazni, mely - szerinte - minden bajnak az okozója. De Crispi nem tágított, törlésekről hallani sem akart; midőn pedig a képviselőház a közigazgatás terve vett egyszrüsítése fölött támadt vitában csak 11 szavazattal járult e tervhez: dacosan lemondott. Három heti válság után azonban újra elvállalta az elnökséget és társai is megmaradtak a bársonyszékeken. A képviselőház most (jun. 29.) elfogadta nagyjában Sonnino reformtervét, amint az anrakista merénylők ellen irányló büntető törvényeket is helyben hagyta és auztán elnapolta magát. Aug. 1. megszüntette a kormány az ostromállapotot, de a szocialista munkásegyesületeket sorra feloszlatta. Dec. 3. együtt ismét egybe a parlament és dec. 10. terjesztette Sonnino részletes pénzügyi tervét a képviselők elé. Az évi hiányt 79 millió lirában állapította meg; e hiány fedezésére 53 milliónyi megtakarításokat és 27 milliónyi adóemelést hozott javaslatba. A pároknak azonban ez a terv sem tetszett és az ellenzék megmozdított minden követ, hogy a gyülölt Crispitől szabaduljon. A Banca Romana igazgatója (Tanlongo) ellen indított pör az ellenzék malmára hajtá a vizet. Kitünt, hogy a Crispi- és a Giolitti kormány több rendbeli szabálytalanságot követett el a pör vezetése körül és ez a tény arra birta az esküdteket, hogy Tanlongót és társait felmentsék. Az ellenzék erre az igazi bűnösöket kivánta a vádlottak padján látni és még Giolitti is sürgette Crispi vád alá helyezését. Ezzel szemben Crispi, hogy a parlamentáris vizsgálattól meneküljön, a ház elnapolására kapott a királytól felhatalmazást és dec. 15. a parlamentet közmeglepetésre haza köldötte, mi ellen az ellenzék összes vezérei óvást emeltek. Afrikában 1893-94. a helyzet némileg javult. Arimondi tábornok megverte Agoratnál a mahdi derciseit (1893. Dec.), Baratieri pedig a fontos Kaszalát (1894jul.) szállotta meg, nem különben Aduát és a hűtlenné lett Mangasá-nak, Tigré urának több városát. Az év végén a pápai szék és a kormány között enyhült némileg a merev és barátságtalan viszony. Leo pápa apostoli prefektuár állított fel az eritreai gyarmatban, mire Umberto király több, a kormánynak ellenszenves olasz püspök és érsek kinevezését tudomásul vette.
Az 1895. év meghozta a renitens képviselőház feloszlatását. A választások kiirása óriási mozgalomba vitte az országot, mignem a Crispi-kabinet máj. 26. többségre emelkedett. Az új képviselőházban 336 kormánypárti, 98 alkotmányos ellenzéki, 40 radikális, 17 szocialista és 17 párton kivüli képviselő ült. Sonnino újra beterjeszté adóreformját és azzal kecsegtette a képviselőket, hogy annak elfogadása esetén az 1895-96-iki költségvetés már kis többletet fog feltüntetni. Csak nagy nehezen fogadta el a kamara s (aug.) a szenátus is Sonnino pénzügyi reformját, melytől a kormány Itália financiális újjászületését várta. 1895 őszén nagy számu nemzeti emléknapot ült meg a nemzet, az 1848-iki és 1871-iki események hőseinek emlékére. Rómában, a Janiculumon a király jelenlétében letették a Garibaldi-szobor alapkövét; Róma bevételének 25. évfordulóján pedig Garibaldinak lovas szobrát leplezték le, szintugy Minghetti és a hős Cairoli testvérek szobrát. Még javában tartott a lelkesedés, midőn Afrikából aggasztó hirek érkeztek. Az abissziniaiak Baratieri alvezérét, Toselli őrnagyot, dec. 7. Amba Aldsinál meglepték és felkoncolták. E vereség hirére O. ban oly nagy elégületlenség támadt, hogy a minisztérium állása megingott. Dec. 15. a restaurált Crispi-kabinet 20 milliót és 10,000 katonát kért a képviselőháztól, amit a kamara heves vita után 255 szavazattal 48 ellenében megszavazott. A harc e közben Makallé fellegvár körül összpontosult, melyet Galliano parancsnok vizhiány és éhség következtében 1896 jan. 20. kénytelen volt Menelik negusnak átadni, ki az olasz foglyok tetemes részét kezesek gyanánt táborában visszatartotta. E sikeren felbátorodva, Menelik egész hadi erejével Baratieri tábornok ellen vonult, aki több heti tétlenség után Crispi sürgetésére, be nem várván a segélyhadak megérkezését, márc. 1. vakmerő támadást intézett a kopasz sziklákon elsáncolt abissziniaiak ellen. Ez a támadás balul ütött ki. Baratieri egyik alvezére, Albetone elhamarkodván a dolgot, megelőzte társiank támadásait, és ennek következtében elszigetelt hadoszátyával borzasztó vereséget szenvedett, sőt társait és az olaszok abissziniai segédhadait is belesodorta a pusztulásba. Az aduai katasztrófa hire annyira felzaklatta a kedélyeket, hogy a Crispi-kabinet, mely Baratierit támadásra serkentette volt, nem merte a képviselőházat egybehivni és azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy baratieri tábornokot a főparancsnokságtól elmozdította és hadi törvényszék elé állította. A zaduai vereség még O. nagyhatalmi állását is megingatta. Franciaország és Oroszország kárörvndezve fogadták az olasz zászló lealázásának hirét, Ausztria és Németország ellenben telhetőleg könnyítettek szövetségesük helyzetén; az angol kormány pedig, részint a saját érdekei, részben azonban a Kaszalában a dervisektől körülzárolt olasz őrség érdekében expediciót küldött a Felső-Nilus mellékére (Dongoláig). Maga a demoralizált olasz hadsereg és szerencsétlen vezérei egészen Masszaua környékére vonultak vissza, ahol tehetetlen dühvel értesültek az olasz hadi foglyok kínzásáról és megcsonkításáról; Menelik pedig 14 millió lirát követelt az életben maradt foglyok kiváltásáért. Ekkor azonban a Crispi- kabinet már nem állot az ország élén. Végre mégis egybe kellett hivni a képviselőházat, de az összeütközéstől fázó Crispi mindjárt az első ülésen (1896 márc. 5.) tudtára adta a háznak, hogy állásáról lemondott. Az ellenzék nyomban vád alá akarta őt helyezni, de az elnök az ülést bezárta. Hosszabb alkudozások után a király Rudini marquist hivta fel az új kabinet megalakítására, aki e kényes feladatot el is vállalta. A márc. 10-én megalakult minisztérium tagjai ezek: Rudini (elnökség és belügy), Sermonetta herceg (külügy), Ricotti (hadügy), Brin (tengerészet), Colombo (kincstári), Branca (pénzügy), Costa (igazságügy), Gianturco (közoktatás), Guicciardini (földmivelés). Az új kabinetnek tövises örökséget kellett lebonyolítania. Mindenekelőt a kedélyeket iparkodott megnyugtatani, mi végett közbocsánatot hirdetett a Crispi alatt elitélt szocialisták s munkások számára (a börtönből kiszabadult De Felicet azonnal több helyen képviselőnek választották). Azután a háboru folytatására és a hadi becsület helyreállítására határozta el magát a kormány, de másrészt a képviselőház márc. 21. gyülésén kijelentette, hogy nem fog hódító politikát követni és mihelyt leheteséges lesz, tisztességes föltételek alapján békét köt Menelik királlyal. A kamara bizalmat szavazott az új kabinetnek (219: 119) és az afrikai hitelt is megszavazta (214: 87). Erre a kormány (ápr. 6.) királyi civilbiztost (Codronchi szenátort) állított Szicilia élére, akinek azt szabta feladatául, hogy az adóügyet és a sziget sérelmeit tanulmányozza, valamint a gazdaság és bányászat körében tapasztalt nyomor orvoslása végett reformokat léptessen életbe.
A csatatéren e közben (1896 tavszán) némi javulás állott be. Baldissera, az új fővezér, emelni iparkodott a demoralizált csapatok önbizalmát és az O.-ből megérkező új csapatokba helyezte reményét. (Megjegyzendő azonban, hogy több száz olasz tartalékos a mozgósítás elől Dél-Tirolba és Svájcba szökött.) Ápr. 2. Stevani ezredes Kaszala környékén egy dervis-csapatot vert széjjel és az ostromlott város élelmezését továbbra biztosította. Baldissera pedig máj. 6. az adigrati őrséget szabadította fel az ostromtól. A képviselőházban a Rudini-minisztérium máj. 9. bővebben ismertette terveit. A radikálisok és szocialisták kivánságát, hogy t. i. az olaz csapatok Afrikából végképen hazatérjenek, Rudini kivihetelen, a nemzeti önérzettel és Itália nagyhatalmi állásával ellenkező kivánságnak jelezte, de másrészt kijelentette, hogy nem szándéka újra Abisszinia belsejébe előnyomulni és hogy az adigrat-aduai vonalról hajlandó lemondani, nehogy újabb háborura okot szolgáltasson. A jövőben O. a mareb-belesai vonallal fogja beérni. Rudini egyúttal beismerte, hogy a csapatok Adirgratot immár ott hagyták. A Menelik által kifogásolt ucsillii szerződésre vonatkozólag nem nyilatkozott, a Crispi-kabinet vád alá helyezését ellenben nem tartotta kivánatosnak. Nyilatkozatait a többség (278: 133) tudomásul vette. Most Baldisserán volt a sor, hogy az Aduánál szenvedett csorbát kiköszörülje. A viszonyok azonban ugy alakultak, hogy az olasz kormány, beérvén a foglyok nagyobb részéneks szabadon bocsáttatásával, a háborut beszüntette. Baratieri tábornokot a hadi törvényszék jun. 12. felmentette a vád alól, mire a kormány őt nyugdíjba küldötte. Forma szerinti békekötés azonban Menelik királylyal nem történt. Az afrikai hadjárat a hadsereg reformját is napirendre juttatta. Ricotti hadügyminiszter a 12 hadtest létszámát lejebb akarta szállítani és nagy foku megtakarításoktól sem idegenkedett. A minisztertanács Colombo kincstárnok sürgetése folytán ezt a redukciót elvileg helyeselte, a szenátusban ülő tábornokok (különösen Primerano, a táborkar volt főnöke) azonban a benyujtott javaslatot lényegéből teljesen kiforgatták. Erre Umberto király is ellenezte külügyi politikai okokból Ricotti tervét, mire a Rudini-kabinet jul. 11. beadta lemondását. Ez alkalommal azonban csak Ricotti, Sermonetta Colombo, Carmine és Perazzi váltak ki a kabinetből, Rudini marquis megmaradt a rekonstruált kabinet élén. A hadügyi tárcát Pelloux tábornok vállalta el, de csak azon föltétel mellett, ha a hadsereg költségvetését 246 millióra felemelik. Colombo inkább lemondott, mintsem ebbe beleegyezett volna, szintugy említett három társa. Colombo helyére Luzzatti lépett, Carmine helyére Prinetti, Perazzi helyére Bonacci, a külügyi tárcát pedig a 20 év óta a politikától távol maradt Visconti Venosta kapta (jul. 14.). A parlament többsége helyeselte Rudini felvilágosítását a krizis lefolyására vonatkozólag és (julius végén) elnapolta magát.
Aug. 18. a trónörökös Nikita montenegrói fejedelem leányát, Ilonát jegyezte el Cettinjében. Az esküvőt 1896 őszén fogják megülni.
){kind=small}
