Németország (Német birodalom, l. a mellékelt térképet), Közép-Európa legnépesebb országa, 1871 óta szövetséges állam a Keleti-tenger, Dánia, Északi-tenger, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Franciaország, Svájc, Vorarlberg, Tirol, Salzburg, Felső-Ausztria, Csehország, Szilézia, Galicia és Oroszország közt, legkészakibb pontja Nimmersatt falunál 55° 54', legnyugatibb Isenbruchnál 5° 52', legdélibb a Stillach forrásnál 47° 16' és a legkeletibb Schilleningkennél 22° 53'. Területe 540,504 km2.
Partjai és felülete. A Keleti-tenger partjainak hossza 1363 km., az Északi-tengeré csak 300. Az előbbieket a haffok (Kurisches, Frisches és Kleines és Grosses Stettiner Haff) jellemzik; előttük fekszik Rügen, N. legnagyobb, továbbá Zingst, Fehrmarn és Alsen szigete, a haffokon kivül nagyobb bemélyedések: a lapos Warnemündei-öböl, a wismari, lübecki és kieli kikötők. Sclileswig K-i partjai magasak, kevés fjorszerü mélyedés (Föhrden) szakítja meg. Az Északi-tenger partjain az öblök mélyebben nyulnak be, minők az Elbe- és Weser-torkolaton kivül a Jade-öböl és a Dollart. A partok előtt 8-16 km. szélességben homokzátonyok (Watten) vannak; ezekből emelkednek ki a friz szigetek: Röm, Sylt, Föhr, Amrum, Pellworn, Nordstrand, Neuwerk, Wangeroog és Norderney, mig az Elbe-torkolat előtt a sziklás Helgoland tőlük egészen elüt. Az Északi-tenger partjai voltak szinhelyei gyakran a legnagyobb tengeri katasztrófáknak. N. D-i része magas, az Alpok előhegyi takarják, középső részeiben a német középhegység és É-on a germán síkság terül el. A rajna és a Salzach közt vannak a német Mészkő-Alpok, amelyeken N. legmagasabb hegycsúcsa a Zugspitze (2968 m.) ül. Részben ezekre, részben a svájci fensíkra támaszokodik a Boden-tó és Duna közt elterülő sváb-bajor fensík mintegy 26,000 km2 területtel, 530 m. közepes magassággal; fő lejtője K-felé van; felületéből számos hegycsúcs emelkedik ki. A sváb-bajor fensíktól a Jura választja el a német DNy-i medencét, amelyhez sorolják a közép-rajnai síkságot és szegélyhegységeit (Fekete- és Oden-erdőt, Vogézeket és a Hardtot), továbbá a sváb-frank meg a lotaringiai lépcsőzetes földet. a közép-rajnai síkság 300 km. hosszu és 32 km. széles; belőle emelkedik ki az 557 m. magas vulkáni Kaisersthul; D-en kivezet belőle Ny-fedlé a Belforti-kapu és K-felé a Rajna-völgy, középen azon mélyedések, amelyek a Fekete-erdőt az Oden-erdőtől, illetőleg a Vogézeket a Hardttól választják el. A Fekete-erdő D-i végétől ÉK-felé húzódik egészen a Majnáig és Naheig a sváb és a Vörnitzen tul a frank Jura. Ez utóbbi és a Cseherdő közt van a felső-pfalzi fensík. Az Ode-erdőhöz és Hardthoz csatlakozik a Rajna mindkét partján 150 km. szélességben elhúzódó, 500 m. közepes magasságu Rajnai-palahegység, amelyet a Rajna, Mosel és Lahn 4 külön csoportra osztanak. A két D-i rész, a Taunus és Hunsrück, magasabbak, mint az É-i részek, de kevésbbé terjedelmesek. A Mosel balpartja és az Ourthe völgye közt van az 5-600 m. magas Eifel, amelyen vulkáni csúcsok ülnek, köztük a Hohe Acht 760 méter magas. A Rajna jobb partján a Sieg és Lahn közt terül el a Westerwald és Siebengebirge festői csúcsaival a Rajnát szegélyezvén, és a Lahnon tul a Sauerland, amely az Astenbergben 830 m.-nyi magasságot ér el. A Rajnai-palahegység és Türingia közt emelkedik mintegy 100 km.-nyi szélességben a hesseni hegyes vidék, amelyet a Werra, Franksaale, Majna, Nidda, Wetter, Lahn, Diemel és Weser szegélyeznek. D-en megkülönböztetik benne a 660 m. magas Hohe Rhönt a Wasserkuppével és a Vogelsberg nevü bazalt hegycsoportot; ezektől É-ra a Knüll-fensíkot (Knüllköpfchen, 636 m.), tovább É-ra Mündennél a Kaufungerwaldot, a Fuldától Ny-ra a habichtswaldot és legtovább É-ra a Sollingot. A türingiai hegyes vidékhez számítják a D-i szegélyét alkotó 5-600 méter magas alapon nyugvó Fichtel-hegységet, ennek ÉNy-i folytatását a Frank- és Türingiai-erdőt (Beerberg 984 m.) és a szász Vogtlandot. Legkészekibb része a türingiai hegyes vidéknak a 100 km. hosszu és 30-38 km. széles Harz. A Türingiai-erdőnek ÉNy-felé a Weserig folytatása a Weser-hegység, amelynek ÉNy-i vége a Teutoburgi-erdő. DDK-en Cseh- és Morvaországtól N.-ot szintén hegyek választják el. A Fichtel-hegységtól DK-nek húzódik a Cseh-erdő és ezzel egyközüen a Bajor-erdő, ÉK-nek pedig a cseh-szász Érchegység, amely a szász hegyes vidékben lassan leereszkedik a germán síkságra s amelynek K-i folytatásai az Elbei-homokkőhegység és DK-felé a Szudeták (l. o.). A germán síkság egyhanguságát két földhát zavarja meg; az egyik a Keleti-tenger partja közelében húzódik el; Ny-i Poroszországban a Visztula partjánál kezdődik, folytatása a Seesker Berge (309 m.), a Danzigi Turmberg (331 m.) és a hátsó-pomerániai földhát (255-293 m.); az Oderánál azután elenyészik, de tőle Ny-ra ismét észrevehető; e részében Mecklenburgban a Helpterberg (179 m.) a legmagasabb pontja. A másik, gyakrabban megszakított földhát Felső-Sziléziában a Tarnowitzi-fensíkkal (St. Annaberg 430 m.) kezdődik, folytatásai a Katzengebirge (310 m.) Boroszlótól É-ra, a Grünbergi-, Soraui-, Muskai-dombok, a Fläming, az Elbétől Ny-ra a Neuhaldenslebenerberge, a Hallberge (160 m.) és a Lüneburgi puszta dolbjai. A két földhát közt, valamint a Weser és Ems között van a legegyhangubb sikság.
Németbirodalom
Jellemzők még a germán alföldre nézve a vándorkövek, amelyeknek hazája kétségkivül Skandinávia, Finnország, az Onega-tó vagy Ingermannland. (V. ö. Wahnschaffe, Die Ursachen d. Oberflächengestaltung d. norddeutschen Flachlandes, 1891.) A változatos felülethez mérten a hegységeket alkotó kőzetek is nagyon különbözők; az archaikus palák (gnájsz, csillámpala stb.) a Vogézekben, Fekete-erdőben, Spessartban, Fichtel-hegységben stb., a szilur Türingiában, a devon a Fichtel-, a Rajnai-palahegységben, Szudetákban és Vogézekben, a produktiv kőszénképződmények a Saar és Ruhr környékén, Szászországban és Sziléziában, a diasz-formáció a Vogézekben, Fekete-, Oden-erdőben, a harzban, a triasz a sváb Jurában; a Teutoburgi-erdőben, a Mészkő-Alpokban, a jura-képződmény a sváb és frank Jurában, a kréta az Elbei-homokkőhegységben, a tercier (oligocén, barnaszén) egész É-i N.-ban és az alsó Rajnánál, a quarter (diluvium és alluvium) egész É-i N.-ban található. A vulkáni képződmények a középhegységben mindenfelé fordulnak elő.
Vizei. N. 150 folyója az Északi-, Keleti- és Fekete-tenger vizkörnyékéhez tartozik. A nagyobb folyók közül egyedül a Weser tiszta német folyó, ellenben a Memel, Visztula, Odera és Elbe másutt erednek; a Duna másutt torkollik, végül a Rajna másutt ered és torkollik is. A jelentékenyebb parti folyók, melyek a keleti-tengerbe ömlenek és pedig a Kurisches Haffba a Minge és Dange, a nyilt tengerbe a Pregel, a Persante, Rega, a Warnow és Trave; az Északi-tengerbe az Eider, az Ems (a Dollartba) és a Vechte (a Zuider-tóba). A csatornák közül a jelentékenyebbek a Memelt és Pregelt összekötő csatornák; a Brombergi-csatorna, amely a Visztula vidékét az Oderával köti össze; a Frigyes-Vilmos-csatorna az Odera és Spree közt; a Finow-csatorna az Odera és Havel közt; az Eider-csatorna, amely az Északi- és Keleti-tengert az Eider által köti össze; a Lajos-csatorna a Duna és Majna közt; a Kelet-Északi-tengeri-csatorna; a Rajna- Rhône-csatorna, amelyből 134, a Rajna-Majna-csatorna, amelyből 107 km. esik N.-ra. A tavak száma igen jelentékeny; É-i és D-i fő csoportra oszthatók. A D-i fő csoport az Alpokban és a sváb-bajor fensíkon van; a Boden-tón kivül ebbe tartoznak a Walchen-, Kochel-, Ammer-, Staffel-, Würm-, Starnbergi-, Tegern-, Schier-, Chiem- és Königsee: közülök a Chiem (85 km2) a legnagyobb és a Königsee a legszebb bajor tó. Az É-i fő csoport a Keleti-tenger partjaitól D-re terül el és 3 alcsoportra oszlik; a jelentékenyebbek K-ről Ny-felé: a Spirding-, Geserich-, Drazig-, Schwedini-, Müritz- és Ploeni-tó. Ezektől távolabb esők az Arendsee Altmarkban, a Dümmersee Hahhoverben és a Laachi-tó az Eifelben.
Éghajlat, mezőgazdaság és bányászat. A mérsékelt égöv alá eső N. klimája meglehetősen egyenletes. Leghidegebb az Alpok vidéke, legmelegebb a közép-rajnai síkság, a Taunus D-i lejtője és Türingia néhány mélyebb völgye. A hőmérsékleti szélsőségek nagyobbak K-en mint Ny-on és különösen a tengerektől távol eső vidékeken; éppen igy az esőmennyiség is nagyobb Ny-on mint K-en A hőmérsékleti szélsőségek növekedését mutatja a következő kis tábla:
| Helység neve | | Közepes hőmérséklet | Különbség |
Klimatikus tekintetben legkedvezőbb fekvéső vidékek: a Rajna, a Mosel, Majna és Neckar völgye. Még a XIX. század közepén is N. tulnyomóan agrikultur-állam volt, mig most is iparos foglalkozás kezd tulnyomó lenni. A földnek 94 %-a termékeny, és csak 6 %-a terméketlen. A termőföldből 26.311,968 ha. szántó, szőllő vagy kert, 10.944,570 rét és legelő, 13.908,398 erdő, 2.860,149 hektár egyéb. Ugyanekkor összesen 5.276.344 önálló gazdaságot számítottak össze, amelyek 31.868,872 ha.-nyi területet foglaltak el. Az egyes gazdaságok nagyság szerint a következőképen oszlottak meg:
A főbb mezőgazdasági termékeket termesztették ha.-okon:
A termés volt tonnákban összesen és átlag ha.-onként:
A mezőgazdasági termékek azonban a fogyasztás szükségletét nem elégítik ki; Orosz-, Magyarország, Románia és É.-Amerika fedezik a hiányt. A gabonatermelő vidékek főképen a D-i részen vannak; borgonyát mindenütt termesztenek, de főképen a germán síkságon, ugyanitt hüvelyeseket is. Az olajos növényekre gondot leginkább a középső és ÉNy-i vidékeken, kenderre és lenre a középhegységben, komlóta Bajorországban, Württembergben, Badenben és Posen tartományban, cukorrépára a szász, sziléziai és hannoveri tartományban, továbbá Braunschweigben és Anhaltban, gyümölcstermesztésre Szászországban és a középrajnai síkon fordítanak. (A bortermelést l. Németország borászata.) Dohányt a közép-rajnai síkságon Pfalzban és Brandenburgban termesztenek. Az állattenyésztés legjelentékenyebb az alpi vidékeken és a friz partokon, lovakat K-i és Ny-i Poroszországban, Mecklenburgban, Holsteinban és Hannoverben, juhokat pedig Szászországban, Sziléziában és Brandenburgban tenyésztenek. Az állatállomány 1892 dec. 1-én a következő volt:
A házi szárnyasok és méhek tenyésztése nem fedezi a szükségletet; a tojást leginkább Cseh-, Magyarország, Galicia és Orosz-Lengyelország szolgáltatja; Pomerániában sok a lúd. Az erdők közül 33 % állami és 48 % magánerdő; az erdőgazdálkodás igen előrehaladott. A folyami halászat jelentékenyen aláhanyatlott; mesterséges haltenyésztőkkel (p. Huningenben) igyekeznek a hiányt pótolni. A tengeri halászattal az Északi-tengerben 446 hajó (17,011 t. tart.) és 1868 ember foglalkozott. Ásványországi kincsekben N. igen gazdag. Szenet és vasércet főleg Vesztfália, a rajnai- és sziléziai porosz tartományok, ezüstöt és rezet a Harz, cinket Szilézia, Szászország szenet és vasat, Lotharingia szenet szolgáltat. 1889-től 1893-ig a főbb bányatermékek mennyiségét tonnákban a következő táblázat mutatja:
Aranyat (1891-ben 8.568.000 márka) aránylag keveset bányásznak; éppen igy szegény az ország drágakövekben is; ellenben vannak értékes ásványvizforrásai. Legjelentékenyebbek; a seltersi szénsavas viz. a driburgi, pyrmothi, sótartalmuak a nauheimi, kreuznachi. Kiválóbb, fürdőkkel egybekötött források: az aacheni, emsi, schlangenbadi, wiesbadeni, kissingeni, brücknaui, warmbrunni, reinerzi, badeni, wildbadi, zellerbadi, badenweileri, hofgeismeri, driburgi, pyrmonti, elsteri. A tengeri fürdők közül említendők a Keleti-tenger partján: Misdroy, Swinemünde, Heringsdorf, Binz, Sassnitz, Warnemünde, Travemünde és Kiel; az Északi-tenger mellett: Westerland Sylten, Wyck Föhrön, Wangeroog, Norderney, Borkum és Helgoland.
Lakosság és ipar. N. lakossága az 1890-iki népszámlálás szerint 49.428.740 (az első népszámlálás alkalmával 1867-ben 40.093.054), 1 km2-re 91, az 1895-iki szerint pedig 52.244.503 volt. E lakosság a német birodalom alkotó részei szerint a következőképen oszlott meg:
Az 1890-iki lakosságból volt 24.230.832 férfi és 25.197.638 nő; vallás szerint 31.026.810 enang., 17.674.921 katolikus, 145.540 egyéb keresztény, 567.884 izraelita, 562 egyéb vallásu stb.: nemzetiség szerint a legtöbb német, de Poroszországban volt 2.922.475 szláv, 117.637 litván, 65.254 vend, 74.069 morva és cseh, azonkivül volt 138.134 dán, 40.124 holland. 10.972 wallon, 34.725 francia és angol. Születésre nézve volt 1890.:
| Osztrák és magyar | 205.545 | Svéd és norvégiai | 14.404 |
| Orosz | 52.640 | Luxemburgi | 12.585 |
| Németalföldi | 56.169 | Egyéb európai országbeli | 26.315 |
| Svájci | 41.105 | É-amerikai | 17.550 |
| Franciaországi | 32.022 | Egyéb | 11.409 |
Végül idegen alattvaló 372.792. A népmozgalmat 1888-92. a következő tábla mutatja:
A halálozásokon kivül N. lakosságát a kivándorlás is apasztja. 1888-93-ig kivándoroltak:
Az É.-amerikai Egyesült-Államok már régóta célpontja a német kivándorlóknak. 1820-93. az oda kivándorlottaknak számát 5 milliónál többre becsülik. Foglalkozás szerint az 1882-iki összeirás szerint N. lakossága következőképen oszlott meg:
| Mezőgazdasággal foglalkozó | | 18.840.818 | 416.0 |
| Erdőgazdasággal " | | | 308.225 | | 6.8 |
| Kő- és agyagiparos | | | 896.823 | | 20.1 |
| Gép-, szerszám-, eszközkészítő | | 799.388 | | 17.9 |
| Bőr-, gummiiparos | | | 332.062 | | 7.4 |
| Élelmi szer és élvezeti cikk készítő | 1.706.450 | 38.3 |
| Ruházati és tisztító iparos | | 2.732.353 | 61.3 |
| Építő iparos | | | | 2.779.152 | 62.4 |
| Poligrafikus iparral foglalkozó | | 146.989 | | 3.3 |
| Kereskedelemmel foglalkozó | | 2.317.105 | 51.3 |
| Forgalom szolgálatában álló | | 1.457.328 | 32.2 |
| Szállásadással foglalkozó | | 756.647 | | 16.7 |
| Napszámos és háziszolga | | 938.294 | | 20.7 |
| Értelmiséghez tartozó | | | 2.222.982 | 49.2 |
| Magánzó és foglalkozás nélküli | | 2.246.222 | 49.7 |
Az 1882-iki összeirás óta N.-ban jelentékeny átalakulás történt és az iparral foglalkozók száma legalább 20 %-kal növekedett. A jelentékenyebb, virágzó iparágak és székhelyeik a következők: Ötvösök a nagy városokon (Berlin, Hamburg, München, Nürnberg, Pforzheim) kivül vannak Nanauban, Sváb-Gmündenben; réztárgyakat készítenek Berlin, Nürnberg, Augsburg, Lüdenscheid, Lipcse, Drezda; nikeltárgyakat Szászországban, Vesztfáliában és Sziléziában. A vasipar magas fokon áll; legtöbb a kohó Vesztfáliában és a Rajnai-tartományban Dortmund és Düsseldorf közt, Felső-Sziléziában és a Saar-kerületben. A legnagyobb vasművek vannak Essenben, Bochumban, Felső-Sziléziában (Königs- és Laura-kohó). Mig 1880. a vasipar termékeinek értéke 437.4, 1890-ben 753.5 millió márka volt. A vaseszközökep főképen Hagen, Remscheid, Iserlohn, Altena, Lüdenscheid és Solingen készítik. A gépgyártás több mint 200.000 munkást foglalkoztat 10.000 telepen, főképen a Rajna vidékén, Szászországban és a szász tartományban. A legnagyobb lokomotiv-gyár Casselben van. A hajóépítés a kikötőhelyeken jelentékeny; 1890-ben 94 tengeri hajót készítettek 192.000 tonna tartalommal. Az anyag- és porcellánipart a birodalom majdnem minden részében űzik; agyagedényeket készítenek kiválóan Bunzlauban és Gross-Almerodében, faiencot Waldenburgban, Mettlachban, porcellánt Meissen, Berlin, Drezda, Mettlach, Nymphenburgban. A 360 üveghuta mintegy 40.000 munkást foglalkoztat a Rajna mellékén, Szászországban és Sziléziában. A vászonszövés székhelyei Zwittau, továbbá Bielefeld és környékeik; a jutaszövésé Brandenburg, Meissen, Hamburg; a gyapjuszövésé (több mint 2 millió orsó) Felső-Elzász (Mühlhausen, Gebweiler stb.), Szászország (Chemnitz), a Rajnai tartomány (Barmen, Elberfeld), Württemberg (Reutlingen), Bajorország (Augsburg); a selyemszövésé Krefeld, Barmen és Elberfeld; a bőriparé Mainz, Worms, Kirn a. d. Nahe, Malmedy és Szászország (főképen Drezda); a kaucsukiparé Berlin és a kikötővárosok; a butoriparé Berlin, Mainz, Stuttgart, M. m. Frankfurt, Drezda, München és Hanau; a papiriparé (mintegy 500 gyár) Szászország, Rajnai-tartomány, Szilézia, Türingia, Württemberg és Bajorország; a grafikus iparé Lipcse és Berlin; a kémiai iparé Drezda, Nürnberg, Höchst a. M., Biebrich, Elberfeld, Mannheim stb. A cukoripar szintén nagy lendületet vett és az export számára is dolgozik. 1892-1893-ban 401 cukorgyár 1.175.137 t. cukrot és 241.805 t. melasszt készített; e gyárak legnagyobb részt a szász, a sziléziai tartományban és a Visztula mentén vannak. Régóta nagy jelentőségü N.-ban, különösen Bajorországban a sörgyártás, 1892-93. gyártottak a birodalomban 54.651.000 hl.-t, magában Bajorországban pedig 15.104.000-et; ugyanazon évben 60.025 szeszgyárban 3.029.000 hl. alkoholt készítettek. (L. részletesebben az egyes államokat.)
A kereskedelem. N. a világforgalomban igen előkelő helyet foglal el; az utóbbi években külforgalmát csak Nagy-Britanniáé mulja felül. 1892. és 1893. a külförgalom fő cikkeiben a következő volt a behozatal és kivitel:
| | | | | Bevitel | Kivitel | | Bevitel | Kivitel |
| | | | | ezer márkában | | ezer márkában |
| Élő állatok | | | 261.113 | | 25.125 | | 221.958 | | 25.986 |
| Állati termékek | | | 119.838 | | 24.799 | | 137.066 | | 29.692 |
| Élelmi és élvezeti cikkek | 1.242.990 | 344.704 | | 1.094.723 | 400.116 |
| Magvak és élő növények | 48.925 | | 29.855 | | 64.020 | | 39.256 |
| Tüzelő anyag | | | 98.251 | | 134.705 | | 96.943 | | 140.459 |
| Zsiradékok és olajok | | 221.502 | | 25.654 | | 244.883 | | 32.545 |
Nyers- és ipartermékek:
| Kémiai szerek | | | 266.365 | | 286.043 | | 273.078 | | 299.101 |
| Kő-, agyag- és üvegáruk | 59.028 | | 110.254 | | 56.614 | | 111.408 |
| Fémek és fémáruk | | 388.160 | | 512.105 | | 346.639 | | 477.683 |
| Faáruk | | | | 224.309 | | 101.200 | | 226.254 | | 100.941 |
| Papir- és papiráruk | | 16.781 | | 92.194 | | 21.680 | | 91.625 |
| Bőr és bőráruk | | | 172.923 | | 206.870 | | 187.468 | | 204.802 |
| Szövő-iparcikkek | | 962.323 | | 903.953 | | 1.024.581 | 916.916 |
| Kaucsuk, gummi stb. | | 34.105 | | 26.406 | | 31.708 | | 24.976 |
| Gépek és eszközök | | 54.401 | | 155.332 | | 54.330 | | 164.133 |
| Vasáruk | | | 24.919 | | 77.600 | | 23.099 | | 79.783 |
| Irod. és művészeti cikkek | 31.071 | | 92.773 | | 29.026 | | 104.289 |
A fő kiviteli és behozatali cikkek 1893. a következők voltak:
| Beviteli cikkek | 1000 | | Kiviteli cikkek | | 1000 |
| Sertések | | 95.031 | | Cukor | | | | 221.152 |
| Búza | | | 88.897 | | Szén és koksz | | | 133.857 |
| Petroleum | | 47.283 | | Bőráruk | | | 77.156 |
| Nyers bőrök | | 94.970 | | Pamutkelme | | | 69.267 |
| Nyers pamut | | 221.254 | | Félselyem és pamutáruk | | 124.580 |
| Gyapju | | | 229.937 | | Gyapjukelmék | | | 140.441 |
| Gyapjufonalak | | 117.322 | | Kötött áruk | | | 84.402 |
Hogy N. iparosállam, igazolja, hogy a nyerstermékek bevitelének és az iparcikkek kivitelének értéke növekszik. Azon országok közt, amelyekkel legélénkebb a forgalom, annak értéke a következőképen oszlik meg 1000 márkában:
A külfölddel való forgalom részben a tengeri utat követi. 1892. a német kikötőkbe érkezett összesen 65.927 hajó (14.187.407 t. tartalommal) és eltávozott 65.581 (14.108.950 t. tartalommal). Az érkezők közt volt 48.680 német, 5119 angol, 5961 dán, 2942 svéd, kevesebb holland, norvég és orosz. A távozók közt volt 48.419 német, 5092 angol, 5980 dán, 2939 svéd stb. A tengeri kereskedelmi hajók összes száma 3729 (1.522.058 t. tartalommal), ezek közül 2713 vitorlás (698.356 t.) és 1016 gőzös (823.702 t.). A belső forgalom egy részét szintén a vizen bonyolítják le. 11.400 km. hosszu belső vizi út áll N. rendelkezésére. A főbb tengeri kikötők Hamburg, Stettin, Bréma, Liel, Lübeck, Danzig és Königsberg. A vasúti hálózat, különösen az iparosközéppontok körül, a Rajna mellékén, Szászországban igen sűrű; nagyobb része állami. 1888-89. a vasúti vonalak hossza volt 25.358 angol mérföld, 1892-93. pedig 27.439. A postakezelés Bajorországban s Württembergben az illető országoké, egyebütt birodalmi (Reichspestgebiet). 1893. az egész birodalom területén volt 28.612 postahivatal, 161.456 postai alkalmazott és a posta után a tiszta jövedelem 19.727.675 márka. Ugyanazon évben a telegráf-vonalak hossza 275.972 angol mérföld.
Bankrendszer: Tulajdonképen a porosz bankrendszer volt az alapja; 1765. alapították meg a porosz bankot, mely az egész N. területén első jegykibocsátó bank volt. A többi német államok bankjai csak e század közepe táján kezdettek jegyeket kibocsátani, de a bankoknál már a törvény megállapította a kibácsátható jegyek maximumát s elrendelte az 1/3 fedezet biztosítását. Az 1875 márc. 14-iki birodalmi törvény aztán egységesen szabályozta mindezen bakok jegykibocsátási jogát, illetőleg e jog megadását v. kiterjesztését a virodalmi gyülés részére tartotta fenn. megállapította az idézett banktörvény azt, hogy az ércfedezet nélkül kibocsátható jegyek összege nem haladhatja meg a 385 millió márkát s a bankszerü fedezetnek a forgalomban levő bankjegyek 1/3-át meg kell haladnia. A baktörvény 1876 jan. 1. lépett életbe, s ekkorra a régi jegykibocsátó bankoknak is alkalmazkodniok kellett a törvény rendelkezéseihez, ha jegyforgalmukat az egész birodalomra ki akarták terjeszteni, ellenkező esetben csak saját államuk területén gyakorolhatják a jegykibocsátás jogát. A működésben volt 33 bank közül e szigoru törvény életbe lépésekor 14 bank azonnal lemondott a jegykibocsátát jogáról, a többiek közül pedig némelyek régi szabadalom alapján saját államuk területén tovább folytatták a jegykibocsátás jogát mindaddig, amig szabadalmuk lejárt, némelyek pedig időközben megfeleltek a banktörvény követelményeinek és kiterjesztették működésüket az egész birodalom területére. A bankjegyeknek nincs kényszerforgalmuk, azokat sem az állam, sem magán személy nem tartozik elfogadni fizetés fejében; a bank pedig mindenkor köteles beváltani jegyeit, amelyek különben 100 márkánál kisebb összegekről nem szólhatnak. A jegybankok váltókötelezettséget nem vállalhatnak, árukat, vagy értékpapirokat nem vehetnek és nem adhatnak el. L. még Német birodalmi bank.
Alkotmány, kormány, szellemi műveltség. N. 1871 óta 22 monárkikus, 3 köztársasági államból és egy birodalmi tartományból (l. fentebb a lakosságnál) áll, amelyeket együtt véve német birodalomnak (Deutsches Reich) neveznek. Szövetkezésük célja az 1871-iki alkotmány értelmében a szövetség területének, a rajta érvényes jognak védelme és a német nép jólétének ápolása.
A szövetség felbonthatatlan és örökké tartó. A birodalomban a hatalom birtokosai a német császár, a szövetségi tanács és a birodalmi gyülés. A szövetségi tanács a német államokat és a birodalmi gyülés a német népet képviseli; amannak tagjait minden ülésre az illető államok kormányai küldik ki, emennek tagjait a német választók titkos szavazással 5 évre választják. Az egyes országok a szövetségi tanácsba és birodalmi gyülésbe a következő számu tagokat küldik:
| Az ország neve | | A szövetségi tanács | A birodalmi gyülés |
| | | | tagjainak száma | tagjainak száma |
Schwarzburg-Sondershausen
A birodalmi ügyekben a végrehajtó hatalmat a császár, aki mindig egyszersmind a porosz király, részint önállóan, részint a szövetségi tanácscsal (Bundesrath) egyetértően gyakorolja. A császár a birodalom nemzetközi képviselője; jogában van békét, más országokkal szövetséget kötni, idegen államok követeit akkreditálni és ha a birodalom területét megtámadnák, a támadónak a háborut azonnal megüzenni, más esetekben háborut csak a szövetségi tanács hozzájárulásával üzenhet. A birodalom védő ereje egységes; az összes hadseregnek és tengerészetnek legfőbb hadura a német császár; kivétel, csakis béke idejében, a bajor hadsereg, amely ekkor a bajor király parancsnoksága alatt áll, azonban háboru esetében szintén a császár az ura. A birodalom egyéb belső ügyiben, minők a posta és táviró, a kereskedelem és forgalom, a vámok, a vasutak (kivéve Bajorországot) és honosság ügye, a törvényhozó hatalmat a császár a szövetségi tanácscsal és a birodalmi gyüléssel egyetértően, a végrehajtó hatalmat pedig a csupán neki felelős kormány által gyakorolja. A birodalmi középponti hatalmak: 1. a kancellár; 2 vicekancellár, aki a kancellárt mindenben helyettesítheti, kivéve a szövetségi tanácsban való elnöklését, de e hivatal csak virtueliter létezik; 3. a külügyi, 4. a tengerészetügyi, 5 a kincstári, 6. a birodalmi postaügyi, 7. a birodalmi igazságügyi, 8. a vasútügyi és 9. a birodalmi belügyi államtitkár. Minden birodalmi ügyben az egyes államok kormánya a birodalmi kormánynak alá van rendelve és ellenőrzése alatt áll.
Hadsereg és hadi tengerészet. A német birodalomnak 1871 ápr. 16-iki alkotmányában foglalt véderő-törvény szerint minden német alattvaló hadköteles, és ezen kötelessége teljesítésében magát mással nem helyettesítheti. Az 1888 nov. 22. kelt hadi- és véderő-parancs a hadkötelezettség tartamát a 17-ik évtől a 45-ikig szabja meg, és ezt az időt szolgálati meg népfölkelői kötelezettségre osztja. A tényleges szolgálat (bevonulás a csapattesthez) rendesen a 20-ik évvel kezdődik s hét évig tart, melyből a hadköteles hármat (a gyalogságnál 1893 óta csak kettőt) a rendes hadsereg kötelékében, négyet pedig (illetőleg ötöt) a tartalékba osztva tölt ki. Ezután 5 évig első osztálya, majd 39-ik évének betöltéséig másodosztályu honvéd lesz. A póttartalék hadkötelezettsége a bevonulás évének okt. 1-étől számított 12 évig tart, mely után a póttartalékos a másodosztályu honvédség kötelékébe lép. Népfölkelő minden tanköteles a 17-ik és 45-ik életév között, ha sem a hadseregbe, sem a hadi tengerészetbe nem tartozik.
Az alkotmány értelmében az összes haderő ugy békében, mint háboruban egységes sereget képez, melynek legfelsőbb parancsnoka és ura a császár; ez nevezi ki a hadsereg tisztjeit s a várak parancsnokait; kivételt csak a bajor, württembergi és szász csapatok tesznek, melyeknek tisztjeit saját királyuk nevezi ki. Az 1893 aug. 3-iki törvény a német hadsereg békelétszámát 1893 okt. 1-től 1899 márc. 31-ig 479.229 emberben állapította meg, de ebbe a tisztek, altisztek és egyévi önkéntesek nincsenek beleszámítva. Fegyvernemek szerint ez a létszám körülbelül igy oszlik meg:
| Gyalogság: 173 ezred, 519 zászlóaljjal és 173 félzászlóaljjal | 11.973 | | 350.923 |
| Vadászcsapatok: 19 zászlóalj | | | | | 410 | | 11.179 |
| Lovasság: 93 ezred, 465 eszkadronnal | | | | 2.351 | | 65.347 |
| Tábori tüzérség: 43 ezred, 494 zászlóaljjal | | | 2.712 | | 56.197 |
| Gyalog tüzérség: 17 ezred, 37 zászlóaljjal | | | 846 | | 20.419 |
| Hidászcsapatok: 23 zászlóalj, 95 századdal | | | 542 | | 11.706 |
| Vasúti csapatok: 7 zászlóalj | | | | | 126 | | 3.563 |
| Vonatcsapatok: 21 zászlóalj, 63 századdal | | | 303 | | 6.975 |
| Honvédtörzsek: 277 kerül. parancsnokság | | | 530 | | 5.211 |
| Csapattesthez be nem osztott tisztek és egyéb kirendeltségek | 2.598 | | 2.580 |
Háboru idején a német hadsereg tábori-, tábori tartalék-, helyőrségi- és póttartalék-csapatokra oszlik. A tábori csapatok szervezésének gerincét a békeállomány husz hadteste teszi, melyek létszámát mozgósítás esetén a behivott tartalékosok növelik; e hadtesteket tüzérséggel, hadmérnöki, vonat-, egészségügyi stb. csapatokkal egészítik ki, s belőlük kettőt vagy többet egy-egy hadsereggé tömörítenek. A tábori tartalék-csapatokból tartalék-osztályokat képeznek, mig a helyőrségi csapatokból honvédkereteket állítanak föl; végül a póttartalék-csapatok (minden tábori ezredre egy) az unoncok kiképzésével foglalkoznak, hogy a harcoló hadsereg emberanyagának veszteségeit pótolhassák. A német hadseregnek igy fölemelt és kiegészített létszáma háboru idejében körülbelül 4.300.000; tehát valamivel több, mint Franciaország (4.053.000) és kevesebb mint Oroszország (4.556.000) seregének hadi létszáma.
A hadi tengerészet szintén a császár közvetlen fenhatósága alatt áll; 1893-94. volt a tényleges szolgálatot tevő hadi hajókon összesen646 tengerésztiszt (köztük 11 admirális), 220 tiszthelyettes, 75 gépészmérnök, 773 födélzettiszt, 3244 altiszt, 13.852 matróz és 600 hajóssuhanc; továbbá szárazföldi szolgálatra beosztva (hajógyárakba, parti erődökbe, rendes hadseregbe stb.) összesen 15.730 matróz. A flotta-állományban volt 33 páncélos hadi hajó, 3 fregetta, 11 korvetta, 9 cirkáló gőzös (részben páncélosak), 3 ágyunaszád, 10 hiradó gőzös, 90 torpedónaszád, továbbá számos, szolgálati célokra és a legénység kiképzésére fentartott, részben leszerelt hadi hajó.
A birodalom főbb bevételeit és kiadásait, továbbá pénzügyeinek állapotát a következők mutatják. Az 1895 márc. 31. végződő év kiadásai és bevételei voltak 1000 márkában:
| Birodalmi hadsereg | | 480.021,9 |
| Igazságügyi hivatal | | 2.065,7 |
| Kincstári hivatal | | 360.528,4 |
| Birodalmi adósság | | 71.739,8 |
| Rendkívüli kiadások | | 206.598,6 |
| Vámok és fogyasztási adók | 621.935,5 |
| Különböző bevételek | | 12.539,2 |
| A rokkantak alapján kamatai | 27.258,5 |
| A birodalmi alap kamatai | 46,0 |
| Renkivüli bevételek | | 130.275,4 |
Az egyes államok hozzájárulása
| (Martikular-Beiträge) | | 397.507,8 |
Az 1894-95. az egyes államok részéről teljesített hozzázárulások (Matrikular-Beiträge) kitettek 356.842,300 márkát; ebből fizetett 1000 márkákban:
| Poroszország | | 234.159 | | Hessen | | | 7.761 |
| Bajorország | | 50.333 | | Meckl.-Schwerin | 4.521 |
| Württemberg | | 18.217 | | Szász-Weimar | | 2.548 |
| Szászország | | 27.373 | | Oldenburg | | 2.775 |
| Baden | | | 14.081 | | Braunschweig | | 3.156 |
| Elzász-Lotaringia | 13.661 | | Hamburg | | 4.866 |
1893 márc. végén a birodalom adóssága kitett 1,740.842,500 márkát; ezenkivül függő adóssága volt kincstári jegyekben (Reichs-Kassenscheine) 120.000,000 márka. Ennek ellenében a rokkantak alapja kitesz 464.914,6000 és a hadi alap, melyet aranyban Spandauban őriznek, 120.000,000 márkát .
A népműveltség igen magas fokon áll; az 1892-93. behivott ujoncok közül csak 0,38% nem tudott sem irni, sem olvasni; a legtöbben K-i és Ny-i Poroszországban és Posenben. Az oktatásügy az egyes államokra van bizva; azért az összes birodalmat felölelő ide vonatkozó hivatalos statisztikai adatok nincsenek. Becslés szerint volt 1891-ben 56,560 népiskola 120,030 tanítóval és mintegy 8 millió tanulóval Középiskolák voltak ugyanazon évben: gimnáziumok 427, progimnáziumok 107, főreáliskolák 14, reáliskolák 238, és felsőbb polgári iskolák 95. A fontosabb szakiskolák száma 1891-ben: 9 technikai főiskola, 30 mezőgazdasági iskola, 15 bányász-, 15 építőmesteri iskola, 9 erdészeti akadémia, 23 mű- és műipariskola, 47 hajós-, 9 kadetiskola, Kielben tengerész-, Berlinben és Münchenben katonai akadémia. Az egyetemek száma (1893-94) a branusbergi kat. teol. és filozofiai fakultáson kivül 21.
Egyházi állapotok. Az evangelikus egyház szervezte a birodalom egyes államaiban különböző és részint presbiteriális (zsinati) jellegü, részint egyes püspökök alá van rendelve. Az elsőnél bizonyos ügyeket az egyháztanács intéz el, mely a lelkészből s az egyházközség néhány laikus választott tagjából alakul (presbiterium), mig a fontosabb ügyeket a kerületi, kormányzósági, tartományi és országos zsinat birálja el, melybe a hitközség tartozik. A püspöki szervezettel biró egyházakban minden hatalom a tartomány (feudális vagy örökös) kegyurának kezében összpontosul. Poroszország régibb tartományaiban a felső egyháztanács a legmagasabb forum; ennek szervezete kollégiumszerü s jogtudósokból meg lelkészekből áll s közvetlenül a királynak van alárendelve; ellenben az újabb tartományok konzisztoriumai a kultuszminiszter fenhatósága alatt állnak. Általában a zsinati szervezet már a legtöbb német államban csaknem teljesen kifejlődött; egyes hitközségek önállóan kezelik és igazgatják vagyonukat; élükön a lelkész áll, s fölöttük a felügyelet a szuperintendensek végzik, akiket ismét a főszuperintendensek ellenőrzik.
A római katolikus egyház feje a római pápa, akinek helytartói és alárendeltjei az érsekek és a püspökök. N.-ban öt érsekség (a kölni, a gnesenposeni, a münchen-freisingi, a bambergi és a freiburgi) és husz püspökség van, továbbá a három apostoli vakariátus és két apostoli prefektura. Ezek alatt állnak a prépostok és a dékánok, akik viszont a plébánosok felebbvalói. Noha a birodalmi alkotmány teljes autonomiát biztosít az egyes hitfelekezeteknek, s csakis azok egyenjoguságát mondja ki, mégis a katolikus egyház ellen a törvény szigorát volt kénytelen alkalmazni, mert a kormány politikáját vallási célokból a nép izgatására a szószékből is támadta és kárhoztatta. Ekkor (1873) hozták az u. n. májusi törvényeket, melyekből heves és áldatlan kulturharc fejlődött ki, s csak a 80-as évek végén szünt meg, midőn e törvényeket részint módosították, részint visszavonták (I. N. történetét). Az ó-katolikusoknak van Bonnban egy államilag elismert püspökük, kit csak Bajorország nem ismer el.
Az igazságügy 1879 óta az egész birodalomban egyöntetüen van szervezve, bár a Lipcsében levő birodalmi főtörvényszék kivételével minden biróság az egyes államok kormányának van alárendelve. A kereskedelmi és büntető törvénykönyv minden államban érvényes, birodalmi magánjog azonban még nincs. Az egyes biróságok (Amtsgerichte) száma 1893-ban 1919, a törvényszékeké (Landesgerichte) 172; másodfoku biróságok a felsőbb törvényszékek (Oberlandesgerichte), szám szerint 28, Bajorországban van azonkivül egy harmadfolyamodásu törvényszék (Oberstes Landesgericht). 1892. az egyes biróságoknál 1.131,165 és a törvényszékeknél 88,418 bűnesetet tárgyaltak és 347,051 férfi és 75,276 nőszemélyt itéltek el.
Az irodalom N.-ban a virágzás nagy fokára emelkedett. Az újságok száma megközelíti a 8000-et, ezek között 2400 folyóirat; közülök több politikai, szépirodalmi és tudományos folyóirat rendkivül nagy elterjedésnek örvend. Az évenként megjelenő önálló irodalmi művek, illetőleg füzetek száma meghaladja a 20,000-et.
A német nemzet egyik tagja a nagy indogermán vagy árja népcsaládnak. (L. Germán nyelvek.) A római birodalom utolsó századaiban e népcsalád különböző nevek alatt azon nagy, akkoriban őserdőktől és ingoványoktól ellepett, zord égalju területen lakott, mely a Duna vonalától É-ra az Északi- és Keleti-tengerekig, a Rajnától K-re az Oderáig elterül. D-en a Bodeni-tó és a Majna folyó között a sváboknak, bajoroknak és alemannoknak nevezett törzsek tanyáztak; a Közép-Dunánál a markomannok, quádok és herlok, az Al-Dunánál pedig a gótok tanyáztak. Ny-on az Alsó-Rajnánál a frankok szövetségét, az Ems torkolata vidékén a frizeket, tovább K-re a vandalokat, a burgundokat, a rugiakat és longobardokat találjuk. Az Elbe és Eider vidékén a szászok és angeln törzsek, végre É-on a skandináv országokban a mai dán, svéd és norvég nemzet ősei, a normannok laktak. L. germánia.
A mai német nemzet ősei ama germán tözsek, melyek a népvándorlás (I. o.) után régi lakóhelyeikből némileg Ny-re és D-re tolatva, az Alpok és az Északi-tenger, a Mosel és Elbe folyók között megmaradtak. Ezek az alemannok, szászok türingek és a frankok keleti csoportja, melyek lassanként, a VI. és VII. sz. folyamán (a szászok kivételével) a frankok uralma alá kerültek. A frank uralommal együtt a keresztény vallás is behatolt Germánia őserdeibe. A német apostola, Bonifác (I. o.) a VIII. sz. első felében a kereszténységet az alemannok, bajorok és türingiek között szilárd alapokra fektette és az új német egyházat a római pápa fenhatóságának elismerésére birta. Ezzel vette kezdetét a német törzsek kulturális fejlődése.
Nagy Károly (I. o.) uralkodása alatt, ki hosszas háborukban az utolsó még független és pogány német törzset, a szászokat, szintugy a pogány avarokat is leigázta és a keresztény hitre térítette, a műveltség fejlődése gyors lendületet vett. Miután Gallia és Itália is Nagy Károly birodalmához tartoztak, a német törzsek művelődését az összeköttetés e sokkal műveltebb országokkal jelentékenyen elősegítette. Politikai és hadi tekintetben a német tartományok is oly szervezetet kaptak, mint a frank birodalom többi részei. A katonailag szervezett határok (határőrgrófságok) biztosították a leginkább fenyegetett keleti határokat s előkészítették éppen e keleti határokon azon területek visszaszerzését, melyeket a népvándorlás alatt a szlávok árasztottak el.
Nagy Károly hatalmát gyönge fiai és unokái nem birták megőrizni és bekövetkezett a frank világbirodalom felbomlása. A 843. Jámbor Lajos császár fiai által megkötött verduni szerződés, bár még meghagyott egy román és germán elemekből alakult középső birodalmat (Lothar része), de már elválasztotta a tisztán gormán keleti részt (Német Lajos birodalmát) a tisztán román nyugati résztől (Kopasz Károly birodalmától). Midőn 870. a merseni szerződésben Német Lajos és Kopasz Károly az elhalt Lothar (középső) birodalmát felosztották, a keleti és nyugati birodalom határát a Rajna, Mosel és Maas folyók képezték. Ez volt a francia és német nyelv határa s bár a keleti frank birodalom későbbi neve, N. még ekkor ismeretlen, ezt a keleti birodalmat, mely a déli germán törzseket: a frankokat, alemannokat, bajorokat, szászokat és lotaringiakat egyesítette, tekinthetjük N. legrégibb alakulásának.
A frank királyok ama szokása, hogy birodalmukat fiaik között felosztották, a keleti frank birodalom egységét is megbontotta. Német Lajos halála után a birodalom három részre szakadt, de legifjabb fia, Vastag Károly (876-78) bátyjainak kora halála után még egyszer egyesítette az egész frank birodalmat. De mig ezen különben is gyenge uralkodó a császári korona elnyerésén és a régi nagy Karoling-birodalom egyesítésén fáradozott: a keleti frank birodalmat É-on a normannok, K-en a morva-szlávok becsapásai pusztították. A királyuktól elhagyott német törzsek külön-külön igyekeztek magokat védelmezni s külön-külön, gazdaság és származás által kiváló családok vezetése alatt csoportosultak. A Nagy Károly által eltörölt hercegi cím ismét feltünik s a keleti frank birodalom az öt nagy német törzs szerint öt hercegségre oszlik fel, élén öt herceggel. A királynak ezentul hatalmat és tekintélyt csak személyes derekassága és vitézsége szereztek.
Arnulfnak (I. o.), ki a rabló normannokat 891. Löwennél leverte és az akkor mai hazájuk földjén letelepült magyarokkal szövetségben Szvatopluk veszedelmessé vált morva-szláv birodalmat megsemmisítette, még engedelmeskedtek a hercegek; de utóda, Gyermek Lajos (900-911) alatt a birodalom egysége alapjában megrendült. Midőn Gyermek Lajosban (911) a Karolingok német ága kihalt, a német törzsek közül csak a frankok és szászok törődtek még a birodalom egységével s csak ezek választották meg a frank herceget, I. Konrádot (912-918) királynak. De Konrád hiába igyekezett a dacos hercegek önállóságát megtörni; Lotaringia nyugati frank birodalomhoz csatlakozott, a sváb és bajor hercegek nem ismerték el uruknak, Henrik szász herceg pedig le is győzte. Midőn Konrád 918-ban elhalt, a birodalom egységének vége volt s még a magyar lovasok pusztító becsapásai sem birhatták a német törzseket egyesülésre, közös védelemre.
A szász uralkodók (919-1024.)
A német királyság és a római-német császárság megalapítása.
Konrád halála után a Fritzlarban összegyült szász és frank nagyok az elhalt király öcscsének, Eberhardnak ajánlatára a leghatalmasabb német fejedelmet, a szász herceget, Henriket (I. o., 919-936) választották meg királynak. I. (Madarász) Henrik bölcsen beérte azzal, hogy névleges fő hatalmát a többi hercegekkel elismertette; igazi királyi hatalmat csak saját hercegségében, a szász földön gyakorolt. Ennek megvédése a magyarok pusztító betöréseivel szemben képezte legfőbb gondját. Kezdetben szerencsétlenül harcolt, sőt adófizetésre is szorult a magyarokkal szemben. De azután újonnan szervezett lovas csapataival előbb próbaképen az Elbe és Odera között lakó szlávok ellen folytatott harcokat és a cseh herceget kényszerítette hódolatra, 933. pedig egy Raide nevü helyen a magyarokat is legyőzte. E diadal, valamint a dánok ellen folytatott szerencsés hadjárata annyira emelték tekintélyét, hogy a német nagyok még életében elismerték fiát Ottót királynak. A győztes Henrik idején vették fel a német törzsek új közös elnevezésüket «Deutsche».
I. Ottó (936-973) magasabbra tört atyjánál. Nem elégedett meg a puszta címmel, hanem a hercegek önállóságának megtörésével az egész birodalmat királyi hatalma alatt akarta egyesíteni. A dolog nem ment könnyen; a hercegek ismételten fellázadtak, de Ottó szívós kitartással, és hű szászainak támogatásával minden ellentállást elfojtott és a hercegeket a királyi hatalom alá hajtotta. Az Elbe és Odera közt lakó szláv törzseket sorra meghódította s megkezdette e területen a német gyarmatok alapítását. Hódítás és a kereszténység terjesztése karöltve járt; ekkor keletkeznek a magdeburgi érsekség hatósága alatt a brandenburgi, havelbergi, merseburgi, meisseni és zeitzi püspökségek. A cseh és lengyel hercegek, valamint a dán király is kénytelenek elismerni a német király felsőségét. Nagy jelentőségü, következményeiben messzeható esemény Ottó nagy győzelme a magyarok fölött az Augsburg melletti Sechmezőn (955 aug. 10.), akik azóta déli N.-ot sem bántják többé, sőt kiknek új vezére, Géza nem sokkal később Ottótól keresztény hithirdetőket kér. Ez az összes német törzsek közös vérén szerzett nagy győzelem alapította meg Ottó hirnevét s készítette elő a római császárság és császári méltóság felújítását. Már 951. megszerezte a volt hűbéruraságot Felső-Olaszország fölött; második hadjáratában (962) Berengár olasz királyt megbuktatta és Rómában XII. János pápa által császárrá koronáztatta magát. Ily módon felújította Nagy Károly császárságát, megalapította a kozépkori római német-császárságot, mely épp ugy, mint a régi római császárság, igényt tartott a világuralomra. Ottó helyzete bizonyos tekintetben hasonlított is a Nagy Károlyéhoz; terjesztette a kereszténységet és a műveltséget É -és K-felé s nagy tekintélye előtt a keresztény Nyugat összes népei meghajoltak.
Közvetlen utódai nem birták magukat e magaslaton fentartani. Fiának II. Ottónak (973-983) azonnal meg kellett küzdenie azon lázadással, melyet unokaöcscse, Henrik bajor herceg (I. o., Szt. István sógora) támasztott ellene. Ottó leverte a felkelést s hogy a bajor hercegség erejét gyöngítse s a keleti határt a magyarok ellen biztosítsa, a bajor hercegségből kiszakította és a Babenberg-családnak adományozta az osztrák határgrófságot (Ostmark, 976). Ez lett a későbbi Ausztria csirája. Szerencsésen harcolt a dánok és franciák ellen is, ellenben Dél-Olaszországban, melyet mint görög származásu nejének (Teofánia) örökségét elfoglalni szándékozott, az araboktól Cotrone mellett teljes vereséget szenvedett (983). Röviddel utóbb meghalt Rómában. Fiának, a három éves III. Ottónak (983-1002) kiskorusága újra zavarba ejtette a birodalmat. A bajor herceg ismét fellázadt, a dánok és a vendek lerázták a német uralmat. Az özvegy császárné (Teofánia) alig tudta a főpapok támogatásával a királyság tekintélyét fentartani. A hercegek, határgrófok és pfalzgrófok hivatalaikat örökös hűbérekké változtatták s a felségjogok nagy részét kezükbe kerítették. Az ábrándos természetü III. Ottó, miután nagykoruvá lett, mitsem törődve a német ügyekkel, Olaszországba ment, hol a régi római császárság álomképét hajhászva, az örök város elfajult népével küzködve, fiatalon halt el. Utódja a szász család még egyetlen életben levő tagja, Henrik bajor herceg lett, mint II. Henrik (1002-1024). A királyságnak befelé és kifelé egyaránt megrendült tekintélyét II. Henriknek sem sikerült helyreállítani. Felső-Olszországban kivívta ugyan elismertetését s 1014. elnyerte a császári koronát is; de Chrobry Boleszlav (I. o.) lengyel herceg ellen intézett hadjáratai kudarccal végződtek s kénytelen volt nemcsak Lengyelország függetlenségét elismerni, hanem még Luzsáciáról is lemondani. Benn hosszu ideig kellett lázongó hűbéres főuraival küzdenie s a belbékét végre is csak ugy állíthatta helyre, hogy a fejedelmi hűbérek örökösödését elismerte. Mint elődei, ugy ő is a főpapokra támaszkodott, kiknek birtokait és hatalmát rendkivül emelte. Benne kihalt a szász uralkodó család.
A száli frank császárok kora. Küzdelem a pápákkal. (1024-1125.)
II. Konrád (1024-1039), a száli frank grófok családjából, kit a német nagyok a Mainz mellett tartott gyülésen királylyá választottak, a birodalom tekintélyének felemelésében szerencsésebb volt elődjénél. A Szt. István királyunk ellen folytatott háboru után (1031) ugyan a Fischa és Lajta közötti területet engedte át a magyar fejedelemnek, de a Boleszlav halála után szétszakadozott Lengyelországgal ismét elismertette a német felsőséget és Olaszországban is helyreállította a rendet, sőt 1027. a nyugaton a Rhône folyóig, délen a Földközi-tengerig érő burgundi v. arelati királyságot csatolta a német birodalomhoz. A hercegekkel erélyesen éreztette a királyság tekintélyét. A fejedelmi hűbérek örökösödését már nem szüntethette meg, de gyarapította a királyság erejét oly módon, hogy a megüresedett nagy hűbéreket (p. a sváb és bajor hercegségeket) magának tartotta meg s gyöngítette a hercegek hatalmát az által, hegy ezek hűbéresei, tehát a kis hűbéresek (ministeriales) birtokainak örökösödését elismerte. Fia, III. Henrik (1039-56), a leghatalmasabb középkori német uralkodó, az atyja által kijelölt úton következetesen és jó ideig nagy szerencsével haladt előre. Szigoruan érvényesítette királyi jogait a hercegekkel szemben, kiket, ha fellázadtak, megfosztott méltóságaiktól és számkivetésre itélt. Kifelé a német birodalom tekintélye eddig nem ismert magaslatra emelkedett: Dánián, Cseh- és Lengyelországon kivül most még Magyarország is német befolyás alá került. Magyarországon a Szt. István halála után bekövetkezett zavarok nyujtottak III. Henriknek alkalmat felsősége megalapítására. Pétert, Szt. István udódját, a magyarok elűzték, s helyébe Aba Sámuelt emelték a trónra. III. Henrik Beavatkozott a versengésbe az elűzött Péter érdekében és 1044. Győr mellett a ménfői síkon tönkre verte Aba Sámuel hadát s Pétert visszaültette a királyi trónra. Hálából Péter pártfogóját, a német királyt, ünnepélyesen elismerte hűbérurának (1045). Ily előzmények után vonult III. Henrik 1046 Olaszországba, hogy császári koronát fejére tétesse s véget vessen a három pápa viszálykodása által előidézett botrányoknak. A Sutriban tartott zsinaton letétette mind a három pápát s pápaválasztás jogát egyenesen a maga kezébe vett. E pillanatban a középkori német császárság hatalma a maga teljében tünik fel; hatalma alá vetette a kereszténység egyházi fejét, a szentszéket is. De a visszahatás nem maradhatott el. Még Olaszországban volt III. Henrik, midőn a magyarok pártfogoltját és hűbéresét (Pétert) elűzték s Henrik minden kisérlete, hogy hűbéruraságát az új magyar királylyal, I. Endrével szemben is fentartsa, vereséggel végződött. E kudarc felbátorította a császár többi ellenségeit is és minden oldalról komoly veszedelemtől környezve szállott a hatalmas III. Henrik sírjába.
Fia és utóda, IV. Henrik (1056-1106), hatéves gyermek volt s az istenfélő, de gyönge özvegy császárné, Ágnes, ki a kis király nevében kormányzott, nem volt képes e veszedelmeket leküzdeni. Az elhalt császár által féken tartott fejedelmek siettek felhasználni a gyönge női kormányt önállóságuk visszaállítására. A III. Henrik által a királyi méltósággal egyesített hercegségek (bajor, sváb és karantán hercegségek) újra nagyravágyó hercegek kezébe kerültek, a királyi jószágok közprédává váltak s a birodalom tekintélye külfölddel szemben, kiválóan Olaszországban, mélyen lehanyatlott. Midőn pedig Henrik gyámjai hazánk ügyeibe avatkoztak és Salamont (Henrik sógorát) fegyveres erővel trónjára visszaültették, ez csak pillanatnyi sikert jelentett, mert Géza és László hercegek Salamont 1074. német segély dacára elűzték. Mihelyt IV. Henrik nagykoru lett, megkisérlette e viszonyokon változtatni, de törekvése, hogy a királyi tekintélyt a szász földön helyreállítsa, 1073. a szászok felkelésére vezetett, melybe az időközben megizmosodott pápaság is beavatkozott. A szentszéket III: Henrik a császárságtól tette függővé, de IV. Henrik kiskorusága alatt a pápaság függetlenítette magát II. Miklós dekretuma a pápaválasztás jogát a császár, a nemesség és a római nép kezéből kivette és a bibornokok kollégiumára ruházta. Hildebrand 1073. VII. Gergely név alatt maga lépett a pápai trónra és a világuralomra tört. A szentszék hatalmát a világi fejedelmek, sőt maga a császár fölé is akarta emelni. E célból bocsátotta ki az invesztitura-rendeletet, hogy kiragadja a világi fejedelmek kezéből a főpapok kinevezésének jogát s ezt kizárólagosan az egyháznak biztosítsa. IV. Henrik kikelt e rendelet ellen, annyival inkább, mert a pápa őt a szász püspökök panaszára eddig hallatlan merészséggel itélőszéke elé idézte. Henrik e merész lépésre még merészebb lépéssel válaszolt: 1076. Wormsban a német püspökök zsinata által a pápát méltóságától megfosztatta, mire a pápa Henriket kiátkozta. És ekkor kitünt, hogy a pápa tekintélye nagyobb, mint a császáré. Az átoknak roppant hatása volt. A német fejedelmek seittek felhasználni a kedvező alkalmat az erős királyság megtörésére s az 1076-iki triburi gyülésen csak oly feltétellel hagyták meg Henriknek a koronát, ha a pápa őt egy év alatt az átok alól feloldja. A mindenkitől cserben hagyott király mint bűnbánó vezekelt Canossa falai között (1077), de bár a pápa feloldotta az átok alól, a német fejedelmek mégis letették s a trónra Rudolf sváb herceget emelték. Henrik azonban nem adta fel ügyét: a német városok és a köznemesség erejére támaszkodva, leverte ellenfelét (1080) s miután tekintélyét N.-ban helyreállította, 1081. újra és most fegyveresen Olaszországba sietett a pápa megfenyítésére, ki őt időközben ismét átokkal sujtotta. Elfoglalta Rómát s ellenpápát állított fel III. Kelemen személyében; de bár VII. Gergely mint száműzött halt meg Salernóban (1085), az egyházat Henriknek legyőzni nem sikerült. A kor vallásos szelleme a pápaságnak kedvezett: - ez a keresztes háboruk kora - s VII. Gergely utódjai a szentszéken a kor szellemén kivül szövetségesekre találtak a normannokban, továbbá német fejedelmekben, kik erős királyi hatalmat maguk fölött tűrni nem akartak. Folytonos felkelésekkel küzdve - még elcsábított fiai is, előbb Konrád, majd Henrik a lázadók élére állottak - mint földönfutó halt meg IV. Henrik 1106.
Pártütő fia, V. Henrik (1106-25) a szentszékkel szövetkezve nyerte el a királyi koronát atyja ellenében, de a pápák követelését az invesztiturára vonatkozólag királyi hatalmának nagy sérelme nélkül ő sem teljesíthette. Csellel és erőszakkal 1111. II. Paschalis pápától kicsikarta invesztitura-jogának elismertetését, azonban a bibornokok kollégiuma nem engedett s miután a szászok is újra felkeltek és mert a nemzetek az invesztitura-harc áldatlan küzdelmeibe beleunva, békéért sóvárogtak, Henrik kénytelen volt II. Calixtus pápával 1122. a wormsi konkordátumot megkötni, melyben a főpapok kinevezésének jogát az egyházzal megosztotta. Benne kihalt a frank uralkodó család.
A Hohenstaufok kora (1125-1273.)
A német trónra immár a kihalt uralkodó családdal rokonságban álló hatalmas Hohenstauf-testvérek, Frigyes és Konrád tartottak igényt, kikkel szemben a német fejedelmek politikai számításból az agg Lothár szász herceget emelték a trónra. Lothár (1125-1137) a méltóságát elismerni vonakodó Hohenstaufok ellen kitört küzdelemben a szentszékre, illetve a papságra és Welf Henrik bajor hercegre támaszkodott s miután a Hohenstaufokat hódolatra kényszerítette, minkét szövetségesének a királyi hatalom rovására nagy engedményeket tett. Halála után a német fejedelmek nem hatalmassá vált vejét, Welf Henrik bajor és szász herceget, hanem Hohenstauf Konrád frank herceget választották királylyá. Konrád (1138-52) egész uralkodása szakadatlan küzdelem volt a Welf-család ellen, melynek veszélyes nagy hatalmát megtörni nem birta. Részt vett a második keresztes hadjáratban (1147-1149) s ennek szerencsételen eredménye tekintélyét még jobban gyöngítette. Unokaöcscse, Frigyes sváb herceg lett utóda.
I. Frigyes (1152-89) az olaszok által ráruházott Barbarossa (rőtszakállu) melléknévvel, a középkori német uralkodók legnépszerübb és egyik legkiválóbb alakja; Nagy Károly és I. Nagy Ottó példájára a régi római császárság felújítását tűzte ki feladatául. Hogy magas célját elérhesse, első sorban Németország belbékéjét állította helyre, visszaadva a Welfeknek elődje által elvett birtokait s azután Olaszországba sietett, hogy az elődei alatt lesülyedt császári tekintélyt újra felemelje. Itt azonban legyőzhetetlen nehézségre bukkant. Az ipar és kereskedelem által a keresztes háboruk alatt meggazdagodott és hatalmassá vált lombard városok - élükön Milano - önállóságra törekedtek s midőn Frigyes császári jogait érvényesíteni akarta, fegyvert fogtak ellene. A küzdelembe belevegyült III. Sándor pápa is, ki a császár hatalmának megerősödését Olaszországban a szentszékre veszélyesnek itélte s azért egész tekintélyével és hatalmával a lombard városok segélyére sietett. Az éveken keresztül nagy elkeseredéssel és változó szerencsével folytatott olasz küzdelmet a legnanói ütközet (1176) a pápa és a lombard városok javára döntötte el. A velencei békében (1177) Frigyes elejtette ellenpápáját s elismerte III. Sándort, a konstanzi békében (1183) pedig megerősítette a lombard városok autonomiját. Élete végén I. Frigyes még egyszer felkarolta az olaszországi terveit: fiát, Henriket, Roger sziciliai király leányával Konstanciával házasította össze s ily módon igényt szerzett családjának a sziciliai királyság birtokára, Alsó- Olaszországra, mi ellen a pápák hasztalan demonstrálak. Nem sokkal utóbb a (III.) keresztes háborut indította meg, melynek folyamán Kis-Ázsiában elhalt.
Fia és utóda, VI. Henrik (1190-97), nagyratörő világuralom megszerzéséért lelkesedő fejedelem volt, aki a sziciliai királyság elfoglalása, a normann urak ellentállásának kegyetlen elfojtása és a pápák lealázása után a keleti világ meghódítását forgatta fejében. De a sors közbelépett; terveinek megvalósítása küszöbén hirtelen elhalt s most minden megváltozott. Henrik fia, Frigyes meg volt ugyan koronázva, de csak három éves gyermek volt s a Hohenstauf-család számos ellenségei megragadták a kedvező alkalmat a család hatalmának megtörésére. Misem törődve a gyermek királylyal, trónra emelték a Welf-családból IV. Ottót, mire a staufpárt az elhalt király öcscsét, a sváb herceget, Fülöpöt (1198-1208) választotta meg. A küzdelembe beleavatkozott III. Ince pápa is, ki a szentszék érdekeinek megfelelőleg, egész erővel Ottó ügyét támogatta. A zavart felhasználták a fejedelmek, kik mindkét királytól engedményeket csikartak ki s a koronajószágokat lefoglalták. N. rettenetesen szenvedett e polgárháboruk alatt, mignem a pápától kiátkozott Fülöp legyőzte ellenfelét, de e döntő pillanatban orgyilkosságnak esett áldozatul. IV. Ottó (1208-1215), kit most mindkét párt elismert királynak, a császári koronát is elnyerte, de midőn ő szintén a császári jogokat akarta érvényesíteni: III. Ince átokkal sujtotta háládatlan eszközét és kénytelenségből VI. Henrik fiát, a fiatal Frigyes sziciliai királyt léptette fel trónjelöltnek. A stauf-párt most örömest csatlakozott Frigyeshez, ki II. Fülöp Ágost francia királylyal lépett szövetségre, mig a hiveitől cserben hagyott Ottó rokonával, a franciák ellenségével, János angol királylyal szövetkezett. A Bouvines mellett vívott csata (1214), melyben a franciák legyőzték az angolokat, eldöntötte a német korona sorsát is: egész N. meghódolt Frigyesnek.
A fényes tehetségü II. Frigyes (1215-50) hatalmának súlypontját családi birtokában, Nápoly-Sziciliában s ebből kifolyólag Olaszországban kereste. 1220-ban fiát Henriket német királylyá választatván, Olaszországba távozott s csak 1235. tért vissza, hogy elnyomja a saját fia által támasztott felkelést. Ekkor, hogy a német fejedelmeket megnyerje, megadta nekik a tartományi felségjogokat, melynek értelmében minden fejedelem jogot nyert a maga területén a felségjogok gyakorlására, mi N. részekre való bomlását ismét egy hatalmas lépéssel előbbre vitte. Hálából a fejedelmek Frigyes második fiát Konrádot, utódjának választották, de midőn Frigyes IX. Gergelylyel és IV. Ince pápával, valamint a lombard városokkal élethalál-harcba keveredett, a fejedelmek egy része a pápa felszólítására előbb a türingiai őrgrófot, Henriket (1246-47), majd Hollandi Vilmost (1248-56) emelte a trónra. E küzdelemben halt el Frigyes s a fejedelmek közül vajmi kevesen maradtak hivek fiához, IV. Konrádhoz (1250-54), ki atyja halálának hirére Olaszországba sietett, hol pár évvel később elhalt. Mig aztán a Hohenstauf-család utolsó sarjadékai (Manfred, Konradino) az olasz guelfekkel és a pápák által segélyül hivott Anjou Károlylyal folytatott tragikus küzdelemben elvérezettek, a német királyság a teljes felbomláshoz közeledett. Ez az interregnum a fejetlenség, az ököljog korszaka, midőn névleg ugyan két király is volt, de tényleg a középponti hatalom teljesen elenyészett (1254-73). A két megválasztott király: Cornwallis Rikárd és Kasztiliai (X.) Alfonz közül csak az előbbi jelent meg rövid időre a német földön és tartományi felséggel felruházott fejedelmek teljes függetlenségére tettek szert; a területükön élő szabadokat és lovagokat elnyomták és mindenki küzd mindenki ellen. A fejedelmek közül ekkor kezdenek kiválni a királyválasztó jogot maguknak tulajdonító választófejedelmek (Kurfürsten), szám szerint heten: a mainzi, kölni és trieri érsek, a cseh király, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf és a rajnai pfalzgróf. Az egyházi és világi fejedelmek mellett még számos gróf és lovag megtartotta önállóságát, azaz csak a császártól és a birodalomtól függött és végre a városok közül is közel 60 gyakorolta területén a felségi jogokat. Nagy baj volt, hogy ezek az önálló hatalmak - sőt még a fejedelmek területén lakó rendek, papság, nemesség és városok is - folytonos surlódásban éltek s hogy mindnyájan követelték és gyakorolták azt a jogot, hogy a béke felmondása után jogaikat fegyveres erővel vívják ki (Fehderecht). E jog folytonos gyakorlata a lovagosztályt teljesen elvadította és a rablólovagok korát idézte fel N.-ban.
A különböző családokból származott uralkodók kora
A fejetlenségbe és örökös harcokba belefáradt fejedelmek végre engedtek a nemzet általános óhajtásának s 1273. Habsburgi Rudolf személyében törvényes királyt adtak a német birodalomnak. I. Rudolf (1273-91) nem követte elődeinek, a szász, frank és stauf királyoknak példáját, nem hajhászta a régi rómaihoz hasonló császárság utópiáját s minden figyelmét N.-ra fordította. A régi, erős királyi hatalom helyreállítása itt sem volt többé lehetséges, de a királyi jogokat Rudolf családja hatalmának megalapítására ügyesen felhasználta. Az interregnum zavaros korszakát felhasználva, Ottokár cseh király az 1246. kihalt Badenberg-család birtokait, Ausztriát, Stiriát s a szomszéd Karintiát és Krajnát is megszerezte s ily módon hatalmas, Magyarországot és Németországot egyaránt fenyegető szláv jellegü birodalmat alapított. Rudolf a Badenberg-ház örökségét mint megüresedett birodalmi hűbért visszakövetelte s miután Ottokár azt megtagadta, Rudolf IV. Kun László magyar királylyal szövetkezve, Ottokárt az ugynevezett morvamezei ütközetben, Dürnkrutnál 1278 aug. 26. teljesen legyőzte. Maga Ottokár is halva maradt a csatatéren. E győzelem - melynek kivívásában, mint azt ma már a német történetirók is elismerik, a dicsőség első sorban a magyar hadakat illette - vetette meg a Habsburg-ház későbbi nagy hatalmának alapját, mert Rudolf e győzelem után Ausztriát, Stiriát és Krajnát fiainak adományozta. Igy léptek az addig aránylag csekély hatalommal és birtokkal dicsekvő Habsburgok a magyar fegyverek segítségével a legelső német fejedelmi családok sorába. Rudolf halála után a választófejedelmek a már hatalmassá lett Habsburgok mellőzésével ismét egy szegény grófot, Nassaui Adolfot (1292-98) emelték a trónra s a királyi jogokat választási feltételek alakjában még jobban megszorították. Midőn azonban Adolf, elődje példájára, szintén családja hatalmát akarta emelni, a fejedelmek letették s Albert osztrák herceget, Rudolf fiát, választották meg. A göllheimi ütközetben (1298) Adolf koronáját és életét veszítette. I. Albert (1298-1308) családi hatalmánál fogva erélyesebben léphetett fel a kevély fejedelmekkel szemben s a rajnaparti városokat zsaroló egyházi fejedelmeket meg is alázva; de ez a törekvés több háboruba is keverte, VIII. Bonifác pápa pedig ki is átkozta; később ugyan a pápával békét kötött, de abbeli terve, hogy királyi méltóságát családjában örökössé tegye, meghiusult. Épp oly kevéssé sikerült másik törekvése, hogy családja hatalmát hazánkkal, Holland és Csehország megszerzésével gyarapítsa. Saját unokaöcscse, János (Parricida) gyilkolta meg, kit több főur és főpap biztatott e tettre.
Utódául a választó-fejedelmek Henrik luxemburgi grófot választották meg. VII. Henrik (1308-1313) az utolsó középkori római-német császár, e szónak igazi értelmében, ki az Ottók és a Hodenstaufok példájára hatalmát és dicsőségét Olaszországban, a régi római császárság felújításában kereste. Miután a csehek fiát, Jánost királyukká választották s ily módon a nélkül, hogy arra törekedett volna, házi hatalomhoz juttatták, 1318. Olaszországba ment. Több szerencséje azonban neki sem volt itt, mint elődeinek. A ghibellinek ugyan kezdetben nagy lelkesedéssel üdvözölték, de midőn látták, hogy a császár nem akar eszköz lenni kezökben és hogy Henriknek nincsen pénze, a guelfekkel együtt ellene fordultak, valamint a szentszék is ellene nyilatkozott. VII. Henrik hirtelen elhalt Sienában. Most kettős királyválasztás történt; a választó-fejedelmek egy része Lajos bajor herceget emelte trónra. Éveken keresztül folyt a két vetélytárs között a küzdelem, mignem a mühldorfi döntő ütközetben (1322 szept. 28.) Bajor Lajos ellenfeleit leverte s magát Frigyest elfogta. Most Bajor Lajos (1314-47) lett egyedüli uralkodó, de a belbéke teljes helyreállítását meggátolta a szentszék beavatkozása. Az Avignonban lakó pápák teljesen francia befolyás alatt állottak s a francia királyok érdeke azt követelte, hogy N. minél gyöngébb legyen. Francia izgatásra XXII. János pápa magának követelte a döntés jogát az ellenkirályok között s midőn ezt Bajor Lajos visszautasította, a pápa kiátkozta s N.-ot interdiktummal sujtotta. Ily módon még egyszer megújult a pápaság és a császárság régi küzdelme, csakhogy a szentszék hatalma nem volt már a régi. Igaz ugyan, hogy Olaszországban Bajor Lajos a guelfekkel nem boldogult s ellenpápája, V. Miklós csakhamar lemondani kényszerült; de N.-ban a fejedelmek melléje sorakoztak s a rhensei birodalmi gyülésen (1338 jul. 16-án) kimondták, hogy a német királyt a választó-fejedelmek választják, aki ilyformán nem szorul a pápa megerősítésére, mely határozathoz azután a Frankfurtba gyülekezett rendek is hozzájárultak. De az egyetértést a király és a fejedelmek meg a nép között megzavarta Lajos birtokvágya. Midőn Lajos Brandenburgot, Hollandot és Tirolt egymásután családja tagjaira ruházta, a felingerült választó-fejedelmek többsége tőle elpártolt és Luxemburgi Károlyt választották meg ellenkirálynak. Lajos fegyverrel készült koronáját védelmezni, de a küzdelem küszöbén hirtelen elhalt (1347). A Wittelsbach-párt még egy ideig folytatta az ellenségeskedést a Luxemburgokkal és Schwarzburgi Günther személyében ellenkirályt is állított fel, ki azonban már két és mulva 22,000 ezüst márka fejében minden igényeiről lemondott.
IV. Károly (1347-78) a Luxemburgok házából, Vak János cseh király fia, a szentszék segítségével nyerte el a koronát, s a jó viszont a pápával tekintélyének rovására is fentartotta. A szokásos római utat a császári korona elnyerése végett ő is megtette (1355), de a pápa kivánsága szerint a koronázás után Rómát azonnal elhagyta; azután a császári méltósággal mit sem törődve, a felségjogok még meglevő maradványait az olasz városoknak és fejedelmeknek áruba bocsátotta és mindenben számító realistának bizonyult. Németországban nevéhez az arany bulla kibocsátása fűződik (1356). Ezen, a metzi birodalmi gyülésen kihirdetett törvény megállapította a már említett hét választó-fejedelem királyválasztási jogát, és kimondotta, hogy a választó-fejedelemségek oszthatatlanok és elsőszülöttség szerint örökös. Meghatározta a választás és koronázás helyét és módozatait s kimondotta, hogy a császár s a választófejedelmek a birodalom fontosabb ügyeinek megbeszélése végett minden évben egyszer összejöjjenek. A birodalom ügyeivel Károly különben mit sem törődött, de annyival inkább szivén hordotta családja birtokának, Csehországnak felvirágoztatását. Családja számára megszerezte Szilézia, Luzsácia és Brandenburg birtokát s miután fiát Zsigmondot Máriával, Nagy Lajos magyar király leányával eljegyezte, igényeket szerzett a Luxemburgoknak a magyar és közvetve a lengyel koronára is. Legidősebb fia és utóda, Vencel (1378-1400) megkisérelte N.-ban a közbékét helyreállítani, de miután a nürnbergi (1383) és hiedelbergai (1384) birodalmi gyülések ide vonatkozó határozatai eredménytelenek maradta, atyja példájára Vencel sem törődött többé a német ügyekkel. A tényleg már régen fejetlenné vált birodalomban mindenik rend csak a maga külön érdekeit tartotta szem előtt, mit sem törődve a birodalom általános érdekeivel. Igy alakult meg É-on a császár és a birodalom védelme nélkül csupán saját erejéből a Hanza-városok szövetsége s alapította meg uralmát a Keleti-tengeren és partjain. Midőn az egyházszakadás kérdésében IX. Bonifác pápával meghasonlott, a rajnai választó-fejedelmek a pápa felhivására letették és a szegény Pfalzi Ruprechtet emeltek a trónra (1400). Midőn Ruprecht 1410. elhalt, a választó-fejedelmek előbb Jobst morva őrgrófot, majd ennek csakhamar bekövetkezett halála után (1410) Zsigmond magyar királyt emelték trónra, mibe a római király cím és Csehország megtartása mellett Vencel is belenyugodott.
Zsigmond (1410-1437) nehéz körülmények között vette át a birodalom kormányát. Tőle, mint a keresztény világ első fejedelmétől várta a kereszténység az annyi botrányt okozó egyházi szakadásnak megszüntetését és Zsigmond, ki amugy is kedvét lelte abban, ha mennél több és mennél különbözőbb tervbe vághatta fejszéjét, tőle telhetőleg igyekezett e várakozásnak meg is felelni. De csak nagy nehezen vehette rá XXIII. János pápát, hogy a szkizma megszüntetése végett általános zsinatot hivjon össze Konstanzba (1414), mely a három pápa letételével az egyházi szakadásnak csakugyan véget vetett, de nem reformálta az egyházat főben és tagjaiban ugy, amint ezt a közvélemény óhajtotta, Husz János megégetése által pedig a rettenetes huszita háborukat idézte elő. Zsigmond halála után a választó-fejedelmek az ő vejét, Albert (1438-39) osztrák herceget, magyar és cseh királyt, majd ennek egy év mulva bekövetkezett halála után unokatestvérét, Frigyes stiriai herceget emelték a trónra.
III. Frigyes (1440-93) hosszu uralkodása N. történelmének legdicstelenebb korszaka. Még csak kisérletet sem tett az egyház és a birodalom égetővé vált reformálására, valamint tétlenül és közönyösen nézte a birodalom területi épsége ellen különböző oldalról intézett támadásokat. A szentszék és a baseli zsinat között kitört viszályt felhasználva, a német fejedelmek és rendek 1439. a mainzi birodalmi gyülésen megtették az első lépést, hogy a szentszéktől lehetőleg független, német nemzeti egyházat alapítsanak, de Frigyes a nemzet háta mögött, titokban a Piccolomini Enea Silvio Nunciussal 1448. megkötött bécsi konkordatumban visszaadta IV. Jenő pápának s a szentszéknek mindazon régi jogokat, melyeket a baseli zsinat mint visszaéléseket eltörölt. Ezért a pápa azután császárrá koronázta Rómában; ez volt az utolsó, a szent városban végbement császár-koronázás. Mig a császár tétlenségbe merült, és csakis saját családja jövője iránt tanusított érdeklődést a birodalom belsejében belháboruk dühöngtek; Ny-on a burgundi herceg szakított ki tartományokat a birodalom testéből, K-en a lengyel király hódította meg a német lovagrend tartományait s végre Mátyás magyar király, kit Frigyes a Podjebrad cseh király ellen indított háboruban, adott szava ellenére, cserben hagyott, örökös tartományaiból űzte ki a császárt s Bécsbe tette át székhelyét. És a sors különös szeszélye ugy akarta, hogy ez a tehetetlen, megalázott császár még megérje családjának felemelkedését. Fia, Miksa, burgundi Mária kezével megkapta a nagyszerü burgundi örökséget, első sorban a gazdag Németalföldet s 1490-ben Mátyás magyar király halála után nemcsak visszaszerezte az osztrák örökös tartományokat, hanem a Mátyás utódjával, II. Ulászlóval kötött pozsonyi szerződésben (1491) igényt nyert a magyar és cseh koronákra is. Nagyszerü birtokok egyesültek a Habsburgok kezében s még fényesebb kilátások nyíltak e család számára, amennyiben Miksa fia révén a spanyol koronára nyert igényt, csakhogy e nagy családi hatalom nem állott a birodalom nemzeti érdekeivel összeköttetésben s nem is vált N. javára.
Frigyes fia és utóda, I. Miksa (1493-1519) komolyan megkisérelte a birodalom reformálását. A legtekintélyesebb fejedelmek, különösen Hennebergi Bertold Mainzi érsek-kancellár támogatásával az 1495-iki wormsi birodalmi gyülésen kihirdette az örökös birodalmi békét s a birodalom tagjai között felmerülő viszályok békés elintézésére felállította a birodalmi kamarát, melynek tagjait a birodalom fizette s részben a császár, részben a birodalmi gyülés nevezte ki. A nagy remények, melyeket sokan a birodalom új szervezetéhez fűztek, nem teljesedtek. Annál teljesebb siker koszoruzta Miksa ama törekvését, hogy családja hatalmát felvirágoztassa. Fia Fülöp Janka spanyol hercegnő kezével megszerezte a spanyol monárkiát melléktartományaival s az újonnan felfedezett amerikai gyarmatokkal együtt s Miksa idősebb unokája, Károly 1516. tényleg átvette a roppant örökséget. Ugyanakkor Miksa második unokája, Ferdinánd nőül vette Annát, II. Lajos magyar király nővérét s megerősítette ezzel családjának jogait a cseh és magyar koronákra. Megjegyzendő, hogy Miksa, kit Velence tartóztatott fel Rómába tervezett koronázási útjában, a választott római császár címét vette fel, melyet azután utódai is viseltek.
A reformáció és ellenreformáció kora (1519-1648.)
Miksa elhunyta (1519) után két jelölt volt: Miksa unokája, Károly spanyol király és I. Ferenc francia király s némi ingazdozás után a választófejedelmek Károlyt emelték a trónra (1519 jul.), kit tett igérete fejében a pápa is pártolt. V. Károly (1519-56) megválasztatásához a német nemzet nagy reményeket füzött. Tőle várták a birodalom politikai viszonyainak reformálását a Miksa alatt kezdeményezett reformok alapján és a német egyház reformációját a Luther által kijelölt irányban. De Károlyt nem a német, hanem családi érdekek vezették, s hogy a pápa szövetségét Franciaország ellen biztosítsa, a wormsi birodalmi gyülésen 1521., Leónak tett igéretéhez képest, kimondotta Lutherre a birodalmi átkot; azután a birodalmi ügyek vezetését a birodalmi tanácsra bizva, Spanyolországba távozott és minden figyelmét és erejét a francia háborura fordította. A magára maradt forrongó birodalomban most egymás után felkelések ütöttek ki. A birodalmi tanács elnéző kormánya alatt a birodalmi lovagok Sickingen Ferenc vezérlete alatt 1523. megkisérelték a birodalom alkotmányát megváltoztatni, hogy egykori függetlenségüket visszaszerezzék, de a fejedelmek egyesült hatalmával szemben elbuktak; épp ugy mint a parasztok, kik a vallási mozgalmat társadalmi helyzetök javítására akarták felhasználni (1523). E közben az új tan a reformáció egyre terjedett és Károly a francia és török ügyekkel elfoglalva, mitsem tehetett ellene. Az 1526-iki speyeri gyülés Ferdinánd elnöklete alatt már kimondotta, hogy az összehivandó egyetemes zsinatig minden rend szabadon járhat el a hit dolgában (Cuius regio, eius religio), s midőn a katolikus többség az 1529-iki speyeri gyülésen ezen engedményt vissza akarta vonni, az új tan hivei protestáltak, amiért a protestánsok elnevezést kapták. E hirre Károly, ki időközben versenytársát, Ferenc királyt és annak szövetségeseit, köztük VII. Kelemen pápát hallatlan szerencsével legyőzte volt és a pápától Bolognában császárrá koronáztatott, 1530. visszatért N.-ba és az augsburgi birodalmi gyülésen eltiltotta az új hit követését; de a protestánsok most már nem engedtek s a kitörő francia és török háboru küszöbén a császár velük szemben erőszakot alkalmazni nem mert. Ekkor kötötték a protestáns fejedelmek hitök védelmezésére a schmalkaldeni szövetséget s jóllehet a katolikus fejedelmek is a ligában egyesültek, az új hit ellenállhatatlanul terjedett. A szász választón, Bölcs Frigyesen kivül a württembergi és braunschweigi hercegek, a brandenburgi és pfalzi választók s csaknem valamennyi birodalmi város elszakadt a régi egyháztól, sőt már a kölni érsek is világi fejedelemséggé készült érsekségét átalakítani. Mihelyt tehát Károly a negyed ízben legyőzött Ferenc királylyal 1544. Crespyben kibékült, egész erejével a készületlen protestánsok ellen fordult. 1547 tavaszán Mühlbergnél leverte a schmalkaldeni szövetség vezérét, János Frigyest, a másik, Hesseni Fülöp kegyelemre adta magát és az egész protestáns N. Károly lábai előtt hevert. De mivel győzelmét császári hatalmának emelésére politikai tekintetben is ki akarta zsákmányolni, a német fejedelmek régi féltékenysége felébredt s még eddigi szövetségesei is, első sorban az áruló Móric szász választó, sőt Károly öcscse Ferdinánd magyar király is összeesküvést szőtt a tulhatalmas császár ellen. A Móric által képviselt német protestánsok II. Henrik francia királylyal szövetségre léptek és igy történt, hogy a hatalmas V. Károly csúfosan elbukott, sőt csekély hija, hogy Móric foglyul nem ejtette (1552). E megalázás után Károly 1555. a német ügyek vezetését öcscsér Ferdinándra bizta, ki a protestáns fejedelmekkel egyetértve, létrehozta az augsburgi vallásbékét, a következő évben pedig Károlynak lemondása után, a német tónra lépett.
I. Ferdinánd (1556-64) alatt is fenmaradt a vallási ellentét a katolikus és protestáns rendek között, mivel az augsburgi vallásbékének a fejedelmek szabad vallásváltoztatásáról szóló pontját a protestáns rendek az egyházi fejedelmekre is ki akarták terjeszteni, mit viszont a katolikusok el nem fogadhattak (Reservatum ecclesiasticum). Innen származott sok felekezeti súrlódás és viszály, melyek elintézésére a meggyöngült középponti hatalom képtelennek bizonyult. A század közepétől fogva az ellenreformáció harcosai, a jezsuiták is megkezdették működésöket és az iskola és a gyóntatószék birtokában déli N.-ot csakhamar visszatérítették a katolikus hitre. Ebben nemcsak a fejedelmek és az állami erőszak támogatták, diadalukat megkönnyítette a lutheránusok és kálvinisták meghasonlása is. E vallási viszályok töltik be II. Miksa (1564-76) uralmát is, ki minden irányban türelmes és közvetítő politikájával sem birta az ellenséges pártokat békére hangolni. Fia és utóda, II. Rudolf (1576-1612) már teljesen a jezsuiták befolyása alatt állott és bár maga csak kedvteléseinek élt, szivesen látta, hogy tanácsosai és tábornokai a protestánsokat erőszakkal kényszerítik az áttérésre, esetleg üldözőbe veszik azokat. Igy tett Miksa bajor herceg is, aki a protestáns hitü Donauwörth birodalmi várost megszállotta és magának megtartotta. A protestáns fejedelmek egy része erre az uniónak nevezett szövetségben egyesült (1608), mire viszont a katolikus fejedelmek érdekeik védelmére a ligát kötötték (1609). A jülichi kérdésben már szemben állott a két fegyveres párt egymással és ha a protestánsok pártfogója, IV. Henrik francia király orgyilkosságnak nem esik áldozatul, a nagy vallásháboru már ekkor megkezdődött volna. Ugyanekkor a Habsburg-család tagjainak megbizásából Mátyás főherceg az osztrák tartományokat és Magyarországot kiragadta a tunya császár kezéből, mire Rudolf, hogy legalább a cseh koronát megtartsa, a cseh protestánsok számára a felséglevélben vallásszabadságot adott. Halála után öcscse Mátyás (1612-19) nyerte el a császári koronát, de bár a jóakarat nem hiányzott benne, a betegeskedő fejedelem a felizgatott vallási szenvedélyeket le nem csillapíthatta s elvégre tekintélyét a katolikusok és protestánsok előtt egyiránt elvesztette. Élete végén a felséglevél megsértése előidézte a cseh felkelést, mi ismét a 30 éves nagy vallási háboru kitörésére vezetett (1618).
Mátyás utóda, az eddigi stiriai herceg, II. Ferdinánd (1619-37), kit a választó-fejedelmek ismeretes vallási tulbuzgósága dacára választottak császárrá, a cseh felkeléssel szemben nehéz helyzetbe jutott. A csehek ugyanis Frigyes pfalzi választót szemelték ki királyuknak, kit a német protestánsok és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is támogattak, mig viszont Ferdinánd a liga pénzébe és seregébe vetette bizalmát. A fehérhegyi ütközetben (1620 nov. 8.) a liga hadai Tilly vezérlete alatt tönkre verték Frigyes seregét, mire Ferdinánd iszonyu boszut állott a felkelőkön; Csehország alkotmányát megsemmisítette és a protestantizmust ugy itt, mint az osztrák tartományokban kiirtotta. Itt azonban nem állapodott meg. N.-ban is uralomra akarta a katolicizmust és a császári hatalmat juttatni. E miatt a német protestáns fejedelmek IV. Keresztély dán király vezetése alatt megint fegyvert fogtak. Ferdinánd erre Wallenstein költségén külön hadsereget nyert, mely Tilly hadaival egyesülve, a dán királyt és a német protestánsokat leverte. A császári hadak most Észak-N.-ot is elárasztották, nem kimélték a császárhoz mindeddig hű fejedelmek (p. Brandenburg) jogait sem, a protestáns országokat pedig tűzzel-vassal pusztították. Most, 1629-ben adta ki a diadalittas császár az ugynevezett visszatérítési rendeletet (edictum restitutionis), mely a protestantizmus hatalmának megsemmisítését célozta. De Ferdinánd nagy hatalma még a német katolikus fejedelmekben is gyanut keltett, kiknek nevében Miksa bajor fejedelem, a liga vezére (Richelieu francia miniszter sürgetésére), az 1630-iki augsburgi birodalmi gyülésen Wallenstein elbocsátását s a császári hadak létszámának leszállítását követelte, ellenkező esetben vonakodott II. Ferdinánd fiát utódának elismerni. Ferdinánd kénytelen volt engedni s kiadta kezéből a fegyvert éppen azon pillanatban, midő Franciaország ösztönzésére Gusztáv Adolf svéd király a szorongatott protestánsok segítségére fegyvert fogva, Pomeránia partjain kikötött. Gusztáv Adolf a császár és a liga hadait Breitenfeld mezején 1631 szept. 17. tönkre verte és azután egész N.-ot felszabadította a császár hatalma alól. Ferdinánd kénytelen volt ismét Wallensteinhoz fordulni, ki a svéd királyt diadalmentetében csakugyan feltartóztatta. A lützeni ütközetben (1632 nov. 16.) a győztes Gusztáv Adolf halálát lelte s vele sírba szállt a protestáns német császárság eszméje, de azért a császár régi hatalmát többé vissza nem nyerte. Veszedelmessé lett főhadvezérétől Wallensteintől ugyan gyilkosság útján megszabadult (1634) s vezérei a svédeken több diadalt arattak, de új ellensége támadt Franciaországban, melynek minisztere, Richelieu most már nyiltan mint a svédek szövetségese, a német protestánsok védője és a Habsburg-család esküdt ellensége lépett fel. A prágai békében (1635) több protestáns német fedejelem kibékült az edictum restitutionis elejtése alapján a császárral, de azért a háboru N. iszonyu kárára tovább folyt. A háboru végső szakában a szövetkezett franciák és svédek több ízben egész Münchenig és majdnem Bécsig nyomultak s 1645. I. Rákóczi György is kezet fogott a svédekkel, de a török parancsára visszavezette sergét és megkötötte a linzi békét. Maga a háboru csak III. Ferdinánd alatt (1637-57) érte el végét, amidőn hosszas, évekig tartó tárgyalások után a hadakozó felek a vesztfáli békét megkötötték (1648 okt. 24.). E béke véget vetett az ellenreformáció küzdelmének N.-ban. Ezzel a békével vette kezdetét N.-nak részekre való szétbomlása.
A birodalom hanyatlása. (1648-1792.)
A 30 éves háboru lezajlása után a német népnek újra kellett hozzáfognia tönkrement anyagi és szellemi műveltségének helyreállításához. De ez a restaurálás rengeteg nehézségbe ütközött. A vesztfáli békében kilátásba helyezett és az 1653-iki regensburgi birodalmi gyülés által kidolgozott új alkotmány lehetetlenné tett minden komoly működést. E szerint a birodalmi gyülést illeti meg a törvényhozás, adókivetés, a hadi illetmények meghatározása stb. A birodalmi gyülésen megmaradt továbbra is a három régi kuria, de a birodalom tagjai ezután nem személyesen jelennek meg, hanem szigoru utasításokkal ellátott képviselőket küldenek. A legcsekélyebb fontosságu ügyet is csak a három kuria egyhangu szavazata dönthette el. Nem csoda, ha ily nehézkes szervezet mellett a császár épp ugy mint a fejedelmek a birodalmi gyülést mellőzték és a külön érdekeik által kijelölt utat követték, mire őket a vesztfáli béke fel is hatalmazta. A császári korona továbbra is a Habsburg-család birtokában maradt. III. Ferdinánd halála után (1657) fia I. Lipót (1658-1705) következett, kinek hosszu uralkodását a török és francia háboruk töltik be. A törökökkel szemben I. Lipót vezérei Bécsnek 1683. Sobieski János lengyel király segélyével történt felmentése után szerencsével harcoltak. A német birodalmi fejedelmek erélyes támogatása mellett hadvezérei: Károly lotaringiai herceg, Lajos badeni őrgróf és Szavójai Jenő hazánk földjén nagy győzelmeket arattak és az 1699. megkötött karlovici békével felszabadították Magyarországot (a Bánság kivételével) a török uralom alól. Annál szerencsétlenebbül folytak N.-ra nézve a XIV. Lajos hódításvágyából keletkezett francia háboruk, melyeknek szintere nyugati N. s eredményök Freiburg, Luxemburg, Trier, Strassburg, Saarlouis és számos határszéli város elvesztése és a Pfalz elpusztítása volt. Belekeveredett a birodalom a spanyol örökösödési háboruba is, noha a spanyol örökség N.-ot teljességgel nem érdekelte. Azonban Lipót a leghatalmasabb birodalmi fejedelmeket (Szászország, Brandenburg, Hannover és Pfalz) külön-külön szerződések átal szövetségeseivé tette; másrészről Bajorország és Köln a franciákhoz csatlakoztak. Mivel Lipót és szövetségesei szerencsével harcoltak XIV. Lajos hadai ellen, a birodalom elvesztett részeinek visszaszerzésére is nyilt remény; csakhogy Lipót, épp ugy mint utódai, I. József (1706-11) és VI. Károly (1711-40), nem a birodalom, hanem családjuk érdekeit tartották szem előtt. Az utrechti (1713), rastatti és badeni (1714) békekötések megszerezték a Habsburg-családnak Milanót, Nápolyt, Sziciliát és Beligumot, de a német birodalom semmit sem nyert a hosszu és véres küzdelemből, mely az előbbi francia háboruk után lassan emelkedő jóllétén ismét rést ütött.
E korra esik több német fejedelmi családnak hatalmi lendülete. A hannoveri hercegi család, miután 1692., illetőleg 1705. választó-fejedelmi méltóságra emelkedett, 1714. az angol koronát nyerte el. Még előbb 1697. Ágost szász választó-fejedelem a katolikus hitre áttérve, lengyel királylyá választatott. A német protestánsok vezetését most a brandeburgi választó, III. Frigyes vette át, ki a spanyol örökösödési háboruban az osztrák háznak adott segítség fejében I. Lipót engedelmével 1701. a porosz királyi címet vette fel (I. Frigyes néven). Igy keletkezett a nagy jövőre hivatott porosz királyság, melynek uralkodói, a Hohenzollernek, a szász és hannoveri dinasztiáktól eltérőleg hatalmuk súlypontját nem a külfödlre helyezték, hanem továbbra is német uralkodók maradtak. I. Frigyes fia, I. Frigyes Vilmos a nagy északi háboru befejeztével (1720) Elő-Pomerániát több szigettel kapta vissza a svédektől. E területi és hatalmi változások egyébiránt a régi birodalom bomlását még jobban elősegítették; az új királyok épp ugy, mint a császár, örökös tartományaikat lehetőleg függetleníteni törekedtek a birodalomtól és ez utóbbinak érdekével csak azon vajmi ritka esetben törődtek, ha az a saját érdekökkel összhangzásban állott.
Az 1681-iki birodalmi gyülés újra szervezte a birodalmi hadügyet, meghatározta mindenik kerület hadi illetékét s a birodalmi hadsereg létszámát 40,000 emberben, szükség esetén ennek kétszeresében, háromszorosában állapította meg. De ez a beosztás nem segített a kiállítás és mozgósítás iszonyu lassuságán és nevetséges hiányosságán. Az 1693 óta Wetzlarban székelő birodalmi kamara elvesztette minden tekintélyét s vetélytársa, a bécsi császári udvari tanács példádjára a megvesztegethetés és részrehajlás hirében állott.
A német birodalom tehetetlensége fényesen kitünt a VI. Károly halála után kitört osztrák örökösödési háboruban. N. két részre oszlott és idegen államok is beavatkoztak a küzdelembe. Császárrá a választó-fejedelmek a bajor választót, VII. Károlyt (1742-46) választották meg, kinek alakja egészen eltünik a nagy küzdelem két főlalakja, II. Frigyes porosz király és Mária Terézia mellett s kinek csekély hatalmát és tekintélyét mi sem mutatja feltünőbben, mint az, hogy még saját országát sem volt képes az osztrákok, illetőleg a magyar huszárok ellen megvédeni és hogy mint földönfutónak kellett meghalnia. Most aztán Mária Terézia férje, Ferenc István lotaringiai herceg nyerte el a császári koronát. I. Ferenccel (1745-65) kezdődik a Habsburg-Lotaringiai család uralkodása, de ennek a hatalma már csupán árnyékhatalom. Ugyanekkor É.-N.-ban egy új német és egyszersmind európai nagyhatalom támadt önerejéből a porosz királyságban. Nagy Frigyes az osztrák örökösödési háboruban megszerezte Sziléziát s a hétéves háboruban (1756-1763) három európai nagyhatalommal (Franciaország, Ausztria és Oroszország) vívott óriási küzdelemben meg is tudta védelmezni. E küzdelemben a német birodalom, mint ilyen Frigyes ellen küldte tarka-barka hadosztályait, de szánandó szerepet játszott. A porosz király gúnyt űzött a császári rendeletből, mely őt birodalmi átok alá vetette és a tehetetlen birodalmi csapatokat a velük tartó franciákkal együtt Rossbachnál (1757 nov. 5.) csúfosan megszalasztotta. Nem is törődött senki a birodalommal és annak kudarcával, annyival inkább ünnepelték a porosz királyt, kinek hőstettei, jóllehet ő maga a nemzeti szellemtől teljesen idegenkedett, sokakban mégis a nemzeti önérzetet ébresztették. A háboru bevégzése után is jótékonyan hatott Poroszország példája. Nagy Frigyes példájára több kötelességtudó német fejedelem, első sorban pedig Mária Terézia, jobb közigazgatás, az adók egyenletesebb és igazságosabb felosztása, a pénzügy rendezése és felvilágosodott törvények által igyekeztek népeik anyagi és szellemi jólétét előmozdítani. E korra, a XVIII. sz. utolsó évtizedeire esik a tudományok és művészetek hatalmas lendülete, mindenek fölött pedig a német irodalom bámulatos felvirágzása. Poroszország felemelkedése nagyhatalmi állásra dualizmust teremtett N.-ban és e két nagyhatalom között kifejlődött ellentét és versenyzés körül forog egy századon keresztül N. története. Ferenc utóda a császári trónon, II. József (1765-1790), hogy Poroszország nagy hatalmát a birodalomban ellensúlyozza, a Wittelsbach-család bajor ágának kihalása esetén Bajorországot akarta megszerezni, de II. Frigyes a birodalom fennálló alkotmánya nevében tilitakozott József ellen.
E miatt kitört a bajor örökösödési háboru (1778-1779), mely azonban Mária Terézia közbelépésére nagyobb ütközet nélkül ért véget, olyformán, hogy Ausztria Bajorországról lemondott és csak az INN-negyedet kapta. Mária Terézia halála után (1780) József újból megkisérelte Bajoroszágot cserében Belgiumért megkapni, de II. Frigyes ösztönzésére a német fejedelmek ez ellen tiltakoztak és a birodalom alkotmányának fentartására a porosz király vezérlete alatt szövetséget kötöttek (Fürstenbund, 1785). E szövetséggel szemben József kénytelen volt meghátrálni s midőn Oroszországgal szövetségben Törökország rovására akarta birodalmát gyarapítani, a hadi szerencse ellene fordult és II. Frigyes utóda, II. Frigyes Vilmos (1781-97), Angliával és Hollandiával a török birodalom terülei épségének fentartására szövetségre lépett. II. József öcscse és utóda, II. Lipót (1790-92), feladta elődének terveit s Poroszország közvetítése mellett Törökországgal békét kötött. Időközben ugyanis Franciaországban oly események történtek, melyek az összes európai fejedelmek figyelmét nyugatra irányozták s melyek egy ideig a versenyző két német nagyhatalom között is közeledést idéztek elő.
A forradalom és a napoleoni háboruk kora. (1792-1815.)
A francia forradalom első eseményeit, mint a többi erurópai népek, ugy a német nemzet jelesbjei is örömmel üdvözölték azon reményben, hogy a hűbéri rendszer és az abszolutizmus megdöntése s a szabadság és egyenlőség elvén épült alkotmányos állam megalapítása Franciaországban, jó hatással leend N. reformálására is. Schiller, Goethe, Lessing lelkesülten az emberi nem újjászületését várták a forradalomtól. Egészen másként gondolkoztak a német fejedelmek, kik a szabadság eszméinek elterjedésétől trónjukat féltve, a francia forradalommal szemben kezdettől fogva gyanakvó és ellenséges álláspontot foglaltak el s a helyett, hogy célszerü reformok által igyekeztek volna a kitörő forradalomnak elejét venni, a francia emigránsok pártolása és a francia forradalmat kárhoztató nyilatkozataik által a francia nemzetet is maguk ellen ingerelték. E hangulatot élesztette bennök II. Katalin orosz cárnő is, ki a két német nagyhatalmat minden áron egy nyugati háboruba akarta belesodorni, hogy azalatt hátuk mögött, Lengyelországban a zavarosban halászhasson és Törökországgal szemben is szabad kezet nyerjen. II. Frigyes Vilmos porosz király csakugyan már 1791. hajlandó volt kardot vonni a szorongatott XVI. Lajos francia király védelmére, de a békésebb szellemü II. Lipót megelégedett azzal, hogy 1791 aug. 27. Pillnitzben a porosz királylyal a kölcsönös védelemre és a német birodalmi alkotmány fentartására szövetséget kötött. A háboru mindazáltal bekövetkezett. II. Lipót halála után (1792 márc. 1.) az új francia (Gironde-) minisztérium, részint mivel a pillnitzi szövetségben Franciaországra veszedelmet látott, részint mivel a francia nép figyelmét a belső eseményekről elfordítani akarta és mert a jakobinusok támadásaitól egy időre szabadulni kivánt, 1792 ápr. 20. II. Lipót utódjának, II. Ferenc császárnak és II. Firgyes Vilmosnak háborut izent.
II. Ferenc (1792-1806) hajlandóbb volt a háborura elődjénél, már csak azért is, mert ő és minisztere Thugut, az alkalmat kedvezőnek vélték a bécsi udvar régi tervének, Bajorország megszerzésének megvalósítására. Hasonló önző célok vezették Poroszországot is a háboru megkezdésére s Franciaországot teljesen védtelennek vélvén, sem Bécsben, sem Berlinben nem sejtették, minő vihart zúdítanak N.-ra és egész Európára. Az agg Braunschweigi Ferdinánd által vezetett szövetséges hadsereg benyomult ugyan Franciaországba, de a francia forradalmi hadsereg Valmynál útját állotta (1792 szept. 20.), s mig a poroszok a Rajna felé visszavonultak, Dumouriez Belgiumba tört s a jemappesi diadallal (nov. 6.) e tartományt az osztárkok kezéből kiragadta. Ugyanakkor egy másik francia hadsereg Custine alatt N.-ba nyomult s kardcsapás nélkül foglalta el Speyer, Worms, Frankfurt városokat és a Közép-Rajna kulcsát, Mainzot. A nagy európai koalició megalakulása 1793 elején útját állotta a forradalmi hadseregek előnyomulásának: az osztrákok a neerwindeni győzelemmel (márc. 18.) visszaszerezték Belgiumot, a poroszok pedig Mainzot foglalták vissza s Pfalzot szállották meg; csakhogy a további sikereknek útját állotta a bécsi és berlini udvarok között támadt féltékenység és bizalmatlanság; Bécsben újra elővették Bajorország annektálását, mi Poroszország féltékenységét keltette fel, mig másrészről a bécsi udvar bizalmatlansága Poroszország iránt tápot nyert az 1793 elején Porosz- és Oroszország között kötött, Lengyelország második felosztására vonatkozó szerződésben, melyből a bécsi udvart kizárták. Anglia (Pitt) fáradozása és pénze még egy ideig összetartotta ugyan a koaliciót, de a kölcsönös féltékenység a siker lehetőségét már előre kizárta. A poroszok p. 1794. Kaiserslauternnél legyőzték ugyan a franciákat, de politikai okokból ki nem aknázták e diadalt, mig az osztrákok Fleurus mellett csatát vesztettek. Erre Thugut Belgiumot feláldozta és II. Katalin cárnőhöz közeledett, hogy Lengyelország 3-ik felosztásakor ki ne maradjon. Az alku megtörtént (1795 jan.), de erre a porosz király, attól tartván, hogy a másik két szövetséges ki fogja játszani, hadait egyszerre a Rajnától visszavonta és a lengyel határra küldte, azután pedig dicstelenül feláldozva a német érdekeket, 1795 ápr. 5. megkötötte Franciaroszággal a baseli külön békét, melybe porosz közvetítés mellett az északnémet fejedelmek is befoglaltattak. E békében Poroszország lemondott a Rajna balpartján eső birtokairól azon feltétellel, hogy az általános béke megkötése esetén a Rajna jobbpartján nyerjen majd kárpótlást.
Ausztria és Anglia rendivül zokon vették a porosz király hűtlenségét, de azért emez a tengeren, amaz a kontinensen folytatta a háborut. Dél-N.-ban Károly főherceg szerencsésen harcolt; Jourdan fölött Ambergnél (1796 aug. 24.) és Würzburgnál győzelmet aratott és visszaszorította őt a Rajnáig s ezáltal a második francia hadsereget Moreau alatt szintén visszavonulásra kényszerítette, de ezalatt Felső-Olaszországban Bonaparte Napoleon győzelemről győzelemre haladt, elfoglalta Lombarditát és Mantovát, az apró olasz fejedelmeket békére kényszerítette s 1797. az osztárák örökös tartományokon át Bécs felé tartott. A megrémült bécsi udvar megkötötte ápr. 18. a leobeni fegyverszünetet, melyet okt. 17. a campo-formiói béke követett. Ebben Ausztria Poroszország példájára szintén feladta a Rajna balpartját, elvesztette Belgiumot és Lombardiát, de kárpótlásul Velencét kapta Isztriával és Dalmáciával. A franciáknak átengedett német területek és a kártalanítások ügyében 1797 dec.-ben összegyült a rastatti kongresszus, mely azonban nem fejezhette be feladatát. Időközben ugyanis megalakult a második koalició a forradalmi Franciaország ellen, mire a kongresszus a hazautazó francia követek mai napig sem kiderített meggyilkoltatásával szörnyü véget ért (1799 márc. 28.). A második koalició (Ausztria, Anglia, Oroszország, Törökország stb.) szerencsésen kezdette a háborut. Osztrák és orosz hadak kiragadták Olaszországot a franciák kezéből, Károly főherceg pedig déli N.-ból űzte el Jourdant; de az orosz és osztrák tábornokok egyenetlensége miatt Svájc elveszett és miután Hollandia visszafoglalásának terve sem sikerült, I. Pál orosz cár visszavonta hadait. A magára maradt Ausztriát Bonaparte első konzul Marengónál (1800 jun. 14.), majd Moreau Hohenlindennel (dec. 13.) legyőzték s a lunevillei békére kényszerítették (1801 febr. 9.). E szerint N. elvesztette a Rajna balparját, 60,000 km2-t 3.500,000 lak.; de kilátásba helyezték, hogy az ekként károsodott német fejedelmek, sőt idegen trónvesztett uralkodók (p. toscanai, modenai hercegek is) a Rajna jobbpartján, N.-ban kapnak majd kárpótlást. Az augsburgi birodalmi gyülés a kártalanítások rendezésére külön bizottságot küldött ki, mely Franciaország mindenható befolyása mellet intézte el feladatát. Az 1803 febr. 25. aláirt »Reichsdeputationshauptschluss» értelmében az összes egyházi fejedelemségeket szekularizálták Mainz kivételével, de a mainzi érsek is elvesztette székvárosát és N. primásának címével Regensburgot kapta Wetzlarral és Aschaffenburggal. Megszüntették a birodalmi városokat is hatnak: Bréma, Lübeck, Hamburg, Frankfurt, Nürnberg és Augsburg kivételével s ezen területekből történtek a kártalanítások. Legtöbbet és sokkal többet, mint amennyi vesztettek, kaptak a délnémet államok: Bajoroszág, Württemberg, Baden és Hessen, melyek most francia befolyás alatt Ausztriával és Poroszországgal szemben a harmadik német államcsoportot alkották. Ausztria a trienti és brixeni püspökségek területét kapta, Poroszország több északnémet püspökség és apátság birtokát. Az elenyészett Köln és Trier helyett Württemberg, Baden, Hessen-Cassel és Salzburg kaptak választó-fejedelmi méltóságot, ugy hogy most a választó-fejedelemségek száma tizre emelkedett. A kisebb birodalmi nemesség az egyházi fejedelemségekben elvesztvén most eddigi támaszát, melyeket rendesen az ő tagjaival töltöttek be, nem volt képes függetlenségét többé fentartani s igy elenyésztek mindazon birodalmi rendek, melyeknek a birodalom régi szervezetének fenmaradása még érdekében állott. A régi német birodalom végleges felbomlása felé közeledett.
A harmadik kolaició háborujának kitörése (1805) N.-ot megoszolva találta. Az északi államok Poroszországgal semlegesek maradtak, a déliek: Bajoroszág, Württemberg és Baden Franciaországhoz csatlakoztak és csak Ausztria mert Napoleonnal szembeszállani. Napoleon azonban Mack osztrák tábornokot Ulmba szorította és ott kapitulációra kényszerítette (1805 okt. 17.) és Bécs megszállása után az Ausztria segítségére siető oroszokat dec. 2. Austerlitz mellett legyőzte. A pozsonyi békében Ausztria elvesztette Velencét, továbbá Tirolt és Vorarlberget, mely utóbbiakat Bajoroszág nyerte, elismerte a Napoleon átal teremtett új királyságok (Bajoroszág és Württemberg) és a badeni nagyhercegség szuverénitását és hozzájárult ahhoz, hogy a német fejedelmek Franciaországgal szoros szövetségre lépjenek. Igy alakult meg Dél- és Közép-N. 12 államából a rajnai szövetség, melynek protektora a francia császár lett s melynek tagjai a francia császárt minden háborujában meghatározott számu hadsereggel segíteni tartoztak. Jutalmul a szövetség tagjai jogot nyertek arra, hogy a területükön levő még független birodalmi fejedelemségeket és grófságokat mediatizálják. Miután a rajnai szövetség kilépését a birodalom kötelékéből a regensburgi birodalmi gyülésen 1806 aug. 1. bejelentette, II. Ferenc német császár aug. 6. letette a német császári méltóságot, mely helyett már 1804 aug. 18. az osztrák császári címet vette volt fel. A római-német császárság ezzel névleg is megszünt létezni.
Mig Ausztria e kétségbeesett harcokat vívta, a másik német nagyhatalom, Poroszország a baseli béke (1795) óta megőrizte semlegességét s nyugodtan, de dicstelenül nézte, miként rombolja szét a nagy vilgáhódító a német birodalom régóta roskadozó épületét. III. Frigyes Vilmos (1797-1840) gyönge kormánya nem volt képes e válságos helyzetben szilárd elhatározásra jutni s az 1805 dec. 15. kötött schönbrunni szerződés dacára sem birta Napoleon bizalmát megnyerni más tekintetben pedig Ausztria és Oroszország csak haraggal emlékeztek vissza a porosz királynak az 1805-iki háboruban tanusított ingadozó magatartására és gyámoltalanságára. A rajnai szövetség megalakítása után Napoleon felajánlotta Poroszországnak az észak-német szövetség megalakítását, amit a porosz kormány el is fogadott, de mivel Napoleon Hannovert titokban Angliának is felajánlotta és Poroszországot diplomáciai jegyzékeiben egyre sértegette, a háborupárt nyomása alatt III. Frigyes Vilmos elszigeteltsége dacára és igen kedvezőtlen viszonyok között Franciaországnak hada izent. A jenai és auerstädti kettős ütközetben (1806 okt. 14.) Napoleon ugy összetörte Poroszországot, hogy ezt már az orosz segítség sem menthette meg. Az eylaui (1807 febr. 8.) és friedlandi (junius 14.) ütközetek után az I. Sándor cártól is cserben hagyott Frigyes Vilmos kénytelen volt aláirni a tilsiti békét (jun. 9.), mely szerint Poroszország keleten lengyel birokatit vesztette, nyugaton pedig az Elbétől nyugatra elterülő tartományait, tehát régi területének mintegy felét; a porosz sas mindkét szárnyát vesztette. Most már Észak-N. is Napoleon hatalma alá került, ki az elvett porosz tartományokból, Hessenből, Braunschweigből és Hannover egy részéből öcscse Jeromos számára vesztfáli királyságot alapította. Pártfogásába vette Napoleon a szász fejedelmet is, ki szintén belépett a rajnai szövetségbe s jutalmul ezért a királyi címet és a varsói nagyhercegséget kapta.
Napoleon hatalma közvetve vagy közvetlenül most már kiterjedt egész N.-ra s vaskeze súlyosan nehezedett a német nemzetre. N. fiai ott vérzettek a spanyol, portugál, olasz és lengyel csatatereken, pénzével és uradalmaival a hódító tábornokait gazdagította s a kontinentális zárlat tönkretette tengerparti városainak anyagi jólétét. Ezek fejében a francia uralom sok üdvös és korszerü újítást hozott be. A rajnai szövetség tartományaiban francia minta szerint reformálták a hadügyet, pénzügyet és az igazságszolgáltatást, eltörölték a régi rendi különbséget, jótékony célokra fordították a holt kéz birtokait s a céhkényszer enyhítésével lendületet adtak az ipar fejlődésének. De a szolgalelkü szellemen mindezek keveset változtattak és ebben a társadalom felsőbb rétegei rossz példával jártak a nép zöme előtt. Mutatja ezt a fejedelmeknek erfurti kongresszusa 1808. Csak két állam őrizte meg annyira-mennyire önérzetét: Ausztria és Poroszország. Utóbbi éppen mély megaláztatása után fogott hozzá újjászületéséhez. Eltörölte elavult intézményeit s a Stein báró belügyminiszter által behozott korszerü és szabadelvü reformok új életet öntöttek nemcsak az állam intézményeibe, hanem magába a nép szellemébe is, mig Scharnhorst kijátszván a franciák gyanakvó ellenőrzését, kéz alatt 150,000 főnyi sereget szervezett. Egyúttal pedig a szellemi élet terén is újjászületésre került, melynek úttörői az új berlini egyetem hazafias tanárai és a német költők valának. A nemzetiségi eszme lett az a szikla, melyen Napoleon hatalma után hajótörést szenvedett. Ugyanakkor Ausztria is újjászervezte seregét, Stadion miniszter alkotmányt is igért népeinek és végre 1809. még egy kisérletet tett Napoleon tulhatalmának megtörésére. De a németek felkelésébe helyezett reménye nem valósult s bár Tirol Hofer András alatt önerejéből felszabadította magát és bár Károly főherceg hadai máj. 21-22. Aspernnél győzelmet arattak: Magyarországban a nemesi inszurrekció Győrnél vereséget szenvedett, a wagrami nagy ütközet (1809 jul. 5-6.) pedig Napoleon részére döntötte el a hadjáratot. A bécsi béke (1809 okt. 14.) egy pár tengerparti tartományától és Tiroltól fosztotta meg Ausztriát s Napoleon hatalmát N. fölött látszólag megszilárdította. Tényleg azonban a francia császár önkénye és zsarnoksága, melylyel a német tartományok fölött kénye-kedve szerint rendelkezett, s a németek nemzeti büszkeségét lábbal tiporta, iszonyu gyülöletet ébresztett fel a német nemzetben az idegen uralom ellen, mely csak kedvező alkalomra várt, hogy rettenetes erővel törjön ki.
E kedvező alkalom 1812. megérkezett. Napoleon óriási hadserege Oroszországban megsemmisült, mire először a vakmerő York porosz tábornok pártolt el a francia hadseregtől, a tauroggeni konvenciót (1812 dec. 30.) kötvén az oroszokkal, mit azután 1813 febr. 28. az orosz-porosz szövetség megkötése követett. III. Frigyes Vilmos hires felhivásában (Népemhez!) és a kalischi proklamációban a szövetségesek az egész német nemzetet fegyverre szólították az idegen zsarnok uralom megtörésére, Poroszország régi hatalmának és a német birodalomnak helyreállítására és jutalmul alkotmányt helyezett kilátásba. A porosz nép és több kisebb német ország lakói lelkesülten engedtek a felhivásnak, de a Rajnai szövetség fejedelmei, ki haszonlesésből, ki félelemből nem moccantak. Igy az 1813-iki tavaszi hadjárat Blücher hősiessége dacára vereséggel végződött és Napoleon hatalmának megtörését a lipcsei csatában csak Ausztria közreműködése döntötte el a szövetségesek javára. Igy jutott a mozgalom vezetése Metternich (l. o.) kezébe, kinek célja nem N. visszaállítása és a német nemzeti érdekek megvédelmezése, hanem Ausztria gyarapítása s tulhatalmának megalapítása volt N.-ban épp ugy, mint Olaszországban. Az 1813-iki és 1814-iki hadjárat fő eredménye N.-ra a francia uralom megszünése volt; a német nemzeti állam eszméjét csak az alsóbb osztályok emlegették. Az első párisi békében (1814 máj. 30.) Franciaország visszaszoríttatott 1792-iki határaira, de Landaut és a Saar vidékét, mit még akkor megtartott, az 1815-iki hadjárat és a waterlooi csata után, a második párisi békében ismét N. kapta meg. N. területi viszonyainak rendezése a bécsi kongresszus (l. o.) legnehezebb feladataihoz tartozott; már ennek a kérdésnek megoldása sem elégítette ki a nemzetet, de még kevésbbé az, amit a nemzet első sorban óhajtott: az egységes új német birodalom megteremtése. A forradalom előtti állapotok visszaállítására senki sem gondolt s azért a területi viszonyok rendezésénél az 1806. évet vették fel alapul. Az elűzött észak-német fejedelmek, a hannoverai választó, - ki most királyi címet kapott, - az oldenburgi és braunschweigi hercegek, a hesseni választó ismét visszatértek, s Poroszország is minden ellenmondás nélkül birtokba vette régi tartományait az Elbe balpartján. Poroszország lengyel tartományainak egy részét is visszakapta, a többinek kárpótlásául pedig a szász királyság északi felét és a rajnai tartományt nyerte. Ausztria lemondott Belgiumról és egykori felső-rajnai birtokairól; cserébe ezek helyébe kapta olasz birtokait. A német császárság visszaállítása azonban elmaradt. Ausztria ehhez nem volt eléggé német állam, Poroszországnál hiányzott a tekintély; erős központi hatalom teremtése ellen egyébiránt a középnagyságu államok, mint Bajorország, Württemberg, Hannovera a legerélyesebben tiltakoztak. Hogy azonban az egykori német birodalom helyébe valamit mégis állítsanak, megteremtették a német szövetséget.
A német szövetség kora (1815-1849.)
Az 1815 jun. 9. kelt szövetségi oklevél szerint a német szövetség tagjai lettek: a szuverén német fejedelmek, a szabad városok, az osztrák császár és a porosz király azon tartományaik után, melyek egykor a német birodalomhoz tartoztak, a dán király Holstein és Lauenburg után, a németalföldi király Luxemburg után. A szövetség célja volt N. belső és külső nyugalmának és az egyes német államok függetlenségének és területi épségének fentartása. A szövetség ügyeit a szövetség-gyülés vezette Ausztria elnöklete alatt M. m. Frankfurtban. E laza szövetség nem elégítette ki a nemzeti egységre és alkotmányos szabadságra törekvő német nemzetet s nem is volt életképes másban, mint a szabadság elnyomásában. A Metternich által vezetett Ausztria és az ebben vele egyetértő Poroszország a nemzeti szellem minden szabad nyilatkozatában államellenes mozgalmat, a forradalom előjelét látták s buzgón támogatta őket ebben Oroszország, a szent szövetség fő-fő oszlopa. Az erény-szövetséget feloszlatták, Görresnek Rheinischer Merkur-ját beszüntették, a jenai deákok wartburgi ünnepét (1817 okt. 18.) felhasználták a cenzura behozatalára és az egyetemi élet szabadságának megszorítására s midőn Kotzebuet, az orosz kormány ágensét egy jenai deák, Sand meggyilkolta (1819), Metternich azonnal összehivta a forradalmi szellem elnyomása végett a karlsbadi kongresszust.
A karlsbadi határozatok értelmében, melyeket a szövetséggyülés 1819 szept. 20. szentesített, az egyetemeket szigoru felügyelet alá helyezték, a cenzurát szigorubbá tették, Mainzban a demagog mozgalmak elfojtására központi vizsgáló bizottságot állítottak fel s a szabadelvü tanárokat (Welcker, Arndt, Jahn) álásuktól felfüggesztették. Az 1820 jul. 8. kelt bécsi záró-határozatok pedig a fejedelmek hatalmának korlátlanságát hangsúlyozták. A déli német államok, hol a fejedelmek rendi alkotmányt hoztak be s hol ennek következtében némileg szabadabb politikai élet fejlődött ki, kénytelenek voltak szintén Ausztria és Poroszország nyomásának engedni s az alkotmányt és szabadságot szűkebb korlátok közé szorítani. A szövetségi gyülés, mely a két német nagyhatalom rendőri közegévé változott, elvesztette minden tekintélyét, sőt az egész nemzet megvetésének tárgya lett.
Az 1830-iki juliusi forradalom Franciaországban a német nemzet elnyomott, de ki nem irtott törekvésének a nemzeti egység és az alkotmányos szabadság iránt új erőt adott. Sok apró államban mozgalom támadt, mely p. Braunschweigban az általánosan gyülölt herceg elűzésével végződött. Szászország, Hannover, Hessen és Braunschweig népei alkotmányt kaptak, sőt egy német nemzeti gyülés eszméje is felmerült. De a régi rendszer hivei hamar felocsudtak az első ijedtségből s azok a tulzások, melyeket a szabadelvüek itt-ott elkövettek, ürügyet adtak a szövetségtanácsnak, hogy a nemzeti és szabadelvü mozgalom ellen fellépjen. A Metternich szaván induló szövetség-gyülés elhatározta (1832. jun. 28. és jul. 5-én), hogy a kormányoknak nem szabad olyas valamit tűrni, mi a szövetség-gyülés határozataival ellenkezik és kimondotta azt is, hogy a szövetségnek joga van felszólítás nélkül is fegyveres erővel fellépni minden forradalmi mozgalom ellen. Minden politikai egyesületet és népgyülést eltiltottak s a liberális hirlapokat elnyomták. Hasonló szellemü határozatokat hoztak az 1833-34. Bécsben tartott miniszteri konferenciákon. Az egyetemeket szigoru ellenőrzés alá helyezték, a demagogia kiirtására új központi vizsgáló bizottságot állítottak fel Frankfurtban, s az iparossegédeknek megtiltották Svájcba, Franiaországba vagy Belgiumba utanzi, nehogy a liberalizmus megfertőztesse őket. Badenben a liberális sajtótörvényt megszüntették, szabadelvü férfiakat (mint p. Rotteck és Welcker) állásuktól megfosztottak. Ezt a példát követte Hannover új királya, Ernő Ágost is 1837., midőn az 1833-iki alkotmányt királyi teljhatalmával felfüggesztette s a göttingai egyetemnek ezen önkény ellen tiltakozó hét tanárát (köztük Dahlmannt és a Grimm testvéreket) egyszerüen elűzte. Az egyetlen haladás e korban a nemzeti egység felé a Poroszország által l833. megteremtett német vámszövetség volt, mely Ausztria kivételével csaknem az összes német államokat egyesítette s melynek a német ipar és kereskedelem fejlődésére rendkivül áldásos hatása volt. Nagy reményeket fűztek IV. Frigyes Vilmos (1840-61) porosz király trónralépéséhez, de habár némi haladás történt is, lényegében Poroszország az új uralkodó alatt is hű maradt Metternich rendszeréhez, melynek felforgatására ismét Franciaország adta az ösztönt az 1848-iki februári forradalommal.
A párisi események hirére egész N. mozgásba jött. A régóta forrongó elégületlenség a fennálló állapotokkal országszerte kitört. Gagern Henrik darmstadti képviselő volt az első, aki általános német parlament egybehivását indítványozta és már márc. 5. gyült össze Heidelbergában 51 kiváló német képviselő, hogy a német kormányoktól a nemzeti gyülés összehivását kérjék. Ugyanakkor egy hetes bizottságot választottak, mely a népképviselet javaslatát előkészítse s márc. 30-ra összehivták Frankfurtba az összes német tartományi képviselőket előleges tanácskozásra. A meglepett kormányok mindenütt engedtek a mozgalomnak. Bajorországban Lajos király leköszönt, Bécsben Metternich márc. 13. megbukott s Berlinben a márc. 18-iki forradalom után Frigyes Vilmos király megigérte, hogy a német mozgalom élére áll s a szabadelvü alkotmány létesítése végett összehivja a porosz nemzetgyülést. Márc. 30. az ugynevezett előparlament összegyült Frankfurban s miután egy sereg nehezen végrehajtható határozatot hozott, tuljdonképeni feladatát,a nemzetgyülés összhivását egy ötventagu bizottságra ruházta. (A Hecker és Struve által képviselt köztársasági elv csak kevés hivőt számlált.) Az 50-tagu bizottság elrendelte az általános válsztásokat az eddigi német szövetség egész területén (50,000 lélekre egy képviselő), mialatt egy tizenhét bizalmi férfiuból álló bizottság az alkotmányjavaslatot dolgozta ki. Az első német nemzetgyülés 1848 máj. 18. nyitotta meg üléseit Frankfurban s Gagern Henriket választotta meg elnökévé. Az 568 képviselő N. értelmiségének szine-javát tette, de a szükséges politikai iskolázottsággal és parlamentáris jártassággal nem rendelkezett és magasztos eszméktől áthatva, az adott tényezőkkel számolni nem tudott. Csak a szélső jobboldal (Radowitz, Vincke) ismerte fel, hogy az alkotmány csak a német kormányokkal való barátságos megegyezés alapján (és nem nélkülük avagy ellenük) jöhet létre, de a többség magát szuverénnek tartva, a kormányok közreműködését kizárta, sőt a baloldal egész nyiltan a köztársaság megalapítására tört. Jun. 28. birodalmi kormányzónak (Reichsverweser) választották a népszerü János osztrák főherceget, ki a parlament határozata alapján a szövetségtanácsot jul. 12. feloszlatta és felelős birodalmi minisztériumot nevezett ki Leiningen herceg elnöklete alatt. Miután ilyformán a középponti hatalmat felálították, megkezdettték a német nép alapjogainak tárgyalását, mi vég nélküli teoretikus vitatkozásra vezetett. Épp ily eredménytelen volt a parlament és a minsztérium azon törekvése, hogy a külfölddel szemben N.-ot mint egységes államot képviselje. A schleswigholsteiniak javára, kik porosz csapatok által segítve már március óta küzdöttek a dánok ellen, a parlament juniusban erélyes határozatokat hozott, a kormányzó jelentékeny délnémet hadsereget rendelt a harc szinterére, de mielőtt ez megindult volna, Poroszország, tartva Oroszország és Anglia intervenciójától, aug. 20. Malmöben fegyverszünetet kötött Dániával s csapatait a harctérről visszavonta. E hir Frankfurban nagy foku izgatottságot idézett elő, a parlament hallani sem akart a malmöi szerződés megerősítéséről, mit azonban végezetre is, midőn a birodalmi minisztérium lemondott s újat összeállítani nem tudtak, kénytelen volt megtenni. A szélsőbal izgatása folytán azonban szept. 17. Frankfurtban felkelésre került, torlaszokat emeltek, két képviselőt (Auerswald és Lichnowski) megöltek, mig végre osztrák és porosz csapatok elnyomták a felkelést itt épp ugy, mint Badenben, hol Struve a köztársaságot akarta forradalmi úton létsíteni.
Ily előzmények után a nemzetgyülés többsége végre belátta, hogy a kormányokkal összeköttetésbe kell lépni s az alkotmányt minél hamarább létre kell hozni. Nagy nehézségeket okozott Ausztria viszonya a német birodalomhoz; a többség szerette volna az osztrák német tartományokat befogadni, de ezt meghiusította Schwarzenberg osztrák miniszterelnök azon nyilatkozata, hogy a bécsi kormány az összes Habsburg-uralom alatt álló országokat egy egységes birodalommá akarja összeolvasztani, és csak ennek megtörténte után szabályozható Ausztria viszonya a német birodalomhoz. Miuán pedig a német parlament többsége Magyarországot a német birodalomba bevinni nem akarta, Gagern niniszterelnök indítványára, ki az időközben lemondott Schmerling helyébe lépett, kimondatta Ausztria elválását a német birodalomtól (1849 jan. 11-13.). A bécsi kormány tiltakozott ugyan ez ellen, de a kiegyezést lehetetlenné tette az új, márc. 7. oktrojált osztrák alkotmány, mely az összes Habsburg-uralom alatt álló országokat, tehát Magyarországot és a lombard-velencei királyságot is egy egységes és oszthatatlan monárkiának jelentette ki. A parlament figyelme ezek után az újra felállítandó német császári méltóság betöltésénél a porosz király személye felé irányult s március 28. 290 képviselő 248 a szavazástól tartózkodó képviselővel szemben IV. Frigyes Vilmost N. örökös császárává választotta. Másnap, 29. kihirdették az új alkotmányt, melynek elfogadására 28 német kormány előre késznek nyilatkozott. Ez az alkotmány a legfőbb hatalmat a birodalomban (külügy, hadügy, stb.) a császár és a birodalmi gyülés kezébe tette le. A császár végrehajtó hatalmát felelős miniszterek által gyakorolja; a birodalmi gyülés két házból áll; a felsőházban ülnek az államok, az alsóházban a nép képviselői, mely utóbbiakat a nép általános és szabad választás útján választja. A császárnak a birodalmi gyülés határozataival szemben csak felfüggesztő vetőjoga van, amint általában az egész alkotmánytervezetet demokrata szellem hatja át. A politikai helyzet kedvezett a gyülésnek, amennyiben az új alkotmány ellen tiltakozó Ausztria hadait éppen ekkor Magyarországon a honvédek egymásután megverék; de a romantikus és abszolutisztikus eszmekörben élő porosz király a forradalmi szagu, és a nép által felajánlott császári koronát visszautasította (1849 ápr. 3.), illetőleg csak akkor lett volna hajlandó azt elfogadni, ha a fejedelmekkel ez iránt megegyezésre jut. Ezzel az alkotmány ügye zátonyra jutott. A parlament a kormányok ellenséges magatartásával szemben magát a népet szólította fel (máj. 4.) az alkotmány életbe léptetésére, mi újabb forradalmi és részben köztársasági kitörésekre vezetett, leghevesebben Pfalzban és Badenben. Porosz csapatok elfojtották a mozgalmat, de a parlament tekintélyét e forradalmi kitörések teljesen aláásták és Ausztria és Poroszország példájára a legtöbb német állam képviselőit a frankfurti parlamentből visszahivta (1849 máj.). A »csonka parlament» 104 taggal, miután helyzete Frankfurtban tarthatatlanná vált, jun. 6. Stuttgartba költözött s az alkotmány keresztül vitelére birodalmi kormányzóságot is nevezett ki, de rendeleteinek senki sem engedelmeskedett és a württembergi kormány végre katonai erővel ugrasztotta szét a képviselőket (jun. 18.).
A szövetségtanács helyreállítása (1850-1866.)
A német birodalom eszméje a parlamenttel nem bukott meg teljesen. IV. Frigyes Vilmos porosz király a birodalmi alkotmány alapján a német Unio felállítását tervezte, mely Ausztriával szövetségben állana, s ezen Unio kivitelére 1849 máj. 26-án Szászországgal és Hannoverával megkötötte a »három király szövetségét». Lassankint a legtöbb állam és a Gothában tartott pártgyülés is elfogadta az Unio eszméjét, de Bajorország és Württemberg, Poroszország tulhatalmától félve, tiltakoztak ellene s hatalmas támaszra találtak a bécsi kormányban, mely a magyar szabadságharc leverése után N.-ban is a dolgok régi rendjét akarta visszaállítani. Egyelőre a két német nagyhatalom megegyezett abban, hogy 1850 május 1-ig egy osztrák és egy porosz megbizott intézze a német szövetéség ügyeit; de ez tulajdonképpen Poroszország meghátrálását jelentette. János főherceg e két megbizott kezébe letette árnyékhatalmát és az új nemzetgyülés számára ki is irták a választásokat, de ekkor Szászország és Hannovera is elpártoltak az Unio eszméjétől, és a középállamok érdekeinek védelmére Bajorországgal és Württemberggel a »négy király szövetségét» kötötték meg (1850 febr.). Mig most Poroszország Erfurtba az új német parlamentet összehivta (1850 márc. 20.), de annak üléseit már egy hónap mulva (ápr. 29.) hirtelen felfüggesztette és az egész kérdésben egyáltalában ingadozóan és gyámoltalanul viselkedett, addig a bécsi kormány a középállamok támogatásában bizva, a régi német szövetség felújításának tervével nyiltan fellépett s szept. 2. a szövetségtanács Ausztria elnöklete alatt Frankfurtban csakugyan ismét megkezdette üléseit. Első dolga az volt, hogy a saját alattvalóitól szószegése miatt elüzött kurhesseni fejedelmet osztrák és bajor szuronyok segélyével trónjára visszaültette (1850 nov.). Azután pedig arra szólította fel a szerencsétlen schleswig-holsteinieket, hódoljanak meg újra Dánia előtt. Miután a legtöbb német állam Ausztriával tartott, Poroszország az Unióra vonatkozó tervét csak fegyverrel vihette volna keresztül. Egy ideig ugy látszott, hogy a két nagyhatalom csakugyan fegyverrel dönti el a hegemonia kérdését, de a döntő pillanatban a porosz királyt ismét elhagyta bátorsága. A varsói találkozáson I. Miklós cár határozottan Ausztria részére állott (1850 okt. 26-28.), mire Berlinben az unionista Radowitz-minisztérium megbukott s az új porosz miniszterelnök, Manteuffel nov. 29. aláirta az olmützi szerződést, jobban mondva fegyverletételt. E szerint Poroszország lemondott az Unio tervéről és a Baden, Mecklenburg, Anhalt és Braunschweiggal kötött katonai konvencióról és a német alkotmány kérdésének eldöntését német miniszterkonferenciára bizta. Ez utóbbit Drezdában tartották meg (1850 dec. 23-tól 1851 máj. 15-ig), s eredménye a német szövetség helyreállítása lett. A régi szövetség paizsa alatt csaknem mindenik német államban kezdetét vette a reakció és az irtó háboru az 1848-iki eszmék emlékei és azok hivei ellen: legnagyobb mérvben Mecklenburgban, Hannoverában és Kur-Hessenben. Schleswig-Holsteint tényleg kiszolgálatták a dánoknak és a német hadi flottát elárverezték. De a középállamok azon reménye, hogy Poroszország és Ausztria mellett egy harmadik hatalmi tényezőt képezhetnek, hiunak bizonyult. A krimi háboru folyamában a bambergi konferencián (1854 máj.) megkisérelték Oroszország érdekében fellépni, de Ausztria és Poroszország mit sem törődtek véleményükkel s külön szövetséget alkottak, melybe végezetre a középállamok is belépni kényszerültek. A középállamok e veresége után Poroszország ismét előtérbe lépett, hol 1858. egy erélyes uralkodó, Vilmos, egyelőre mint kormányzó, vette kezébe a kormányt. Az 1859-ben Ausztria és Franciaország-Piemon között kitört háboru N.-ot is mozgásba hozta. A bécsi kormány a szövetséget fegyveres segítségre szólította fel és a délnémet államok, sőt Poroszország erre készek voltak, de Poroszország a háborut mint nagyhatalom akarta viselni, s Vilmos, mint a szövetség hadainak fővezére, nem akart az Ausztria által befolyásolt szövetséggyüléstől parancsokat elfogadni. Ily körülmények között a bécsi udvar, hogy uralkodó állását N.-ban el ne veszítse, a villafrancai fegyverszünetben inkább Lombardiáról lemondott. Az ekkép kitört ellentét a két német nagyhatalom között, valamint a végre egyesülni készülő Olaszország példája N. egysítését ismét szőnyegre hozta. A német nemzeti egyesület megalakulása, a nagy számu dalárda és a lövészünnepélyek ezért az egységes N.-ért lelkesedtek. Poroszország megint az Unio tervével állott elő, sürgette a német államok szorosabb egyesülését s néhány kisebb állammal katonai konvenciót kötött. A középállamok Beust szász miniszter indítványára olyképen akarták a szövetséget reformálni, hogy a végrehajtó hatalomban a középállamoknak is részök legyen, s a szövetségtanács mellett álljon, mint tanácsadó testület, a tartományi gyülések kiküldötteiből alakulandó képviselőház. E tervet Poroszország visszautasította azon indokolással, hogy csak az egyenes úton választott képviselőház felel meg a nemzet óhajtásának. Bármily tetszetős is volt ez indokolás, a német szabadelvüek rokonszenvét Poroszország iránt lehűtötte az a küzdelem, mely éppen akkor (1862) a hadsereg reorganizációja kérdésében Vilmos király, illetőleg Bismarck miniszterelnök és a porosz képviselőház között kitört. E kedvező alkalmat akarta felhasználni Ausztria, hogy uralkodó állását biztosítsa és megragadta a reform ügyében a kezdeményezést. I. Ferenc József (Schmerling tanácsára) 1863 aug. 17-ére hivta össze a német fejedelmeket és szabad városokat Frankfurtba, hogy a szövetség korszerü reformjáról tanácskozzanak. E gyülésen, melyen a porosz király kivételével csaknem valamennyi német fejedelem személyesen jelen volt, Schmerling bemutatta a reformtervezetet, mely szerint a szövetséggyülés ügyeit Ausztria elnöklete alatt a direktorium vezesse (az osztrák császár, a porosz és bajor királyok és felváltva két más német fejedelem) és a szövetség-gyülés; azonfelül azt tervezték, hogy az egyes országok tartománygyülései által kiküldendő, 300 tagból álló gyülés az új törvényjavaslatokat felülvizsgálja és megvitassa. Az összes német fejelelmek (szept. 1.) elfogadták e tervezetet, de Poroszország tiltakozott ellene, s a Bismarck által ez alkalommal kibocsátott tiltakozás tisztán mutatta, hogy a német kérdés alapjában véve hatalmi kérdés Ausztria és Poroszország között, s a német egység csak »vassal és vérrel» oldható meg. Mig Bismarck a porosz képviselőházzal ujjat húzott, senki sem álmodta, hogy ez az erőszakos junker fog a kérdés megoldására vállalkozni. Pedig ő ezt már régebben tervezte, a hadsereg reformjában is e cél lebegett szeme előtt és a válság felidézésére a schleswig-holsteini kérdést szemelte ki.
A schleswig-holsteini kérdés és a döntő küzdelem a hegemoniáért Ausztria és Poroszország között (1863-66).
VII. Frigyes dán királynak 1863. nov. 15. bekövetkezett halálával a dán korona IX. Keresztélyre szállott, ki trónralépése után szentesítette az új (1863) dán alkotmányt, mely az eddig német hercegségeket, Schleswiget és Holsteint Dániába kebelezte. Erre a schleswig-holsteini rendek megtagadták IX. Keresztélynek az engedelmességet s Frigyes augustenburgi herceget proklamálták uralkodójuknak. E hirre N. figyelme és rokonszenve újra Schleswig-Holstein felé irányult s a hazafiak hangosan sürgették a háboru megindítását Dánia ellen. Azonban Ausztria és Poroszország egyelőre beérték az új dán alkotmány ellen való tiltakozással, s miután a szövetség eljárásukat nem helyeselte, a két német nagyhatalom egészen Bismarck terve értelmében önállóan járt el. Miután a dán kormány tiltakozásukat nem vette figyelembe, az osztrák és porosz csapatok 1864. febr. 1. átlépték az Eidert, bevették a düppeli sáncokat, átkeltek Alsen szigetére és Jüttland nagy részét is megszállották (1864 ápr.). A dán kormány erre a bécsi békében (okt. 30.) a hercegségekről lemondott. Most Poroszország az új schleswig-holsteini államot katonai tekintetben magától lehetőleg függővé akarta tenni, s midőn az augustenburgi herceg a középállamok felszólítására a porosz követeléseket visszautasította, a berlini udvar a hercegségeket egyenesen a maga számára akarta megszerezni. E tervvel szemben a csak most féltékenységre ébredező Ausztria és a német középállamok egymáshoz közeledtek, mire Bismarck, hogy a döntő csapásra időt nyerjen, engedett és a Rechberggel kötött gasteini szerződésben (1865 aug. 14.) a két hercegség birtokában Ausztriával megosztozott: Ausztria Holsteint kapta, Poroszország Schleswiget szállotta meg. A közvélemény sehogy sem tudott megnyugodni az augustenburgi herceg kijátszásában és a két nagyhatalmat egyaránt ócsárolta. Bismarck pedig lázasan folytatta a hadsereg újjászervezését és mindent előkészített a közelgő háborura. Ausztria 1866 elején elérkezettnek látta az időt, hogy helyzetét N.-ban megint erősbítse; Poroszországot pedig a Bismarck és a képviselőház között egyre folyó viszály következtében nem is tartotta versenyképes ellenfélnek. 1866 márc. 16. kijelentette, hogy a schleswig-holsteini ügy rendezését a szövetségre fogja bizni. Ezt az indítványt kedvezően fogadták, Poroszország pedig a szövetség reformjára vonatkozó indítványnyal felelt, melyben ismét az általános szavazatjogon nyugvó nemzetgyülés összehivását sürgette, mit azonban N.-ban senki komolyan nem vett. Erre mindketten, sőt a középállamok is, fegyverkezni készültek, és midőn Ausztria jun. 1. a hercegségek kérdését csakugyan a szövetségre bizta, Bismarck ebben a gasteini konvenció megsértését látta és - amint erre régebben készült - porosz csapatokat küldött Holsteinba, kik elől a gyenge osztrák hadosztály visszavonult. Ausztria erre a frankfurti szövetséggyülésen jun. 11. a szövetség hadainak mozgósítását indítványozta (a porosz hadtest kivételével), más szóval a hadizenetet Poroszország ellen. Az indítvány 9 szóval 6 ellen keresztülment, mire a porosz követ (Savigny) kijelentette, hogy Poroszország az eddigi szövetségszerződést megszüntnek tekinti, kész azonban Ausztria kizárásával a többi német államokkal új szerződésre lépni. De ezt az ajánlatot Ausztria és szövetségesei nem vették figyelembe.
Az 1866. testvérháboru meglepő gyorsasággal zajlott le és Poroszország diadalával ért véget. Poroszország 3 hadtestet mozgósított: az I. hadtest Frigyes Károly alatt Luzsáciában gyülekezett a szász határ közelében, a II. hadtest Frigyes Vilmos trónörökös alatt a sziléziai-cseh határon, a III. hadtest pedig, az Elbe-hadtest, Herwarth von Bittenfeld vezérlete alatt Türingiában vonult fel. Valamivel később még az u. n. majnai hadsereget állították fel, melynek egyik hadosztálya Vogel von Falckenstein alatt Mindennél gyülekezett, másik része Manteuffel alatt Schleswig és Hannoverában működött, mig a harmadik Beyer alatt Wetzlar táján szervezkedett. A tartalékcsapatokkal együtt a porosz hadsereg létszáma 326,000 katonára rúgott; ehhez járultak szövetségeseinek (a kisebb észak-német államok) hadosztályai. Megjegyzendő, hogy a poroszok jobb lőfegyverekkel rendelkeztek, mint ellenfeleik, hogy tisztikaruk és a legénység magasabb kiképeztetésben részesültek és értelmiség dolgában is tultettek ellenfeleiken és hogy a táborkar főnöke, Moltke által kidolgozott haditerv kitünően bevált. Mindamellett az osztrákok megállhatták volna helyüket, de a háboru előestéjén arra ébredett a bécsi udvar, hogy Olaszország, mellyel Bismarck titokban (Govone-Usedom által) véd- és dacszövetséget kötött volt, Velencébe készül betörni. Már most Ausztria megfelezni volt kénytelen seregét; egyik nagyobb részét, az északi hadsereget, 283,000 embert Benedek alatt észak-keleti Csehországba és Morvaországba küldötte, másik, kisebb részét, a déli hadsereget pedig Albrecht főherceg vezérlete alatt (kinek oldalán John működött mint táborkari főnök) a várnégyszög védelmére, Itáliába küldte. Tengeren Tegetthoff admirált a hadügyminiszter a sokkal erősebb olasz flottával szemben védelmi szereplésre utasította. Ausztria szövetségesei: Szászország, Bajorország, Württemberg, Baden, Hannover és a két Hessen szintén mozgósították hadaikat, de ezek részben hiányos felszerelésük, részben elkésett felvonoulásuk folytán keveset nyomtak a latban. Maga a háboru Ausztria földjén jun. 22-től jul. 22-ig, N. földjén jun. 16-tól aug. 23-ig tartott.
a) Az osztrák csatatér. Jun. 15. a porosz kormány arra szólította fel a szász, a hannoveri és a kurhesseni fejedelemet, vonják vissza a mozgósítást elrendelő parancsot és lépjenek be egy új, Poroszország elnöklete alatt alakítandó szövetségbe. E felszólítás visszautasítása után a porosz sereg átlépte a nevezett országok, első sorban Szászország határát. A szász király és hada (26,000 ember) kardcsapás nélkül hagyta ott az országot és É.-Csehországba hátrált, ahol Benedek hadtestéhez csatlakozott. Ezután a poroszok Ausztria ellen fordultak. Az I. hadtest Rumburg felől, a II. hadtest Reichenberg felől, a III. az Óriás-hegységnek őrizet nélkül hagyott szorosain keresztül nyomult be Csehországba (jun. 22-25.), ahol a két első Hühnerwasser, Podol és Náchod, továbbá Münchengrätz, Skalitz és Jicinnél kivívott diadalok folyamában (Moltke terve értelmében) egymással egyesültek és már most a sziléziai hadtesttel is iparkodtak egyesülni. Trautenaunál ugyan (jun. 27.) a Holsteinból kerülő utakon visszatért Gablenz diadalt aratott Bonin porosz vezéren és megszakította a hadtestek között az összeköttetést, de a következő napon Gablenznak is vissza kellet vonulnia a tulnyomó erővel fellépő poroszok elől. Miután az Elbe- és az I. hadtest egymással egyesült és biztosra vehették, hogy a trónörökös serge is a kitűzött helyen és órában megérkezik: Moltke jul. 3. Benedeket magát támadta meg, ki a főhaddal Königrätztől Ny-ra, Sadowánál, jól kiszemelt helyen, várta be e támadást. Mind a két fél hősiesen és a legszívósabb kitartással küzdött és délelőtt a poroszok csak lépésről lépésre nyomulhattak elő; de a délutáni órákban megérkezett a várva-várt trónörökös hadteste, mely az osztrákok jobb szárnyát két tűz közé szorítván, azt rendetlenségbe hozta, ami elvégül az osztrák középhad, sőt a balszárny visszavonulását és menekülését vonta maga után. 18,000 fogoly és 174 ágyu esett e napon a poroszok kezébe. A jobb sorsra méltó Benedek testileg-lelkileg megtört hadával Olmützba vonult és innen Bécsbe készült, de mert a poroszok Lundenburgnál elvágták az útját, Magyarországba és pedig a Kis-Kárpátokon át volt kénytelen tovább vonulni, ahová őt a poroszok egy része követte, mig a poroszok zöme Brünnön és Nikolsburgon át a Dunának, illetőleg Bécsnek tartott, mely meglehetős veszélyben forgott. Csak Pozsony, illetőleg Lamacsnál (l. o.) tettek az osztrákok jun. 22. még egy kisérletet az ellentállásra, hogy Bécscsel való összeköttetésükről el ne essenek; a kisérletnek az e napon kötött fegyverszünet véget vetett. És noha Itáliában az osztrákok az olaszokat szárazföldön (Custozzánál) és utóbb a tengeren is (Lissánál) fényesen megverték, I. Ferenc József mégis kénytelennek látta magát Velencét (III. Napoleon francia császár közvetítésével) az olaszoknak átengedni és nem várhatván be a déli hadsereg megérkezését, a Duna-vonal és a fenyegetett székváros érdekében, a német harctérről érkező szerencsétlen hirek hatása alatt a poroszokkal békét kötni. A nikolsburgi fegyverszünetet (jun. 26.) aug. 23. a prágai béke követte. A prágai béke értelmében 1. Ausztria kilép a német szövetségből és előzetesen is megnyugszik a Poroszország által tervezett terülei változásokban és nemkülönben az új német szövetéség meglapításában és szervezésében. Csak azt az egyet kötötte ki Ferenc József császár, hogy Poroszország Szászországot, melynek derék katonái az osztrák hadsereg oldalán mindvégig kitartottak, területileg meg ne csorbítsa; 2. Ausztria Schleswig-Holsteinra szerzett igényeiről lemond; 3. Ausztria 20 millió tallért fizet mint hadi sarcot és 4. a velencei királyságot átadja az olaszoknak (ami azután okt. 3. megtörtént).
b) A német csatatér. Ezen a csatatéren a poroszok hallatlan szerencsével, mondhatni vakmerőséggel támadták meg sokkal számosabb, de gyakorlatlan, rosszul fegyverzett és rosszul vezetett ellenfeleiket. Három hadtest állott velük szemben: a hannoveri, saját (vak) királya, a VII. német birodalmi hadtest (a bajorok) Károly herceg alatt és a VIII. német birodalmi hadtest (württembergiek, badeniek, hesseniek néhány osztrák ezreddel) Hesseni Sándor vezérlete alatt. A poroszok jun. 16. keltek át az Elbén (Hamburgnál), mire Hannoverába nyomultak. V. György király tiltakozván e betörés ellen, de másrészt alkudozásokba bocsátkozván, seregével lassankint dél felé húzódott, abban a reményben, hogy a VIII. német hadtesttel a bajorok majd segélyére sietnek; ezek viszont azt várták, hogy a hannoveriek hozzájuk fognak csatlakozni. Eközben 8000 porosz, hogy a 16,000 főnyi hannoveri hadsereg visszavonulási útját elvágja és azt feltartóztassák, Langensalzánál (jun. 27.) velük megütközött. De bár a csatát elvesztették, a hannoveri vezérek a táborban lábrakapott fejetlenség (avagy árulás?) folytán nemcsak hogy nem aknázták ki e diadalt, hanem mindaddig halogatták visszavonulást, mig végre a poroszok a hannoveri sereget teljesen körülzárták és jun. 29. a langensalzai kapitulációra kényszerítették. Az ily módon felszabaduló poroszok Vogel von Falckenstein alatt most (a »majnai hadsereg» címén) a bajorok, württembergiek és hesseniek ellen siettek, akiket jul. 4-14. között sorra megvertek. A bajorok nevezetesen Kissingennél szenvedtek nagyobb vereséget (jul. 10.), mire a poroszok Manteuffel és a mecklenburgi nagyherceg alatt a Majna vonalán át Würzburg és Nürnbergig nyomultak (jul. 31.). A szövetkezett badeni és hesseni hadosztályok és az osztrák segédhad Aschaffenburg mellett és a város utcáiban vesztett csatát (jul. 14.). Két nappal később Vogel von Falckenstein a semleges Frankfurt birodalmi várost foglalta el kardcsapás nélkül, melyre azonnal roppant hadi sarcot vetett ki; jul. 17. pedig Darmstadt esett a poroszok kezébe. Kurhessen fejedelmét a poroszok már junius 23-án fogták el Wilhelmshöhe kastélyában és (Stettinben) mindaddig fogva tartották, mig országáról le nem mondott. A diadalt nagy szabásu annexió követte. A porosz király ugyanis, az erősebb jogával élve, Schleswig-Holsteint, Hannoverát, Kurhessent és Nassaut, továbbá Frankfurt szabad birodalmi várost a saját országába bekebelezte, minek folytán Poroszország területe 5068 km2-ről 6393 km2-re és lakóinak száma 19 millióról 23 1/2 millióra felszökkent. Hiába fordultak az elűzött fejedelmek III. Napoleonhoz, ki viszont a maga részére semleges magatártása fejében területi kárpótlást követelt Bismracktól. A porosz álamférfiu nem engedett, de hogy a déli német államokat Franciaországtól elvonja, szelid föltételeket szabott nekik. Következtek tehát a Württemberg, Baden, Bajoroszággal, Hessen-Darmstadttal és utoljára (okt. 21.) a Szászországgal való békekötések, mely országok vagy semmi, vagy csak csekély területi veszteséget szenvedtek és csekély hadi sarcot fizettek. De más tekintetben Poroszországgal (titokban) véd- és dacszövetségre kellett lépniök és meg kellett igérniök, hogy háboru esetén Poroszországot teljes erővel segítik és a porosz királyt ismerik el fővezérnek. A porosz kormány viszont francia támadás esetén kezességet vállalt el az iránt, hogy területi veszteség nem fogja őket érni.
Ezzel Ausztria és Poroszország százados versengése a fő uralomért be volt fejezve és ezzel kapcsolatban a német egység fele részben (É.-i N. határain belül a Majna vonaláig) helyreállítva. Csak időkérdésnek tekintették, mikor csatlakozik a három déli német állam is szorosan az északi német szövetséghez és mikor ölt testet a nemzet régi óhaja: a német egység.
Az északi német szövetség (1866-70.)
Még folyt a háboru, midőn a német Bundestag, mely a poroszok elől Frankfurból Augsburgba menekült, aug. 24. önmagát feloszlatta. Helyébe egyelőre az északi német szövetség (Norddeutscher Bund) lépett, melynek élén a győztes Poroszország álott. Oldenburg, a két Mecklenburg, Szász-Weimar, Braunschweig, Anhalt, Százs-Koburg-Gotha és Altenburg, valamint a Schwarzburg, a Lippe és ifj. Reuss fejedelemségek, végre Hamburg, Bréma és Lübeck városok már aug. 18. beléptek az új szövetségbe, Hessen-Darmstadt a porosz területtől határolt Ober-Hessen tartománya révén követte azok pédáját, Szász-Meiningent és id. Reusst pedig a poroszok kényszerítették a belépésre. Hátra volt még Szászország, mely csak Beust miniszter távozása után (okt. 21.) jelentette be belépését. 1866 dec.-ében 22 álam képviselője jelent meg Berlinben, hogy a porosz kormány által kidolgozott alkotmánytervezetet megvitassák, mely feladattal 1867 febr. 9. elkészültek. Febr. 12. mentek végbe a választások és már febr. 24. nyitotta meg I. Vilmos király az első (szervező) birodalmi gyülést, melyben a végre kivívott egység gondozására és ápolására hivta fel a képviselőket. A többség, konzervativek és német-szabadelvüek, megszivelték ezt az intést és fályolt vetettek a multra; nem ugy a haladópárt, mely Bismarcknak 1861-66-iki alkotmányellenes magatartását nem tudta elfelejteni. A többség (238 szavazat 53 ellenében) elfogadta az alkotmányt (ápril 16.), mely jun. 7. életbe lépett. Az új alkotmány az 1849-iki unió alapelvein épült fel. A szövetség feje, a porosz király, rendelkezik a háboruizenés és a békekötés jogával, ő képviseli a szövetséget kifelé, ő a végrehajtó hatalom feje, ő nevezi a ki a Bund kancellárját (Bismrack) és ő hivja össze a szövetségi tanácsot, mely a kormányokat és a birodalmi gyülést, mely a nemzetet képviseli. A szövetségtanácsot 43 meghatalmazott követ alkotta (ezek közül 17 porosz); a birodalmi gyülés, mely általános, közvetlen választásokból került ki (100,000 lélekre esett 1 képviselő), a törvényhozás jogát gyakorolta. A törvényhozás felölelte a közlekedést, kereskedést, pénz- és vámügyet, nemkülönben a fontosabb jogi kérdéseket; a többire nézve az egyes országoknak szabad kezet biztosítottak. A hadsereg és a hajóhad szövetségi jelleget öltött és a porosz királynak lett alárendelve mint legfőbb hadúrnak. A szövetkezett kormányok eleve is megállapították a hadsereg létszámát (a lakosság 1%-a) és azt is kikötötték, hogy a képviselők napi díjakat ne húzzanak.
Az észak-német szövetség viszonya a három déli német államhoz már 1867. is gyakran szóba került, de a déli német törzsben mindig erősen kidomborodó partikularisztikus szellem az 1866-iki polgárháborunak a déli államokra nézve csúfos lefolyása folytán oly erősen nyilvánult a képviselőházakban s a köz- és magánéletben, hogy e három államnak belépése az észak-német Bundba egyelőre lehetetlenségnek bizonyult. Mutatták ezt legjobban a Poroszországgal kötött véd- és dacszövetség tárgyalása közben felmerült nehézségek. Csak a kisebbségben levő értelmiség sürgette a belépést, az alsóbb osztályok, a pórok és a papság hallani sem akart a porosz barátságról, ugy hogy a kormányoknak csak nehezen sikerült a szerződések elfogadását keresztülvinni. 1867 márc. más nehézség merült fel. Luxemburg hercegség összeköttetése N.-gal a régi Bund felolszlásával véget érte, de azért a porosz őrség megmaradt Luxemburg várában. Napoleon császár, ki napról napra jobban fájlalta, hogy Poroszországot diadalútjában fel nem tartóztatta, kapott az alkalmon és késznek nyilatkozott Luxemburgot a németelföldi kormánytól megvenni. Ez ellen azonban a porosz kormány tiltakozott és midőn a francia császár háboruval fenyegetődzött, Bismarck a három déli német állammal kötött véd- és dacszövetségről szóló szerződést tette közzé (márc. 19.), amivel Napoleon harci kedvét lelohasztotta. A luxemburgi kérdést elvégre a máj. tartott londoni konferencia döntötte el, mely Luxemburgot semleges állam minőségében meghagyta Németalföldnél, egyébiránt pedig a porosz őrség elvonulását és magának a várnak lerombolását redelte el. Napolennak egy másik, régibb ajánlatára (mely szerint ő elismerni hajlandó az új német viszonyokat és a déli államok belépését az északi szövetségbe is helyben hagyná, ha Poroszország Belgiumnak Franciaországba való bekeblezését nem akadályozná), Bismarck csak immel-ámmal válaszolt.
Az 1868. év a német vámegyesület újjászervezését hozta magával, mely kényes feladattal az 1867 jul. 8. szerződés értelmében a vám-szövetségi tanácsnak és a vám-parlamentnek kellett megbirkóznia; utóbbit az észak-német birodalmi gyülés és a három déli állam lakói választották fele részben. Ezekből a déli német választásokból azonban partikularisztikus és klerikális többség került Berlinbe, mely Vilmos király megnyitó beszédét még válaszra sem méltatta és a vámegység hatáskörének politikai tekintetben való kiterjesztését elvileg ellenezte. Ez az ellenzéki szellem a déli német államok hadi reorganizációját is megnehezítette s csakis Baden fogadta be (Beyer porosz tábornok és hadügyminiszter vezetése alatt) a porosz mintát. A württembergi képviselőház többsége (a néppárt) teljesen el akarta törülni a katonai kötelezettséget és honvédséget akart léptetni az állandó hadsereg helyébe. Bajoroszágban pedig a klerikálisok (»a hazafiak»), kik 1869. többségre emelkedtek, a kötött szerződésekhez hű Hohenlohe miniszeterelnököt lemondásra kényszerítették és a három déli állam uniója, a független »déli szövetség» mellett kardoskodtak.
A birodalmi gyülés eközben folytatta munkálatait. Lipcsében legfőbb birodalmi kereskedelmi törvényszéket létesítettek, új büntetőtörvényt dolgoztak ki és lehetségessé tették a Gotthard-vasút kiépítését. Napoleonnal szemben Bismarck nagy ügyességgel hol kitérően, hol erélyesen viselkedett; annak beavatkozását a déli német államok ügyeibe visszautasította, a schleswig-holsteini kérdés napirendre való kitűzése ellen pedig erélyesen tiltakozott.
A német-francia háboru (1870-71.)
A déli német államok ellenszenvét a porosz hegemonia ellen az 1870-iki francia háboru tette tárgytalanná. (L. Franciaország története.) Napoleon császár az országában lábra kapott ellenzéki szellem elnémítása végett már régebben háborut tervezett, hogy a franciák figyelmét kifelé fordítsa és a nemzeti hiuságnak új babérral és gloireral kedveskedhessen. Az ürügyet e háborura a spanyol trón betöltésének kérése szolgáltatta neki. Erélyesen tiltakozott Lipót hohenzollerni herceg jelöltsége ellen, és azt követelte Benedetti követ személyében Vilmos királytól, kényszerítse a herceget lemondásra. A porosz király ezt tenni vonakodott, de mert a herceg 1870 jul. 12. önszántából jelöltségéről lemondott, a kérdés elintézve látszott. Az izgatott francia közvélemény azonban már annyira megbarátkozott a győztes háboru tervével, hogy a háboru-párt a gyönge császárt ebben az irányban tovább haladni kényszerítette. Napoleon immár azt követelte, hogy Vilmos király irásban kötelezze magát arra, miszerint a jovőben sem fogja a Hohenzollern-herceg jelöltségét támogatni. Ezt a követelést Vilmos király Emsben visszautasította és az újból kihallgatásra jelentkező Benedettit többé nem fogadta. Ebben a francia kormány követének személyes megsértését látta és ez okból Gramont külügyminiszer jul. 15. a mobilgárda egybehivását és hadi kölcsönt követelt a törvényhozó testülettől, mely a Sadowáért való revanche-ot emlegetve, diadalmi mámortól elkapatva, mindkettőt óriási többséggel megszavazta.
Eközben Vilmos király visszasietett Berlinbe és a francia mozgósítás hirére jul. 15. az északi német birodalmi hadsereget állította hadi lábra. A legfontosabb kérdés immár az volt, vajjon milyen állást foglalnak el a déli német álamok. És ime a franciák meglepetésére a déli németeket mintegy varázsütésre oly hazafias szellem szállotta meg, hogy fejedelmeik, első sorban II. Lajos bajor király, seregeiket elvállalt kötelezettségük értelmében azonnal hasonlóan hadi lábra állították, mindnyájan érzeve, hogy megjött a nemzeti egység tűzpróbája. Erre a francia kormány nem számított, melynek most az egész német nemzettel kellett felvennia a harcot. Jul. 19. nyitotta meg Vilmos király az északi német birodalmi gyülést, és nyomban reá felolvasta Bismarck gróf a francia hadi nyilatkozatot, mire a képviselők egyhangulag szavazták meg a kért hadi hitelt. Bismarck pedig, hogy az európai közvéleményt a németek részére lekösse, közhirre hozta immár Napoleonnak ajánlatát Belgium annektálására vonatkozólag és ezzel egy csapásra meghódította az angol közvéleményt. Olaszország és Ausztria-Magyarország népei (a németek kivételével) nagyobbrészt a franciákkal rokonszenveztek; sőt Beust kancellár Napoleon követeivel, Jarras és Lebrun tábornokkal alkudozásokat is folytatott hadi segély és szövetkezés ügyében, de más magas állásu férfiak és kölünösen Andrássy Gyula magyar miniszterelnök befolyásukat a monárkia semlegessége melett vetették latba és az események igazolták, hogy helyesen cselekedtek.
A franciák hamarább kezdék el a felvonulást, de ismeretes okokból (I. Franciaország történetét) nem rendelkeztek a szükséges felszereléssel és fegyverekkel, és a mozgósítás s hadkiegészítés körül is ezerféle baj és hiány mutatkozott. A németeknél a mozgósítás sokkal simábban ment és nem telt el két hét sem, a három nagy hasereg Moltke terve szerint már leste a jeligét, hogy támadjon. Az I. hadsereg (7. és 8. hadtest 60,000 ember 180 ágyuval), mely Steinmetz alatt a jobb szárnyat képezte, Triernél gyülekezett és a Mosel és Saar mentén vonult a határra. A II. hadsereg Frigyes Károly porosz herceg alatt (mely a gárdából, a 3., 4., 9., 10. és 12. hadtestből, összesen 194,000 emberből és 534 ágyuból állott) Koblenznél táborozott. A III. hadereg Frigyes Vilmos, a népszerü porosz trónörökös vezénylete alatt Mannheimnál gyülekezett és bajorok-, württembergiek - és badeniekből, továbbá pedig az 5. és 11. északnémet hadtesből állott. Az 1., 2. és 6. porosz hadtest eleintén a tengerparti vidéket tartotta megszállva, de az első diadalok hirére szintén Franciaországba sietett. A német hadi erő legmagasabb effektiv létszáma (1871 márc.) kitett 1.461,944 katonát és 44,420 tisztet; ezek közül azonban csak 630,500 ember lépte át a háboru folyamában a francia határt. A franciák körülbelül 320,000 emberrel kezdék a háborut; a papiroson sokkal nagyobb létszám volt feltüntetve.
Mihelyt a felvonulás megtörtént és a franciák minden tradició ellenére nem kezdték meg a támadást: Vilmos király adta meg a jelt az offenzivára. Moltke hadi terve szerint a három hadseregnek külön-külön kellett a Mosel vonaláig előnyomulni, a Mosel lévén kitűzve egyesülésük helyéül. Mint második célt a francia középhad keresztültörését tervezte; e feladat sikeres megoldása esetén kezében volt a legrövidebb útvonal Párisba. Minthogy a III. hadsereg legtávolabb állott a Mosel-vonaltól, ennek kellett az előnyomulást elkezdeni és ez vívta ki azután az első diadalokat is. Aug. 4. átkelt Frigyes Vilmos a Rajnán és még az nap szorította vissza Weissenburgnál Douay dandárját; aug. 6. pedig, Wörthnél, Mac Mahon egész hadtestét szalasztotta meg. Ugyanezen napon Steinmetz is győzött a spicherni magaslaton Froissard fölött és már most megkezdődött az előnyomulás a Mosel felé és csak Werder csapatjai maradtak vissza, melyek Strassburgot ostromolták. E diadalok hatása leirhatatlan volt, a németeket óriási lelkesedés szállotta meg, mig másrészt az Ollivier-Gramont-kabinet a diadalok hirére megbukott s a harmadik császárság inogni kezdett. Aug. 14. az I. hadsereg harcba elegyedett a Metzből a forrongó Párisba készülő Bazaine hadseregével, és (még a Mosel jobbpartján) Colombey-Nouillynál azonnal támadást intézett a marsal ellen, ami által szándéka kivitelében megakadályozta. Midőn pedig Bazaine aug. 16. egész hadseregével újra indulót fuvatott, már késő volt, mert ekkor a 3. és 10. német hadtest, mely a Mosel folyón Metztől északra kelt volt át, Vionville mellett az országúton már elállotta Bazaine útját, akit bár rettenetes emberáldozat árán, de mégis feltartóztattak és Metzbe visszaszorítottak. Követték ezeket (aug. 16.) a Mars-la-Tour és (aug. 18.) a Gravelotte s St. Privat mellett vívott véres csaták, melyeknek az volt az eredményük, hogy Bazaine egész hadseregével véglegesen Metz fortjai közé szoríttatott, ahol az I. és II. hadsereg Frigyes Károly alatt őt azonnal ostrom alá fogta.
A III. hadsereg pedig a királylyal és a táborkarral a Verdun-Chalons felé vezető úton nyomult Ny-nak, mig a most alakított IV. hadsereg, a Maas-sereg, a szász trónörökös vezénylete altt valamivel É-felé folytatta útját ugyancsak Ny-i irányban. Lignyben a német táborkar azt a váratlan hirt kapta, hogy Mac Mahon egész hadseregével a chalonsi tábort otthagyva, É-i irányban indult tovább. Mihelyt Moltke és segédjei a titok kulcsát megtalálták és konstatálták, hogy Mac Mahon végcélja Bazaine kiszabadítása, helyesebben az azzal való egyesülés, a III. német hadsereg szintén oldalt fordult és utána sietett Mac Mahonnak, mig a Maas-sereg Verdunön át a Maas völgyében Beaumont felé sietett. A III. hadsereg a lassan haladó Mac Mahont már aug. 28. utolérte és a Maas völgye felé szorította, hol azután a francia marsal Beaumontnál a Maas-hadsereggel találta magát szemben, mely aug. 30. Beaumontból É-ra, a sédani katlanba szorította a franciákat s ezzel útjukat Metz felé végképen elvágta. Kétségbeesett harc után a mindenünnen körülzárt franciák szept. 2. letették a fegyvert. Napoleon császár, Mac Mahon és összesen 50 tábornok, 5000 tiszt, 83,000 katona, 66,000 puska és 558 ágyu esett a németek kezébe. A holtakat beszámítva, 135,000 embert vesztettek a franciák 4 hét alatt.
A sédani katasztrófa hirére a császárság összeroskadt és helyébe állott a köztársaság, a háboru azonban erélyesen tovább folyt, mert a nemzeti honvédelmi kormány Gambetta, Trochu és Thiers alatt hallani sem akart Bismarck feltételeiről, Elzász és Lotaringia átengedéséről. Mig most Gambetta hallatlan erélylyel szervezte a tömeges felkelést és lelket lehelt csüggedő honfitársaiba, a III. és IV. hadtest folytatta útját Páris felé, miközben az útjukba eső várak egymásután kezeikbe kerültek és már szept. 17. teljesen körülzárolták Párist. A főváros bukása csak időkérdés lehetett. A franciák kirohanásai egytől-egyig meghiusultak és az éhség is megtörte ellentállási képességüket. Csak a Gambetta által a vidéken szervezett felmentő hadak segíthettek volna Páris sorsán, ha ezek t. i. tervszerüen és egyszerre támadták volna meg a német ostromlóhadat. Igy azonban a Loire-hadsereg és az északi hadsereg külön-külön kisérelte meg Párist felszabadítani, miközben mind a kettőt vereség érte. Mindamellett nagy örömmel értesültek a németek Strassburg, de még inkább Metz kapitulációjáról, melynek értelmében (okt. 27.) 173,000 katona, 6000 tiszt és 1443 ágyu esett a németek kezébe, de egyúttal, amire szükségük volt, az I. és II. hadsereg immár szabad kezet nyert. Figyes Károly azonnal a Loire-sereg ellen vonult és Chanzy hadát csikorgó hidegben megszalasztva, dec. 4. (másodízben) foglalta el Orleans városát, a Loire-vonal kulcsát. Dec. 23. és 1871 jan. 3. az északi felmentő hadsereg Faidherbe alatt szenvedett újabb vereséget és igy Páris bukása kikerülhetetlennek látszott. De Gambetta még egy kisérletet tett és Chanzyt meg Faidherbet egyszerre küldte Páris felmentésére, mig a párisi őrség is nagy kirohanást rendezett. Mind hiába. Chanzyt Frigyes Károly verte vissza (1871 jan. 6-12. Le Mansnál), Faidherbet pedig Goeben győzte le St. Quentinnál és a párisi kirohanás sem sikerült. Most csak a Bourbaki tábornok Bourgesban szervezett új hadseregéhez kötöttek még reményt, melylyel Bourbaki Gambetta parancsára a Loire mellékéről hirtelen a Saône völgyében termett és Belfort felmentésére sietett. Ezzel Werder tábornokot nagy válságba vitte, ki mindamellett jan. 15-17. Bourbaki rohamait hősiesen visszaverte. Midőn pedig Bourbaki erre visszavonult, a Doubs mentén a háta mögé került Manteufellel találta magát szemben, ki őt, illetőleg utódát, a svájci határ felé és azon át szorította (jan. 29.). Erre Belfort is megnyitotta kapuit (febr. 16). Ekkor a magára maradt, kiéheztetett és részben rommá lőtt Páris is megadta magát. Az 1871 jan. 28. Bismarck és Favre által kötött szerződés értelmében az összes fortokat átadták a németeknek s egyúttal 3 heti fegyverszünetet kötöttek, melynek folyamában a Bordeauxba összehívott nemzetgyülésnek a béke megkötése avagy a háboru folytatása fölött döntenie kellett. A gyülés Thierst választotta meg a végrehajtó hatalom fejévé és őt bizta meg a béke megkötésével. Hosszabb alkudozások után végre febr. 26. megköttetett az előzetes (versaillesi) béke, melyet a nemzetgyülésnek ratifikálnia kellett. Addig is a németek a jan. 18. német császárrá proklamált I. Vilmos vezérlete alatt Páris több városrészét szállották meg. A nemzetgyülés márc. 1. a békét 546 szavazattal 107 ellenében elfogadta, mire a német sereg Párisból kivonult; de a francia megbizottak utólag még sok nehézséget okoztak, mignem végre Bismarck M. m. Frankfurtban máj. 10. Favreral a végleges békeszerződést aláirta. A főbb föltételek ezek valának: Franciaroszág lemond Elzászról (Belfort kivételével) és Lotaringiának tetemes (német) részéről, Metzet beleértve; fizet azonfelül három részletben 5 milliárd frankot hadi sarcként. Ez összeg törlesztéséig több keleti határdépartement a németek kezében marad.
Ez volt vége annak a világra szóló háborunak, mely összesen 190 napig tartott és melyben a harcfelek 15 nagy csatában és 100 kisebb ütközetben mérték össze fegyvereiket. 370,000 francia katona és 12,000 tiszt esett a németek fogságába; (a párisi őrségtől és a Svájcba szorított Bourbaki-féle hadseregtől eltekintve), a németek azonfelül 7400 ágyut és 102 zászlót ejtettek zsákmányul. A franciák részén elesett 80,000 ember, mig a németek veszteség kitett 40,000-et. A megsebesültek számát mindkét részen 100,000-re becsülték.
Ami a költségeket illeti, a franciáknak mindössze 14 milliárd frankba került a háboru; ehhez hozzászámítandó a németektől behajtott 260 milliónyi hadi sarc s végül a békében kikötött 5 milliárd hadi kárpótlás. A németek hadi kölségét 207 millió márkára becsülik. A kapott 5 milliárdot részben az egyes államok közöttt osztották fel, részben a hadsereg és a hajóhad reorganizálására fordították. Azonfelül 120 millió márkát hadi alapnak szántak; a rokkant katonáknak 561 millió jutott; kártérítésre 116 milliót fordítottak, a vasúthálózat kiépítésére pedig 172 milliót, mig a kiváló hadvezérek és államférfiak között 12 milliót osztottak ki dotáció gyanánt; ugyanannyi jutott a tartalékosnak, illetőleg azok özvegyeinek és árváinak.
A német császárság alapítása és I. Vilmos uralkodása (1871-88.)
A közös véren kivívott diadalok oly lelkesítő és felbuzdító hatást gyakoroltak a német nemzetre, hogy a déli kormányok és fejedelmek is kényszerítve látták magukat népeik óhaját teljesíteni. A belépés az észak-német szövetségbe történelmi szükségességnek mutatkozott és csak e belépés módozatait kellett a diplomáciának tisztába hozni. Baden és Hessen nov. 15. jelentették be belépésüket, Württemberg pedig nov. 25. Bajorország valamivel több és lényegesebb föltételt szabott; kikötötte magának p. azt a jogot, hogy továbbra is követeket tarthat külföldi udvaroknál; kikötötte a bajor posta, a vasút és a táviró önállóságát és szabad kezet a sör és szesz megadóztatására nézve. E föltételek alapján történt azután nov. 23. Bajorország belépése is. Hadügyi tekintetben Hessen, Baden és Württemberg szintén több engedményt tettek a poroszoknak, mintsem a bajorok, de azt a jogot, hogy a porosz király mint legfőbb hadúr a bajor sereg fölött felügyeletet gyakorolhasson és hogy annak mozgósítását elrendelhesse, a bajor kormány is kénytelen volt elismerni.
Miután a déli német kamarák és az észak-német birodalmi gyülés e szerződéseket elfogadták, a birodalmi gyülés az északi német szövetség nevét »német birodalomra» változtatta át (1870 dec. 9); egyúttal pedig a halottaiból feltámadt német birodalom fejedelmének címét is megváltoztatták. A német fő hadi szálláson, Versaillesban megjelent fejedelmek, élükön II. Lajos bajor király és a német birodalmi gyülés elnöke, Simson, 1871 jan. 17. azzal a kéréssel fordultak Vilmos királyhoz, hogy fogadja el a német császári címet és méltóságot. Vilmos szivesen hajlott kérelmükre és a következő napon, jan. 18., a versaillesi palota tükörcsarnokában végbe ment a császárság ünnepélyes proklamációja.
A háboru győztes bejefezése után egybegyült Berlinben az első birodalmi gyülés (1871 márc. 21.). A gyüléskészséggel három évre szavazta meg a 270 millió márkában megállapított hadügyi költségvetést és 4219 millió márka (a hadi sarcból) mire fordítása fölött intézkedett. De azután a porosz államban megindított kulturharc a birodalmi gyülés termében is visszhangot keltett. A katolikus centrum (60 képviselő) és Bismarck kancellár az állam és az egyház jogköre és hatalma fölött sehogy sem tudták vagy akarták egymást megérteni; a centrum azt követelte, hogy a birodalmi kormány a pápa világi hatalma helyreállításában segédkezzen; a csalhatatlansági dogma, az ó-katolikusok felekezete, az állami hatalom által a katolikus papnöveldék fölött igénybe vett felügyeleti jog és a politikai izgatás miatt elitélt lelkészek és főpapok ügye mind jobban felzaklatta a kedélyeket. Elvégül Bismarck a Falck által Poroszországban elrendelt büntető törvények (májusi törvények) mintájára a birodalomban is repressziv rendszabályokhoz nyult. 1871. életbe léptette az u. n. szószék-paragrafust, 1872. kiutasította a jezsuita-rendet és több más szerzetes-rendet, 1875. behozta a polgári házasságot és 1876. új, még súlyosabb büntetéseket szabott a politikai izgatással vádolt papokra. A katolikus egyház és az elűzött v. felfüggesztett főpapok a legerélyesebben védekeztek és IX. Pius pápa a legerősebb szavakkal bélyegezte a kormány eljárását; az 1875 febr. 5. kelt enciklikában az egyházi dolgokra vonatkozó összes új törvényeket érvényteleneknek nyilvánította és arra szólította fel a katolikusokat, hogy ezeket ne kövessék, az ó-katolikus papokat pedig átokkal sujtotta. Bismarck erre válaszképen a törvényt nem tisztelő püspökök és papoktól megvonta az állami segélyt és még szigorubb felügyelet alá helyezte a kolostorokat meg papi szemináriumokat.
Még javában folyt a kulturharc, midőn a második birodalmi gyülésre megejtették a választásokat (1874 jan.). Legtöbbre vitte a katolikus centrum, mely most 101 mandátummal rendelkezett és vele tartottak a lengyel képviselők, a szociáldemokraták és a tiltakozást tollbamondása mellett belépett elzász-lotaringiai képviselők (Protestler). Az említett törvények létrejöttét ugyan az ellenzék nem birta megkadályozni, amint a beterjesztett új katonai törvényt, mely a hadsereg, pontosabban: a legénység és az altisztek létszámát további intézkedésig 401,659 emberben állapította meg, sem birta leszavazni. Ez a törvényjavaslat, mely az évi létszámmegállapításának fontos jogát el akarta vonni a birodalmi gyüléstől, még a máskülönben szolgahű nemzeti szabadelvü pártiaknak sem kellett és elvégül csak kompromisszum alapján emelkedett törvényes erőre. Bismarck t. i. nagy presszióval rá tudta venni a többséget, hogy a követelt létszámot legalább 7 évre szavazza meg (Septennat). Kompromisszum útján szavazták meg az új igazságügyi reformokat is (köztük a perrendtartás, büntető törvényt, csőd-eljárást és a nem igen szabadelvü sajtótörvényt), mely törvények azután 1879 okt. 1. életbe léptek. Ugyane napon kezdte az új birodalmi főtörvényszék működését (Lipcsében). Bismarck akkoriban az összes német vasutak államosítását tervezte és a birodalmi vasút-hivatal szervezésével tette meg az első lépést e cél elérésére. A porosz országgyülést ugyan rábirta, hogy a porosz állami vasutaknak eladását elvileg helyeselje, de a birodalmi gyülés többségének és az egyes országoknak nem kellett ez a terv és igy Bismarcknak ez a nagy szabásu terve irott malaszt maradt.
Nem igen kedvezően alakultak a viszonyok az annektált Elzász-Lotaringiában. A frankfurti béke értelmében a két országnak mindazon lakói, akik az új német kormányt elismerni vonakodtak, kitűzött határnapon belül eladhatták birtokaikat és Franciaországba költözhettek. Igen sokan, különösen a katonaköteles ifjak ki is vándoroltak. De a hátramaradt lakosság óriási többsége sem akart megbarátkozni az új renddel és fegyelemmel, mely különben sokban ostromállapotra emlékeztetett. A birodalmi kormány, mely Elzász-Lotaringiát 1871. közvetlen birodalmi tartománynak (Reichsland) nyilatkoztatta, belátta, hogy csak a következő nemzedéktől várhat német érzelmeket és ezért az iskolákra fordította fő figyelmét. Kötelezővé tette az iskolalátogatást (1872-73-iki törvények), németajku községekben a német nyelvet tette meg tannyelvvé, de a francia községekben is behozta a német nyelvet mint tantárgyat, számos új iskolát és végül a fényesen berendezett strassburgi egyetemet alapította (1872). Tartományi gyülést azonban, tekintettel a lakosság elkeseredett hangulatára, nem hivott össze. E helyet 1874. tartományi bizottságot (Landes-Ausschuss) alakított, melynek képviselői a 3 kerületi gyülés választotta tagjai közül. E bizottságra bizták a törvényjavaslatok és a költségvetés előzetes megbeszélését, de az elvetési jogot nem adták meg neki. A birodalmi gyülésbe a két tatomány választhatott képviselőket, de ezek egy része elvből nem ment Berlinbe, másik része pedig csak tiltakozás mellett foglalta el ott helyét. 1877 máj. 5. a birodalmi kormány a két tartományra vonatkozó törvényeket magára a tartományi bizottságra ruházta, melynek tagjait 58-ra emelte. Azonfelül nagy hatalmi körrel felruházott helytartót (Manteuffel tábornokot) állított a tartományok élére, kit külön miniszériummal is körülvett (1879 okt. 1.). De mindezek a változások és kisérletek nem hozták meg a várt eredményt.
A kulturharc káros következményeit nemcsak az egyház, hanem maga az állam is látta; annyi főpapi szék és annyi lelkészi és hitoktató-állás maradt betöltetlenül, hogy sok helyen az istentisztelet szünetelt és hitokató sem akadt az oskolák számára. Ez a visszás helyzet különösen az alsó nép erkölcsi elvadulását vonta maga után és erre vezette vissza a kormány a sziciáldemokrata eszmék hallatlan gyors elterjedését is. XIII. Leo pápa trónralépése után tehát Bismarck lassacskán a szentszékhez közeledett és elvégre Schlözert, az új német követet bizta meg valamely elfogadható modus vivendi megkötésével. De mert Bismarck a májusi törvények eltörlésétől idegenkedett, a kibékülés késett és mindössze 7 új püspököt nevezett ki a porosz kormány (a kuria egyetértésével). De rendeleti úton Bismarck több fontos engedményt tett a kuriának és esetről-esetre hatályon kivül helyezte a májusi törvényeket, mi Falk kultuszminisztert lemondásra birta. A birodalmi gyülésen csak a konzervativek és a centrumból összekerült többség helyesetle ezt az új politikát, mely a nemzeti liberálisok és Bismarck között felmerült ellentétet még jobban kiélesítette.
A szakadást az eddig oly föltétlen odaadással Bismrackot támogató nemzeti liberális párt és a kancellár között egyrészt a védvámpolitika, másrészt a szocialisták ellen indított harc juttatta kitörésre. Az 1877-iki választásokban a nemzeti szabadelvüek annyi mandátumot vesztettek, hogy Bismarcknak más támasz után kellett látnia. Már e körülmény is engedékenynyé tette a kuriával szemben és most arra törekedett, hogy a konzervativekből és esetleg a centrumból alakítson új többséget. A politikai pártviszonyok ezen átalakulása a Bismarck által eddig követett szabad kereskedelem elvére nézve is veszedelmessé vált, melyet a kancellár most a védvám-politikával kiván helyettesíteni. Bekezdésül az ipar- és kereskedelmi vállalatoknak osztogatott kedvezményeket visszavonta, a külföldről behozott termesztvényeket ellenben magasabb vámokkal terhelte, végre pedig a sör, kávé, szesz és dohány megadóztatását hozta javaslatba. A nemzeti szabadelvüek mindezeket elvből sem helyeselhették és ezért kezet fogva a többi ellenzéki frakciókkal, az új adók behozatalát egyelőre megakadályozták. Ami pedig a szocialista-kérdést illeti, Bismrack a kulturharc elejtése óta a szociáldemokraták tanait veszedelmeseknek ismerte fel a létező állami és társadalmi rendre nézve és ezért rendkivüli, rendőri zaklatással egybekötött fellépésre kért engedélyt a birodalmi gyüléstől. A szabadelvü és a klerikális párt azonban félt ily nagy hatalmat Bismrack kezébe adni és még az 1878 május 11-iki Hödel-féle merénylet után sem szavazta meg a javaslatot. Ekkor (jun. 2.) a Nobiling-féle merénylet következett, mire Bismarck, élvén az alkalommal, a birodalmi gyülést feloszlatta és a választókhoz appellált. A juliusban megejtett választásokban a hivatalos presszió folytán a nemzeti szabadelvüeket és a haladó-pártiakat súlyos veszteség érte, de a három főpárt: a konzervativek, a centrum és a liberálisok egyike sem rendelkezett a többséggel és igy hát Bismracknak újra taktikáznia kellett, ami különben a nagy reál-politikusnak nem igen esett nehezére. Hiszen ő saját szavaival élve: onnan vette a pénzt, ahol találta. Csak az bosszantotta, hogy a szociáldemokrata képviselők 12 mandátumot nyertek. Az új birodalmi gyülés egyébiránt a némileg módosított szocialista-törvényeket okt. 19-én 2 1/2 évre megszavazta.
Ami a külügyi politikát illeti, ezen a téren Bismarck mindvégig mesternek bizonyult. Franciaországgal szemben, mely különösen a 70-es években csakis revancheról álmodozott és mely csekély jelentőségü incidensek alkalmával is azonnal a karddal csörgetett, Bismarck higgadt és nyugodt áláspontra helyezkedett és a jövőtől várta a kedélyek lecsöndesedését. De egy esetleges új francia háborura való tekintetből mégis célszerünek látta, szövetséges után indulni és e célból az osztrák-magyar monárkiára fordította első sorban figyelmét, miután Oroszországhoz amugy is, már konzervativ hitvallás értelmében, »torony-magasságu» barátság fűzte, mely ugyan nem nem akadályozta, hogy olykor-olykor Gorcsakovval kissé összekoccant. Ausztria-Magyarországgal mindjárt 1871 elején barátságos viszonyba lépett és nem nyugodott, mig I. Ferenc József és I. Vilmos Ischlben és Salzburgban meg nem újították barátságukat. Midőn azután Andrássy Gyula gróf lett Beust utóda a külügyi minisztérium palotájában (1871 nov. 6.), a két monárkia között az egyetértés és barátság sokkal bensőbb jelleget öltött. 1872 szept. 5-12. a két császár Berlinben az orosz cárral találkozott, mely találkozás alkalmával az ő miniszterei (Bismarck, Andrássy és Gorcsakov) a béke fentartása érdekében és a napirenden levő politiakai kérdésekben megegyezésre jutottak egymással. Viktor Emánuel olasz király pedig 1870. és 1873. látogatott el Berlinbe. 1873. pedig Bécsben is tett látogatást. A három császár között létjrejött egyetértést az 1878-iki orosz-török háboru zavarta meg. Monárkiánk semlegesnek nyilatkozott és Bimarck egyetlen egy pomárniai baka csontjait sem akarta a keleti kérdésért feláldozni. De midőn Oroszország a töröktől kierőszakolt san-stefanói békében Nagy-Britannia és az osztrák-magyar monárkia érdekeit érzékenyen sértette és a Balkán-félszigeten muszka hegemóniát készült alapítani: Bismarck mégis szükségesnek látta a kérdés edöntését egy európai kongresszusra bizni, mely azután az ő elnöklete alatt az összes nagyhatalmak és érdekelt felek jelenlétében az ellentéteket kiegyenlítette és a keleti kérdést hosszabb időre a napirendről leszorította. Oroszország zokon vette a kongresszus határozatait, melyekkel ez diadalútja elébe vágott és Gorcsakov a franciákkal készült szövetségre lépni. Ezzel szemben Bismarcknak azt az eshetőséget kellett szemügyre venni, hogy a németeknek egyszerre két ellenséggel kell megküzdeniök; hogy ez egyenlőtlen küzdelemben ne álljon magában, megkötötte (1879 okt. 7.) Ausztria-Magyarországgal, Andrássy Gyula személyében azt a védő- és dacszövetséget, melyet Ferenc József és Vilmos 1883. megújítottak és melynek harmadik tagjaként azután Olaszország jelentkezett.
Mig a külügy terén a N. élén álló álamférfiu a legfényesebb diadalokat aratta, a belügyi politika terén, megbizható többség hiányában, csak nehezen birta akaratát érvényesíteni. Az 1878. egybegyült birodalmi gyülés (az említett szocialista-törvényen kivül) elfogadta ugyan az előterjesztett, a védvámpolitika szellemét meg nem tagadó új adóreformot, de csak a Franckenstein-féle pótindítvánnyal kapcsolatban, mely azt mondotta, hogy az új vámadókból befolyó, 130 millió márkát meghaladó többletet az egyes országok kapják (kárpótlásul a birodalmi pénztárba fizetett matrikula-összegekért). Ily alakban a konzervativek és a klerakálisokból alakult többség az adóreformot 1879 jul. 12. megszavazta. Ugyanezzel a többséggel sikerült az új ipartövényt is keresztül vinni, mely az iparszabadság elvén rést ütött. A dohánymonopoliumot ellenben elvetették, szintugy a dohány megadóztatását. Mint utosó tárgy az új, 7 évre szóló hadkiegészítési törvény került napiprendre. A birodalmi kormány, tekintettel Franciaországnak számban folyton szaporodó hadseregére, a békeállománynak 25,000 emberrel és a hadi állománynak 80,000 emberrel való felemelését hozta javaslatba. E javaslat más szóval a hadsereg létszámát békében 427,000 katonában állapította meg. Kemény szóvita után a birodalmi gyülés többsége 1880 ápril 16. ezt a javaslatot is elfogadta (7 évre, 1881-88.), valamint a szocialista-törvényt és a szeptennátust is meghosszabította; a Szamoa-szerződést ellenben elvetette.
Az 1881-84-iki birodalmi gyülésen a kormánynak helyzete annyiban kedvezőtlenebbé alakult, mert a 240 főre emelkedett (noha tarka elemekből összekerült) ellenzék minden, a központi hatalom erősbítésére célzó javaslatot elvetett. Elbukott a birodalmi pénzár segélyezésére tervezett dohánymonopolium is és csak nehezen ment keresztül a beteg munkások segélyalapjáról szóló javaslat (1883), és a munkások balesetek esetén való segélyezéséről szól törvény (1884), mi ellen a gyárosok és az agráriusok agitáltak. Az afrikai és asztráliai gyarmatokkal közlekedő gőzhajó-társualtok segélyezése, e gyarmatok (kissé költséges) berendezése és szervezése és egyéb javaslatok nem találtak kegyelemre, sőt 1886 jan. a többség a lengyel elemnek a keleti porosz vidékekről elrendelt kiutasítása miatt a kormánynak bizalmatlanságot szavazott. Midőn pedig a birodalmi gyülés a szeptennátus meghosszabbítását, melylyel kapcsolatban a kormány a békeállomány 468,000 emberre akarta felemelni, 1887 jan. 14. elvetette: Bismarck a gyülést feloszlatta és új választásokba vetette reményét. Ebben a réményben annyiban nem csalódott, hogy az új (1887-90) birodalmi gyülésnek konzervativ-nemzeti liberális többsége nemcsak a szeptennátust, hanem a szeszadót és a cukoradót is megszavatza. Orosz- és Franciaország hadi készületeivel szemben N. is roppant összegeket (280 millió márkát) fordított határainak biztosítására, mely összegeket a birodalmi gyülés majdnem egyhangulag szavazta meg. Az új tartalékhad-törvényt is helyben hagyták, mely a német hadsereg hadi létszámát 1/2 millióval feljebb emelte. Végre pedig kimondották, hogy a birodalmi gyülés üléstartama (3 évről) 5 évre hosszabíttassék.
III. Frigyes császár (1888) és II. Vilmos uralkodás (1888-tól mostanig).
I. Vilmos császár 1888 március 9-én halt el. Nagy tehetségü, hős és közszeretettől kisért fia, III. Frigyes (l. o.), kinek trónra lépéséhez milliók a legvérmesebb reményeket fűzték, gyógyíthatatlan betegségtől gyötörve került a kormányra, és a nemzet fájdalmára már 99 napi uralkodás után, 1888 jun. 15. elhunyt. Követte őt fiatal és nagyratörő fia, II. Vilmos, aki a jun. 25. egybehivott birodalmi gyülés előtt azt vallotta programmként, hogy a nagyatyja által kijelölt úton fog tovább haladni, és a béke fentartása fölött fog őrködni, ámbátor, ha háborura kényszerítenék, Ausztria-Magyarország és Olaszország szövetségében ettől sem rettenne vissza. Mig azután az ifju császár a külföldi udvaroknál tett látogatást, a birodalmi gyülés elfogadta az elaggott és nyomorékká lett munkások érdekében hozott törvényteket (1888 máj. 24.), a téli ülésszak folyamán pedig a szocialista-törvénynyel bibelődött. A kormány a rendkivüli jellegü és csak rövid időre megszavazott törvényt állandó érvényü törvénynyé akarta átalakítani, amit azoban a birodalmi gyülés nagy többséggel (169:98) elvetett (1890 jan. 25.). A kormány erre a (rendkivüli) gyülést feloszlatta és új választásokat redelt el. Ezekből a kormánypárti kartell-pártok veszteséggel (csak 133 mandátummal), a szociáldemokraták nyereséggel (35 mandátummal), az ellenzékiek pedig összesen véve 236 mandátummal tértek vissza. De mielőtt a birodalmi gyülés még egybejött, Bismarck lemondása járta be a világot és a legnagyobb izgatottságba ejtette a német nemzetet. Sok apró, részben személyes jellegü októl eltekintve, a munkáskérdés hozta őt meghasonlásba fiatal urával. A császár nem zárkozott el a munkások jogos igényei elől és ezek orvoslását az államtanácsra biza, mely az eléje terjesztett javaslatok (elős sorban a női munkások és a gyermekek munkája) fölött kedvezően nyilatkozott; szintugy nyilatkozott egy külön egybehivott nemzetközi bizottság, melyben Jules Simon is részt vett. Bismracknak ez az »új irány» nem tetszett, a bizottság határozatainak gyakorlati jelentőséget nem tulajdonított, és a választások küszöben kibocsátott császári proklamációtól sem várt hatást. Most, hogy a kormány az új birodalmi gyülésen sem számíthatott többségre, a császár a szocialista-törvényt elejtette (melynek hatálya 1890 okt. 1. megszünt), amit Bismarck megint nem helyeselt. Elvégre a mellőztetését elviselni és meghajolni nem tudó vaskancellár 1890 márc. 18-án beadta lemondását; a császár 20-án azt elfogadta és Caprivi tábornokot nevezte ki utódává; Bismarck Herbert külügyi államtitkár helyét pedig Marschall v. Bieberstein foglalta el.
A birodalmi gyülés, mely ezen nagy feltünést okozott válság hatása alatt kezdé tárgyalásait, várakozás ellenére jobbnak bizonyult hirénél. Megszavazta (Moltke nagy beszéde után) a békeállománynak 487,000 emberre való felemelését és jul. 2. megkezdé szabadságát. Aug. 1. Caprivi a keleti Afrikában levő német és angol gyarmatországok közötti határt álapította meg Salisbury angol miniszterelnökkel, de az ott nyert terület (és Helgoland) fejében Zanzibart, Ugandát és Vitut kellett az angoloknak átengednie. A téli ülésszakban a birodalmi gyülés a munkások és a munkásnők védelmére alkotott törvényeket fogadta el.
Az 1891. év folyamában a Kayser elnöklete alatt szervezett gyarmatügyi osztály és maga a gyarmatügy, elős sorban Kamerun és kelet-afrikai gyarmat, ahol a birodalom költségén védő csapatot állítottak, élénken foglakoztatta a birodalmi gyülést és a közvéleményt is. A nyáron a három szövetséges fejedelem megújíttatta Cprivi, Kálnoky és Rudini által a hármas szövetséget, még pedig 6 évre. (Egy hónappal később Gervais francia tengernagy és az oroszok Kronstadtban újították meg barátságukat.) A nov. 22. megnyitott téli ülésszak folyamában a birodalmi gyülés az Ausztria-Magyarországgal, Olaszországgal, Belgiummal és Svájccal kötött, 12 évre szóló kereskedelmi szerződéseket fogadta el. Elzász-Lotaringiában pedig a kormány Hohenlohe helytartó ajánlatára enyhítette a nyomasztó útlevél-kényszert.
Az 1892. év első negyedében a birodalmi gyülés a képviselők tervbe vett napi díjaival, a tengerészeti tárcával és a gyarmatokkal foglalkozott. A többség most a mellett nyilatkozott, hogy a képviselők ezentul kapjanak napi díjakat; de a szövetségi tanács most sem csatlakozott a gyülés határozatához. Nagy vitákat keltett a tengeri hajóhad, első sorban a cirkáló hajók és páncélos hajók tervbe vett szaporítása; de mert a kormány a porosz országgyülés elé terjesztett, Zedlitz által kidolgozott, nagyon is klerikális szellemü népiskola-törvényt az utolsó percben visszavonta és Zedlitz helyébe Bosset tette meg kultuszminiszterré: a katolikus centrum az ellenzékkel tartott és a tengerészeti hitelt elvetette. A népszerütlen népisklai törvény visszavonása Caprivi kancellár állását is némileg megingatta, kitől a császár a porosz miniszteri elnökséget elvonta és Eulenburg Botho grófra ruházta. A gyarmatokban szaporították a rendőrség és védcsapatok számát, az újonnan nyert Helgolandot pedig hatalmas erőddé kezdték átalakítani. Márc. 31. a birodalmi gyülést elnapolták. A nyáron II. Vilmos Kielben az orosz cárral találkozott, Potsdamban pedig az olasz királyi pár látogatását fogadta és azután maga rándult Angliába, októberben pedig Bécsbe. Az elbocsáttatása óta duzzogó Bismarck ellenzéki allürjei és malkontens nyilatkozatai, valamint déli N.-ban és Ausztriában tett, tüntetés számba menő körutazásai kínosan hatottak a császárra és Caprivire. Ebből az okból sem az osztrák császár, sem a szász király, sem a bajor régens nem fogadták az ex-kancellárt. Bécsben Bismarck Pálffy János gr. palotájában lakott és ott tartotta meg fiának eljegyzését is, mely alkalommal több magyar mágnás (a Zichyek és Andrássy Géza gr.) előtt érdekes vallomásokat tett az 1866-iki osztrák háborura vonatkozólag. Okt. a német protestáns világ nagy Luther-ünnepélyt rendezett a restaurált vittenbergai vártemplom felszentelése alkalmával. A hivatalos világban többféle változás ment végbe: Schlözer követet (Bismarck emberét) Rómából visszahivták és Bülow Ottóval helyettesítették, Schweinitz helyébe pedig az agg Werder tábornok ment Sz. Pétervárra.
A téli ülésszak küszöbén az új katonai tövényjavaslat hozta a szellemeket forrongásba. E javaslat értelmében Caprivi, illetőleg Kaltenborn hadügyminiszter a német hadsereg békeállományát újabban fel kivánta emelni, még pedig 72,000 emberrel, ugy hogy a hadsereg létszáma 492,068 katonát tett volna ki. A létszám felemelése 66 millió márkába került volna (egyszersmindenkorra), évenkint pedgi 64 millió márkával terhelte volna a birodalmi pénztárt. Viszonszolgálat fejében a kormány hajlandónak nyilakozott a szolgálati időt a gyalogságnál 3 évről kettőre leszállítani. A közvélemény és az ellenzék igy is erélyesen kikeltek a hadi terv ellen, valamint a sör- és szesznek a hadi költségek fedezésére célba vett súlyosabb megadóztatását sem helyeselték. Elvégül a vita oly arányokat öltött, hogy a kormány a hadi tervet 1893 tavaszáig a napirendről levette és e helyett a rendes költségvetést tárgyaltatta le a gyüléssel.
Az 1893. év elején azonban azonnal újra elővették a katonai javaslatot, mely sok huza-vona után végre a plenum elé került. Elvetését már biztosra vették, de a többség május 6-án 210 szavazattal 162 ellenében a Caprivi által elfogadott Huene-féle, kedvezőbb módosítványt is elvetette, mely a sereg létszámát 479,229 katonában, a költséget pedig 59 millió márkában szabta meg. Erre a kormány a gyülést feloszlatta és új választásokat irt ki. A feloszlatás különösen két pártra volt bomlasztó hatással. A centrumpárt Huenet és hiveit kebléből kizárta, a haladó párt pedig a szabadelvü néppártra (Richter) és a szabadelvü egyesületre (Ricker) bomlott. Az agráriusok is megmozdultak és a mezei gazdák szövetkezését alapították, mely szigoru védvámpolitikát követelt a kormánytól. A juniusban lezajlott választásokban a két szabadelvü párt sok mandátumot vesztett, mig a konzervativ pártok számbeli ereje nem változott. Nyereséggel csak az antisemiták és a sziciáldemokraták dicsekedhettek; amazok 16, emezek 44 mandátumra vitték. Egészben véve a kormány csekély többségre számíthatott a katonai javaslatot illetőleg. A császár trónbeszédjében (jul. 4.) nyomatékosan hangsúlyozta abbeli reményét, hogy a képviselők a Huene módosítványa értelmében leszálított hadi követeléseket el fogják fogadni. A javaslat most igy hangzott: emeltessék fel a hadsereg békeállománya 479,229 emberre (tisztek és altisztek nélkül), vagyis emeltessék fel a mostan érvényes létszám 10,912 emberrel. Ez az intézkedés 54 millió márka állandó évi költséget okozna és 59 milliónyi költséget egyszersmindenkorra. Megújult a harc után az új gyülés a létszám felemelését jul. 15-én 201 szavazattal 185 ellenében elfogadta. Erre a kormány, a költség előteremtését az őszi ülésszakra hagyván, a gyülést elnapolta. Kaltenborn-Stachau hadügyminiszter helyébe pedig, ki nem igen vált be parlamenti debatternek, a császár Bronsart von Schellendorfot léptette elő.
Tavasszal Vilmos császár és Rómába utazott, hol nemcsak a királyi családnál, hanem (ápr. 23.) XIII. Leo pápánál is tett látogatást, mire Svájcon keresztül hazatért. Szept.-ben előbb a metzi hadi gyakorlatokon volt jelen, majd hazánkba sietett, hol a kőszegi hadgyakorlatokban részt vett, azután a béllyei uradalomban vadászott. Visszatérése után Albrecht főherceget porosz tábornagygyá nevezte ki.
Az őszi ülésszak közeledtével a kormány, illetve Posadowsky gr., a birodalmi kincstár államtitkára és Miquel porosz pénzügyminiszter a többi német pénzügyminiszterrel a katonai reform által okozott kiadások fedezéséről és egyáltalában a birodalmi pénzügy reformjáról tanácskoztak Frankfurtban. A tanácskozók abban állapodtak meg, hogy dohányadót, boradót, bélyeg- és nyugtaadót és új börzeadót terjesztenek a birodalmi gyülés elé. Ezekből (számításuk szerint) 100 millió márka folyna a birodalmi pénztárba; ebből 60 milliót a hadsereg szaporítására akartak fordítani, 40 milliót pedig az egyes országokra, hogy ezek a birodalmi kincstárba fizetendő súlyos matrikula-adót ne érezzék annyira. Ezektől az adójavaslatoktól eltekintve, a nov. 16-iki trónbeszéd még 3 vámszerződést tűzött ki tárgyalásra, Spanyolországgal, Romániával és Szerbiával. Ezeket azonban az agráriusok (tekintettel a kilátásba helyezett negyedik, az orosz vámszerződésre) a legkiméletlenebb módon megtámadták és erős vádakat emeltek Caprivi meg a kormány gondatlansága és lelkiismeretlensége ellen, mint akik a mezei gazdák kétségbeejtő válságos helyzetével nem törődnek. Mindamellett a birodalmi gyülés dec. 15. néhány szavazatnyi többséggel a 3 vámszerződést elfogadta. Elfogadta továbbá a centrumnak évtizedek óta ismételt és mindannyiszor leszavazott indítványát is, mely a jezsuita-rendeknek a N.-ba való visszatérését megengedte. De gyakorlati hatása nem volt e határozatnak, mert a szövetségi tanács azt meg nem erősítette. Ami a négy új adótörvényt illeti, azoktól a ház elejétől kezdve annyira idegenkedett, hogy még a bizottságok sem készültek el velök. Ily hangulat mellett a katonai reform okozta többlet fedezéséről álmodni sem lehetett és e tényen Miquel ügyessége és leleményessége sem tudott segíteni.
Az 1894. év a hazafiak örömére a császár és Bismarck közötti kibékülés hirével köszöntött be. Az exkancellár a császár meghivása folytán jan. 26. Berlinbe jött, ki őt palotájában fogadta, mint vendéget. A birodalmi gyülés folytatta ugyan tanácskozásait, de sem a tervezett dohányadó, sem a birodalmi adóreform kérdésében nem került döntő határozatra a dolog. Midőn pedig a boradó feletti vitában Mittnach württembergi miniszter beismerte, hogy Württemberg ezen adó behozatalát nem tartja opportunusnak, a többség ezt az adót is elvetette. Csak 3 törvényjavaslatot szavaztak meg: a bélyegadót, a Svájccal kötött kiváltság- és védjegy-szerződést és végre, elkeseredett viták után (200 szavazattal 146 ellenében) az új orosz vámszerződést. Ennek értelmében több német exportcikk (közte vas és kőszén) ezentul 50%-kal kevesebb vámot fizetett (aminek az iparosok rendkivül megörültek), mig a német kormány az orosz gabonára csak 350 márka beviteli vámot szabott, mely engedmény a különben is panaszkodó agráriusokat egészen kihozta a sodrukból. A mezőgazdák egyesülete most már nemcsak Caprivi ellen intézett támadásokat, kit a szociáldemokraták, a tőkepénzesek és a zsidók barátjának és szövetségesének csúfolt, hanem a császár ellen is kikelt. Ápr. 7. Kanitz gr. agrárius azzal az indítvánnyal lépett fel, monopolizálja az állam az egész külföldről importált gabona bevételét és eladását és szabja meg egyúttal az eladás árát. A többség azonban ezt az indítványt elvetette és miután a centrum sürgetésére még egyszer megengedték a jezsuita-rend tagjainak a visszatérést, a gyülés ápr. 19. megkezdé szabadságát.
A kormány helyzete ezek folytán mind jobban tarthatatlanabbá vált. A hadi reform okozta költségek fedezése nem sikerült; az eddigi államfentartó párt, a konzervativek nagy része, az agrár-mozgalom következtében az ellenzékhez pártolván át, a kormányt az utolsó szavazásnál csak a szabadelvü, haladó, sőt antisemita és sziciáldemokrata párt mentette meg a bukástól. Hogy e ferde helyzetből meneküljön, a kormány megengedte a jezsuita-renddel rokontermészetü redemptoristáknak a visszatérést, de a jezsuiták most sem kaptak kegyelmet. Csakhogy ez a félszeg intézkedés teljesen eltévesztette a kivánt hatást; a centrum továbbra is duzzogot, a protestánsok táborában pedig a redemptoristák visszatérése éles visszatetszést szült. A császár eközben (márc.) Abbaziában I. Ferenc Józseffel, Velencében pedig Umberto királylyal találkozott és azután Norvégiába meg Angliába rándult. A nyáron két kérdés foglalkoztatta különösen a németeket: először a Carnot elnök megöletésével kapcsolatban újra előtérbe lépő szocialistakérdés, melyet a császár új rendőri és kivételes eszközökkel kivánt megoldani, mit Caprivi azonban ellenzett. A másik mozgalmat a mezőgazdák szívós ellenzéki fellépése okozta. Elvégre ez a mozgalom annyira megnőtt, hogy a császár személyesen beavatkozott. Szept. 6. Königsbergben a keleti porosz nemességhez feddő beszédet mondott: képtelenségnek mondotta nevezetesen, hogy egy porosz nemes ember urával dacoljon és hangsúlyozván isteni eredetü hatalmát, föltétlen engedelmességet követelt. A thorni polgármesterhez intézett beszédében pedig a poseni lengyelek nemzeti aspirációit ostorozta. De szavait, legalább az agrárius táborban, föl sem vették és a harc tovább folyt. A pártküzdelmekhez szeptemberben kormányválság járult. A császár bizalma Caprivihez már a tavasz óta sem volt oly föltétlen, mint a Bismarck bukását követő időben. A kormány vereségei a birodalmi gyülésben bosszantották, a csak az ellenzék segélyével kivívott diadalai pedig feszélyezték. Hogy Caprivi a szocialisták újabb üldözésétől nem várt sokat, szintén elidegenítette tőle a császárt. Ekkor történt, hogy Vilmos császár Eulenburg belügyminiszter közvetítésével egy agrárius deputációt fogadott; Caprivi ebben a szászár bizalmának elvesztését látta és szept. 23. beadta lemondását. A császár elfogadta a lemondást, de egyúttal Eulenburgot is elmozdította és szept. 26. Hohenlohe Chlodvig herceget, Elzász helytartóját nevezte ki birodalmi kancellárrá és egyúttal porosz miniszterelnökké. Ezt a két állást tehát megint egy kézre bizta, amint az Bismarck idejében volt. Ugyanakkor Köller kapta a porosz belügyi és Hammerstein (Heyden helyett) a mezőgazdasági tárcát. E változásokat mindenki olyformán értelmezte, hogy a császár a szociáldemokraták és »álllamfelforgató elemek» ellen készülő törvény (Umsturz-Vorlage) kereszülvitelére a rendőri szigoráról ismeretes bürokratában, Köllerben, eszközt teremtett magának; mig az eddig agrárius irányu Hammerstein kinevezését engedménynek magyarázták a mezőgazdákkal szemben.
A birodalmi gyülés dec. gyülekezett a téli ülésszakra és dec. 5. tartotta az újonnan épült fényes parlamenti palotában első ülését. Midőn Levetzov elnök beszédének végén a császárt éltette, a szociáldemokraták ülve maradtak, amiért azután Hohenlohe felségsértés miatt pert indított ellenük; de a gyülés nem függesztette fel mentelmi jogukat és igy a pör elmaradt. A napirend első tárgya az 1895-96. évek költségvetése volt; ezt elintézték. Azután (dec. 17.) a kormány a hirhedt Umsturz-Vorlage-t terjesztette elő, melyet azonban a képviselők tömeges távolmaradása következtében ebben az évben nem lehetett elintézni. A dohányadó pedig újra elbukott.
Ami a külügyi politikát illeti: Spanyolországgal vámháborura került a dolog; Görögország német hitelezői nagy kárt vallottak, a nélkül, hogy a kormány Görögországot elvállalt pénzügyi kötelezettségeinek teljesítésére szoríthatta volna. A Khina és Japán között dühöngő háboruban N. néhány hadi hajót küldött keletre a német kereskedők érdekében és a Delagoa-öbölbe is küldött hajókat, minek az angolok által háttérbe szorított portugálok és Transvaal lakói örvendettek. Az afrikai gyarmatokból ez évben is csak kellemetlen, sőt botrányos hirek keringtek és nagy felindulást okoztak a birodalmi gyülésben. Leist kameruni kormányzót, kinek kegyetlensége lázadásra birta volt a négereket és korbácsolt feleségeiket, a kormány ugyan elmozdította, de a reá kiszabott büntetést a közvélemény fölötte enyhének találta. Hátsó-Kamerun keleti határát a német és francia kormány közösen megállapították, de a Csád-tavat és környékét már nem vonták be a német érdekek hatáskörébe. DNy.-Afrikában, a Namaraföldön az évek óta folyó háboru lelkét, Witboi főnököt, elfogadták. K.-Afrikában Schele kormányzó a Nyanza-tó vidékén lakó négereknek hol jó szóval, hol puskagolyókkal juttatta tudomásukra, hogy immár ők is német alattvalók.
Az 1895. évet csüggedéssel és lehangolt várakozással fogadták N.-ban. A hadsereg létszámának másfél év előtt megszavazott felemelése következtében felmerült költségeket még mindig nem sikerült fedezni, az együvé tartozás érzete különösen a déli német államokban eltompult és fásult közöny jelei mutatkoztak mindenütt. Az agrárius válság az év folyamán még magasabb fokra hágott. Január 8. a birodalmi gyülés újra kezdé üléseit, melyekben első sorban az Umsturz-javaslattal foglalkozott. Hosszadalmas viták után a javaslatot külön bizottságra bizták, melynek centrumbeli tagjai a javaslatot lényegéből kivetkőztették és a tulajdonképen a szocialisták ellen tervezett szigoru intézkedéseket oly módon általánosították, hogy a cenzura egyáltalában mindennemü szabad kutatást és a tudomány szabadságát magát is veszélyeztette volna. A szellemi kincsek ilyenemü megszorítása nagy vihart keltett a tudósok, irók, művészek és a városi értelmiség soraiban, kik valamennyien tiltakoztak e merénylet ellen. A felháborodás csak akkor szünt meg, midőn a birodalmi gyülés a javaslatot máj. 11. nagy többséggel elvetette. Azután az újolag beterjesztett Kanitz-féle gabonamonopolium tárgylására tértek át, melylyel ugyanekkor a 6 év őta egybe nem hivott porosz államtanács is foglalkozott. Ez keresztülvihetetlennek jelezte a javaslatot és ugyanily nézeten volt a birodalmi gyülés, mely azt márc. 29. újra elvetette. Néhány nappal később Bismarck ünneplése válságot idézett elő a birodalmi gyülés elnöki személyzetében. Levetzov elnök ugyanis azt indítványozta, hogy a birodalmi gyülés Bismarck herceghez 80. születésnapja alkalmából üdvözlő követséget meneszszen, de a többség ezt az indítványt leszavazta, amiért azután Levetzov és társai állásaikról lemondottak. A márc. 23. megejtett választáskor Buol-Berenberg lett a ház elnöke, mig az első alelnöki széket Schmidt, a másodikat Spahn nyert el. (Berlin város képviselői különben hasonlóan ellenezték a herceg ünneplését.) A császár keményen kifakadt az ünneprontók ellen, a Bismarck-ünnepély pedig ápril. 1. ezen akadályok dacára nagy részvét mellett fényesen sikerült. A birodalmi gyülés még az elzász-lotaringiai helytartó rendkivüli hatalmát (»diktatura-paragrafust») akarta megszüntetni, de e kérdésben a ormány nem engedett; azt az indítványt pedig, hogy a Mecklenburgban még mindig fennálló feudális viszonyok helyébe alkotmányos uralmat léptessen a birodalmikormány, a többség nem fogadta el. Midőn a birodalmi gyülés máj. 24. megkezdé szabadságidejét, a hangulat, különösen a mezőgazdák körében a lehető legkedvezőtlenebb volt, amint ez a különböző gazdasági egyesületek által elfogadott határozatokból is kitetszett. Hiába intette őket maga a császár, hogy izgatásoktól tartózkodjanak: a gazdák nem hallgattak szavaira. Ilyformán az iparos- és a gazda-osztály közötti ellentét és gyülölség mindig nagyobb és élesebb lett. Midőn Stolberg gróf tartományi elnök agrárius programm alapján képviselőnek választatta magát, a kormány őt állásától elmozdította.
A nyáron az észak-keleti csatorna megnyitása és a kieli ünnepélyek (l. Kiel) vonták magukra a figyelmet, amelyekben Károly István főherceg alatt az osztrák-magyar hajóhad is részt vett; egyébiránt az összes európai államok és több amerikai állam is képviseltette magát a haladás ezen ünnepélyén. Aug. és szept. napjaiban az 1870. év diadalainak 25. évfordulóját ülték meg a németek; Berlinben, Metzben és a wörthi csatatéren emlékszobrokat lepleztek le a császár jelenlétében. Csak a szocialisták tartották magukat távol az ünnepélyektől, amiért II. Vilmos »az isteni világrendenek ezen hazátlan ellenségei» ellen újra kifakadt. Ugyanakkor Köller belügyminiszter a szocialista egyesületeket egy 1850. származó, elavult törvény alapján feloszlatta és felségsértése miatt azoknak vezérférfiai, igy Liebknecht ellen is pört indított. Szept.-ben I. Ferenc József császár és király jelenlétében nagy hadi gyakorlatok folytak Pomerániában, majd a konzervativek vezére és a Kreuzzeitung szerkesztője, Hammerstein báró által elkövetett sikkasztások képezték a közbeszéd tárgyát.
Közvetlenül a birodalmi gyülés megnyitása előtt Köller belügyminiszter, aki a beléje helyezett reményeknek erőszakos rendőri intézkedései dacára sem tudott megfelelni, megbukott és von der Recke lett utóda. Dec. 3. megnyilt a birodalmi gyülés, mely először a 27 millió márka hiányt feltüntető 1896-97-iki költségvetést tárgyalta le. A külügyi német politika terén kevés esemény domborodott ki ebben az évben. A szentpétervári udvarnál Radolin herceg váltotta fel az öreg Werder tábornokot. Kamerun Puttkamer személyében új kormányzót kapott, a keletafrikai német gyarmatok élére Schele kormányzó helyébe Wissmann őrnagy került, ki alatt a hódítás meg gyarmatosítás serényen tovább folyt. A Khina és Japán közötti háboru befejezése után N. szintén oda hatott, hogy Japán kormányát Liautung félszigetéről való lemondásra birja; e barátságot Khina azzal hálálta meg, hogy Tiencsin szomszédságában nagy területet engedett át a német kereskedőknek és megigérte, hogy a németek Hankauban is nyithatnak tea-üzletet. A Delagoa-öböl mellékéről Transvaal belsejébe épített vasútvonal megnyitása alkalmával pedig Vilmos császár szerencseüdvözletét küldötte Krüger elnöknek, ki az angolok részéről tapasztalt ellenséges indulattal szemben a német biordalom barátságát nagyon is megbecsülte.
Az 1896. év első napján a Transvaal-kérdésben beállott harcias fordulat hozta az európai gyarmatállamokat mozgásba. Hire jött, hogy Jameson, a Royal Chartered Company tisztje, 1895 dec. 31. 800 kalandorral Mafeking táján betört Transvaalba, hogy a fellázadt johannisburgi angokkal kezet fogva, a hollandi burok hatalmának véget vessen. A burok azoban 1896 jan. 1. Krügersdorfnál Jameson csapatát körülzárták és megadásra kényszerítették. A Foktartomány kormányzója, Robinson, és Chamberlain angol külügyminiszter közvetítése folytán Krüger elnök ugyan a foglyoknak és a január 7. megadásra kényszerített johannisburgiaknak életét nem bántotta; de Rhodes Cecil, a Fokgyarmat mindenható miniszterelnöke és a company ura, ki Jameson tervéről tudott, beadta lemondását, Jamesont és társait pedig Angliába vitték, hogy ott törvényszék elé állíttassanak. Mindazonáltal ez a dolog a N. és Anglia közöt régóta fennálló barátságos viszonynak egy csapással véget vetett. A Prätoriában lakó német kereskedők ugyanis Jameson betörésének hirére segélyért fordultak a német kormányhoz, mely erre a Seeadler cirkáló hajó legénységét oda utasította, hogy szükség esetén és Krüger elnök engedélyével parta szálljanak és Prätoriába nyomuljanak. Az angolok vereségének hiére pedig Vilmos császár Krüger elnöknek gratulált és táviratában becsmérlő szavakban nyilatkozott az angol kalandorokról. Ennek hire megint az angol közvéleményt hozta ki sodrából; a hirlapok és Salisbury miniszterelnök erélyesen hangúlyozták, hogy Transvaal az 1884. szerződés dacára még mindig Anglia szuverénitása alatt áll és hogy Anglia egy harmadik állam beavakozását és fegyveres közvetítését nem fogja megtűrni. A német kormány (Marschall államtitkár)tiltakozott az 1884. szerződés ily hamis interpretációja ellen, független országnak deklarálta Transvaalt és az angol lapok elbizakodott hangja ellen óvást emelt. Ambátor Jameson kalandja tehát kudarccal végződött, a Transvaal-kérdés még egy ideig a napirenden maradt és II. Vilmos császár aligha fog közelebb az angol nép szemében oly népszerüségre emelkedni, amilyennel azelőtt dicsekedhetett.
A birodalmi gyülés (jan. és febr.) ismételten foglalkozott a Transvaal-kérdéssel és a császár, illetve Marschall államtitkár erélyes fellépését ugy szólván egyhangulag helyeselte. A febr. 12. megjelent Fehér-könyvben a külügyi hivatal a maga eljárását a Transvaal-kérdésben teljesen tisztába hozta. A jan. 9. megnyitott tárgyalások lofolyása egyébiránt a következő volt. A gyülés a börze-törvénynyel foglalkozott először, melynek az volt a célja, hogy a közönség játékszenvedélyének határt szabjon és a visszaéléseket és csalásokat megnehezítse. Ezt a törvényt a gyülés elfogadta. Következett (jan. 16.) a harmadszor benyujtott Kanitz-féle javaslat, melyet Marschall államtitkár ez ízben is a kereskedelmi politika szempontjából képtelenségnek, gyakorlati tekintetben keresztülvihetetlennek és szocialista szempontból fölötte gyanusnak és veszedelmesnek jelzett, mire a többség a javaslatot harmadszor is elvetette. A munkások védelméről szóló törvény kibővítését ellenben az egész ház helyeselte. Jan. 18. a német császárság 25 évvel azelőtt történt alapításának évfordulóján II. Vilmos a berlini palotában fényes ünnepélyt rendezett, és ez alkalommal a saját terve szerint készített képet (Európa népei! oltalmazzátok legdrágább kincseiteket!) küldötte meg az iskoláknak. Febr. kezdte meg a birodalmi gyülés az új polgrái törvénykönyv tárgyalását, márc. 2. pedig az új cukoradó került napirendre, mely azonban, a hangulat után itélve, aligha fog törvényerőre emelkedni. Az olaszok aduai vereségének hirére a császár részvétét tolmácsolta Umberto királynak és mindent elkövetett, hogy a hármas szövetség fenmaradását biztosítsa. Ez ügyben tanácskozott (márc. 9-11.) a Berlinbe jött Goluchowski osztrák-magyar külügyminiszterrel és azután maga indult Olaszországba, hol ápr. 10. Velencében Umberto királylyal értekezett. Visszatérése közben (ápr. 14.) I. Ferenc Józsefet látogatta meg Bécsben. Máj. 10. pedig Frankfurtban ünnepelte meg a 25 évvel azelőtt ugyanott megkötött békét. 1896 jul. 2. a birodalmi gyülés nagy többséggel fogadta el az új polgári törvénykönyvet és azután nov. 2-ig elnapoltatott.
){kind=small}
