Erdély
Erdély. E. ma - az unió törvényes kimondási és ismételt megerősítése után - geográfiai fogalom amelyet azonban egy gazdag és hosszu mult politikai tartalommal tölt meg. Erdély multja a legszebb példát szolgáltatja arra, hogy a geográfiai tényezők mily erősen rányomják a maguk bélyegét a történeti fejlődésre. Az erdélyi felföld - az ő magas párkányhegyeitől körülövezve - ugy emelkedik ki a Közép- és Al-Duna sikságából, mint holmi bástyatorony, s egyaránt uralkodik mind a kettő felett. Magában véve is önálló geográfiai individuum, de azért mégis csupán része egy nagyobb egésznek: a Kárpátok nagy medencéjének, amelylyel a párkány hegyeit áttörő széles folyóvölgyek kötik össze. A párkányhegyek elszigetelik az alatta elterülő mélyföldektől; a folyóvölgyek összekapcsolják ezekkel. Épp annynyira uralkodik a gazdag szomszédterületeken, amennyire rájuk van utalva s tőlük függ. E. története e tényezők hatása alatt játszódik le.
E. történeti individualitása csak attól kezdve alakulhat meg, ahogy a Kárpátok nagy medencéjét egy nép - a magyar - tölti be a maga politikai uralmával. Ettől fogva a magyar állam körözetén belül foly le története, mindenkor megőrizve kisebb-nagyobb mértékét önállóságának vagy legalább különállásának. Eleinte végvidéke az anyaállamnak, majd független fejedelemséggé emelkedik s ennek rövid ragyogása után a korona tartozmányává sülyed alá. Mint ilyet emeli föl s öleli keblére az anyaország, hogy az ősi, rendi kiváltságok elkülönítő sorompóit összetörve, egyesüljön vele. Figyelmet érdemel, hogy Erdély soha, még a fejedelemség legfényesebb napjaiban sem szakadt el egészen Szent-István koronájától; sőt midőn függetlensége a tetőpontra hágott. összeköttetései az anyaországgal éppen akkor voltak a legbensőbbek s hatása az anyaországra ekkor nyilatkozott meg legerősebben és legjótékonyabban.
E-nek az Al-Duna sikságával és az itt alakult országokkal való összeköttetései sem csekélyelhetők. Az innen fenyegető népáradatok támadásai adtak lételt E. kolonizációjának, fontosságot magának a végvidéknek, utóbb alapot és táplálékot hatalma kifejtésének. Az al-dunai oláh vajdaságok megalakulása innen Erdélyből és ennek magyar szomszédságából indul ki s ettől az időtől fogva E. nem szünt meg rájok hatni és ezek nem is menekülhettek hatása köréből mindaddig, mig önállóságát elvesztvén, ereje el nem szikkadt. De a hatások itt, ezen az oldalon is kölcsönösek voltak, ha nem is egyenlő értéküek s a hatások kölcsönössége - bár alakot váltott - nem szünt meg ma sem. A következőkben megkisértjük egy képbe foglalni E. történetét, kerülve a részletezést ott, ahol kapcsolatai az anyaországgal erősebbek és bensőbbek s figyelmünket főkép azokra az eseményekre és intézményekre fordítva, amelyekben egyénisége a legjellemzőbben nyilatkozik.
A legrégibb időktől a magyar honfoglalásig.
E. története a szó szoros értelmében a magyar honfoglalással kezdődik; de ismertetésünk teljességének és a dolgok helyesebb megértésének kedvéért, lehetetlen a honfoglalást megelőző időkre is ügyet nem vetnünk. Emez idők története inkább etnografiai, mint históriai szempontból érdekes és fontos, mert abból, amit a régebben itt élt népek alkottak, egyetlen kő sem szolgáltatott anyagot a későbbi Erdély fölépítéséhez. Az erdélyi felföld lakóinak legrégibb emlékeivel ama kő- és bronzkori leletekben találkozunk, amelyek a kies hegyvidék völgyeiben igen sok helyen, nagy számmal kerültek napvilágra. Kik voltak vagy kik lehettek e leletek készítői és hátrahagyói? Maguk az emlékek nem mondják meg, történeti följegyzéseink pedig aránylag késő időből valók. A legrégibb följegyzés Kr. e. az V. századból szól hozzánk. Hérodotos tudósít róla, hogy a Maris (Maros) folyó mellékén az aranyat kedvelő és trák szokás szerint élő agatirszek (l. o.) laktak. Ez az első nép neve, amely E. lakói közül ránk szállt. Ha szabad Hérodotos e tudósításához következtetéseket füznünk, az erdélyi felföldet az ő korában és az utána következő századokban is trák eredetü népek lakták egészen a Tiszáig, mig azon tul s főkép a Dunától nyugatra kelta népek tanyáztak. E kelta törzseknek történetileg ismeretes nagy vándorlása kelet felé (IV. és III. sz. Kr. e.), ugy látszik, E.-t is érintette, mert ettől fogva uj népnevek merülnek föl az egykori agatirszek helyén. Ezek is trák eredetüek, de az Al-Duna jobb oldaláról költöztek át a kelta népözön továbbvonulása után. Egy ideig vegyesen fordul elő a géta és dák nép neve; utóbb a dákok lépnek előtérbe s a Kr. e. században már oly hatalmasak, hogy Burviszta nevü fejedelmük a Kárpátoktól a Pontusig érezteti hatalmát. Mikor a rómaiak leigázták a dunamelléki keltákat s a Duna-Dráva-Száva közén megalakult a rómaiak Pannonia provinciája (Kr. u. I. sz. elején), ennek kelet felől a dákok voltak leghatalmasabb és legveszedelmesebb szomszédjai. Nem is lehettek a római határok a Duna mentén mindaddig biztosságban, mig a hatalmas Trajanus császár (Kr. u. a II. sz. elején) a dákokat le nem igázta, Decebal nevü királyuk eleste után birodalmukat meg nem semmisítette, ennek helyén a Dáciának nevezett uj provinciát nem szervezte (l. Dácia). Igy váltotta föl a dákok uralmát a római uralom s Dácia másfél századnál tovább volt a római birodalom elővéde - Pannonia pajzsa! - a Pontus vidéke felől előtörő barbárok ellenében.
A római fegyverek nyomában s azok uralma alatt megindult a kolonizáció az uj provinciában. Lassan ment az a zivataros időkben s nem is lehetett oly átható és nagykiterjedésü mint a nyugati provinciákban, de azért az erdélyi felföldön mégis nagyobb számu őrhelyek és városok nevei maradtak ránk. Dácia nem csupán az erdélyi felföldet foglalta magában; ma már meg nem állapítható határokkal, a hozzá csatlakozó mélyföldek egy része is hatalmi körébe esett, de a római műveltség nyomaival az utóbbi helyeken csak elvétve találkozunk. A kolonizáció főképen a felföldre szorítkozott. A letelepült uj lakosság művelés alá fogta a sóaknákat, az aranybányákat, földet művelt, ipart üzött, kereskedett; Róma állami, községi, társadalmi, vallási intézményei és szokásai is gyökeret kezdtek már ereszteni az idegen földben, mikor a III. sz. második felében hirtelen vége szakad a római világnak E. hegyei között. A Pontus mellékén lakó gótok a III. sz. eleje óta mind sürübben és veszedelmesebben fenyegetik a birodalom keleti határait, főképen Dáciát és Moesiát. Aurelianus császár, hogy megvédhesse ezt, feláldozza amazt s 270 körül Dáciát átengedi a gótoknak. A római katonaság s nyomukban a római fegyverek és törvények alatt élő lakosság elhagyja Dáciát és átköltözik a Duna jobb oldalára, Moesiába.
Dácia az utolsó provincia, melylyel a római birodalom nagyobbodott s az első, amely az északi barbárok támadásának áldozatul esett. Ebből az egy tényből is érthető, hogy ezen a területen sem a római műveltség, sem a római népelem tartósabb nyomokat nem hagyhatott maga után, amint nem hagyott a dunamelléki kelták között sem. Ami töredékei az egykori rómaiságnak megmaradtak az erdélyi bércek közt, elnyelte, elsöpörte, megsemmisítette azt a nagy népvándorlásnak e földön félezredévig tartó áradata. Hogy a mai románság bölcsőjét Trajanus Dáciájában kellene keresnünk, s hogy a velünk együtt élő románok az Aurelianus császár légióinak kiköltöztetése után hátramaradt rómaiak s elrómaiasodott dákok ivadékai lennének, olyan állítás és politikai álomkép, mely nem alapul a történeti valóságon, hanem annak félreértésén vagy félremagyarázásán.
A III. sz. végétől a IX. sz. végéig ezen a földön egyik barbár nép tolong a másik után; uralmuk ideig-óráig tartó s valamennyien inkább dulásaikkal hagytak nyomot maguk után, mint alkotásaikkal. A rómaiak örökét a gótok és rokonaik, a vandálok és gepidák szállották meg. A IV. sz. végén s az V. sz. elején ezek között, részben ezek fölött alakul meg a hun birodalom, amely Attila (l. o.) idejében érte el hatalma tetőpontját. Hogy Attila hatalma messze tul terjedt a Kárpátokon a Fekete-tenger felé, kétségtelen; de azért semmit sem tudunk róla, hogy az erdélyi felföld s ennek lakói milyen helyet foglaltak el birodalmában. E. bérceit a hunokkal kapcsolatban csupán a hun birodalom felbomlása és a hun nép szétzüllése után emlegetik a krónikák. Arról regélnek, hogy Csaba királyfinak (l. o.) vezetése alatt néhány ezer hun a csiki hegyek közt keresett menedéket s hogy e hunivadékok századokon keresztül fentartván magukat, mint székelyek (l. o.) testvéri jobbal fogadják és támogatják a honfoglaló magyarságot. A krónikák e meséje idők folytán átszivárgott az életbe és gyökeret vert magának a székely népnek tudatában is, holott a történetnek egyetlen oly bizonysága sincs, amely azt ne mutatná, hogy a hunokhoz semmi közük s eredetüket, történetüket a honfoglaló magyarokétól nem lehet elválasztani.
Egy század leforgása után a germán néptöredékek közt a hunok uralmát az avaroké (l. o.) váltja fel. Az ő birodalmukról is - pedig harmadfél századig fennállt az - kevés a tudomásunk; még kevesebb, ami ebből E.-re vonatkozik. Ez időben említik utoljára a gepidákat, mint e vidék lakóit. Velük eltünik a germán népáradat utolsó maradványa is innen s a Kárpátok medencéjét a dél felé ereszkedő szlávok gyér rajai lepik el. Mikor a IX. sz. elején Nagy Károly összezuzta az avarok birodalmát, a frank uralom csak az egykori Pannonia területén szervezkedett. A tiszántuli vidék és Erdély magára maradt az ő szláv népcsoportjaival, akik közt az állami szervezkedés nem jutott még odáig, hogy a történetben utat vághassanak maguknak. Igy halmozódik e földön századok lefolyása alatt egyik népréteg a másikra: a dákra a római, a rómaira a germán, erre a hun és avar, mig egyik a másikat eltemetvén, utoljára a szláv marad a felszinen. Ez a műveltség alacsony fokán, az állami szervezkedést ugyszólván meg sem kezdve, számban is gyengén, ellene nem állhat a honfoglaló magyarságnak. Az erdélyi felföldön számot sem tett, nyomot sem hagyott maga után. Az ország keleti felében nem is volt szükség fegyverrel való hódításra, elég volt azt megszállani.
Erdélynek, mint az anyaország végvidékének megalakulása az Árpádok alatt.
Krónikáink a honfoglalásról beszélvén, elmondják azt is, hogy E.-t miképen szállották meg Árpád magyarjai. A székelyek szerintük még a Kárpátokon tulra követséget küldöttek a beköltöző magyarok elé s szövetségre léptek velük. Majd Töhötöm volt az, aki népével átkelt a Meszes hegyen s az oláhokat legyőzvén, Erdélyt elfoglalta, ahol is utódai Szt.-István király idejéig uralkodtak. A krónikák ez elbeszélésének hitelét ma már lerontotta a történeti kritika anélkül azonban, hogy felderíthette volna, mit higyjünk helyette s hogy E. megszállása mikor, miképen ment végbe. Hogy a magyarság még a vezérek korában hatolt be a Szamos, Aranyos és Maros völgyébe, kétségtelennek látszik. Egy görög tudósítás mondja, hogy az erdélyi magyarok feje, Gyula, Konstantinápolyban tartózkodott, mint politikai kezes, itt fölvette a keresztséget s hazatérvén, egy Hierotheus nevü görög papot is vitt magával a kereszténység terjesztése végett. A térítés nem sok sikerrel járhatott, mert István királynak fegyverrel kellett levernie az erdélyi pogányság lázadását. István király a lázadás fejét, ifj. Gyulát, családostul fogságba ejtvén, E.-re is kiterjesztette a ker. egyház szervezetét és a királyság intézményeit. Püspökséget alapított, a kir. birtokokat vármegyékre osztotta s az erdélyi megszállt terület kormányzását vajdákra bizta. De intézményei legelőször rázkódtak meg itt, ahol legkésőbb - és a központtól legtávolabb - plántálta el azokat. A kereszténység és királyság ellen mindjárt halála után feltámadt reakció, ugy látszik, éppen innen indult ki s nem is csendesültek le a háborgások mindaddig, mig Szt. László király itt keleten is helyre nem állította Szent István intézményeit s azok állandóságát nem biztosította. Ő pacifikálta, organizálta ujra E.-t s lett annak védszentjévé. Erdély jelentősége I. Bélának és családjának uralomra jutásával kezdődik. Magyarország keleti részei s E. - mint vezéri harmad - az ő családi patrimoniumok; s az ország érdekein kivül családi érdekeik is unszolják, hogy e területre nagyobb gondot fordítsanak, mint elődeik. Különösen pedig a kunok támadásai és rettenetes dulásai követelték sürgősen az erdélyi szorosok és a Magyarországba vezető utak védelmét és biztosítását.
Hogy milyen részt vett Szt. Lászlónak a kunokkal vivott harcaiban az erdélyi magyarság, történeti adatokkal nem mutathatjuk ki; még kevesebbet tudunk arról, hogy a székelyek milyen szolgálatokat teljesítettek. A székelységről egyáltalában semmi históriai tudomásunk sincs egészen Szt. László király koráig. A székely megszállás vagy betelepítés kérdése még mindig nincs eldöntve. Az egyik fél azt tartja, hogy éppen a kun beütések alkalmával s azok ismétlődésének megakadályozása végett, Szent László telepítette őket, mint határőröket a Felső-Maros és Olt völgyébe az ország egyéb részeiből; a másik ugy véli, hogy a székelység nem telepített, hanem foglaló, megszálló nép; a magyarságnak egyik elszakadt ága, amely még a honfoglalás ideje után is a bessenyők közt élt s ezek uralmának aláhanyatlása s a kunok felülkerekedése idején költözött át a Kárpátokon a Maros és Olt völgyeibe, ahol Szt. László idejéig mintegy elrejtve, önállóan élt ősi intézményei szerint. Szt. László volt az első, akinek figyelmét a kun becsapások a székelységre irányozták. Ő kiterjesztette rájuk is királyi hatalmát, határőrökké tette őket s szolgálataik fejében meghagyta ősi intézményeiket. Mellőzve a többi feltevéseket, annyi mindenesetre kétségtelen tény, hogy a székelység Szt. László kora óta foglal helyet mint politikai test E. történetében s hogy kiváltságai ősi, megszálló, nem pedig betelepített népnek bizonyítják őt. A királyi hatalom közvetlenül nem avatkozhatik az ő dolgaikba, területük soha sem tekintett királyi földnek s ennél fogva hütlenség vagy megszakadás esetén soha sem szállt a koronára a gazdátlanná vált birtok. Kir. adományból székely földön soha senki egy talpalatnyit sem kapott. A kir. kinevezésnek sem volt itt érvényessége; a tisztségeket maguk töltötték be nemek és ágak szerint egészen 1563-ig. A szabad székely, mint birtokának korlátlan ura, nemes ember volt ennek minden kiváltságaival. Egygyel tartozott a királynak: a határok őrzésével s táborba szállással az ő zászlaja alatt. Semmiféle adót nem fizetett, kivévén az ökörbélyegzést vagy ökörsütést (l. o.) a király trónfoglalása, házassága, gyermeke születése alkalmával. Velük szemben a magyar területen a királyságnak nyugati hatások alatt megalkotott intézményei vertek gyökeret s némikép nagyobb kiterjedésben s erősebben kifejlesztve, mint magában az anyaországban. Itt a terület legnagobb része királyi birtok volt, amelyet vármegyékre osztva a kir. várispánok igazgattak. A vármegyék jobbágyai, szolganépe szolgáltatták itt a lakosságot. A szabad birtokosság vagy nemesség legnagyobb része királyi adományból kapta földjét s ennek fejében fegyveres szolgálattal tartozott. A nemesség itt nem oly hatalmas, mint az anyaországban, száma igazában csak a vármegyei rendszer felbomlása után a várjobbágyoknak a nemességbe olvadása által emelkedett oly nagyra, amilyennek a későbbi időkben találjuk.
E.-nek az a része, melyet a magyarság el nem foglalt és a székelység meg nem szállt, a Marostól délre eső nagy, lakatlan terület királyi birtok volt. A kincstár érdekei s az ország biztossága egyaránt sürgették e terület betelepítését. Szent László halála után mintegy félszázad mulva, a keresztes hadjáratok hazánkon átvonuló mozgalmaival kapcsolatban történt (1146 körül), hogy II. Gejza a szászoknak nevezett flandriai és németországi jövevényeket telepítette le E.-nek meg nem szállt vidékein. A déli határok mentén, a Küküllők völgyeiben, a Nagy-Szamos vidékén telepedtek le időről időre nagyobb csoportokban. A föld, amelyen uj hazát találtak, a király földje, maguk a király emberei; királyi kiváltsággal megtartják hazulról hozott szabadságaikat a maguk dolgainak intézésében, de országos dolgokban a király rendelkezik velük. Kötelességük a határok őrizése s fegyvereseket állítanak a király zászlaja alá; hadi tekintetben ezért a székely ispán alá vannak rendelve, aki a határok védelmére ügyel. Meghatározott mennyiségü adót fizetnek, de az adó behajtását, beszolgáltatását a vajda ellenőrzi s ő tartja kezében. Megalkotják egyházaikat s maguk választják papjaikat, de az erdélyi magyar püspöknek vannak alárendelve s a dézsmát neki fizetik.
A magyarság és székelység instituciói ekkor már bizonyos megállapodottságra jutottak; emez csaknem teljesen független, amaz viszont az anyaországgal való szorosabb kapcsolatot képviseli. Más-más az egyéniségük, de mindegyiknek megvan már a maga egyénisége és jelentősége közjogi értelemben. Az ő példájuk vonzza a szétszórt szász telepeket is, amelyek alig hogy megismerik a körülményeket s érzik a rájuk nehezedő idegen nyomást, egyesülésre és önállóságra törekszenek. Egy félszázad mulva (1191) III. Béla király felállította a szebeni prépostságot s azt kivévén az erdélyi püspökségből, közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelte. E kedvezmény csak Szebenre és környékére, az első flandriai telepítvény területére szólott ugyan, de ezzel meg volt adva a központ, mely felé a többi telepek is mindaddig törekedtek, mig az egyesülést meg nem valósították. Az egyházi tekintetben való egyesülés azután előkészítette a politikai egyesülést. E közben történt, hogy a székelyek és szászok területe közt a Bárcaság vidékére II. Endre király 1211-ben befogadta a német lovagrend vitézeit. Ezek meg is kezdték és gyors sikerrel folytatták a telepítést; várakat építettek s gondoskodtak a határok védelméről. De az örvendetes kezdetnek maguk rontották el a végét. Nagy kiváltságaikban elbizakodva, önállóan hódításokba fogtak s függetlenségre törekedtek. Mikor nagymesterük Salza Hermann, a magyar király főhatóságát megvetve, területét a szent széknek ajánlotta föl, II. Endre király megtagadta tőlük kegyelmét és fegyveres kézzel üzte ki őket az országból 1225. A lovagrend uralma ezzel véget ért, de fáradozásainak eredménye megmaradt. A Bárcaság be volt népesítve; népes városok, erős várak borították a szép sikságot, melynek örökségét a szászság igyekszik magának megszerezni. Szászságot mondhatok szászok helyett, mert a német lovagrenddel folyt küzdelmek alatt II. Endre királyi levele - a hires Andreanum - a szászok politikai egyesülésére is megadta az alapot 1224. Endre kiváltságlevele csak a II. Gejza idejében keletkezett hét első szász székre (Szeben, Ujegyház, Szászváros, Kőhalom, Szerdahely, Segesvár, Szász-Sebes) terjeszkedik ki; de midőn e területnek teljes politikai és egyházi autonomiát biztosít, megadja a felbátorítást és a lehetőséget a többi szász telepeknek is a libertas cibiniensis megszerzésére s az összes szászság egyesülésére. Az uj terület külön grófot kapott, akinek a maga hatáskörében épp annyi önállósága volt, mint akár a vajdának, akár a székelyek ispánjának; mig egyházi tekintetben a szebeni prépostság alá tartozott. A be nem kebelezett területek megtartották eddigi viszonyaikat a koronához és annak hatóságaihoz. A szebeni grófság tőszomszédságában fekvő Medgyes szék a székelyek ispánja alá volt vetve, Beszterce a királyné uradalma volt és maradt s ennek, valamint a Bárcaságnak külön ispánjaik voltak. De mind e részek egyesültek lassanként, noha a teljes egyesülés csak a XV-ik század második felében vált befejezett ténynyé.
Igy sorakozik a magyarság és székelység mellé mint külön politikai test, a szászság. Ezzel E. politikai szervezetének alapja le volt téve; de betelepítése korántsem volt még befejezve. A XIII. sz. utolsó tizedei óta mind nagyobb számmal költöztek át a havasokon azok a többnyire pásztorkodással foglalkozó néprajok, akiket, közös néven oláhoknak (l. o.) neveztek. A Duna jobb oldaláról jöttek s minél jobban hanyatlott a kunok hatalma, annál inkább elszaporodtak és elhatalmasodtak az Al-Duna sikságán. Mikor Kunország a magyar korona alá került s megalakult a kun püspökség, éppen semmi gátja sincs a jövevények átözönlésének E.-be. Egykoru irásban legelőször II. Endre abban a királyi levelében említi őket, mint E. lakosait, amelyben a szászokat a szebeni szabadsággal megajándékozta (1224). Ruménekből, cincárokból, bolgárokból, albánokból verődött össze ez az uj lakosság, melybe helylyel-közzel szlávok, görökög és örmények is vegyültek. A szükség, a véletlen, a közös pásztorkodó életmód hajtotta őket össze. Semmi egység szervezetükben, semmi tervszerüség beköltözésükben. Legfeljebb a vallás szolgáltatott népi kapcsot a szétszórt csoportoknak: valamennyien az ortodox keleti egyházhoz tartoztak s rác és bolgár papjaik cirill-betüs szláv liturgiát olvastak nekik. Kezdettől fogva nem is tekintették őket egy népnek; oláh (blacchus) elnevezésük is felekezetüket és életmódjukat jelölte meg csupán. Mint jobbágyok kérnek szállást s kapnak földet ama területeken, amelyeket a magyarok, székelyek és szászok sürübben meg nem szállottak. Magán földbirtokosok, az egyház s a kincstár szivesen látják őket, mint uj jobbágyaikat. Mégis idők folytán - a dolog természeténél fogva - ott telepesznek le nagyobb sokaságban s ott jutnak leghamarabb némi jelentőségre, ahol a korona volt a földesur: a királyi jószágokon, a kir. vármegyékben s a még lakatlan területeken. Azon a földön tehát, amelyet a szó szorosabb értelmében a magyarság területének nevezhetünk. A lakatlan területek benépesítésében utóbb bizonyos tervszerüség is felismerhető. Kisebb-nagyobb csapataik, királyi engedelemmel és kiváltsággal, kenézeik (l. o.) vezetése és hatósága alatt szállják meg a területeket; előfordul az is, hogy olyik nagyobb csapat vajdájával együtt kér és kap földet. Az Árpádok korának vége felé már több ily kenézségről beszélnek az irások (Fogaras vidékén, Déva és Hunyad környékén, Fehér vmegyében, Zaránd vmegyében, Kővár vidékén stb.). Néha egy falu, néha egy egész uradalom volt a kenézség vagy az erdélyi vajda, v. a vármegyei főispán, v. a földesur hatósága alatt aszerint, hogy ki telepítette le őket. Ezzel együtt járt, hogy tartozásaik is különfélék s a kenézek személyes jogai sem egyenlők. Az egyik egyenlő a törvény előtt a nemessel, anélkül azért, hogy maga nemes lenne; a másik a vármegyei hatóság kötelékében áll; a harmadik csak ugy jobbágy, mint népe, amelynek birája és gazdája. A jövevény népség minden körülmények között jobbágyi kötelezettségekkel tartozik; adója, szolgálatai a helyi körülmények szerint változók, de sorsuk közös. Nem tartoznak az ország szabad lakosai közé. Egy ideig meg is nyugosznak sorsukban, de amily mértékben növekszik számuk s telik az idő, melyet a szabad és közjogilag szervezkedett lakosság környezetében töltöttek, oly mértékben ébredez bennük is a vágy az egyesülés, szervezkedés és közjogi elismertetés után. Kunország elpusztulása után a havasokon tuli oláh fejedelemségek megalakulása állandóan istápolja - közvetlenül és közvetve - eme vágyaikat s növeli türelmetlenségüket. S mert a hatást kivülről fogadják magukba s az egyesülés központját magukban nem lelhetik meg: az oláhság az államilag szervezett magyarság, székelység és szászság közepette századokon át oly mozgó, ingadozó, hánytorgó, bizonytalan eleme az államéletnek, amely elégedetlenségében bármikor kész a kitörésre, arra is, hogy a törvényes rend s az állam tekintélye ellen forduljon.
megalakult, el is foglalta azt a nagyfontosságu helyet történetünkben, amely geográfiai fekvésénél és alakulásánál fogva megillette. Már az utolsó Árpádok alatt magasan kiemelkedik ama bánságok sorából, amelyekkel együtt a déli végek őrizését teljesítette. A mongol vész, a kun királyság megalapítása s ennek pusztulása után az al-dunai oláh fejedelemségek keletkezése csak növelte jelentőségét s nem meglepő, hogy Az oláhság befogadásával E.-nek, az anyaország végvidékének megalakulása be volt fejezve. S amint V. István király magát egyebek közt E. fejedelmének is nevezi. Nem E. különállását jelenti még e cim, csak fontosságára vet világot. Mert kapcsolatai az anyaországgal erősebbek, mint valaha. A magyarországi törvények kötelezték E.-t is; az anyaországnak joga volt hozzá - élt is e joggal - hogy E. terhére törvényt hozzon. De amint e törvények nem sértették E. politikai kiváltságait, az erdélyi megyék, székely és szász székek statutumai nem ütközhettek az ország általános törvényeibe. Ezzel összefügg, hogy amint III. Endre idejéből tudjuk, az erdélyi nemesek, szászok és székelyek részt vettek a magyar országgyüléseken. Viszont az is, hogy királyaink vagy helyetteseik, a vajdák E.-ben külön tartományi gyülést is tartottak; igy p. III. Endre 1291., amikor a magyarokon, a székelyeken és szászokon kivül mint jelenlevők - először és utoljára - az oláhok is említtetnek. A királyi hatalom képviselője különben a végvidéken a vajda (gyakran két vajda is, alvajdákkal), aki az egész erdélyi haderővel rendelkezik, a király zászlaja alatt a hadsereg jobb szárnyán foglal helyet s a király udvarában az ország zászlósai között negyedik helyen áll. S az erdélyi haderő nincs helyhez kötve s nem csupán határőrzésre szolgál, idegen országokba, idegen világrészekre is elkisérik a királyt vagy zászlaját. III. Béla idejében mint a görög császár szövetségesei, ott harcolnak Kis-Ázsia fenyérein az iconiumi szultán ellen; II. Endrét szász csapatok a szent-földre kisérik; IV. Béla alatt a bolgárok ellen harcolnak s maga a székely ispán is fogságba esik. Az ország belső kormányzásában is nagy a vajda hatásköre. Azon felül, amit a székelyek és szászok a maguk szabadsága szerint ispánjaikkal eligazítottak, a törvények és kir. rendeletek végrehajtása, az adó- és katonaügy, az államjövedelmek kezelése, várak fentartása és őrizete ezerszeres alkalmat adott kezébe, hogy a király és törvény nevében az anyaország hatalmát és a vele való kapcsolatot éreztesse. Megtörtént az is, hogy a vajdai méltósággal együtt a székely és szász ispánság is egy kézben egyesült. Megtörtént épp akkor, midőn az Árpádok napja leáldozott s az ország egy időre a koronáért versenyzők prédájává lett. László vajda (l. o.) e válságos időben, mikor az ország nagyjai Szt. István koronáját széttördelni készültek, E.-nek valóságos ura. A véletlen a koronát is kezére játszotta s az ország sorsának eldőlte E.-en fordult meg. E.-en inkább, mint László vajdán s E. nem szakadt el, hanem megmaradt a vegyesházbeli királyok alatt is az anyaország végvidékének.
Erdély politikai szervezetének kifejlődése és országvédő szolgálatai a vegyesházbeli királyok alatt.
Minél nagyobbra nőtt Erdély politikai jelentősége, annál kevésbbé maradhatott el egyszer s másszor némi antagonizmus közte s az anyaország közt. Királyainknak a dolog természeténél fogva arra kellett törekedniök, hogy e végvidéket minés erősebben összekapcsolják, ha lehet, egyesítsék az anyaországgal. E törekvésekkel szemben a kiváltságos területek törhetetlen makacssággal, az önfentartás szivósságával védik szabadságaikat. Élvezték, meg is szolgálták azt az oltalmat, amelyben az anyaország részesítette őket; de a maguk fentartása, megmaradásuk biztosítása senki máson, ő rajtuk fordult meg egyedül. Ezt mindjobban érezték, amint az idők járása megnehezedett felettük. A török veszedelem beköszöntése óta egy századnál tovább hadi lábon állt E., ugyszólván szünet nélkül s a védelmi küzdelem nem csupán a külső ellenségnek szólt, hanem ama belső zavargások ellen is fordult, amelyeket a külső támadások okozta bizonytalanság fakasztott. Ily körülmények közt a szükség kényszeríti rá a három kiváltságos területet, hogy egy merész lépést tegyenek a politikai egység felé s megkössék a három nemzet testvéri unióját. Ettől kezdve E. mind nagyobb önállósággal intézi a maga sorsát s e korszak végén önállóságát csak egy hajszál választja el a függetlenségtől.
Róbert Károly az Árpádok örökségét E.-ben csak akkor vehette át, mikor a hatalmas László vajda neki meghódolt és a koronát kiszolgáltatta. Az ő 1315 körül bekövetkezett halála után Róbert Károly egy negyed századon át nem változtatott vajdát, és Tamás vajda - a székely és szász ispánságot is viselvén - E. fölött az egész kormányhatalmat egyesítette kezében, hogy a végvidéket minél erősebben füzze az anyaországhoz. Róbert Károly uralkodása különösen a szászoknak kedvezett, akik az oláh háborukban tett szolgálataikért sok kiváltságban részesültek. Egyebek közt Kolozsvár külön kir. levéllel megkapta a szászok kiváltságát (1331) s noha nem került a szász ispánság alá, Besztercével, a királyné uradalmával együtt (1334) kivétetett a vajda hatósága alól. Nagy Lajos is kiváló gondot fordított E.-re (valamennyi királyunk közt legtöbbször időzött itt) s legjelentékenyebb hadvezéreit és államférfiait állította a fenyegetett és féltett végvidék élére. Lackfi István és Endre, majd Tóth Lőrinc fia, Miklós, a legnevezetesebb vajdák, akik legtöbbször az egész kormányhatalommal élnek, a hadvezérletet pedig minden körülmények között kezükben tartják.
Nagy Lajos uralkodását történetünkben épp oly nevezetessé teszi az ország külső hatalmának kifejtése, mint a belső szervezkedés a régi alkotmány ujjáalakításával. E.-ben is sok nevezetes dolog történt alatta. A kir. vármegyék pusztulásával ezeknek helyét erdélyben is a nemesi vármegye foglalta el; a várföldek a nemesség kezére kerültek s az egykori várnép vagy a nemesek sorába küzdte föl magát, vagy a jobbágyok sokaságában vegyült el. Az átalakulás forrongásai közepett a régi vármegyei hatóság elenyészett s a jobbágyok és földesuraik közötti hatósági viszony rendezetlenül maradt. Nagy Lajos 1365. a jobbágyokat szorosan földesuraikhoz köti és ezeknek biráskodása alá helyezi. Amennyire megerősítette emez intézkedésével a nagy számra szaporodott erdélyi nemességet, oly mértékben hintette el az elégedetlenség magvait a jobbágyok között, akik idővel mind jobban és teljesebben kegyelemre voltak kiszolgáltatva földesuraiknak. Azok a jobbágysági mozgalmak, forrongások és zavargások, amelyek emberöltőkön át ugyszólván, szünet nélkül tartottak s időnként meg-megujuló erővel törtek ki: innen indulnak ki s Nagy Lajos emez intézkedéseiből és a nyomán fakadt visszaélésekből táplálkoztak.
A szászok szervezkedése körül is sok történt ezalatt s városaik első föllendülése éppen az Anjouk idejére esik. Lajos uralkodása elején fellázadtak ellene a kamarai nyereség megváltási adójának egyenes kapuszám szerinti adóvá való átalakítása miatt; de Lajos leverte őket s nem is volt máskor okuk, hogy elégedetlenek legyenek kormányával. 1379. közgyülést hirdetett Lajos a szászoknak, amelyen kiváltságaikat összeiratta és megerősítette. Megvédte a városok önállóságát; kijavíttatta a céhszabályokat s rendezvén iparukat, ennek föllendítése végett szaporította kereskedelmi szabadalmaikat. A szászok megerősített városai eddig inkább csak határőrszolgálatot teljesítettek; ettől fogva mind nagyobb mértékben válnak - a fegyverzaj és a háboruk dulásai közepett is - igazi központokká, kereskedelm emporiumokká és a kultura menedékhelyeivé.
Az Anjouk alatt alakulnak meg s jutnak mind nagyobb jelentőségre, mondhatni tolakodó szerepre az imént keletkezett aldunai oláh fejedelemségek s válnak megbontóivá Erdély belső békéjének. Mint jóbarátok és szövetségesek épp oly megbizhatatlanok, amennyire méltatlan ellenfelek, mikor ellenségképen törnek át a határokon. Mig a török nem áll hátuk mögött, inkább alkalmatlanok,mint veszélyesek. Az állam biztosságát nem fenyegethetik, de sok kárt okoznak dulásaikkal s amaz összeköttetéseiknél és hatásuknál fogva, amiket E. oláh lakosaival soha meg nem szakítottak. A magyar királyok főhatósága mind a moldvai, mind a havasalföldi fejedelemségekre kiterjedt, de az uj vazallusok nem türik a féket s állhatatlan rossz szomszédok. Hüségöknek mindig ára van. Basszaráb Sándor, havasalföldi fejedelem elismeri még Lajos királyt urának, de fia, Vlajkó, már maga is kir. cimet vesz föl s elszakad. 1365. Nagy Lajos fegyverrel kényszeríti engedelmességre; s ime harmadévre, 1367. már fellázad, betör E.-be s Brassó és Szeben vidékét dulja. Az erdélyi nemesség leveri, Lajos kegyelmébe fogadja a rakoncátlant s azzal a feltétellel, hogy a kat. hitre tér, királyi adományképen megkapja Fogaras földét, amelyet utóbb annyira a magáénak tekint, hogy rajta az adományozási jogot bitorolja. A havasalföldi viszályok visszahatnak az erdélyi oláhságra, amely Nagy Lajosnak 1365-iki rendezkedése óta mind nehezebben türi jobbágyi helyzetét, földesurainak törvényes uralmát s kenézeinek vezetése alatt minden alkalmat megragad, nem annyira sorsának javítására, mint boszujának töltésére azokon, akiket elnyomóinak tart. Lajos királynak több izben fegyveres kézzel kellett őket is megfékeznie; de tartós eredményt nem érhetett el, mert térítő buzgalmával olajat öntött a tüzre. Még nagyobb hullámokat vetettek az oláhság mozgalmai utódai alatt, amikor a lengyel korona elszakadt a magyartól s Moldva és Havasalföld Lengyelországhoz igyekezett csatlakozni. A déli határszéleken, szervezett csapatokkal, valóságos háborut folytatnak e zavargók. Különösen Szeben és vidéke szenved sokat dulásaiktól s ekkor jut először nyilvánosságra e mozgalmak rejtegetett célja: a szomszéd fejedelemségekhez való csatlakozás. Zsigmond 1390-től 1393-ig elfojtja a mozgalmat, de csak ideiglenesen. A havasokon tuli fejedelemségeket főhatósága alá kényszeríti, de már harmadévre a nikápolyi ütközet elvesztésének egyik oka, Mircse, havasalföldi vajda hütlensége volt.
Zsigmond király uralkodása válságos félszázada E. történetének. A török vész áradata, amely eddig csak a távolból, a Duna tulsó oldaláról éreztette hatását, a XV. sz. első tizedeiben elborítja az aldunai fejedelemségeket, áttör a havasokon s állandó csapásává lesz E.-nek. Moldva és Havasalföld, mint a magyar korona melléktartományai, mindig inkább gyengítésére mint erősítésére szolgáltak az anyaországnak. De soha sem annyira, mint a török vész beköszöntése óta s azzal kapcsolatban. S mert a törökdulások utja ez első időben az ő területükön vezetett át, nem is történtek meg azok az ő részvételük nélkül, mely épp annyiszor volt önkéntes, mint rájuk kényszerített. A havasalföldieknek ilyenkép rendessé vált becsapásai viszont mindannyiszor felkavarták az erdélyi oláhok szenvedélyeit s a belső meghasonlás tüzét élesztgették, mikor a védelemben az egyesülésre volt a legnagyobb szükség. E. bajait az erőszakos külső támadások mellett, a nyomukban járó eme meghasonlás és ennek káros következményei tetézték. 1420. tört át az első nagyobb török hadsereg az erdélyi szorosokon a havasalföldi vajda ösztönzésére és részvételével. A következő évben az első támadást a második követi, mely miatt főkép a Bárcaság szenved. A szászok és székelyek fogadják az ellenséget, de vereséget szenvednek; Brassó a duló csapatok prédájául esik. Mig Zsigmond a nyugati határokon a huszitákkal bajlódik, E. magára marad. A rendek Tordán tartott gyülésükből közfelkelést rendelnek el; de Zsigmond e közben kiegyezik Dán, havasalföldi vajdával, aki főhatóságát elismeri. Ezzel a vész egyidőre elvonult, de csak azért, hogy ujult erővel térjen vissza. 1424-1427-ig Zsigmond maga vonul Radul vajda ellen, akit a török Dán vajda helyébe tett; megfordul Havasalföldön is; győz, de tartós eredményeket nem vivhat ki. 1432. s rá 1434. ismételve is török-oláh hadak prédálják E. déli részeit s hozzájuk csatlakoznak a fogarasvidéki oláhok is. Zsigmond a csapások sulya alatt azzal a tervvel foglalkozik már 1426. hogy az erdélyi déli határszélt a Bárcaságtól a Vaskapuig a német lovagrendnek adja. Megkezdi az alkudozásokat a nemesekkel, a szászokkal és az erdélyi püspökkel, valamint a lovagrenddel. De ez a terv is - mint Zsigmond annyi más terve - csak terv maradt. Nagy jelentősége volt azonban amaz intézkedésének, hogy 1433. E.-re is kiterjesztette a magyarországi banderiális hadszervezetet, aminek gyümölcsét ő már nem láthatta, de utódai annál nagyobb hasznát vették.
A gyakori külső támadások okozta bizonytalanság közepette megingott, alapjában megrendült az állami és társadalmi rend s a jobbágynép nagy sokasága, nem birván nyomoruságával, irtóztató elkeseredéssel támadt földesuraira. Nagy Lajos 1365. rendelkezése óta, mely a jobbágyokat egészen földesuraik hatósága alá adta, a földesurak hatalmaskodása féket nem ismert, a jobbágyok elégedetlensége meg nem szünt. Először a dézsmaügy lobbantja lángra a nép elkeseredését. A várnagyok, földesurak s más világi hatalmasok behajtják a dézsmát, de nem szolgáltatják be a püspöknek. Az egyház jövedelmei mindenkép megrövidíttetvén, az egyházi élet aláhanyatlik; a papság elhanyagolja az istentiszteletet, a nép elidegenedik az egyháztól s mohón fogadja magába a Moldvából átszivárgó huszita tanokat. A biblia magyar fordítása közkézen forog s a fanatizált sokaság az egyházban nem jótevőjét, hanem elnyomóját látja. 1436. már odáig jutnak a dolgok, hogy fegyveres erővel kellett megfékezni az itt is, ott is kitörő mozgalmakat. Az egyházi és világi végrehajtás minden nemeit alkalmazzák s a dézsmahátralékot több évről is megveszik a lenyügözött népen, akik nem birnak vagy nem akarnak fizetni, azokat egyházi átokkal sujtják. Ez volt az utolsó csepp, mely kicsordította a jobbágynép keserüségének poharát. Még tart az üldözés, mikor a megtorlás kinjai alatt a magyar parasztság s a vele hasonló sorson senyvedő oláh kenézek és népeik 1437. oly erővel támadnak földesuraik ellen, hogy ezek tehetetlenül állanak a népszenvedély forgatagával szemben. Hogy időhöz jussanak, teljesítik a nép követeléseit s ráállanak, hogy a parasztságnak ezentul joga legyen évenkint - Bábolnán - gyülést tartania, amelyen előadhassa panaszait és felelősségre vonhassa földesurait. E követelés és engedmény nem jelentett kevesebbet, mint a jobbágyságnak rendi szervezkedését, feltolakodását az eddigi kiváltságos rendek közé s E. egész alkotmányának felforgatását. A dolog nem csupán a magyarságot illette, amelynek területén a lázadás kiütött. hanem a másik két kiváltságos területet is. A fenyegető veszedelem közös volt; közösen kellett gondoskodniok annak elhárításáról. Igy születik meg az 1437. szeptemberben Kápolnára hivott közös országgyülésen a három nemzet testvéri uniója; melynél fogva egymás kölcsönös védelmére kötelezik magukat, a király kivételével, mindenki ellenében. Hogy az önvédelemnek egyedül helyes utját választották, megmutatták a következmények. Az ellenségeskedések megkezdésével a parasztság hatalmába ejtette a Nyirséget és az erdélyi városok közül Kolozsvárt is. Mind hiába; a három nemzet egyesült erejével nem dacolhattak, s félévi küzdelem után 1438. kénytelenek voltak letenni fegyverüket s elszenvedni legyőzőik irtózatos boszuállását. A három nemzet pedig ugyanazon év febr. 2-án Tordán ismét közös gyülést tart s az eltiport parasztságnak szolgaságát megerősítvén, ujra megpecsételi a testvéri uniót s kimondja a kölcsönös védelmet nemcsak a belső, hanem a külső ellenséggel szemben is.
És szükségök is volt e védelemre, mert a török támadások nemsokára nagyobb erővel indulnak meg, mint valaha. E harcok főhősét, Hunyadi Jánost (l. o.), E. adta Magyarországnak és az európai kereszténységnek. A hunyadvármegyei kenézségek területe volt szükebb hazája s maga is egy megnemesített kenéz-család ivadéka. E.-ben született, itt aratta első, világraszóló diadalait; ide tért fáradalmait kipihenni s ebben a földben aluszsza örök álmát. Vele s általa E. nagy történelmi jelentősége az anyaországra nézve, sőt annak határain tul is most nyilatkozik meg először. Alig csendesedett le a parasztlázadás, Murad szultán Vlad Drakullal, a havasalföldi vajdával a verestoronyi szoroson át betört E.-be. Maga Szeben alá vonult, mig hadainak többi része a szász földet és Hátszeg vidékét árasztotta el. Két hónapig tartott a kegyetlen dulás; több szász város esett áldozatul s az ellenség kivonulása után 70000 rabságba hurcolt fogoly siratta hazája elvesztését. E kétségbeejtő helyzetben lett Hunyadi János E. vajdájává s mert akkor már szörényi bán és temesi gróf, az egész déli határ védelmét egyesíti kezében Brassótól Nándorfehérvárig. Eddig a török csak duló portyázásokat folytatott E. ellen; mostanában kezd rendszeres támadásokat, melyeknek célja már az állandó hódítás. Hunyadi János az első, aki a védelmet is rendszeressé teszi s kiterjeszti az egész határra. Igy töri meg a török hódítás áradatát, igy menti meg ennek pusztításaitól, legalább egy időre, a nyugati kereszténységet. Fényes hadvezéri pályájának legnagyobb diadalait a határok, mentén aratta; az elsőket, a n.-szebenit és vaskapuit E.-ben (1442), a legutolsót Nándorfehérvárnál (1456). A közbeeső évek alatt E. békét élvezett. Hunyadi János emez években mint országkormányzó is több izben fölkereste E.-t, hol nagy birtokai voltak, rokonai éltek s Mátyás fia is született. Ez időben vetette meg alapját a vajdahunyadi várnak, amely innen E.-ből hirdeti még ma is a régi nagy idők emlékét. Sokat tett a kenézségekkel megrakott Hunyad vmegye lecsendesítésére s állandó megnyugtatására; számos kenézt megnemesített s példájával megmutatta az idegenkedő, rakoncátlan oláhság megnyerésének legjobb módját: fölemelését a kiváltságolt rendekhez, a szabad nemzethez. Mikor a kormányzóságról lemondott, V. Lászlótól Beszercét és vidékét kapta mint örökös grófságot. Ez adománynyal Beszerce E.-nek önálló megyéjévé lett, melynek grófja egyenlő rangu volt a székely és szász ispánnal. Beszterce nem kivánta e kitüntetést, amely régi szabadságának megcsorbításával járt s kiszakította őt a szászság közösségéből, mely után vágyódott. Hunyadi János nagy emléket hagyott maga után és drága örökséget: fiát, Mátyást, akinek E. volt a szülőföldje s akit anyja és nagybátyja erdélyi és tiszavidéki hadakkal segítettek a magyar kir. székre.
Mátyás király (l. o.) uralkodásának ragyogásából kevés fénysugár esik E.-re. Bizonyára szerette szülőföldét, de - amit az erdélyiek tőle vártak s mert csalódniok kellett, zokon vettek - nem dédelgette. Korának merész vállalkozó szelleme hatotta át a renaissance e nagy fejedelmének lelkét. Nagy terveket forgatott elméjében, messze célokra szegezte tekintetét s nagyratörésében csak egész birodalma érdekei szabhattak irányt tetteinek. Kellett, hogy minden partikuláris törekvésnek ellensége legyen. Nagyobb sulyt tulajdonít az államéletben a rendnek és igazságosságnak, mint a szabadságnak. Nem teszi magát tul az alkotmányon, de ettől nem engedi magát korlátoztatni. Mindent hatalmas egyéniségének bűvkörébe von s erős akarata alá hajlít. E. is gyakran érzi kemény uralkodásának sulyát, de kiméletlenségével kibékíti részrehajlatlansága s ha miben szenvedett, megenyhíti panaszait a király kegyelme.
Mátyást a magyarok és székelyek tárt karokkal fogadták királyokul, mig a szászok csak kényszerítve ajánlották föl hódolatukat. Azokat remény, ezeket félelem töltötte el. Csalódtak: uralkodásának egész eredményét tekintve, az erdélyi nemességre egyetlen királyunk sem mért oly csapást, mint Mátyás s a szászság kevés uralkodónak köszönhetett annyit mint neki. Midőn Mátyás király 1463. a tolnavári országgyülésen szabályozza a közfelkelést, az erdélyi rendek követei is részt vettek a tanácskozásokban. Szentgyörgyi János (l. o.) vajda volt megbizva az uj végzések végrehajtásával, aminek az erdélyi nemesség, ha szivesen nem látta is, ellene nem szegült, sőt a közfelkelést szélesebb alapra fektette, mint ahogy az Magyarországon volt. Neki is haszna volt belőle s terhét inkább a jobbágyság viselte mint ő. De amikor kevéssel utóbb 1467 elején Mátyás az adóügyet is szabályozta s elrendelte a kincstári adót, ezt már kiváltságai megsértésének hirdette s nyiltan ellene szegült. Harminc évvel azelőtt a jobbágyság fogott fegyvert a dézsma behajtása miatt földesurai ellen; most a földesurak emelnek fegyvert királyukra. Veress Benedek (l. o.) és társai voltak a mozgalom vezetői s lassanként csatlakozásra birják a székelyeket, szászokat, sőt az oláhokat is. Belejátszik a dologba a lengyel király keze is, a moldvai vajda pedig titkos szövetségesük. Nem is arról van csupán szó, hogy kiváltságaik megsértése ellen védekezzenek; Erdély elszakítását, önállóvá tételét tervezik. Szentgyörgyi vajda is be van avatva a dologba, s a nagyravágyásának hizeleg a hitegetés, hogy ő lesz az önálló E. fejedelme. Ime a három nemzet testvéri uniójának következményei, anticipálva! De a fölkelést nem készíthették még elő a kitörésig, amikor Mátyás hirét vette a dolognak s E.-ben terem. Az összeesküvők, «mintha tüzes mennykövet láttak volna, ugy szétszaladtak». Szentgyörgyi vajda kegyelemre a király lábához vetette magát s eszközévé válik a megtorlás foganatosításának. Veress Benedek s néhány hive elmenekül; a többiek ki vannak szolgáltatva a király haragjának. Mátyás nem éri be azzal, hogy egyeseket sujt, a tordai gyülésen az egész nemességet bünteti s maradandó bélyeget süt rá. Minden lázadót hűtlenségben marasztal el s együttesen 400000 arany fizetésével rója meg őket. Hogy pedig vakmerőségük örök intő példa gyanánt szolgáljon, a megölt nemes ember vérdiját 200 frtról 66 frtra szállította le, ugy hogy az csak kevéssel volt több a nem nemesénél. Igy fordította el a veszedelmet Mátyás magáról és az országról. De nem távozik haraggal. A következő év elejéig E.-ben marad (közben Moldvába is beüt); többfelé kegyelmet oszt, békít és engesztel s lecsillapítja a fölizgatott szenvedélyeket. De csak a magyarság közt. Nem sokára a székelyek közt támad forrongás, noha egészen más oknál fogva. A régi szabadság és egyenlőség már jóideje megingott és tünedezni kezdett köztük s a többiek rovására a nagy birtoku oligarkák hatalmasodnak el. E primori osztály ragadja magához a főhivatalokat s elnyomja a szabad közszékelyt. Fáncsy Mihály áll az elégedetlenek élére s lengyel segítséggel óhajtják megbuktatni a hatalmasokat. Szerencsére 1474. Mátyás békét köt lengyel Kázmérral s a külföldi támogatás hiján a mozgalom megszünik magától.
Az oláhok is sok nyugtalanságot okoztak. Legnagyobb arányu volt zendülésük 1474., amikor Medgyes vidékét dulták föl és 1486., amikor a rablást és gyujtogatást Beszterce vidékén kezdték s utóbb kiterjesztették csaknem az egész magyarság területére. A mozgalom annál veszedelmesebb volt, mivel az oláhság kezére több határszéli vár őrizete is bizva volt s a kenézek és jobbágyaik, mint a közfelkelés részesei bizonyos hadi fegyelmet és jártasságot is sajátítottak el. Ezenfelül most történik először, hogy az oláhság mint ilyen, helyet követel magának az alkotmányban. Mátyás király Ausztriából küld parancsot leverésükre. Mikép ért véget a mozgalom, nem tudjuk; annyi tény, hogy az oláhság politikai törekvései eredménytelenek maradtak.
A szászok bizalmatlansággal fogadták trónfoglalását s Beszerce kiváltságainak megsértése miatt az első fölkelést ők támasztották a király ellen; de utóbb annál békésebben viselték magukat s bőven részesültek uralkodása áldásaiban. Mátyás alatt konszolidálják magukat teljesen s az ő jóvoltából tetőzik be kiváltságaik épületét, amely ezután századok viszontagságaival dacolhat. Kolozsvár s néhány más város - a király ujabb kiváltságaival felruházva s elmagyarosodva - elszakad ugyan a szász közösségből, de Besztercét Mátyás visszahelyezi régi kiváltságaiba s Fogaras földét is, miután véglegesen visszacsatolta a magyar koronához, a szászoknak adományozta (1472). Már előbb, 1464. azzal a kiváltsággal adományozta meg Szeben városát, hogy királybiróját maga válaszsza; visszaállította a Zsigmondtól eltörült szebeni prépostságot s mindama városokat, amelyek a szebeni kiváltsággal éltek, s szász ispán alá bocsátotta a hadi, adózási és törvénykezési ügyekben egyaránt. A szász ispánság ekép három nagyobb területet foglalt magában: Szeben, Brassó és Beszterce vidékét (1470-86). És a szászság nemcsak politikai tekintetben erősödött, mert a déli határok felől türhető békét élvezett. Mátyás távolabb nyugatra, a Duna és Száva mentén s ezen tul vivta harcait a törökkel, aki E.-t csak egy izben kereste föl nagyobb hadsereggel. 1479. történt a törököknek e váratlan támadása; de épp itt E. szivében, a Kenyérmezőn aratták a magyar fegyverek Mátyás uralkodása alatt legnagyobb diadalukat.
Mátyás időelőtti, hirtelen halálával félben maradt megkezdett munkája E.-ben is. Nagyobb mértékben éreztette hatalmát és igazságos szigoruságát, mint uralkodásának jótéteményeit. Nem engedte meglazulni a kapcsot E. és az anyaország közt s fentartotta a rendet; de sem az egyiknek, sem a másiknak biztosításáról, tartóssá tételéről nem gondoskodhatott. Pedig nagy szükség lett volna rá a Jagellók tehetetlen uralkodása alatt, amikor a központi hatalomnak, a királyi tekintélynek aláhanyatlásával, E. egészen szabadjára marad s háboríthatatlanul készítheti elő önállóságának kivivását.
Mátyás halálakor Báthori István (l. o.) az erdélyi vajda, aki gőgjében megvetve minden hatalmat, az ország királyának hirdeti magát. Hallatlan zsarnoksággal gyötri a kormányára bizottakat, különösen a székelyeket. A panaszkodóknak ez a felelete: «Két feje legyen annak, aki panaszra mer menni a királyhoz, hogy ha leüttetem az egyiket, megmaradjon a másik». Nem is kerüli el bukását (1493) De ez sem állíthatja helyre E. megzavart békéjét, s meg nem akaszthatja a hatalmasokat nagyravágyásukban. A megzavart béke orvosságát a három nemzet megint csak az unió megujításában keresi, sőt az 1505 febr. 9. segesvári közös országgyülésen egy lépéssel tovább is megy. Itélő széket állítanak fel a három nemzet küldötteiből közös ügyeik elintézésére s ezzel a politikai egység első állandó organumát teremtik meg. Nemsokára azután jut a vajdai székre a fiatal Szapolyai János, hetvenkét vár ura, aki az imént megállapított politikai egységet a maga személyében képviseli. Inkább ura, mint kormányzója E.-nek, melyet ugy tekint, mint a legalkalmasabb lépcsőt a magyar trón magasságába való jutáshoz. Keze ott van a magyarországi politikai pártharcokban is, de személyesen kerüli azokat. Itt E.-ben gyüjtögeti erejét és szervezi hatalmát. Védi a déli határokat, megfékezi a székelyeket s midőn a parasztlázadás eltemetett üszke uj lobot vet (1514), mind E.-ben, mind Magyarországban ő lép fel a nemesség és az állami rend megmentőjeképen. Temesvár és Kolozsvár falai alatt ő lát itéletet, ő gyakorol megtorlást a levert parasztságon s amit tesz, a megsértett állami rend nevében teszi. Az ő vajdai széke már-már a magyar trón magasságáig ér, mikor erről a mohácsi vész lesodorja a szerencsétlen Lajos királyt. Az egész magyar állam épülete megrendül; csak E. áll szilárdan, amely 40000 főből álló sereget állít vajdája rendelkezésére. Igy ad E. másodszor is királyt Magyarországnak.
Erdély mint önálló fejedelemség.
A mohácsi vész után, az ország megoszlása következtében, E. gyorsan halad az állami önállóság felé. Nem telik bele harminc év, amikor már elérte azt, ami után régóta törekedett. Ettől fogva másfél századon át (1556-1691) meg is őrizte állami önállóságát s mint fejedelemség olyan hatalomra tett szert, olyan hivatást teljesített s nemzetközi ügyekben is olyan politikai szerepet játszott, amely jóval meghaladta az ország geográfiai tényezőitől megjelölt határokat. A mohácsi vész után az ellenkirályok küzdelmében, ugyszólván E. az a tengely, mely körül az események forognak.
Amint János király hatalma itt kapaszkodott meg gyökereivel, azonképen Ferdinánd is, mihelyt fejére tétette a koronát, mindent elkövetett E. megszerzésére. Rövid időre sikerült is ez neki. Mikor ellenfelét Lengyelországba szorította, E.-t is hatalmába kerítette, ahol különösen a szászok buzgólkodtak mellette s főemberei Perényi Péter (l. o.) vajda és Pempflinger Márk (l. o.) szász gróf voltak. Alig tért azonban haza a török szövetség levelével János király, E.-ben is nagyot fordult a helyzet. Somlyai Báthori Istvánt és Kun Kocsárdot küldte előre, akik a török vazallusaival, a moldvai és havasalföldi vajdákkal, majd török segítséggel két év alatt (1528-30) megtisztították Erdélyt Ferdinánd hadaitól. Csak a szászok tartották magukat (Szeben nem is hódolt meg 1536 előtt); de azért János király 1531. maga is Erdélybe ment s az egész évet itt töltötte, a borzasztóan megviselt ország sebeit kötözgetvén. Ettől fogva meg is tartotta országát haláláig. Sem Gritti (l. o.) nagyravágyása (megöletett 1534), sem Majláth István (l. o.) vajda hitszegése, akik E.-t elszakítani készültek a magyar koronától, meg nem ingathatta János király hatalmát E. fölött, amelyhez a nagyváradi béke (1538) óta erősebben ragaszkodott, mint valaha. Mikor e béke János királyt az ország keleti felére szorítottta, E. jelentősége megkétszereződött s János - noha a magyar királyi cimet megtartotta - ettől fogva alig is volt egyéb, mint E. s a hozzákapcsolt magyarországi részek fejedelme. Hatalmának megszervezésére és állandóvá tételére már nem maradt ideje. Itt E.-ben a Majláth ellen folytatott háboru közepette történt hirtelen elhunyta 1540. s talán inkább halála váratlanságának megdöbbentő hatását, mint egyéniségének rendkivüli voltát jellemzi Verancsicsnak az a följegyzése, hogy «egész Erdély földrengést érzett aznap».
E. valóban megrázkódhatott abban a pillanatban, mert János királynak, egykori vajdájának halálával történetének uj korszaka kezdődik. Fiát, a kis János Zsigmondot (l. o.) is megválasztották ugyan párthivei a Rákoson Magyarország királyának, de a «választott király» ciménél egyebet nem menthetett meg apja «királyságából». Még válságosabbá tette helyzetét Budának török kézre jutása 1541., amikor a szultán parancsa és kegyelme a csecsemőt anyjával, Izabellával (l. o.) és gyámjaival együtt E.-be utasította. E. ezzel még nem lett önálló fejedelemséggé, de ettől fogva kezdte meg azzá szervezkedését. Figyelemre méltó tény - s mert nem a véletlen dolga annál inkább az - hogy amint Buda török kézre jutása teremtette meg az önálló erdélyi fejedelemséget, megszünte is összeesik a török járom széttörésével. A két császárság E.-en keresztül folytatja egymással világrendítő tusáját: E.-re mind a kettőnek szüksége van e küzdelemben s E. mind a kettőt felhasználja nemcsak a maga függetlenségének biztosítására, hanem a magyar nemzet szabadságainak védelmére is. E. hivatása, hivatásának történeti fontossága e két tényező hatalmi törekvéseinek kiegyenlítésén és okos felhasználásán alapszik. Mihelyt az egyik fél felülkerekedik, E.-nek áldozatul kell esnie. Ki nem kerülheti végzetét s fényes históriai szerepét drága áron kellett megváltania.
János király halála után E. sorsát Utjeszenics vagy népszerü nevén Fráter György (l. o.) intézte, a pálos barátból lett váradi püspök, kincstartó és a kis királyfi első gyámja. Igazi államférfiu, aki E. helyzetét, hivatását átérzi s hatalmas elméjével előre megjelöli az erdélyi politika utjait. János Zsigmond uralmának szervezése volt az első teendő s ez nem történhetett meg más alapon, mint amelyet E. több százados alkotmányos fejlődése szolgáltatott. Sürün tartatja az országgyüléseket s ezek mindegyike egy-egy hatalmas követ illeszt annak az épületnek falába, amelyen később az önálló fejedelemség alkotmánya nyugodott. Az 1542. marosvásárhelyi gyülés Fráter Györgyöt «közbiró» cimmel kormányzónak választja; még ugyanabban az esztendőben Tordán hozzálátnak a szervezés munkájához. Megerősítik a három nemzet unióját; a kormányzó mellé 21 tagból álló tanácsot (7-7 mindegyik nemzetből, 1-1 minden megye és szék után) állítanak, amely utóbb változó számmal fejedelmi tanácscsá alakul át; szabályozzák a honvédelmet, törvénykezést s kijelölik a kir. udvartartás helyét (Gyulafehérvár, a püspöki palota). A következő 1543. esztendőben Tordán hódolnak a rendek az özv. királynénak, Izabellának és fiának s tőle «hitlevelet» vesznek kiváltságaik megerősítésére. Itt állapítják meg az első török adót is (10000 arany), melyet Eszék alá a szultán táborába szállítanak. 1544. a tordai gyülésen szóba kerül a vallás ügye is s mert a Luther követői, főképen a szászok közt, nagy számmal vannak, megalkotják az első törvényt a lelkiismereti szabadság védelmére. Még ugyanebben az évben a második tordai gyülésen rendezik E. viszonyát a magyarországi részekhez. A tiszavidéki megyék eddig külön tanácskoztak; ettől fogva egyesülnek az erdélyi rendekkel a törvényhozásban, kormányban és védelemben egyaránt s hozzájárulnak arányosan a török adóhoz és a királyné udvartartásának költségeihez. Az önálló erdélyi fejedelemség igy áll elő emez évek alatt; de hiányoznak önállóságának külső biztosítékai. Nagy volt a veszedelem, hogy a török védelem török hódoltsággá sülyeszti E.-t Magyarországgal együtt. Pedig amit Fráter György eddig tett, azért tette, hogy ezt megakadályozza s a magyar nemzetet az elmerüléstől megóvja. Nem is maradt más választása, mint a a Habsburg királyok szövetségének keresése és Erdélynek egyesítése a keresztény Magyarországgal, hogy a pogány járom alá került részt meg lehessen menteni. Az 1551. megkötötte az alkut Ferdinánd biztosaival s Izabella és fia elhagyták E.-t, melyet Castaldo csapatai szálltak meg.
Az átadás megtörtént, de a kormányhatalmat Fráter György magának tarotta meg. Remélte, hogy igy sikerülnie fog E.-t átvezetni a fenyegető szirtek közt s hitte, hogy a kezébe tett hatalommal megakadályozhatja a török erőszak és a bécsi önkény tulkapásait. Azonban hite, reménysége és nagy tehetsége nem foglalta magában a siker biztosítékait. Az orgyilok még ugyanabban az esztendőben kioltotta életét s E. Castaldo katonai gondnoksága alá került. Első - sajnos, nem is az utolsó - példája az uralkodóház és a bécsi kormány kapzsi, rövidlátó politikájának, amely nem birta, nem akarta megérteni, hogy rá nézve csak a szabad E. birtoka lehet értékes: azé az E.-é, amely erejét magából, szabad intézményeiből és a magyarsággal való szoros kapcsolatából, nem pedig idegen zsoldosok fegyvereiből meríti. Castaldo kormánya oly erős reakciót támasztott, hogy E. a török porta természetes támogatása nélkül is kész és képes lett volna a régi állapot helyreállítására, sőt ennél többnek kivivására is. Az önálló fejedelemség közeli megalapításában nincs is csekélyebb része a bécsi kormány hibájának, mint a török támogatásának. Castaldo már 1553. kénytelen volt E.-t elhagyni, de annyi nyomoruságot hagyott maga után, hogy Dobó és Kendi István (l. o.) vajdák meg nem tarthatták Erdélyt Ferdinándnak.
Igy történt, hogy török biztatásra Izabella és fia 1556. ismét visszatértek E.-be, ujra beköltöztek a gyulafehérvári királyi palotába s nagyobb hatalommal és több önállósággal foglalták el a trónt, mint amilyenne róla távoztak. A bécsi kormány titkos utakon, összeesküvés szításával (Bebek és Kendi F.) kisérti meg eljátszott uralma visszaszerzését; de kudarcot vall, az összeesküvők tőrbe esnek, kegyetlenül lakolnak (1558) s az özvegy királyné kedvét vesztve és lelkében megtörve, de bizalommal hagyhatja fiára az apai örökséget. János Zsigmond (1559-71) az apai örökséggel együtt viseli a «királyi» cimet, holott sem több, sem kevesebb E. és a hozzátartozó részek fejedelménél. Hogy igazán ezzé válhassék, le kellett mondania amarról: rendeznie kellett E. közjogi viszonyát a magyar királysághoz. Egész uralkodása idejét el is foglalták azok a küzdelmek és alkudozások, amelyek ehhez a célhoz eljuttatták. Csak 1571. köthette meg Miksa királylyal azt a szerződést, amelyben lemondott a kir. cimről, de megtartotta E.-t és a Részeket s halála utánra biztosította az erdélyi rendeknek a szabad fejedelemválasztást. A szó szoros értelmében ekkor állt E. a maga lábára, s ettől fogva kezdi meg mint önálló fejedelemség a maga pályáját, amely hirtelen meredekséggel vitt a magasba, hogy épp oly gyorsan essék a mélységbe. E. belső szervezetében is nagy változás történik János Zsigmond alatt. Nem szólva arról, hogy a székelyek ősi szabadságának ő volt a megtörője (1563), alatta lett E. a vallásszabadság hazája, sőt ennél is több: a protestantizmus bástyája a magyar korona területén. Az 1557., 1564. tordai és 1571. marosvásárhelyi országgyülések egymásután iktatták a bevett felekezetek közé a luteránusokat, kálvinistákat és unitáriusokat. A kat. anyaegyház mindenétől megfosztva, erejét vesztetten engedte át a tért az uj egyházaknak, amelyek még az óhitü oláhságra is készülnek átterjeszkedni. Abban az időben, mikor a protestantizmus egyet jelentett a szabadsággal, a katolicizmusnak egy értelme volt az elnyomással. E. csak mint protestáns állam tölthette be történeti fényes misszióját. De mig ide juthatott, egy hosszu emberöltőn át sok viszontagságon, tömérdek csapáson, nagy megpróbáltatáson kellett magát keresztül vágnia. Ez emberöltő a Báthoriak korszaka, amely a nagy István fejedelemmel indul meg és Mihály vajda bitorlásának, Basta zsarnokságának nyomoruságában vész el.
Báthori István (1571-76), akinek az önálló erdélyi fejedelemség kivivásában oly nagy része volt, minden igyekezetével arra törekedett, hogy a keserves küzdelmek vivmányait biztosítsa: hogy Miksa királyt kiengesztelje s Erdély belső állapotát konszolidálja. Csak fél munkát végezhetett. Amig a hatalom az ő kezében van, biztosan halad célja felé; de idő előtt felcserélvén az erdélyi fejedelmi széket a lengyel királysággal, utódai eltorzították az ő politikáját és a fejedelemséget örvénybe döntötték. István fejedelem egyességet kötött Miksával; ez elismerte a fejedelemség önállóságát és annak garanciáit, ő viszont megerősítette a magyar koronához tartozását és hűséget fogadott a magyar királynak. Mikor pedig a bécsi udvar, be nem érve ennyivel, titokban Békes Gáspárt (l. o.) támogatja ellenében s ez a fejedelmi szék megszerzésére tör, István fejedelem leveri a lázadót, hiveit kegyetlenül bünteti s Erdély függetlenségét minden irányban biztosítja. Midőn 1576. a lengyel királyi székbe távozott, testvérét, Kristófot hagyta maga helyett a fejedelemségben (1576-81); de az erdélyi dolgok intézésében ezentul is egészen haláláig (1586) döntő részt vett. Fölmagasztaltatása óta nem csupán Erdély és a magyarság érdekei szabták meg politikáját, amely idő teltével mind magasabban szárnyalt. Kereste a közeledést a Habsburgokhoz és a pápai székhez, amely tényezők megnyerése nélkül terveit meg nem valósíthatta. Kész volt engedményekre is, amelyek veszélylyel fenyegették E. belső békességét. Az ő intésének tulajdonítható - legalább nélküle meg nem eshetett - hogy a régebben kitiltott jezsuiták ismét felütik fejüket a fejedelmi udvar közelében s itt lassanként minden hatalmat kezükbe kerítenek. Már Kristóf fejedelem idejében (1579) megkapják a kolosmonostori apátságot s itt, Kolozsvárott és Gyulafehérvárott iskolákat nyitnak. Zsigmond fejedelem kiskorusága alatt már magasan hordják fejüket az udvarban. Az ő kezükben a fiatal fejedelem nevelése s titkon, de nagy merészen megkezdik E. jövendő politikájának szövögetését. Zsigmond fejedelem 1588-ban csak azzal a feltétellel szerzi ugyan meg időelőtti nagykorusítását, hogy megerősíti a jezsuitákat kitiltó törvényt, de a helyzet ezzel nem javult, még csak nem is változott. A nagytehetségü, de szenvedélyeitől elvakított, az erős akaratu, de elhatározásaiban ingadozó ifju fejedelem, akit testi és lelki fogyatkozásai nyugtalanítottak, azok után a káprázatok után járt egész uralkodása alatt, amelyek még nevelése éveiben lelkét megvették. E. hajóját az osztrák politika vizeire ereszti s mint a kereszt hőse a félhold ellen szövetkezik. Már 1592. megindítja az alkudozásokat Rudolf királylyal, s minden ellenzést megtörve és vérbe fojtva, harmadévre megköti az egyességet. Biztosítja ugyan az erdélyi fejedelemséget a maga és utódai számára a magyar korona alatt, de fiuutódai kihalásával E.-t visszaszállítja a koronára, hogy ismét vajdákkal kormányozzák az önállóságától megfosztott országot. Megkapja a birodalmi hercegi cimet, főhercegnőt vesz feleségül, kárpótlást biztosít a maga számára; szóval, kiszolgáltatja magát országostul a bécsi udvarnak, hogy a török ellen közös küzdelemben egyesülhessen vele. E politikának megbizhatatlan utjai nem vezethettek máshova, mint katasztrófához. A csalóka kezdet fényes képeit, a fejedelmi nász örömünnepét, az első török diadalok mámorát hamar követte a kijózanodás zavaros sötétsége. Zsigmond fejedelem meghasonlik a világgal és magával egyaránt s az események hullámai összecsapnak feje fölött. Háromszor mond le a fejedelemségről, ugyanannyiszor visszafoglalja azt s mig a csendes Báthori Endre (1599) bibornok vivódik a rászakadt fejedelemséggel, a bécsi udvar nyiltan ás álutakon E. elfoglalására tör. Délről Mihály, havasalföldi vajda, északról, Magyarország felől Basta, a császári hadak vezére, villogtatják fegyvereiket. Amaz előbb érkezik, övé a préda s a barbár szomszéd sok század elfojtott keserüségével gázolja E. földét és megváltást hirdet fajrokonainak. Hiába kapaszkodik Zsigmond fejedelem még egyszer a sors kerekébe s ejti hatalmába a fejedelmi széket: Mihály vajdát kiüzi, de visszatér Bastával együtt s összezuzzák az annyit csalódott fejedelem utolsó reménységeit. Mihály vajdától csak Basta szabadítja meg E.-t, hogy a szerencsétlen ország fölött egymaga suhogtassa a zsarnoki önkény vasveszszejét. A szabadság még egy pillanatra felvillan Székely Mózes (l. o.) fejedelemségével, hogy ennek hirtelen bukása után a szolgaság sötétsége nehezedjék a meglátogatott országra. Igy kerül E. másodszor is a magyar király nevében az osztrák kormány hatalma alá s Castaldo emléke megelevenedik Basta rémuralmában.
Ebből a mélységből hirtelen szökéssel Bocskay István (l. o.) emelte föl E.-t (1605-1606). Fölemelte pedig a hasonlóképen elégedetlen és a Rudolf kormányának önkénye miatt sok sebből vérző Magyarország segítségével. A fölkelés zászlaját a tiszai részeken bontotta ki; körülötte a magyar protestáns urak sereglettek az első hivó szóra s övé volt már az egész magyar felvidék, mire az erdélyiek félig önkényt, félig kényszerítve, fejedelmüknek ismerték. Azt a nagy históriai fontosságu tényt is, amelylyel nevét halhatatlanná tette: a bécsi békekötést (1606 jun. 23., l. o.), a török szövetség mellett, magyar segítséggel vivta ki. Fölkelése és ennek vivmánya Magyaországnak szólt első sorban s midőn ezt felszabadította, E.-ről maguktól lehullottak békói. Midőn a bécsi békében E. korábban elismert önállóságát, szabad fejedelemválasztói jogát s E.-ben a maga hatalmát megerősítette, a magyar polit. és vallási szabadság garanciájáról gondoskodott. A zsitvatoroki békével (l. o.) tetézte vivmányait; Magyarország most állt először mint önálló szerződő fél a törökkel szemben s a közbenjáró E. biztosította a maga számára a török szövetség minden hasznát, a török főhatóság minden zavaró és nyomasztó hatása nélkül. Bocskay igy vezette ismét vissza E.-t annak a politikának utjára, amelyen haladva, erejét, nagyságát kifetjhette. E politika alapja: a szoros csatlakozás Magyarországhoz. E nélkül, magára maradva, vagy akár a moldvai és havasalföldi vajdaságokkal egyesülve, el kellett merülnie. Bocskaytól kezdve a nagy erdélyi fejedelmeknek hatalmát, történeti jelentőségét az adta meg, hogy épp oly mértékben tekinthették magukat az elnyomás ellen küzdő protestáns Magyarország fejeinek, mint E. fejedelmeinek.
Bocskay hirtelen halála (1606 dec. 29.) ismét zavarokra szolgáltatott okot, amelyek közt csaknem kárba vesztek fényes vivmányai. Rákóczi Zsigmond és Homonnai Bálint vetélkedése a fejedelemség birtokáért, majd Báthori Gábornak zsarnoki uralkodása (1608-1613) felkavarja a régi pártszenvedélyeket s bizonytalanná teszi E. viszonyát a két szomszéd nagyhatalmasság irányában. E zavaros állapotnak Bethlen Gábor (1613-29) vetett véget, aki eltökélten s megingathatatlanul követte Bocskay nyomdokait. Uralkodásának első évei E. belső békéjének helyreállításával, különösen a Báthoritól sokat sanyargatott szászok megnyugtatásával, a török barátság biztosításával s E. közjogi helyzetének a magyar korona irányában való tisztázásával és megállapításával teltek el. II. Mátyás király kormánya bizalmatlan volt irányában s noha maga Bethlen tőle telhetőleg előzékeny s az alkudozások időlegesen megállapodásokra is vezettek, a bizalmatlanság megmaradt, sőt növekedett, mikor Mátyást II. Ferdinánd váltotta fel a trónon, aki Bethlentől a fejedelmi cimet is megtagadta. A harminc éves háboru kitörése, a dinasztia nagy zavara Bethlen javára billenti a mérőserpenyőt. Kibontja a nemzeti fölkelések zászlaját Magyarországon; fegyvereit ismételve is diadalmasan villogtatja meg Erdélytől az osztrák határokig s a nikolsburgi (1622), második bécsi (1624) és pozsonyi (1626) békekötésekben háromszorosan erősíti meg, biztosítja és gyarapítja, amit az első bécsi béke kivivott. E sikerek magasra emelik - a protestáns Magyarország szárnyán - E.-t, fel odáig, ahol az európai diplomáciában is észrevették és a Habsburgellenes szövetségben hasznos és hathatós tényezőnek ismerték el. De Bethlent nem vakították el sikerei s nem elégítette ki az a szerep, melyet az idegen hatalmak szövetségében játszott. Tekintetét biztosan jártatta a távolban is, de szivesebben szegezte a hazai földre. Nagy politikai gondolata, melyet élete végéig forgatott elméjében, nem tört csekélyebb célra, mint Magyarország felszabadítására a török hódoltság alól s a felszabadított Magyarország egyesítésére. E végből kereste a bécsi udvarral az egyetértést, sőt a szövetkezést s midőn törekvései meghiusultak, ennek az eszmének fényénél szövögette élete hanyatló napjaiban svéd szövetséggel a lengyel trón megszerzését. Bethlen Gáborban ez elnyomás ellen, a szabadságért küzdő XVII. századbeli magyar politika időpontját érte el. E politika csak E. segítségével volt lehetséges, de céljait nem E. érdekei szabták meg s eszközei legnagyobb részt a fejedelemség szük határain tul kinálkoztak. E.-nek csak a magyar korona területén belül volt helye. Minden kisérlet, hogy ettől elszakadjon, vagy ezen tul terjeszkedjék a maga erején, függetlenül, megboszulta magát eddig is, még nagyobb csapást hozott rá a közel jövőben.
Bethlen Gábor elhunyta után - nejének, Brandenburgi Katalinnak és Bethlen Istvánnak rövid interregnumát nem számítva - bizalmas hü embere, a hatalmas magyarországi főur, I. Rákóczi György (1629-1648) foglalta el a fejedelmi széket. Hiven őrzi nagy elődének hagyományait, de kerüli a kockáztatást s a meglevőnek biztosítását elébe helyezi a merész vállalkozásoknak. Összébb vonja E. politikájának vitorláit s okos, szorgalmas gazdaképen ugy kormányozza fejedelemségét, mint ahogyan nagy kiterjedésü uradalmait igazgatja. Csak azután, mikor magát, családját és fejedelemségét biztosítota, uralkodása vége felé enged az európai régi szövetségesek hivó szavának s vezet sereget Magyarországra Bocskay és Bethlen zászlaja alatt (1644). Nem is hagyja cserben a siker s a linzi békében (1645) utolsó oszlopát illeszti be történetünkbe E. és Magyarország közös erővel vivott küzdelmeinek és fejedelemsége aranykorának.
Már «öreg» Rákóczi György is érezte azt a szelet, amely az idők változását jelentette. Érezte és figyelembe is vette. De utódai nem örökölték aggságos óvatosságát s a szelet csak akkor vették észre, mikorra viharrá erősödött. Későn volt, ez a vihar E.-t nagy hirtelen hanyatlásba sodorta. Az erdélyi fejedelemség emelkedését, hatalmát, nemzetközi jelentőségét egyenlő féltékenységgel szemlélte a két császárság s attól tartva, hogy kisiklik kezük közül, minden eszközzel készek megtörésére. Előbb a török tölti rajta boszuját, majd az ő hatalmának aláhanyatlása után a bécsi udvar teszi rá vaskezét. II. Rákóczi György (1648-60) elhagyva nagy elődei nyomdokát, idegen utakra tér nagyzó törekvéseivel s midőn erejével számot nem vetve, megindítja szerencsétlen lengyelországi hadjáratát, kihívja maga ellen hatalmas szomszédait, akiknek haragjával meg nem mérkőzhetik. Török hadak árasztják el E. viruló völgyeit, megtizedelik lakosságát s eltapossák a nagy fejedelmek veteményét. Hősi halálával a gyalui csatában (1660) ifju Fákóczi György kiengesztelte a sorrsát, de nem háríthatta el hazájáról szerencsétlenségét. Rövid soron egymást váltja fel a fejedelemségben Rhédei Ferenc, Barcsai Ákos, Kemény János, mignem Apaffi Mihály (1662-90) trónra ültetésével véget érnek a zavarok s ezek zaklatottságát a hanyatlás lassu, néma évei váltják föl.
Apaffi hosszabb ideig uralkodott mint bármelyik előde s mégis E. története soha nem volt szegényebb, mint e meddő évek alatt. A fejedelemség elernyedt: életgyökerét vágták át. Nincs benne erő a kezdeményezésre; az események átgázolnak rajta s maga tehetetlen áldozat. Minél szorosabban tartja a török hatalom a maga árnyékában, kapcsolatai az anyaországgal annál jobban megtágulnak. A vasvári béke után részvéttel kiséri a magyar urak erőfeszítéseit az alkotmány megmentése végett, de nem segítheti őket s mikor elbuktak, nincs egyebe számukra részvéténél. Mikor Magyarország alkotmányát elkobozták s megkezdődött a hazafiak üldözése, E. lesz a bujdosók menedékhelyévé. A fejedelmi udvar nem látja őket szivesen, de nem is utasíthatja vissza. Kelletlen vendéglátás volt az, de tartozott vele. Annak se állhatott ellene jó Apaffi Mihály, hogy a bujdosók szervezkedjenek s innen E. földjéről induljanak meg még egyszer, utoljára Magyarország felé, mint valamikor a nagy fejedelmek idejében, de amikor Tököli Imre, a fölkelő vezér elhagyta E. bérceit, összeköttetései is megszakadtak a fejedelemséggel. Ennek sem diadalaiban, sem bukásában nincs már része. E. utolsó, nagyobb szabásu államférfia, Teleki Mihály (l. o.) a tranzakciók embere. A nagy fejedelmek is alkudoztak; ő megalkuszik. A nagy fejedelmek is önzők, nagyravágyók voltak, de e szenvedélyükkel is országuk javát gyarapították, ő hazája kisebbségére is kész áldozni a maga nagyravágyásának. Egész politikája ezenfelül önámítás volt. Abban a hitben élt, hogy irányozza az eseményeket, holott a sors kegyetlenül, kénye szerint használta föl eszközül. E. sorsát a török fegyverek szörnyü kudarcai és a keresztény hadak fényes diadalai juttatják dülőre. Nincs bátorsága részt venni a felszabadítás dicső küzdelmeiben, nem volt módja osztozni az eredményekben. A császári fegyverek diadalainak nyomában a császári politikának első áldozatává éppen az erdélyi fejedelemség lett. Buda visszafoglalása után Lothaiai Károly hg. hadai megindulnak E. felé, amely ki nem kerülheti a katonai megszállást. A fejedelem csekély vigasztalására, Telekinek nem nagy dicsőségére szolgált, hogy a megszállás egyesség alapján történt (1687 okt. 27.). E. tizenkét várát császári katonaság szállotta meg, melyet neki magának kellett eltartania; az ország területét négy katonai területre osztották s valamennyi fölött a katonai hatalom vezetése egy császári hadparancsnok kezébe volt letéve. Az ország alkotmányát nem érintette, a fejedelmet nem bántotta az egyesség; de az alkotmányból elköltözött az élet, a fejedelem kezéből kisiklott a hatalom. Apaffi érezte, hogy árnyékfejedelemmé vált; udvarával együtt Fogarasba vonult s midőn harmadévre elhunyt (1690 ápr. 25.) alig vették észre halálát. Tököli Imre ugyanebben az évben megkisérli török földről, idegen segedelemmel a fejedelemség feltámasztását; a zernyesti csatában, ahol Teleki Mihály is elesett, megverte a császári hadakat s beigtattatja magát a fejedelemségbe (szept. l.); de pünkösdi királysága alig tart néhány hétig s már október végén menekülni kénytelen. E. nem volt már a szabadság hazája. Hogyan is sorakoztak volna zászlaja alá az erdélyi urak, mikor lelküket ezalatt a Bécscsel folytatott alkudozásokhoz kötötték. Nem az ország szabadságát, a maguk biztosságát, boldogulását keresték. Minden igyekezetük arra volt szegezve, hogy kiváltságaik megerősítését az uralkodóval elismertessék, megpecsételtessék. Elfogadták kegyelemképen, amit a maguk erején megvédeni nem birtak. Bethlen Miklós volt az alkudozások közbenjárója s nagy vivmánynak hirdették, mikor 1. Leopold végre 1690. kiadta hires királyi levelét (Diploma Leopoldinum, l. o.), amelyben E. alkotmányát megerősítette s fentartását megigérte. Leopold kir. levele véget vetett az árnyékfejedelemségnek is s E. a korona tartományává sülyedt alá. II. Apaffi Mihály még egy ideig viseli ugyan az apjától örökségbe kapott fejedelmi cimet s a rendeletek még az ő nevében szólnak, de a hűségesküt a rendek már nem neki, hanem Leopoldnak és fiának teszik le. Végre ennyi tisztességadását is megsokalták; 1697-ben Bécsbe vitték, fejedelmi cimét birodalmi hercegségre változtatták s udvari kegydijon élvezte a császár székvárosának keserü örömeit, fonnyadó élete végéig (1713).
Mindaz, ami E.-t a nagy fejedelmek korában politikai hatalmassággá tette, egyszerre odaveszett: hadserege, melyet annyi diadal bébéra ékesített; diplomáciája, mely Konstantinápolytól Párisig, innen Londonig és Stockholmig szőtte a gyulafehérvári palotából eregetett szálakat; s maga a fejedelmi udvar is, melyben a nagy Mátyás korának pompája, szelleme éledt föl minden magyar szivet fölmelegítő ragyogással. Csak egy kincset mentett meg hanyatlása szomoru napjaira: könyvnyomtató mühelyeit, iskoláit és gazdag irodalmát. A nagy idők eme szellemi örökségére is rossz idők fordultak; üldözték, békóba verték, megtépték, de meg nem ölhették s a rossz napok multával az irott betü vivja ki azt, amit a fegyverek hatalma nem volt elég erős: E. megváltását.
Erdély mint a korona tartománya. Fejedelemség fejedelem nélkül
Leopold király diplomája másfél sz.-nál hoszszabb időre megállapította E. közjogi helyzetét, megkötötte fejlődését. Meghagyta fejedelemségnek, de elszakította Magyarországtól s mikor közvetlenül a koronának rendelte alája, egyszersmind az udvari politika eszközévé tette. Ez a politika ugyanazon célok után járt Magyarországban mint E.-ben; csakhogy itt merészebb, következetesebb, kiméletlenebb volt mint amott s kevesebb akadályra talált utjában. Ezt a politikát az abszolutizmus szelleme irányozta s ez a szellem jól összefért E. alkotmányával, amely nagyon hamar mindenre kész eszközévé vált amannak. Az alkotmány értelmében E.-nek megvolt a maga kormányszéke - gubernium, gubernátor - országgyülése és autonomiája a megyékben, székekben és városokban a régi kiváltságok biztosítása mellett. Csakhogy a kormányszék az 1694. Bécsben felállított udvari kancelláriától kapta utasításait s alig is volt egyéb ezek végrehajtójánál. Az országgyülések évenkint összeültek, de határozataikat rendesen a kormányszéki végzések közé irták s nagy ritkán történt meg, hogy törvényerejü artikulusokat alkottak. A főhatalom a katonai parancsnok kezében van, aki az országgyüléseken királyi biztosképen szerepel s a polgári kormányzatot ellenőrzi és pórázon tartja.
A régi intézmények, melyeket a szabadság alkotott meg, igy válnak a szabadságnak mindmegannyi gátjává. A közélet kihal. Az emberek visszahuzódnak rendi kiváltságaik és területi autonomiájuk sáncai közé s az ország dolgaival nem törődve, észrevétlenül és öntudatlanul is egyéni érdekeiknek és önzésüknek rabságába esnek. Ez az a porhanyó föld, amelyben az önkényuralom vetése kedvére pompázik. Igy esnek áldozatul egymás után a mult nagy eszméi, elvei, vivmányai, tradiciói, amelyek ellen az udvar hol titokban, hol nyiltan, de szünet nélkül intézi támadásait. A magyarság vagy lemond eddigi vezető szerepéről, történeti hivatásáról, vagy alkalmazkodni kénytelen a szelek járásához. Az utóbbit választja s eltüri az idegen ajkuak dédelgetését, nagyranövelését. Látja, hogy az ő vesztére történik, de legfölebb annyira embereli meg magát, hogy a versenyben mögöttük ne maradjon. Igy derül föl a szászság napja, igy szervezkedik egyházilag s kisérli meg ezen az alapon politikai nemzetté szervezkedését is az oláhság. A vallásszabadság nagy elve is hamar fényét veszti. A magyarság ellentálló erejének, ellenzéki szellemének megtörésére legalkalmasabb eszközül kinálkozott a katolikus reakció hatalomra segélése. A katolikus püspökség helyreállítása nyomon követte a hires kir. diploma kibocsátását. Az egyház visszakapja javait s püspöke az első helyet foglalja el a kormányszék tanácsosai között. Az ő kezére bizzák a sajtó-cenzurát s a jezsuita propaganda - a kegyelt szászok területét kivéve - megindul az országban mindenfelé. A protestantizmusnak, amely Ek.-t egykor a magasba emelte, szárnya szegett mindenkorra; a kálvinistákat még csak türik, de az unitáriusokat hamar kirekesztik a közhivatalokból. Legnagyobb sikere a propagandának az ó-hitü oláh lakosság egy részének, megtérítése, megnyerése a kat. egyház és az udvari törekvések számára. S hogy a szerencsétlen ország hajójának járása annál biztosabb legyen, megadják a szükséges ballasztot a katonai terhek, az uj meg uj adók, melyeket sokszor katonai segítséggel hajtottak be. Jól mondja Rabutinról, az első katonai főparancsnokról, Cserei, hogy «kivevé az erdélyi urak kezéből a pálcát, dobszóra tanítá s zaboláról itatá őket». S a jó öreg Apornak is igaza van, mikor feljajdul, hogy «a kormánynak csak a tyukmony héját hagyták». Az egykoru irók humora mutatja, hogy lelkük mélyébe vágott lealáztatásuk, de megadták már magukat sorsuknak s beletörődtek a megváltoztathatatlanba.
Nem is változtatta meg E. állapotát az utolsó nemzeti fölkelés sem, amely Magyarországon még egyszer diadalmasan hordta körül a szabadság zászlaját. Magyarországra ugyanannak az önkényuralomnak nyomása nehezedett, mint E.-re, de a közös szenvedés sem birta egyesíteni őket. Mintha soha sem tartoztak volna együvé, mintha a közös ügyért vivott csatákban soha sem egyesítették volna kiömlő vérüket, ugy nem törődtek egymással, ugy elszakadtak egymástól. Az E.-re erőszakolt uj politika hamar megtermette gyümölcseit. Az 1704 jul. 6-án Gyulafehérváron tartott országos gyülés kikiáltja ugyan II. Rákóczi Ferencet (l. o.) E. fejedelmévé, de a szászok nagyobb városai távol maradnak a mozgalomtól s a Szebenbe vonult főkormányzószék az egybesereglett urakkal együtt aug. 2-án ellennyilatkozatot tesz közzé. A választás után csaknem három év telik el, mire E. utolsó választott fejedelme elfoglalhatja székét (1707 ápr. 5.), ezt is csak egy pillanatra teszi; E.-t ugy sem vallhatta igazán a magáénak s mielőtt szerencsecsillaga lefutott volna az égről, a szerencsétlen országot a császári fegyverek rég visszaszorították előbbi korlátai közé. Nem is E., hanem Magyarország fölkelő rendei sürgették, követelték váltig az önálló fejedelemség helyreállítását, mint a magyar szabadság egyetlen biztosítékát. S mikor a nagyszombati alkudozásokon, e helyett a nádor E.-nek Magyarországgal való végleges egyesítését említi, ez a terv sem kelt visszhangot a bérceken tul, mert az uralkodóház ellene van. E.-nek nincs már akarata, nincs szabadsága, nincs története. S ami van is, mások csinálják. Nem is fejtjük sorra e hosszu, álomkórságban eltöltött század történeti eseményeit, melyekhez semmi magasabb nemzeti érdek nem füződik. Csupán néhány tényt emelünk ki a többiek közül, hogy azok világosságánál bepillanthassunk e korszak szomoru sötétségébe.
III. Károlynak (1711-40) trónfoglalása második évében hódol E. Az uj korszak első ténye, hogy 1712. ujra installálják a jezsuitákat; ezt követi 1715. a fehérvári püspökség és káptalan helyreállítása s 1726. a püspök helyfoglalása a kormányszék tanácsában. Mindezek pedig történtek az udvari rendeletek alapján. Ezzel egyidőben megindul az oláh lakosság beterelése a kat. egyház kebelébe. Az oláhságra a nagy fejedelmek vallási buzgósága is kiterjedt, de ők a protestantizmus felszabadító erejével a magyarsághoz akarták fölemelni a jobbágynép e százezreit. Öreg Rákóczi György, mikor könyvsajtót állított számukra s a bibliát lefordíttatta nyelvükre, szellemi felszabadítójukká lesz. Vetett, de nem arathatott. Az a föld, amelybe ő hasította az első barazdát, az abszolutizmus vetését növelte nagyra. Az oláh unió célja: az oláhság közelebb hozása az udvari politikához s eltávolítása a magyarságtól. Humanizmust hirdettek és sárkányfogakat vetettek. 1721. már a pápa is kanonizálta a fogarasi, első uniált oláh püspökséget, amely még Károly alatt 1738. megkapja a balázsfalvi uradalmat. Ez alatt történik, hogy az unitáriusokat 1716-tól fogva hátra szorítják, majd egészen kihagyják a közhivatalokból. Magyarországgal való régi szoros kapcsolatára alig emlékezteti egyéb a fejedelemséget a Részek ügyénél, amely éveken át szolgáltatott okot a huzavonára. A magyar országgyülések sürgették a Részek visszacsatolását, az erdélyiek váltig ellenezték. Végre III. Károly 1732. kibocsátott rendeletével, akképen intézte el a dolgot, hogy Mármaros, Arad csatoltassék Magyarországhoz, Közép-Szolnok, Kraszna és Kővár vidéke maradjon E.-é, Zaránd megye pedig osztassék meg kettejük közt. A jog és törvény hallgat, a hatalom beszél s szava száz esztendőre elnémítja a perlekedőket. A Részek ügye csak akkor bukkan fel ismét, mikor a magához tért nemzet már az unio gondolatával foglalkozik.
Mária Terézia (1740-80) trónfoglalása után, mikor a kegyes szivü királynét minden oldalról megtámadták, E. is részt vesz az örökösödési háboruban. De azt a lelkesedést, amelynek lángja Magyrországon oly magasra csapott, itt hiában keresnők. E. rendjei 1741. pénzen váltják meg a közfelkelést; 1744. felkötik ugyan a félszázad óta pihentetett kardot, de alig van alkalmuk rá, hogy rozsdájától megszabadítsák. Ugyanaz az országgyülés, amely a közfelkelést megajánlotta, becikkelyezei a pragmatica sanctiót, lemond a fejedelemválasztás jogáról és az aranybulla záradékáról s befogadja a gör. kat. egyházat az alkotmány sáncai közé. Az uniált oláhságot a törvény nem ismeri el külön nemzetnek, de midőn elrendeli, hogy ennek az egyháznak papjai ahhoz a nemzethez tatozzanak, amelynek területén hivatásuknak élnek, megnöveszti politikai aspirációikat, anélkül, hogy azok kielégítésére gondolna. A nem-egyesült oláhokkal hosszu ideig sem a törvény, sem a kormányhatalom nem törődik, pedig szemlátomást nő elszántságuk s a szomszéd fejedelemségektől is ápolt és élesztgetett elkeseredettségük. Velük szemben a hatalomnak csak egy szava van, az elnyomás és üldözés parancsa. Végre 1765. Mária Terézia a budai szerb püspökség alá adja őket s csak II. József rendel számukra 1784. külön főpásztort. Az 1744-iki országgyülésen kivül több nem is hagyott nyomot maga után, sőt 1760 óta egyáltalában nem tartottak országgyüléseket. Elvégzik az ország dolgát a katonai és polgári kormányzók (Buccow, Hadik, Odonel, Auersperg, Bruckenthal) meg a kormányszék mágnás urai parancsszóra. Az alkalmatlan magyar nyelv helyett a latint teszik hivatalos nyelvvé. Felállítják a katonai határőr-ezredeket, 1762. kiadott udvari rendelet alapján. Az oláh és szász ezredek felállítása könnyen megy, de a székelyek ellenszegülnek. Hiába hivatkoznak ősi szabadságaikra, azok divatjukat multák s felkelésüket vérbe fojtván (Mádéfalva, siculicidium, 1764 jan. 9.), meg kellett hajolniok amaz egyetlen akarat előtt, amely sorsukat intézte. Az egykor szabad E.-t ezentul katonai határőr-ezredek védelmezték nem a külső ellenségekkel szemben, amelyek nem fenyegették, hanem önmaga ellen, ha a sorsát intéző hatalommal szemben merne szállani. De miért is tette volna ezt, hiszen anyagi jólétéről, megnyugtatásáról, elaltatásáról bőven gondoskodott az udvari pátensek özöne. Midőn Mária Terézia 1768. a nagyfejedelemség fokára emelte, eme kegyességével azt is nyilvánította, hogy E. pacifikálása be van fejezve s a provinciává sülyedt ország méltó a kitüntetésre. És még sem történt ugy. A régi nagy idők emléke nem veszhetett ki a köztudatból. Az igaz, hogy csupán egy-két iró virrasztott mellettük (Bod Péter, Benkő József, l. o.) s az ő lelkesedésük csak a magánélet háztüze körül éreztette melegét; de ki állhatott jót érte, hogy ez az elrejtőzőtt hatalom nem tör-e nyilvánosságra, nem követeli-e elszedett jogait, nem érezteti-e hatalmát! Ha ma nem, talán holnap, talán emberöltők mulva; ha a maga erején nem, talán külső hatásra, külső segedelemmel. Mikor a század vége felé E. éjszakája a legsötétebb volt, köröskörül a határon már megjelentek első sugarai a hajnalnak, amely megváltást hirdetett Európa népeinek.
II. József (1780-90) már e hajnal derengő fényénél, de a sötétség önkényével siet egygyé gyurni nagy birodalma országait. Magyarországon nem hitta össze a rendeket, csupán királyi levél utján tudatta velük trónfoglalását; E.-ben összeül a szebeni országgyülés, hogy a hüséget letegye az uj nagyfejedelemnek s bizonyságot szolgáltasson a maga országos fontosságának szétfoszlásáról. Reformjait a nagy célokra törő császár itt is azzal a kiméletlen önkénynyel és türelmetlen sietséggel iparkodik megvalósítani, mint Magyarországon. 1782. egyesítette az erdélyi udvari kancelláriát a magyarral. A hazafiak a két ország egyesülésének megcsillámlását üdvözlik az önkényuralom e tettében; valóban egyesültek a szolgaság igájának közös viselésében. 1784. uj közigazgatással ajándékozza meg E.-t, eltörli a régi intézményeket s helyökbe előbb 10, majd 11 megyére osztja az országot kinevezett tisztviselőkkel. Ezt az ajándékot még ugyanabban az évben nyomon követi a német nyelvnek országosan hivatalos nyelvvé tétele; majd a népszámlálás elrendelése. E.-ben a jobbágyság helyzete nyomottabb, hangulata elkeseredettebb volt mint Magyarországon; a rendelet végrehajtása is nagyobb veszedelemmel járt, különösen az önkényuralomtól sokszorosan felbátorított s a kat. propagandától felizgatott oláh jobbágyság között. A kormányszék halasztásért könyörög, mert a parasztlázadások megujulásától és a fajharc kitörésétől retteg. De a könyörgésnél egyéb hatalma nem is volt a veszedelem elhárítására. Kitört a Hóra-világ (l. o.). Az oláh jobbágy-lakosság a népszámlálás elrendelésében felszabadításának szándékát látja; előlegezi a szabadságot s századokon át elfojtott keserüséggel tör földesurai ellen és igyekszik megvalósítani zavaros politikai álmait. Egy hónapnál tovább tombol az önmagát ámító és másoktól elámított nép szenvedélye, a polgári és katonai kormányzó (Bruckenthal, Preuss tábornok) egymással versenyezve, tétlenül nézik a vérengzést, mig a császár parancsa hirtelen el nem oltja a szerencsétlen zendülés lángját, amely rémesen világított be E. éjszakájába.
A mérték kezdett betelni s a zsarnokság elviselhetetlensége eszméletre kelti a bérceken innen és tul a magyarságot. Az 1790 dec. 12. egybehivott erdélyi rendek is megemberelik magukat. Nem érik be József császár ujításainak eltörlésével és az I. Leopold királyi levelének megerősítésével. Ennek egyes pontjairól külön törvénycikkelyeket alkotnak, hogy életre keltsék és biztosítsák alkotmányadta jogaikat. Sőt érezve magukra maradásukat és gyengeségüket, a magyar országgyüléssel egyezően sürgették az uniót az anyaországgal. Csak sürgették, meg nem valósíthatták. De az eszme kipattant s le nem tünt a szemhatárról. El-elhomályosodott e vezérlő csillag fénye s fellegek takarták olykor, de előbukkant mindannyiszor, ha a veszedelem nőtt és segítségre volt szükség. E. ébredése lassu volt és sokáig tartott, de a törvényes egyesülés hiján az ideális kapcsolat meg volt immár közte és Magyarország közt s amit a maga erején nem mert vagy nem birt, megcselekedte az anyaország segítségével, ennek ösztönzésére és kényszerítésére. Az uniót nem a fegyverek hatalma, hanem a kor eszméinek és a felbuzdult nemzeti érzésnek ereje valósította meg. Megvalósult, mikor a természeti és politikai szükségesség meghódítá a sziveket és elméket. E hódító munkában a nemzeti irodalom teljesített megbecsülhetetlen szolgálatokat. Csakhogy ez a munka, ezer akadálylyal küzdvén, lassan haladt; félszázadba telt, mig az örvendező nemzet gyümölcsét szedhette.
A nemzeti szellem eleinte igen szerényen jelentkezik és alázatosan kopogtat a közvélemény ajtaján. A Leopold-féle diploma kibocsátásának századik évfordulóján, az említett 1790-iki országgyülés alatt Aranka György (l. o.) megkezdte izgatását, egy «nyelvmivelő társaság» felállítása végett s fáradozását siker kisérte. Az országgyülés törvényt alkotott a társaság megalapításáról; a társaság meg is alakult s a jóváhagyás reményében 1793. Marosvásárhelytt meg is kezdte müködését, de a jóváhagyás elmaradván, 1810. feloszlott. A hatalom nem nézte jó szemmel a mozgalmat s ridegen elzárkózott tőle, de a közönség fogékonysága meg volt nyerve s az elhintett magról uj meg uj hajtás bujt elő a fogékony földből. Nemsokára a «nyelvmivelő társaság» után alakult meg a «kéziratok társasága», majd a «szinjátékügyet pártoló egyesület», mely állandó szintársulatot tartott fönn s már 1795. kétszáznál több szindarabbal rendelkezett. Ez az erdélyi mozgalom a nemzeti nyelv művelése és a nemzeti szellem ápolása végett egy időre esik a magyarországi hasonló mozgalommal. Egy tőről fakadt mind a kettő s egymás támogatásából merítették erejöket. A nemzeti irodalom kettészakadt, elvált ágai ismét találkoztak s ettől fogva egy mederben egyesítették mind hatalmasabban felduzzadó áradásukat. Igy előzte meg az irodalmi unió a politikait.
II. Lipót (1790-92) rövid uralkodása után I. Ferenc (1792-1835) alatt E. politikai ébredését, közszellemének föllendülését sok körülmény akadályozta: tökéletes elszigeteltsége, a sorsát intéző hatalom bénító nyomása, a kiváltságaik közé zárkózó rendek szükkeblüsége, a társadalom legmagasabb rétegeinek szervilizmusa, legalsó rétegének elhagyatottsága. A köznemesség és a polgárság lett volna hivatva az uttörés munkájára; de amaz sokáig nem birt kibontakozni az arisztokrácia hálóiból, emet mindvégig fogva tartotta féltékenysége és kiváltságaiba temetkezett szükkeblüsége. A francia forradalom és ennek nyomában járó európai nagy háboruk hatásától E. közélete egészen érintetlenül maradt. Süketség és zsibbadtság vett rajta erőt. Nem érdekli ami a határokon tul történik. Alig hat rá a szabadelvü Magyarország ébredése s nem ragadja magával a reformmozgalom, melynek zászlaját Széchenyi István gróf lobogtatja magasan. Csak egyesek lelkét hevíti az uj tüz; a rendek nagy többsége - mint nálunk az udvar árnyékát kereső főrendeké - mozdulatlan, ha nem ellenséges érzelmü. Ama kevesek egyike, kinek tekintete nem a multon, hanem a jövő Magyarország képén révedez, a fiatal Wesselényi Miklós br. (l. o.). Ő emelkedik legmagasabbra. Mint egy óriás, áthág a bércek választófalán s lábát Magyarország és E. földjén veti meg. Élő megtestesülése a két ország politikai uniójának s mind a magyar, mind az erdélyi országgyüléseken ostromolja a rendi elzárkózottságot, döngeti a hatalom kapuit s küzd eszméi diadaláért. Magyarországon több sikerrel és nagyobb népszerüséggel, mint E.-ben. Amott a megyék többségétől vezetett közvélemény és a rendek táblája országgyülésről országgyülésre fokozódó erővel és határozottsággal követeli a liberális reformokat s a modern Magyarország megalkotását; emitt az országgyülés egyetlen táblája - bár más elemekből van összealkotva - a magyarországi főrendek szellemének bélyegét hordja magán s az ellenzék nem bir érvényesülni. A harmincas és negyvenes években tartott erdélyi országgyülések (1835, 1837, 1841, 1846) munkássága egészen meddő volt; a rendek visszautasítottak minden ujítást. Az urbéri reform a rendi szükkeblüségen, a magyar nyelv államivá tétele a szászok nemzeti féltékenységén, a Részek Magyarországhoz kapcsolása és az unió eszméje mindannyiok elzárkózottságán hajótörést szenvedett. A lelkes Kemény Dénes br. (l. o.) s a tőle vezetett ellenzék több tagja az 1846. országgyülésen leteszi mandátumát s elkeseredetten távozik a sikertelen küzdelem szinhelyéről. Napnál világosabb, hogy az erdélyi törvényhozás a maga erején nem birja megoldani azokat a nagy feladatokat, amelyeket a magyarországi reformpárt állhatatos, magasztos küzdelme ekkor már oly közel juttatott végleges diadalukhoz. Magyarország segítségére siet E.-nek, visszafizeti ennek ama drága szolgálatokat, amelyeket az ő szabadságának védelmében egykor teljesített, részesévé teszi diadalának s mikor 1848. törvénybe foglalja az uniót (VII. t.-c.), teljes mértékben kiterjeszti rá a kivivott szabadságot.
Az 1847. pozsonyi országgyülés elé az erdélyi magyarság is nagy várakozással és izgatott reménykedéssel tekintett. Az 1848. márc. események hire, a magyar minisztérium megalakulása, az unió törvénybe igtatása örömet, lelkesedést kelt mindenfelé, ahol a közvélemény önkénytesen megnyilatkozhatott. Még a szász városok egy része és az oláhok áprilisban tartott első balázsfalvi gyülése is tüntetett az anyaországgal való egyesülés mellett s ugy üdvözölte azt, mint az önkényuralomtól való megmenekedésének és felszabadulásának kezességét. A magyar és székely megyék sürgetik az országgyülés egybehivását, de az udvari kancellária nem hallja meg szavukat. Végre Teleki József gróf (l. o.) kormányzó - miután Bécsbe intézett fölterjesztésére választ nem kapott - a kir. jóváhagyás reményében a maga felelősségére küldte szét a meghivókat a május 29-én Kolozsvárott megnyitandó országgyülésre.
A bécsi kormány E.-t másfél századon át az udvari politika fellegvárának tekintette s ime a százados erőfeszítés, melyet rápazarolt, kárba veszett; a biztosnak vélt fellegvár sziklafalán a magyar nemzeti szinü zászló lobogott. De az átadás még nem történt meg. Hogy ezt megakadályozza, az udvari párt (feje Jósika Samu báró kancellár, l. o.) minden eszközt megragad. Az országgyülés egybesereglését meg nem akadályozhatta erőszak nélkül; megkezdte tehát az izgatást országszerte az unió ellen, hogy az igy teremtett hangulat terrorizmusával uralkodhassék az országgyülésen. Főkép a szászok és románok nemzeti féltékenységének és a fajgyülöletnek felingerlését használta fel fegyverül. A szász tulzók egyebek közt Szebenben tüntetnek leghangosabban az unió ellen (máj.3.). Lemény János (l. o.) fogarasi gör. kat. püspök hive marad ugyan az uniónak, de Saguna András (l. o.) a gör. keletiek püspöke, az udvarral szövetkezve és Rajasich szerb patriarkával egyetértve, tiltkozik s kész hadat izenni a magyarságnak. Igy jön létre a második balázsfalvi gyülés (máj. 15.) tizezernél több ember részvételével és a katonaságnak inkább bátorító, mint fékező kirendelése mellett. Követelik, hogy az oláhság mint román nemzet a másik három mellett mint negyedik nemzet ismertessék el s mint ilyen évenként országgyüléseket tarthasson; a gör. kat. és keleti egyházak egyesíttessenek s papjaikat az állam fizesse; a jobbágyság a földesurak kártalanítása nélkül tétessék szabaddá és földjének tulajdonosává. Ebben az értelemben feliratot készítenek s ezzel küldöttséget indítanak az uralkodóhoz. Velük egyetértésben járnak el az udvar pórázán vezetett szász túlzók, akik régi kiváltságaik fentartását és E.-nek a birodalomhoz csatolását kérték a «császártól».
Végre megnyilt a Kolozsvárra hirdetett országgyülés s ennek második ülésén, a többi kérdések hátratételével az uniót vették tárgyalás alá (máj.30.) Maga Wesselényi Miklós br. tette meg az indítványt: «Nekünk az unió kell az 1848. VII. t.-c. szerint!» Erre « Unió!» kiáltás reszkettette meg a terem falait. Wesselényi ezzel végezte beszédét: «Még egyszer csak azt kivánom, hogy örökre éljen az unió!» Kemény Domokos br. nem a csatlakozást, hanem a Magyarországgal való összeolvadást óhajtotta. A szász követek minynyájan felállással csatlakoztak szónokuknak, Roth Ágoston, brassói követnek ama kijelentéséhez, hogy a «pragmatika szankció fentartásával» pártolja az uniót. Végre Lemény János, fogarasi püspök, nemzeti lobogóval az utcára ment s beszédet tartva a sok ezernyi sokaságnak, megáldotta az uniót. A rendek késedelem nélkül megalkották az unióról szóló törvényjavaslatot, amelyet már jun. 10-én törvénynyé avatott a király szentesítése.
Mire Batthány gr. miniszterelnök és az erdélyi országgyülés küldöttsége a szentesített törvénynyel oda hagyták Innsbruckot, megérkeztek a balázsfalvi népgyülés, valamint az elégedetlen szász tulzók küldöttei is. V. Ferdinánd kegyesen fogadta, de üres kézzel bocsátotta el őket. A Bécsbe visszatért román küldöttség jun. 18. még egy kérvényt intézett a királyhoz, melyben az uniót égbekiáltó igazságtalanságnak jelentette ki. mely a román nemzet részvétele nélkül lett törvénynyé; ujabb országgyülés egybehivásáért esedezett, amelyen E. nemzetei a népszám arányai szerint legyenek képviselve s ez a gyülés határozzon E. jövőjéről. A király jun. 23-án adott válaszában türelemre, a korona iránt hűségre, polgártársaik irányában békességre inti őket. De a király jó tanácsának nem volt sok foganatja. A román küldöttség magába fojtott keserüséggel tért haza s a román nép egy ideig habozva állt azon a keskeny ösvényen, amely a törvényességet a zendüléstől elválasztja. Ezalatt a magyar miniszterium átvette E. kormányát s arra az időre, mig az egyesülés részleteit törvény szabályozná, teljes hatalmu biztosává Vay Miklós br. (l. o.) koronaőrt nevezte ki. Az 1848 jul. 15. Pestre hirdetett első képviseleti országgyülésen megjelennek az erdélyi képviselők is. Ezzel az unió igéje testet öltött. Ott voltak a szász képviselők, maga Saguna püspök is, de mikor a szakadás a nemzet és az udvar között megtörtént, szeptember elején odahagyják az országgyülést s a szászok és románok utjai elváltak a magyar nemzetétől. A bécsi kormány a katonai határőrvidéket s E.-t szemelte ki amaz archimedesi pontnak, amelyre támaszkodva, az alkotmányosságot sarkaiból kiforgatni készült. Nemsokára összeült a harmadik balázsfalvi gyülés (szept. 16.), melyen már nemcsak a bécsi titkos utasítások, hanem az orosz izgatások is éreztetik hatásukat. Felmerül Dáko-Románia álomképe; az oláhság szervezkedéshez lát, ideiglenes kormányt alakít a maga kebelében és fegyverkezik. A katonai hatóságok (Puchner, Urbán) bátorítására és támogatásával megkezdődnek az erőszakoskodások, a fajgyülölet első kitörése. A magyarság védekezni kénytelen. A székelyek agyagfalvi gyülése (okt.16.) Mikó Imre gr. (l. o.) vezetése alatt békejobbot nyujt, a másik két nemzetet testvérének vallja, de a királytól szentesített törvények tisztelete mellett. Elrendeli a táborbaszállást, de nem ellenséges indulattal, hanem a jog és törvény elszánt védelmére. Az uniónak meg kellett állania a tüzpróbát és vérkeresztséget. Kitört a szabadságharc. De ez a küzdelem, melyben a jog az erőszakkal, a törvény az önkénynyel, a szabadság a zsarnoksággal állott szemben, az egész magyar nemzet küzdelme volt. Dicsősége az egész nemzetet fölemelte, gyásza az egész nemzetet sujtotta le. (L. Szabadságharc, Magyarország.)
Befejezés.
E. történetének határmesgyéjéhez jutottunk. Csak egy-két ténynek megemlítésére van még szükségünk elbeszélésünk kiegészítése végett. Még a szabadságharc alatt történt, hogy az 1849. márc. 4-iki birodalmi alkotmány teljesen elszakította Magyarországtól és az osztrák korona-tartományok közé sorozta E.-t. A szabadságharc katasztrófája után is megtartotta ezt a helyét s régi alkotmányától megfosztva, tiz éven át a birodalmi kormány önkényének volt kiszolgáltatva. Ez a kormányzás nyelvében, szellemében, törekvéseiben német volt; az anyagi téren és a magánjogi viszonyok rendezésében sok üdvöset is alkotott, de azért a jövőért, melynek utjait egyengette, áldozatul követelte a multat legbecsesebb emlékeivel együtt. A szászok lettek az uj éra vezérlő elemévé E.-ben. A románság is felejti csalódását, megbékül a helyzettel, erőt gyüjt s tovább szövögeti álmait. Mind a kettőt megvigasztalja az önkényuralom diadala a magyarság felett, amely érzi és némán türi, hogy a hatalom minden fegyvere ellene van szegezve. Egyedül ő vallja, hogy a jövő a multon nyugszik, hiven őrzi a törvények szent kapcsát, mely a kettőt összeköti, s Magyarországtól várja szabadulását. Ennek ébredése az övé is. Az 1860 okt. 20. kibocsátott császári levél visszaadja E. alkotmányát, de csak azért, hogy a roskadozó birodalomnak segítségére legyen. Nem volt ereje ellentállni s 1863. elküldte követeit az uj alaptörvényekkel szervezett birodalmi tanácsba. Az udvarral tartó arisztokrácia és a szászság tüntettek a maguk hűségével. A magyar közvélemény nem kisérte utjokban a birodalmi székvárosba. Hiába volt ez a kisérlet is, az önkényuralomnak össze kellett omolnia. S összeomlott ama gyengeségénél fogva, amely benn emésztette és a külső erőszak csapásai alatt, amelyek rázudultak. A magyar országgyüléssel egy időben, 1865. összehivott kolozsvári országgyülésen másfél évtized némasága után ismét megnyilatkozhatott a magyar közvélemény s első követelése volt az unió helyreállítása. Az utolsó erdélyi országgyülés egyetlen vivmánya az 1867 febr. 17. kibocsátott fejedelmi rendelet , amely a Magyarországgal való törvényes egyesülést megerősíti. Ezzel maga állít határoszlopot történetének . Az elv elismerése és proklamálása után következett annak végrehajtása s a magyar országgyülés törvényt alkot (1868. 43. t.-c.), amely az uniót megerősíti és annak keresztülvitelét részletesen szabályozza.
E. története véget ért. Beszélhettünk E. történetéről a középkorban, mert a középkori állam kiváltságokon épült fel, s az egyéni, testületi és területi immunitások a korona területén belül a részeknek is bizonyos önállóságot, autonom életet engedtek. Beszélhettünk E. történetéről a fejedelmek alatt. De ez a fejedelemség nem természetesen fejlődött a magyar állam organizmusából; idegen hatalom teremtette és tartotta fenn azt. Bölcsőjét a török hódoltság ringatta, életét a török járom összeomlása oltotta ki. Csak neve maradt meg, árnyékká vált. A középkori államrendszer eltörlése után, a jogegyenlőség és népfenség elvének proklamálásával a modern Magyarországot nem lehetett máskép felépíteni, mint az államegység és nemzetegység alapján. Emberi intézményekkel megvalósítani azt, amit a geográfiai tényezők utmutatása szerint a természet rendje megkövetel: E. unióját Magyarországgal a szivekbe is beoltani: ez a jövő feladata.
