Felvonás
Felvonás (eszt.), a dráma (l.o.) egy része, az egyfelvonásosokban néha maga is egész dráma. Minden F.-nak megvan a maga jellege aszerint, mily távolságban van a dráma végétől. Az első F. nyugalmas, második izgatott, a harmadik indulatos, szenvedélyes, a negyedikben remény és félelem váltakoznak, az ötödik a tragédiában gyászos, a vigjátékban fölötte derült, mert minden félreértés feloldódik, minden akadály megszünik, a könnyelmü könnyen megbünhődik, a törekvők boldogulnak. A F. fiziológiája nincsen még megirva. Csak általában mondjuk, hogy az egyes F. éppugy megkivánja a szerves felépítést, azaz egy csucspont felé kidomborodást, mint az egész darab. Minden F.-ban megkivántatik egy főjelenet, mely jól legyen előkészítve és villámcsapáskép hasson. Ebben a főjelenetben vagy a jellemek zörrenjenek össze, vagy a szivek nyilatkozzanak, v. a titok leplei hulljanak le, vagy egy érdekes személy mutassa be magát, v. a cselekvés főszálai köttessenek össze. Eme főjelenet után legfontosabb a F. bevégzése, a véghatás, melynek erősnek, meglepőnek és kiváncsiságot gerjesztőnek kell lenni. Legkönnyebbnek látszik az első F. megcsinálása, legnehezebbnek az utolsóé. Az utolsóban a költők rendszerint nem tudják jól megoldani az erősen megkötött csomót, vagy nem tudnak ujat mondani, vagy ha ujat mondanak, kimerítik a hallgató türelmét. Legjobb szabály, hogy a vég F. minél kurtább legyen, ámbár a régiek éppen a vég F.-t huzták mindenféle melodramatikus eszközzel és a modern virtuózok a haláljelenetből egész fölvonást szeretnek csinálni. Fontosabb a F.-nak fő-, mint a végjelenete. A főjelenetben a cselekménynek plasztice kell kidomborodnia, a költő akkor ne szép dikcióval, általános szentenciákkal vagy elbeszéléssel hasson, hanem magukat a személyeket hozza indulatba és cselekvésbe és beszéltesse és cselekedtesse őket ugy, mint azt a természet előirja. A végjelenetek inkább technikai ügyességet, leleményességet kivánnak és itt egy tapasztalt szini rendező nagy segítségére lehet a poétának.
