Ág
Ág a növénytanban, szélesebb értelemben véve minden új tag, mely egy más hasonló rendesen nagyobb, de vele alaktanilag (morfologiailag) egyenlő tagon keletkezett. Így szokás mondani: ága van a gyökérnek, a szárnak, levélnek (négyágú lóhere, Helleborus levele), a szőrnek, a tövisnek (a lepényfán), a kacskaringónak (szőllő), a virágzatnak, a hímeknek (gyertyánfa), a sejteknek és edényeknek. Szorosabb értelemben véve a növény főtengelyének (a szárat meg a gyökeret összekötő egyenes) vannak ágai. A gyökér meg a szár (törzs) t. i. ritkábban marad ágatlan (tulipán szára, pálmák törzse), gyakrabban maga-magához (+ -) hasonló, magával alaktanilag egyenlő értékü egyenlő módon viselkedő (csak rendesen kisebb) képleteket hoz létre, amelyeknek gally, ág, ágacska, hajtás, vessző stb. a neve. Ezek még többször ismételve hozhatnak létre magokhoz hasonló új tagokat (l. Elágazás); s az ágak és levelek között ez az egyik főkülönbség, mert a kész levél maga-magát reprodukálni, vagyis levél levelet alkotni nem képes. A fák elágazása tehát, analogiailag tekintve, a korálltővel v. az állatgyarmatokkal hasonlítható össze. Az ágak és gallyak összege a másod, harmad stb. rangu melléktengelyeket alkotja. A magyar nép a fáknak legnagyobb, tehát elsőbb rangu melléktengelyeit gallyaknak (ramus rami primarii, Ast) nevezi; gallyra kötik a hintát, gallyba kapaszkodik a fára mászó; gallya csak a fáknak van; a füveknek, cserjéknek és kóróknak nincs. A hatalmas vén fák gallya gyakran akkora lehet mint egy középszerü, önálló fa. A vékonyabb melléktengely az ág (rami secundarii. Zweig) s ennek ujabb ismétlődése az ágacska (ramulus, ramuli). Ága v. ágacskája akármely növénynek, fűnek-fának, tehát olyannak is lehet, amelynek gallya nincs. Azt a szögletet, melyet a gally a törzszsel vagy az ág a galylyal, az ágacska az ággal együtt alkot, gally-, ill. ágzugnak (latinul ala, axilla) hívják. Az ág, akárminő rangú, mindig a rügyből keletkezik, ez a rügy pedig mindenkor a levél tövében nyugszik. Az idei ág (hajtás) alatt tehát legtöbbször látni a levelet is, mely a régibb ágak alól lehullott.
Az ágak v. oldalágak keletkezésének helyét a levelek szokták meghatározni. Eleinte, a fejlődés legelején, ág és levél között alakbeli különbség nincs. Mind a kettő a fiatal szár oldalán apró szövetdomocskák (ágdudor, levéldudor) képében jelentkezik (l. az e alatt az ábrán); mind a kettő külsarjas (exogen, az elsőd kéregből, l. o.) és csúcsnak-tartó sorrendben támad a szár tenyészőkúpja alatt, s ilyenkor az ág és levél szövetdombocskája között egyéb különbség nincs, mint, hogy az ágdudor (kn) valamivel fiatalabb, vagyis mindig levelek, a levél dudorodása az első, s előbb két levél dudorodásának kell már csak ezután fakad az elsőbbik dudor tövében az első ág dudorodása. A legfiatalabb levéldudor felett tehát soha sincs még ágdudor, vagyis a legfiatalabb(utolsó) dudorodás legfeljebb az utolsó előtt levő levél tövében lehetséges. A kis ágdudorból azután rügy lesz, az alatta levő fiatal levéldudor pedig a levél későbbi alakjának megfelelően, laposan fejlődik. Az ágak és levelek eme sorrendjének következtében az ágak, ha kifejlődésükben baj nem érte őket, a levelek helyzetének törvényét követik (l. Elágazás és Levélállás). A levéltelen és rügyetlen gyökér ágai belső eredetüek (endogen, l. o. és Gyökér a.). Végre, mivel az ág, mint a korálltő, maga-magát reprodukálni vagyis ujabb meg ujabb ágakat hajtani képes, az anyatörzsről levágatván, mesterséges szaporításra felhasználható. (tűzvessző, oleander, l. Ojtás, Szaporítás).
A rügy hosszmetszete; b a felsöbbek a legfiatalabbak;e a tenyésző csúcs, mely körül a levelek fejlődnek, kn az uj rügy fejlődésének megindulása; pl, n,. a szár belseje (csima); l a bör;.r a kéreg; f az edénnyaláb; m a bél.
