A FELSŐ RENDEK
A FELSŐ RENDEK
Negyedszázad leforgása alatt, 1660–1687 között az országgyűlésre meghívottak száma megnégyszereződik, de ez a népes csoport nem esik feltétlenül egybe az uralkodó osztálynak a hatalmat ténylegesen gyakorló rétegeivel. Igaz, hogy az országos politika e fórumára Erdély összlakosságának így is elenyésző hányada, a nemeslevéllel rendelkezőknek is nagyon kis csoportja kapott belépőt a család előkelősége, a vagyon, a hivatal, a három nációbeli rendi tisztségek vagy egyházi méltóság jogán. De az országgyűléseken forgó vármegyei alispánok, a szász universitas képviselői, a magyar és székely törvényhatóságok főtisztjei inkább külsődleges reprezentálói, mint tényleges irányítói voltak Apafi fejedelemsége idején a politikai hatalomnak. Az országgyűlésekre hivatalos evangélikus és református püspök, bár társadalmi befolyásuk hatalmas, távolról sem olyan súlyos politikai tényező, mint Magyarországon a katolikus egyházi rend. Országgyűlésre a román püspök is kap meghívót, de nincs tudomásunk róla, hogy felszólalt volna az országos ügyeket tárgyaló gyülekezetben.
A tényleges politikai hatalom az uralkodó osztály szűkebb, de rendkívül különböző elemekből összetevődött csoportjának kezében nyugodott. A régi főrangú réteget 1657–1660 válsága alaposan megrendítette. Nincs család, ahonnan ne szedett volna vámot a lengyel hadjárat, a tatár rabság, s amelyet ne ziláltak volna össze a hatalmi válság harcai. Soraik újrarendeződésében pedig már az államiságát átmentett Erdély gazdasági konszolidációjának és módosult nemzetközi helyzetének hatása érvényesül.
Önmagában a család régisége és előkelősége már nem elég, hogy valaki helyet kapjon a kormányzás fórumain. A nagy múltú Bethlen nemzetség bethleni ágának sarja, a 48 éves Bethlen János kancellár gyors döntéssel állt Apafi mellé 1661-ben, de kulcsfontosságú helyét különleges jogi és filozófiai képzettségével, Nyugat-Európa tájékoztatására alkalmas műveltségével, történetírói tehetségével és azzal tudta megtartani, hogy bőven hitelezett az államkincstárnak. Első feleségével, a kolozsvári polgárlány Váradi Borbálával kapott gazdag hozomány, s a második felesége, Fekete Klára görög kereskedőkkel folytatott csendes üzleti vállalkozásai nagyban megkönnyítették, 844hogy átvészelje a hatalmi válság anyagi veszteségeit. Elsőszülött fia, Miklós a kalmár nagyapa gazdasági tehetsége mellé apjától örökölt intellektusát már nyugati egyetemeken pallérozhatta, ifjú ember még, amikor nyelvtudását, íráskészségét már igénybe veszik, s később is, mint Erdély egyik leggazdagabb embere, politikai sikereit és idők fordultával kudarcait tanultságának köszönhette. Bánffy Dénes, Kolozs és Doboka vármegyék főispánja sem pusztán a család politikai hagyományai miatt nyerhette el a fejedelemség első tanácsosi pozícióját, hanem, mert az országos politikában határozott elképzelések vezették, a királyságbeli politikusokhoz jól kiépített kapcsolatok fűzték, birtokai zömmel a nyugati határszéleken feküdtek, nem fukarkodott a kölcsönökkel, és felesége, Bornemissza Kata révén sógora volt a fejedelemnek. Hogy 1660 után mennyire új lappal kellett indulni, azt talán Béldi Pál példája bizonyítja legbeszédesebben. A székelyek főgenerálisának fia még II. Rákóczi Györggyel együtt nevelkedett a gyulafehérvári „schola aulicá”-ban, négy évet tétlenkedett a tatár rabságban, mert sajnálta drága kölcsönökre herdálni a vagyont, és inkább kivárta, amíg a 30 ezer tallér váltságdíj lassan összegyűlt. 1661 nyarán került haza, de idővesztesége visszahozhatatlan: hiába, hogy Kemény János után Erdély legtekintélyesebb főura, hogy nagy múltbeli érdemekkel rendelkezik, a fejedelemségről, a főbb hatalmi pozíciókról, mindenről lekésett. Ugyanakkor bámulatos gyorsasággal kerülnek az udvari arisztokrácia alakuló csoportjába az ismeretlenségből előretörők. Leglátványosabb pályát a fejedelemmel valószínűleg egyidős Teleki Mihály fut be. Apja még szerény lehetőségek között élt, porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya Váradon. Hazulról sem nagy nevet, sem vagyont nem kapott; amit pedig II. Rákóczi György alatt szerzett az ifjú Teleki Mihály, azt 1657–1660-ban elvesztette. Különleges politikusi tehetségével tört utat magának az állam élére, hivatali feladatköreivel növekedtek birtokai is a kulcsfontosságú kővári kapitányságtól a fejedelmi központot övező birtokokig. Székely László, a fejedelem postamestere és tanácsosa lényegében hasonló ívű pályát futott be. Apja tiszttartó volt, ő maga román nemesember lányát vette feleségül, de nemcsak a kolozsvári főkapitányságban követte Bánffy Dénest, hanem grófi méltóságot nyert fia az előkelő előd unokáját veszi feleségül, s ily módon a Bethlen családdal is szoros rokonságba kerül. A Sárpataki család generációs váltással még nagyobb társadalmi távolságokat ível át: az apa, Sárpataki Márton jobbágyivadékból lett Apafi ítélőmestere és tanácsosa, a fiú majd grófi címmel, küküllői főispáni tisztséggel és Keresztesre változtatott névvel simul bele a főrendi rétegbe. Az ország alsóbb hivatalaiban vagy a diplomáciai pályán ugyancsak sok az új név. Van rá most is példa, hogy katonai érdemek nyitnak utat az ismeretlenségből országos hírre.
Az udvari arisztokrácia és a hivatali nemesség határozott körvonalakat öltő rétege vallásilag sem egészen egységes. Unitáriusok közül most is tértek át 845reformátusra, de katolikusok előtt sem maradt zárva a felemelkedés útja. A katolikus Haller család tagjai, János és Pál Apafi fejedelemségében tanácsosok. Apor István, a kézdivásárhelyi királybíró korán árvaságra jutott fia nemcsak katolikus, hanem szegény, mégis a törcsvári harmincadosság és különböző nagyságú gazdasági tranzakciók segítségével az ország első főurai közé emelkedik. Apafi fejedelemségének három évtizede alatt a reformátusok élvezik az állam osztatlan támogatását, de a más egyházhoz tartozás a gazdasági előnyszerzésben semmiképpen nem akadály, a vagyon pedig kulcs a magasabb társadalmi körökhöz.
A nemesi társadalom bizonyos mértékig nyitott. Gyermekeiknek a maguk köreiből igyekeznek házastársat választani, de már nem egy példa van rá, hogy azonos felekezet, hasonló vagyonosság és a család tekintélyes voltának követelményeiből hol az egyik, hol a másik hiányzik, és a szerelem, a „szívbéli hajlandóság” hidalja át a különbségeket. Őrzik a régi normákat, de Tofeus püspök már észleli a változás jeleit is. A társadalmi méretekben kibontakozó változást majd Apor Péter írja le. Igaz, hogy Kapi Erzsébet házassága még általános felháborodást keltő eset volt: Jáborczky Ádám, a Felső-Magyarországról beszármazott szabólegény ugyan írásai után ítélve művelt ember, de nemeslevele nem volt rendben, mégis elnyerte a nagy tekintélyű Kapi család leányának kezét és vagyonát. Kapi Erzsébet nehezen tudta megtartani örökségét, és férjét végül máig homályos körülmények között meggyilkolták.
A főúri réteg markánsabb egyéniségei között nincs egyetlen sem, akit ne lehetne hatalmaskodás vagy a törvények ravasz kijátszása miatt elmarasztalni. Kíméletlen birtokszerzők, a maguk hasznáért merészen kockáztató vállalkozók, és szigorú hitelezők. Ingóságaik között nemcsak a mesés ékszereket, hanem az utolsó lepedőt és szakadt ködmönt is gondosan számon tartják, keményen behajtják legkisebb követeléseiket is. Nemcsak az államkölcsönök vagy a rabváltságdíjra adott rokoni hitelek ellenszolgáltatásait seprik be rendre pontosan, hanem a valóban bőkezűen mért egyházi alapítványok közvetett hasznáról se feledkeznek meg soha. Növekvő jólétről beszélnek a kastélyok üvegablakai, kényelemről a kívül fűtős kályhákkal ellátott kastélyszobák, luxusról az angol órák, holland kárpitok, török szőnyegek, vadászfegyverek és gyémántgombos, ezüstcsatos menték, nyílt elmékről a szegényebb udvarházakban is gyarapodó könyvestékák. Mégis, elég a legkisebb részbirtok vagy néhány jobbágy, hogy évekig pereskedjenek. Apor István, 1696-ban Erdély kincstartója, fegyveres hajdúkkal támad Kapi Erzsébetre Vincért; Aportól és társaitól viszont Bethlen Miklós foglalja el ugyanígy a tordai nagymalmot. Bár a hatalmaskodások és törvénytelenségek majd csak 1687 után öltenek országos méreteket, s abban többek között e társadalmi réteg mentalitásának is része van, hogy a császári berendezkedés éveiben elszabadulhat a pokol. Ugyanakkor még a kapzsiságáról híres Béldi Pál leveleiben is rálapozhatunk az e főurak körében általánosan hangoztatott kívánságra: „az 846közjó, hazája, nemzete, vallása szolgálatja”* legyen az egyéni érdeknél az előbbre való. Bethlen János, Teleki Mihály egybehangzóan állapítják meg ugyanazt, amit Apafi is unos-untalan hangoztat: a haza legfőbb baja a főuraknak maguk között való egyenetlensége s az általános és kicsinyes önzés. Bethlen Miklós, mikor majd bécsi fogságában az erdélyi állam „bevégeztetett”-ségéhez vezető útra visszatekint, a szomorú leltárba nagy súllyal és önkritikus kíméletlenséggel írja be a komor bibliai szavakat: „Megveréd azért ezt a hazát a fejétől fogva a sarkáig, talpáig boldogtalan tanácstalansággal… egymást tömlöcöző, notázó, ölő, üldöző, kergető, pusztító, vesztegető, emésztő sok tyrannussal … megevők ezt a népet, mint a kenyeret, és megemésztők.”* Nemzetközi toposzt fordít le itt Bethlen erdélyi nyelvre. Hiszen a kiváltságos rendek gátlástalan vagyongyűjtése, kíméletlen anyagiassága sem helyi sajátosság. Kíséri, mint az árnyék, Európában mindenütt a feudális társadalom belső átrendeződését, azt a folyamatot, ahogyan a nemesi rend elkülönül a vidéki földbirtokosok, udvari arisztokraták, hivatali nemesek, vállalkozók csoportjaira.
Béldi Pál levele Teleki Mihályhoz, 1671. augusztus 8. Közli: DEÁK F., Béldi Pál. 71.
Bethlen Miklós, Mindennapi reggeli imádságom a közönséges keresztény anyaszentegyházért, nemzetemért, hazámért, pogányok és mindenkiért (Bethlen önéletírása II. 206–209).
