APAFI FEJEDELEM ÉS ZRÍNYI MOZGALMA
APAFI FEJEDELEM ÉS ZRÍNYI MOZGALMA
A fiatal Apafit az előkelő család ebesfalvi udvarházából fegyveres parancs szólította a fejedelmi székbe. Hajlamai szerint inkább elmélkedésre, mintsem uralkodásra termett. Fiatal, művelt politikusként ugyan már ott van a Kemény János kondícióit megfogalmazók között, mégis inkább a filozófia és a mechanika érdekelte. Órákban és olvasmányokban lelte örömét. Megválasztása pillanatában társadalmi bázissal alig rendelkezett. A rendek töredéke is csak a török szablyákat érezve feje fölött hajlott meg előtte. A főbbek elhúzódtak tőle, a székelyek fegyverkeztek ellene, a szászok óvatosan vártak. Országát – a több ezer török vitéz és császári katona megszállta kulcspozíciók között megmaradt – kis területszigetek alkották. Hatalmának kiépítését a Habsburg és a török császár, ellenfejedelmek és fejedelemjelöltek akadályozták.
Páratlanul nehéz helyzetben kereste Apafi óvatosan és „tapogatva járva” az önálló politika keskeny ösvényét. Két realitásból indult ki. Az egyik: Erdély államiságát az elhúzódó uralmi válság olyannyira kikezdte, hogy az ország is szinte tehetetlenül fekszik az egymással versengő Habsburg és török hatalom lábai előtt. A másik: „Erdélynek megmaradása vagy elvesztése” … a Magyar Királyság „megmaradásával egyben köttetett”.* Helyzetét nem szépítette, tudatában volt, hogy Erdélyországnak csak egy része van kezénél, de „a két hatalmas nemzet között … fennforgó állapotát”* igyekezett az ország javára kihasználni. Nem lehettek illúziói. Két hónap híján négy évet töltött vasra verve a tatár kán rabságában, és szeme előtt játszódott le a császári és a nádori ígéretekre túlzottan építő Kemény János tragédiája. Apafi tehát miközben megcsendesítette a székelyeket, megnyerte a szászokat, és nagy gonddal építette ki hatalmi szervezetét, felmérte, hogy lassan gyülekező híveivel együtt nem a Habsburg-barátság vagy a törökösség alternatívája elé állították korának fejleményei. Súlyosabb választás elé kerültek. Feladni vagy megőrizni az állami létet. Ez és nem kisebb tét forgott kockán.
Apafi Mihály fejedelem Wesselényi Ferencnek, Magyarország nádorának, 1664. szeptember 25. EOE 13. 330.
Apafi Mihály Wesselényi Ferencnek, Magyarország nádorának, 1664. szeptember 25. EOE 13. 330.
792Miközben hűséget ígért a szultánnak, azonnal elküldte megbízottját a Habsburg-udvarba. Sőt, kapcsolatot teremtett a királyságbeli főurakkal. „Ismerjen, tartson minket jóakarói közül nem utolsónak, velünk szolgáltasson, valamire érkezhetünk Kegyelmednek kedveskedni készek leszünk” – írta már 1661. december 2-án a Habsburg-politika töretlen hívének ismert Csáky Istvánnak.* Mivel pedig a királyság főméltóság-viselői Kemény Jánosban látták a célratörő politika letéteményesét, Apafi igyekezett szorosan magához fűzni ennek a nagy és erős pártnak a híveit. Kora minden eszközét felhasználta: konfiskáció, rokoni rábeszélés, birtokadomány, mindmegannyi módja a hívek toborzásának. A nagyszőllősi csata után táborába állók első helyet kaptak az államvezetésben: Bethlen János kancellár, Haller Gábor első tanácsos lett. De az Apafi-kormányzat előtt még súlyos belpolitikai nehézségek tornyosultak. Amint bizonyossá vált Kemény János halálának híre, Lipót császárnak a fejedelem özvegyéhez küldött részvétlevelével egyidőben útnak indítják Erdélybe Szentgyörgyi Ferenc váci püspököt. Megbízatásai közül az első: a Kemény-párt válasszon magának fejedelmet. Így történt, hogy az aranyosmedgyesi gyűlésen Bánffy Dénes, Kornis Gáspár, Bethlen Gergely, Macskási Boldizsár, Szentpáli János, Teleki Mihály és mások fővezérüknek választották Kemény Simont, mivel „sem Apafit, sem más török tette fejedelmet őfelsége nem szenved el, sőt az országnak protectióját continuálni akarja”,* és segélykérő követeket küldtek Bécsbe.
Apafi Mihály fejedelem Csáky Istvánnak, Szeben 1661. december 2. Közli DEÁK F., Egy magyar főúr a XVII. században. Gróf Csáky István életrajza. Budapest 1888. 204–205.
EOE 13. 137.
A császárvárosba a nagyszőllősi csatavesztés hírével csaknem egyidőben érkezett a portai rezidens tudósítása: Köprülü Mehmed nagyvezír 1661 végén meghalt, s kitört az utódlás körüli belső harc. A dinasztia hívei ezt úgy értékelték, hogy ezzel érvényét veszítette a Habsburg–török megegyezés Erdélyről, s Lipót császár, kihasználva az oszmán birodalom kormányzásában keletkezett zavart, könnyűszerrel a királysághoz s ezzel a birodalomhoz kapcsolhatja az országot. Porcia úgy ítélte meg a helyzetet, hogy rendkívül alkalmas pillanat, kevés áldozattal a fejedelemséget is beleértve rendezhetik a dinasztia és a Magyar Királyság viszonyát. Lipót császár 1662. február 13-án kiadott pátense szerint az erdélyi helyzet fölöttébb veszélyes, megköveteli, hogy Felső-Magyarországon nagy létszámú hadsereg állomásozzék, és Montecuccolit katonai teljhatalommal ruházza fel. Az erdélyi császári őrségeket mintegy hatezer fővel megerősítik, és szigorú parancsban hagyják meg, hogy a végsőkig védelmezzék a rájuk bízott őrhelyeket. Montecuccoli szabad kezet nyer, hogy Magyarországon a hadsereg érdekében bármely eszközt igénybe vehet. A Kemény-pártnak Kászoni útján számottevő katonai segítséget ígértek. Végül összehívják a magyar országgyűlést, hogy a császári 793politika törvényes formát ölthessen. Ezt a lépését az országgyűlés összehívását nem javasló nádornak és a magyar rendeknek így indokolja az udvar: a császár kívánsága, hogy „hű magyarjaival” találkozzék, mert háborút kíván indítani Erdély érdekében a török ellen, adóra és élelem megajánlásra van szüksége. Az országgyűlés csendben előkészített célja azonban nem más, mint hogy a rendek iktassák törvénybe Kemény János elkötelezettségére hivatkozva, hogy Erdély a magyar király és a Habsburg császár pártfogása alá adta magát. Ugyanakkor pedig a császár portai rezidense megbízást kap, hogy az új fővezírrel, Köprülü Ahmeddel készítse elő a Habsburg–török viszony rendezését.
Furcsa módon Apafi csak nyert a Habsburg-kormányzat erdélyi politikájából. Az ifjú nagyvezír gyors és remek áttekintő készséggel rendelkezett, és úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Apafinak nagyobb támaszra van szüksége. 1662. március 2-án kelt szultáni fermánnal és nagyvezíri levéllel megerősítette fejedelmi hatalmát, a belső kormányzásban szabad kezet adott neki, és némi adóengedménnyel jutalmazta. Ugyanakkor Ali temesvári pasa és a váradi pasaságra emelt Kücsük Mehmed parancsot kapott, hogy a császári kézben lévő várakat foglalják el: először Görgényt, majd Fogarast adja föl a császár katonasága. De a török pártfogás kényszerpályára igyekszik szorítani Erdély fejedelmét: április végén a maga nyolcezer főnyi katonaságával Apafinak csatlakoznia kell a Kolozsvárt ostrom alá vevő Kücsük Mehmedhez.
Apafi kormánya viszont már érti a módját, hogy kihasználja a két hatalom érdekellentéteit. Haller Gábor, Apafi török követe, tájékoztatja öccsét, Haller János kincstartót, hogy ha a császári őrségektől veszi meg a szultán az erdélyi várakat, magáénak tekinti, viszont ha Lipót császár kivonja fegyvereseit, Bécs feltételeket szabhat.
Haller János kincstartó családi ürüggyel kimenvén Magyarországra, viszi magával Apafi leveleit. „Kegyelmednek, mint magyaros magyarnak óhajtottunk megírni – szól Csáky Istvánnak a fejedelem levele –, úgy járunk Kolozsvárral is mind Váraddal.”* Haller János közvetíti Apafinak az országbíróhoz, Nádasdyhoz szóló üzenetét is: „legyen bizalommal a szegény hazához, Erdélyhez”.* Valószínűleg Haller juttatja el a fejedelem kívánságait a nádorhoz. Feltehetőleg rajta át kerül Porcia kezébe az Apafit megerősítő szultáni levél. A Kolozsvár alatt táborozó erdélyi rendek pedig nyílt levélben fordulnak Wesselényi nádorhoz: érje el, hogy a császár kivonja őrségeit Erdélyből, mert „ha az hatalmas török nemzet ostrommal kezdi megvenni, soha többet keresztényi kézhez nem jut, országul mi elsőbben, kevés holnapok múlva Magyarország is elvész miatta”. Ali pasa már úton van, hogy „az mely erővel megvötte Váradot”, Kolozsvárt is elfoglalja. Kijelentik, „ha akármi okokra nézve veszünk és abból a kereszténységnek is veszedelem sietődik, nem 794mi leszünk okai, kik mindeneket valóságosan és világosan idején hírré tettünk; az keresztény világ előtt is nem mi, hanem az adjon számot, ki miatt veszünk, és alkalmatosságunkkal az kereszténységre is következni fog az veszedelem”.*
Csáky István Nádasdy Ferenc országbírónak, Szepes vára 1662. március 16. HHStA, Hungarica Specialia, Fasc. 341.
Haller Gábor Haller Jánosnak, Almakerék 1662. március 4. Uo.
Zrínyi röpirata. ZMÖM II. 314–315.
Az 1662 májusában megnyíló pozsonyi országgyűlésen a Kemény-párt követe, Teleki Mihály, megbízása szerint alternatív kérést terjesztett Lipót császár elé. Vagy adjon hathatós katonai segítséget, hogy a törököt Erdélyből kiverjék; vagy pedig, ha békélni akar a Portával, úgy kössön békét, hogy ők, Kemény János egykori hívei kerüljenek újra hatalomra. A nádor és a körülötte csoportosuló magyar politikusok ugyancsak választás elé próbálták állítani a Habsburg-udvart. Vagy kössön békét, élve az alkalommal, hogy a császári őrségek kivitele fejében Várad visszaadását követelheti, vagy egyértelműen és hathatósan vegye fel a fegyvert.
Porcia és pártja már Kemény Jánost is azért emlegette „második Martinuzzi”-nak, mert a királyságbeli politikusokkal egységet látszott teremteni. Annál inkább veszélyesnek ítélték az erdélyi politikai csoportok és a királyságbeliek egységes fellépését a török kérdésben, mert az európai hatalmak figyelmét is magára vonta. A császár Pozsonyból Regensburgba, a német fejedelemségek gyűlésére készült, elpártolástól, tekintélyveszteségtől félt. Az udvar erdélyi politikáját az 1661-i hadjárat kudarcával együtt tehát Montecuccoli röpirata lett hivatott a nemzetközi közvélemény számára is megmagyarázni.
A pozsonyi országgyűlésen ugyancsak terjesztett latin nyelvű röpirat leszögezte, hogy az 1661. évi erdélyi hadjárat sikeresnek mondható, mert visszavitte az országba Kemény János fejedelmet. Hathatós segítséget nyújtott a fejedelemségnek, és a császár csapatai szilárdan megvetették ott a lábukat. Kétségtelen azonban – vált gondolatmenetet Montecuccoli –, hogy Erdélyt nem foglalták vissza, és nem szálltak szembe, nem vívtak meg a török hadsereggel. De ennek elsősorban maga Kemény János volt az oka – hárította el a felelősséget a főparancsnok –, mert rendezetlen hadsereggel fogadta őket, intézkedéseiben a hadtudománynak még nyoma se látszott, és szerencsétlenül hadakozott. Az erdélyi nemesség fellázadt a császár ellen, katonailag képzetlen, alkalmatlan a törökellenes háborúra. Végezetül pedig – zárja Montecuccoli a magyaroknak címzett szemrehányások sorozatát – a királyság ugyancsak ellenségesen fogadta a császári ezredeket, és „mártíromságra” juttatta a német katonaságot. A röpiratban kétségtelenül vannak részigazságok, de az egész írást átható egyoldalú politikai célzatosság miatt ezek is elvesztik hitelüket. Vérig sértette Montecuccoli a császár erdélyi politikájának egyedüli bázisául szolgáló Kemény-párt híveit is. Ugyanakkor mintegy alkalmat adott, hogy a magyar főméltóság-viselők csoportja nyíltan kifejtse álláspontját Erdély ügyében.
795„Legkitűnőbb vezér!” – kezdi Zrínyi Miklós híres válaszát, mintha nem is vezetné más cél, mint hogy Montecuccolinak feleljen. – „Tehát ötven mérföldnyire visszaűztél 50 000 törököt? Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára? Új őrségeket helyeztél el a várakban? Erdélyt megőrizted? Ejha! Nagy tettek ezek, sőt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szavakkal vége is a dicsőségnek. Mondd, mondd nekem, mi haszna van a te hadjáratodból Magyarországnak? Mondd, visszaadta-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át? Add vissza előbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit adott szóval és oltalommal hitegettél, add vissza azt a boldogságot, békét és bőséget, amelyet seregeddel és őrségeiddel kiűztél onnan és akkor tarts diadalmenetet.”* Nyilvánvaló, hogy Zrínyi túloz, hiszen Erdélyben már 1657 óta nincs boldogság, béke és bőség. De éppen ez bizonyítja, hogy Montecuccoli ürügyén a császár erdélyi politikáját bírálja. Erdélyről szól, de valójában Bécs és Isztambul viszonyáról beszél. „Kérlek, ne kalandozz el folytonosan azokra a tévedésekre, amelyeket Rákóczi és Kemény követtek el a háborúban. (Ők megfizettek tévedéseikért. Ők vérük hullásával, sőt halálukkal fényesen bebizonyították hazaszeretetüket és keresztény buzgalmukat, amit szívükben hordoztak. Te pedig nagyszerűen bebizonyítottad nekünk hűvös közönyösségedet és azt, hogy keresztény együttérzésed még akkor sem hevülne föl, ha borjak röpködnének a levegőben.” Rákóczit nem menti, de – és ez itt a lényeg – leszögezi: „a fejedelem – bár meggondolatlan volt is –, ha megfelelő segítséget kapott volna, nem heverne most Magyarország, sőt a kereszténység ügye ebben a kétségbeejtő helyzetben, nem nyögne a török iga alatt Várad, annyi szent királynak temetkezőhelye, és koronánknak dísze, szent királyaink hamvai sem szenvednék a gyalázatos rabságot”.* A röpirat kimondja, hogy Erdély helyzetét rendezni csakis általános nemzetközi törökellenes fellépés keretei között lehetséges.
Zrínyi röpirata. ZMÖM II. 314–315.
Uo. 318–319.
A nemzetközi törökellenes összefogás előkészítésén munkálkodó magyar politikusok ettől kezdve egyre inkább számolnak Apafival. Wesselényi nádor rendszeres tájékoztatást kap a fejedelemtől, és az ő közvetítésével jön létre a megegyezés Apafi és a volt Kemény-párt között.
Az 1662-i országgyűlésen a Kemény-pártnak is le kellett vonnia a tanulságot, hogy Porcia csak hitegeti őket, és még abban az évben egyre többen állnak közülük Apafi oldalára. 1663 nyarán már Teleki Mihály kulcsfontosságú kővári kapitánysággal együtt növeli Apafi erejét. Bánffy Dénes pedig 1663. szeptember 6-án kelt levelében már arról tájékoztatja Telekit, hogy Apafi fejedelem személye a biztosíték, hogy „Erdélybül jót veszen az kereszténység”.*
Bánffy Dénes levele Teleki Mihálynak, Radnót 1663. szeptember 6. (Teleki levelezése II. 597.)
