A MUNKA ÉRTÉKE
A MUNKA ÉRTÉKE
Mindebből egy következmény a szembeszökő: az új ruházat előállítása rendkívül munkaigényes. De fáradságos maga az öltözködés is: a frizurába fűzött gyöngysorok, szalagkompozíciók elhelyezése, a koszorúk kötése egyáltalán nem egyszerű feladat. Aki ezt vállalja, öncélúan, vagy legalábbis reális haszon elérésének törekvése nélkül dolgozik.
757Hasonló a helyzet a kertekkel is: praktikus haszna nincsen sem a virágok nemesítésének, sem cserépbe ültetésüknek. Ugyanakkor mindkettő szakértelmet és komoly munkaráfordítást igényel. A kertjüket gondozgató parasztok pusztán azért fáradnak, hogy – minden távolabbi cél nélkül – gyönyörűséget szerezzenek maguknak.
Korábban ismeretlen jelenségről van szó: az ember a maga gyönyörűségére dolgozik. Bonyolultabb dolog ez a munkát létezése óta kísérő jókedvnél, ami a legprimitívebb használati tárgyakat is öncélú díszítéssel látja el. Hiszen itt a tevékenység eredménye maga öncél: az ember tudatosan minden praktikus haszon nélkül fárad.
A díszes ruházkodásnál és a kertépítésnél meg is áll az erdélyi parasztok kedvtelésből végzett munkája. A falu szórakozása a 17. században jórészt a középkor óta ismert formák között marad. Páros és csoportos táncot járnak. A románok sípzene kíséretével háromütemű férfi körtáncot lejtenek. A pásztorok pedig olyan szépen muzsikálnak a havasokban, hogy „Pan és összes erdei istenei is nehezen tudnák utánozni”.*
Johann Troester, Das alt- und neue teutsche Dacia. Nürnberg 1666. 327.
A megszínesedett, díszes ruházat és a paraszti kert mégis fontos jelenség, mert híradást jelentenek arról, hogy a munka a társadalom alsó rétegeiben élők számára is lehet a magasabb rendű szórakozás eszköze. A munkának ez a csalóka színeváltozása azonban csak villanás. Csupán érzékletesebbé teszi valódi lényegét. Azt tudniillik, hogy éppen nem azok szórakozását szolgálja, akik el is végzik. A munka a dolgozók számára inkább hallatlanul súlyos teher. A felismerés nem véletlenül kapcsolódik a reneszánszhoz, amikor a társadalom egyik felén megvillan az öncélú gyönyörködés lehetősége, a másik oldalon viszont elterebélyesedik a fékevesztett luxus.
Erdélyben Szalárdi János, a gyulafehérvári fejedelmi levéltár őre foglalta szavakba a maga ráeszmélését. A liechtensteini herceg morvaországi parkján ámuldozik éppen. A reneszánsz kertépítés minden fortélyát látja: egzotikus növények, nyitható tetejű virágházak, mesterséges források, tavak, álló és mozgó szobrok, vadaskert, a társas szórakozásra szebbnél szebb paloták, kis nyári házak állnak előtte. Tulajdonképpen nagyon tetszik neki az egész; csak kevéssel rövidebb terjedelemben írja le, mint I. Rákóczi György összes építkezését. Mégsem csodálja. Inkább felháborodik a létrehozásával járó nagy tékozláson. A pénzpocsékolásnál is jobban foglalkoztatja azonban a gyönyörű kert kialakítására fordított rengeteg munka.
Az egyik épület külső festését és mozaikját szemlélve megjegyzi: „megmondhatatlan pepecseléssel” készültek. Egy kőfalról megállapítja, hogy „szörnyű munkával ékesíttetett”. Többször szinte felkiált: „igen nagy mesterséggel” alkotnak meg valamit. Egy szökőkútrendszeren elgondolkodik: ugyan 758honnan vezethették a vizét, hiszen nincsen a közelben alkalmas hegyi forrás.* Szalárdi itt nagyon lényeges dolgot vesz észre. A kívülálló friss szemével, a hirtelen rácsodálkozás döbbenetével ismeri fel azt a tényt, amiről általában nem szoktak beszélni, hogy tudniillik a reneszánsz csillogását rengeteg ember kemény munkája teremti meg.
Szalárdi 259 skk.
Maga a szemlélet viszont, az tudniillik, hogy a park csodáiban a mesterségbeli tökéletességet látja, a rájuk fordított munka nehézségét latolgatja, Erdélyben meglehetősen elterjedt. Az igényesebb ponyvairodalomban szólalt meg a hang, vidéki versszerzők, falusi prédikátorok versei szólnak a mesterség és a munka megbecsüléséről. Az sónak dicsíretiről való magyar rythmusok, Az malom és ácsmesterségnek dicsíretiről való ének és a többiek mind arról beszélnek, mennyire nélkülözhetetlen úr és paraszt számára mindaz, amit a munka előteremt. Túlzás lenne e versek szerzőiben, Szentmártoni Bodó János prédikátorban vagy a közelebbről ismeretlen Oroszhegyi Mihályban és névtelen társaikban a munka értékteremtő szerepének felismerőit látni. Az elméleti közgazdaságtan művelésétől nyilvánvalóan igen-igen távol állnak. Kétségtelen azonban, hogy a termékek előállításába fektetett munka mennyiségét és bonyolultságát mérlegelik. Egyben hallatlan megbecsüléssel szólnak róla, olyan hangnemben, amilyennel a költészet hivatásos művelői társadalmuk legmegbecsültebb erényéről, a vitézi virtusról szoktak énekelni. Oroszhegyi Az fenyő fának hasznos voltáról írt versét e sorokkal zárja:
Mivel malommester alsóknak hadnagyok,
Szárnyas madaraknak az sólyom az urok,
A fenevadaknak oroszlány királyok,
Az fáknak fenyőfa légyen az császárok.*
Szárnyas madaraknak az sólyom az urok,
A fenevadaknak oroszlány királyok,
Az fáknak fenyőfa légyen az császárok.*
RMKT IV. Bp. 1967. 439.
Igen nagy lehetett e mesterség- és munkadicsérő költemények elterjedtsége. Nyilvánvalóan így van, mert míg a magasabb irodalom képviselői általában a művüket körülvevő közöny miatt panaszkodnak, ezekben a mellőzött szerző hangja nem szólal meg. Sőt: az derül ki, hogy kapkodják a verseket; megrendelésre, pénzért küldik szét őket. A haszon pedig rajtuk annyi, hogy e kor egyik legsikeresebb üzleti vállalkozása, a lőcsei Brewer nyomda is megjelenteti őket. A sikerben feltehetőleg szerepe van olvasmányosságuknak; minden terjengősség nélkül, pergő, célratörő előadásmódjukkal tudatosan törekszenek népszerűségre. Lényegesebb azonban a témájuk, hiszen bestseller műfajban születtek. Azt bizonyítják, hogy a munka és a munkás kezek dicsérete előre kiszámíthatóan jól eladható áru Erdélyben.
759Kialakult a munka megbecsülése, mert hallatlan mértékben megnőtt a munkás kezek iránti kereslet: az életmód újkori nagy változása azok számára, akik az élethez szükséges javakat megtermelik, a tevékenységükkel szemben támasztott új igényekben érzékelhető.
Ez az új követelményrendszer alapjaiban a parasztság saját életmódváltozásával érintkezik. Elsősorban azért alakul így a helyzet, mert az uralkodó osztály legalsó rétegének és a parasztok gazdagabbjainak körülményei alig különböznek egymástól. A falvakban élő nemesek háztípusai, gazdasági épületeik és belső berendezésük gyakorlatilag azonosak a jobbágyportákon láthatókkal. Természetesen ez, hiszen a falusi ipar igénybevételével készülnek. Paraszti és úri környezet változásának összefüggését azonban szinte elválaszthatatlanná az a körülmény ötvözi, hogy a reneszánsz szétáradása az uralkodó osztály körében a második jobbágyság viszonyainak megszilárdulásával esik egybe.
A piactól magukat minél inkább függetleníteni kívánó földesúri gazdaságok a lehetőségek szerint mindent jobbágyi robotban állíttatnak elő. A legbeszédesebb bizonyítéka ennek a törekvésnek az a tény, hogy a falusi iparosokat felmentik az egyes települések lakóinak általános jobbágyi terhei alól, és mesterségük szerint kötelezik őket szolgáltatásra. Ahogyan például Szőcs Tódor szűcs Örményesen szakmunkával szolgál, Viszolyán Mester János ács mesterségével adózik, György kovácsról Kórodszentmártonban pontosan feljegyzik: „kovács művével szolgál a malomhoz; egyéb szolgálattal, sem adóval, sem dézsmával nem tartozik…”*
I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai. S. a. r. MAKKAL L. Bp. 1954. 576.
Ilyen mentességet természetesen csak az kaphat – I. Rákóczi Gyögy kitétele szerint –, akiből „az földesúrnak haszna s jószágának epülete” várható; „haszontalan” mesterembereket nem szabad tartani.* Még így is tele vannak azonban a falvak mesterségükkel adózó jobbágyi iparosokkal. A legtöbb szakma az építéshez kapcsolódik: van fűrészmester, zsindelycsináló, fűrészmalmos, ács, téglás, pallér és kőfaragó is, vagy mészégetőt tartanak fenn jobbágyok földesuruk szükségleteire. Élelmiszerek előállításához kevesebb szakma kapcsolódik. Mészáros van a legtöbb helyen, mellettük még sok molnár, esetleg olajütő, égetettborfőző, sütő és szakács. A szőlőtermelés a kádárok munkájának felhasználását kívánja meg. Meglehetősen gyakori az univerzális mesterség, a kovácsság jelenléte is, és előfordulnak uradalmakban olyan városi jellegű mesterségek, amilyenek a szabóké, a szűcsöké és a csizmadiáké vagy még a városokban is ritka asztalosoké. De robotban működnek – mesterségükkel szolgálnak – a tisztára luxusigények kielégítői is: madarászok, rákászok, kertészek, vadkertgondozók. És hogy mennyire fontos az urak számára minden szolgáltatás, jól mutatja a jobbágyokon 760követelt sok rókabőr. A prémekben gazdag reneszánsz úri öltözködésnek ezt a nélkülözhetetlen kellékét most a hegyvidékeken mindenütt behajtják, holott a parasztokat a középkor óta inkább távol tartani igyekeztek az erdőtől.
Uo. 132.
A jobbágyi szolgáltatásként végzett munka a legmagasabb társadalmi állású személyek legközvetlenebb környezetéig is eljut. Bizonyosan jelen van – például – Bethlen Gábor pazarul fényűző otthonaiban. A társadalom lajtorjáján lefelé haladva pedig, a fejedelmi kastélytól a falusi udvarházig, mind általánosabban felhasználják a jobbágymunkát. Valószínű, hogy a többszintes nagy kastélyokat is jobbágyok építik, hiszen technológiájuk a népi építkezésével azonos. Az erdélyi építészettörténet mindenütt a falusi ácsok, jobbágymesterek munkájának jelenlétére bukkan. Ők építik az új igényeknek megfelelő tágas, lakályos, nagy ablakokkal ellátott nemesi otthonokat. Ugyanígy jobbágymunkával készül jórészt a belső berendezés is. A legfeltűnőbb e tekintetben, hogy a reneszánsz divatban oly általános lakásdíszítő textíliák felhasználói között a leggazdagabbak is helyeznek el asztalon és falon népi szőnyegeket, szőtteseket. Míg azonban az uralkodó osztály felsőbb rétegeinél törekednek keleti szőnyegek vagy iparilag előállított kárpitok beszerzésére, az udvarházakban a falusi háziipar termékein kívül mást nem találhatni.
Hasonló a helyzet az úri bútorzattal is. A reneszánsz divatja ezt is átalakította; mindenütt megjelennek az architektonikus jellegű, tagolt díszítésű bútorok. Az egyes darabokat rendszerint festik és fényezik. Fekete, fehér és zöld színezést említ a legtöbb összeírás. Ezekből az is kiderül, hogy érdekes lakberendezési hatást érnek el az azonos színű darabok csoportos elhelyezésével. A nagyobb kastélyokban egész szobasorokat neveznek zöldnek vagy feketének a bennük álló bútorok színe szerint. Itt egy-egy intarziás vagy domborúan faragott darab ritka kivételként még előfordul, a szerényebb lakások bútorait azonban legfeljebb festett ornamentikával vagy lapos faragással díszítik.
De megtalálhatók mindenütt a „paraszt” jelzővel meghatározott nyoszolyák, asztalok, padok, ajtók vagy zárak is, ami feltehetőleg az előállítás valamilyen egyszerűbb módjára utal, de távolról sem jelenti azt, mintha csak ezeket készítették volna jobbágyi iparosok. Nyilvánvaló azonban, hogy az úri háztartások berendezésében a kutatás nem tudja a városi, céhes ipar termékeit a népi eredetűektől különválasztani. A 17. századi magánélet tárgyi emlékeiből ugyanis gyakorlatilag semmi nem maradt ránk; ismereteink róluk leltárak adataiból származnak, de ezek a szűkszavú értesítések elégtelenek az esetleges különbségek felderítésére. Amennyire azonban bizonyos, hogy a legszebb mestermunkákkal vetekedő termékek kerülhetnek ki jobbágyiparosok keze alól, annyira biztos az is, hogy a céhes ipar árui bejutnak a nemesek otthonaiba. Minden – egyébként egyelőre kideríthetetlen – technika- és ipartörténeti összefüggésnél világosabban beszélnek erről a patríciusok 761lakásai. Ezekben a reneszánsz életmódnak ugyanazok a külsőségei találhatók, mint a nemeseknél. Minthogy pedig a polgárság a jobbágymunka termékeivel nem élhet, nyilvánvaló: a céhes ipar mindazt előállítja, amit a reneszánsz ízlés vagy divat megkövetel. És bármennyire egyértelmű is a 17. századi birtokosok ódzkodása minden pénzkiadástól, a dolgok természetéből következik, hogy egyes árukat mégis kénytelenek városi műhelyekben, boltokban vásárolni.
A városi iparosok ilyen módon a jobbágysághoz hasonlóan érzékelik az új igényeket; a munkájuk iránti kereslet fokozódásában. Többet és mást kell előállítaniuk a korábban szükségesnél. E változás azonban, jóllehet a feladatok növekedése talán terhet is jelent, egészében előnyösen befolyásolja az iparosság helyzetét. Ennek köszönhetik, hogy még a korszak gazdasági mélypontján is, 1625-ben, amikor az árak csillagászati magasságba szöknek, az ő munkabérük növekedése nem marad el az áremelkedés mögött.
