A PARASZTI LAKÁS
A PARASZTI LAKÁS
Ebben az időszakban válnak véglegessé a parasztság körében a lakás máig érvényes sajátságai is. Legszembetűnőbb közöttük, hogy a lakóhely elveszíti ideiglenes jellegét; ahogy a falu földrajzi elhelyezkedése megszilárdul, a házak is időálló minőségben készülnek. Beszédesen tanúskodnak 17. századi tartósságukról az uradalmi összeírások, amelyekből kiderül, hogy még ha üresen állnak is évekig, hosszú ideig fennmaradnak; nemegyszer „puszta ház”-ként kerülnek felvételre.
Formájuk már nem putrira emlékeztet, falaik többnyire egymással derékszöget bezáró síkok. Maga az építőanyag viszont alig változik. Továbbra is általában szalmával, esetleg náddal fedik a falusi házakat; csupán valószínű, hogy kerül rájuk – talán elsősorban faanyagban gazdag vidékeken – fenyőből készült zsindely is, hiszen az úri építkezéseknek ezt a kellékét jobbágyi iparosok állítják elő. A falakat többnyire sövényből fonják, tapasztják és meszelik, mint régen. De a merőleges támasztóelemekre húzott új 754házak építésében megjelenik már a boronás technika; vastag, durván faragott gerendákból is ácsolnak paraszti hajlékokat.
A lényegesen új azonban a parasztok házainál a 17. század elején nem a technológia változása, nem is új építőanyagok bevezetése, hanem a belső tér most kezdődően újszerű elrendezése. Az újdonság abban van, hogy a korábban osztatlan épületeket helyiségekre bontják. A ház bejárata – esetleg tornácon való áthaladás után – a pitvarba vezet. Ebből az elsősorban főzésre szolgáló és kemencével is ellátott helyiségből nyílik rendszerint jobbra és balra egy-egy szoba. E leggyakrabban előforduló háztípus mellett építenek azonban pitvarszoba-szoba-kamra beosztásút vagy a pitvarhoz esetleg két szobával és kamrával csatlakozót. Öt helyiségnél többet magába foglaló népi épületet a 17. század első feléből már nem ismer az erdélyi építéstörténet.
A házak alaprajza – úgy tűnik – beosztásuktól függetlenül a négyzethez állhat közel, az olyanokat tekintik tipikusnak. Erre utal mindenesetre az a tény, hogy amikor Fogarasban 1637-ben egy pitvarból, három szobából, kamrából álló tyukászházat összeírnak, megjegyzik azt is, hogy hosszú.
A tárolás céljára a lakás belső helyiségein kívül a népi építkezés házain is megjelennek külön szintek: a padlás és a pince. A padlás elhelyezkedése világos: csak a lakótér felett lehet. Nem egészen világos azonban, hogy a pince minden esetben a házak alatt van-e, vagy esetleg külön a földbe vájt üreget illetnek-e a pince névvel. Ezeket azonban biztosan megkülönböztetik a veremtől. Nem ugyan építési technikájuk, hanem a rendeltetésük miatt. Veremben ugyanis csupán egyféle dolgot, rendszerint valamilyen hosszabb ideig elálló élelmiszert tartanak, a pincében viszont előfordulhat minden. Tarka összevisszaságban szoktak elhelyezni benne sózott káposztát, zöldséget, szalonnát, építési anyagokat, kerti szerszámot és gyümölcsöt.
A több helyiségből álló, pincével és padlással együtt többszintes parasztház elterjedtsége a jobbágyság között a 17. század közepére már meglehetősen széles körű lehet. Közvetlen adataink erre ugyan nincsenek, hiszen nem létezik a jobbágyházak típusairól informáló forrás. Mégis sokatmondó az a tény, hogy az uradalmakban szolgálók lakóhelyeit minden ismert esetben házként tüntetik fel. Az erdélyi építészettörténet ezek között két, egy helyiségből állót regisztrál a 17. század anyagában. A többi mind pitvar és egy, illetve több helyiség együttese. Egyetlen ismert felvétel sem írja le darabont, kutyapecér, kertész, tyukász, pásztor vagy majoros lakását földbe ásott kunyhónak, esetleg más kalyibának. És valószínűtlen, hogy a falvak paraszti lakossága ezeknél a szolgaelemeknél általában alacsonyabb színvonalon élt volna.
A telkes jobbágyok bokrában, velük egy gazdaságban élő emberek lakásáról viszont nem tudunk gyakorlatilag semmit. Kísértő lehetőség lenne a néprajz vagy a modern falukutatók adatai alapján a 17. századi viszonyokra visszakövetkeztetni. Ez az eljárás azonban jogosulatlan, minthogy igen nagy mértékben befolyásolná mindaz, amit a közelmúlt agrárproletariátusáról 755felderítettek, holott ez a társadalmi kategória a 17. században még nem létezik. Egyáltalán: a teljes nincstelenség e korban a külföldön utazó magyaroknak mindig feltűnik. Mint érdekes kuriózumról ad hírt például Szepsi Csombor Márton, aki a század elején utazgatott Európában, az utcán kolduló francia parasztasszonyokról és kéregető gyerekekről. Nyilván nem szokott hozzá a szeme itthon ilyesmihez.
Talán majd a régészet fog adatokat szolgáltatni a más telkén élő jobbágyok életviszonyairól. Akkor, amikor kiderítik a telkek beosztásának és a rajtuk álló gazdasági épületek elhelyezkedésének pontos rendszerét. Addig is bizonyos azonban, hogy a 17. századi falusi portákon a lakóház mellett álltak az állattartáshoz és a mezőgazdasági termeléshez szükséges építmények. Ezek sora a telkek kertnek használt részétől valószínűleg elkülönül. De az egész együttes képéről korabeli értesüléseink tulajdonképpen nincsenek.
Csak következtetni lehet a 17. század paraszti virágoskertjeinek létezésére is. Legbeszédesebb tanúja egy román lányról rajzolt kép: Troester János szebeni egyetemi hallgató Nürnbergben megjelent könyvének illusztrációja. A lány fején pártaszerű, sűrű virágkoszorú. Troester leírja, hogy rózsából és más virágból kötik. Szerinte olyanok benne a román hajadonok, mintha a római florália ünnepre készülnének. A rózsát jellegzetesen úri virágnak szokták tekinteni, de eszerint parasztok kertjeiben is termesztik. Egy uradalmi kertész pedig – holland mesterek képein láthatni ilyesmit – fazekakba violát és szegfűt ültetett.
