HARC A NEM LÉTEZŐ HATALOMÉRT
725HARC A NEM LÉTEZŐ HATALOMÉRT
Erdélyben végre beköszöntött a béke. Ahelyett azonban, hogy sürgős intézkedések történnének a felemelt adó előteremtésére, Rákóczi és Barcsai hívei huzakodnak. Minthogy pedig Rákóczi távol van, az övéi húzzák a rövidebbet; 1659. március 30-án lemondásra kényszerül. Augusztus végén tűnik fel újra.
És kitör a polgárháború. A hadsereg még tatár fogságban, az ország felégetve, elpusztítva, a nagyvezír várja a megígért hatalmas adót – Erdély politikai vezetői azonban mással vannak elfoglalva. Rákóczi űzi Barcsait, ez a régi fejedelmet, miután pedig 1659. szeptember végén Kemény János is hazaérkezik a krími fogságból, már hárman vannak. Ha nincs külső ellenség, egymást pusztítják.
Rákóczi október elején szinte mellékesen a havasalföldi Mihnea vajdával Moldvára támad. Aztán segítséget kér a királyságbeli főméltóságoktól. Barcsai erre behívja a budai vezírt, aki december végén hagyja el az országot. Azután beszorul Szebenbe, Rákóczi ott ostromolja, majd felhagy a gazdag város vívásával. Eközben a török adó előteremtésével nem törődik senki, pedig 1660 áprilisában már újra hadsereg indul Konstantinápolyból Erdély ellen.
Mielőtt azonban a török fősereg ideér, Rákóczi György a budai vezírtől vereséget szenved Szászfenesnél. Maga is sebet kap, és 1660. június 7-én Váradon meghal. Ekkor azonban már késő, Ali pasa szerdár nem fordul vissza. Június végén tisztes fogságba veti Barcsai Ákost. Az adót követeli, s erre végre intézkednek. A fejedelem kiüzen a török táborból, hogy teremtsék elő a pénzeket. Amikor azonban augusztus 25-én a bonchidai országgyűlés dönt a különleges ügyben, már megkezdődött az ország legfontosabb erődítményének, Váradnak az ostroma.
A védekezést a városi tanács a katonai parancsnoksággal együtt szervezi. Tudják ugyan, hogy a bajt más hozta rájuk, de mindannyian megesküsznek: életük árán is helytállnak. Az el nem menekült polgárság is a várba húzódik, majd befalazzák a kapukat, és mire a török sereg megérkezik, felégetik a várost. A török július 14-én helyezi el a táborokat a Körös partján és a város körüli szőlőkben, gyümölcsösökben. Mielőtt pedig az ostromot megkezdenék, fegyvertelen megadásra szólítják fel a várat. Az elutasításra besáncolják magukat, lőállásokat készítenek, majd megkezdődik Várad vívása. A védők nincsenek még csak ezren sem, köztük polgárok és a híres iskola diákjai, velük szemben pedig sokszoros túlerő.
A vár védői reménytelen helyzetükben külső segítségre számítanak. A fejedelem azonban, Barcsai Ákos, a török táborból csak titokban biztatja őket kitartásra, erdélyi sereg pillanatnyilag tulajdonképpen nem is létezik. I. Lipót, a magyarországi politikusok nyomására, most már kénytelen legalább jó 726szándékát nyilvánítani: hadakat küld Felső-Magyarországba. A császári vezér azonban csak Rakamazig vonul, és megüzeni Ali pasa szerdárnak, hogy a határon nem kíván átlépni. Várad magára marad. A várbeliek negyvennégy napi tartják magukat. Több rohamot is visszavernek, de miután a vár árkából az ellenség lecsapolta a vizet, és a lőporkészleteiket is elvesztették, 1660. augusztus 17-én megadják magukat. Még ekkor is támasztanak azonban feltételeket, a helyzetükre pedig jellemző, hogy a török hadvezetés elfogadja őket. Kikötik, hogy a váradi uradalom birtokain túl nem történik hódoltatás; a katonaság fegyvereivel együtt vonulhat el; a polgárok – amennyiben kívánják – a városban maradhatnak, a távozók pedig kíséretet kapnak; Ali pasa otthon közbenjár az erdélyi adó leszállításáért; végül: magukkal vihetik az iskola felszerelését és a nyomdát.
Az óriási török sereg döbbenten nézi, ahogy a hat hete ostromlott várból nem több, mint háromszáz ember vonul ki.
