A LENGYELORSZÁGI HADJÁRAT ÉS ERDÉLY ROMLÁSÁNAK KEZDETE
A LENGYELORSZÁGI HADJÁRAT ÉS ERDÉLY ROMLÁSÁNAK KEZDETE
A fejedelem a legbiztosabb kilátásokkal indult hadba 1657 januárjában, végül is a svéd király szövetségeseként. Az előző esztendő során folytatott tárgyalásokban tisztázta X. Károly képviselőivel, hogy a közösen meghódított Lengyelország királya lesz, és Varsó vonaláig kap lengyel területeket.
Erdélyben komoly ellenzéke van a vállalkozásnak: az öreg és a fiatal fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna és Báthori Zsófia. De nem támogatják egyértelműen a vezető politikusok sem, elsősorban az idősebb tanácsurak vannak határozottan ellene. A fiatalabbak viszont, akiket már II. Rákóczi György nevezett ki, és a környezetéhez tartozó értelmiségiek lelkesen helyeslik a készülődést. Comeniusnak, a nagy csehországi száműzöttnek a véleményét hangoztatják, aki már 1655 nyarán megírta a fejedelem egyik belső főember 717szolgájának, Klobusiczky Andrásnak: szerinte „semmi nem bizonyosabb annál, mint hogy Lengyelország elpusztul és vele a pápaság is”.*
Erdély és az észak-keleti háború I. 393.
Valóban úgy tűnhetett, hogy biztosra mennek. Lengyelország minden emberi számítás szerint a kegyelemdöfést várja, amikor II. Rákóczi György – 1657 januárjában – ellene indul. Ukrajna elvesztését még jóformán tudomásul sem vehette; alig kötötték meg Moszkvával a békét; X. Károly csapatai már javában az országban pusztítanak; Alekszej cár beavatkozása újra megindult. Az ország területének jó kétharmadán lángolnak a kozák- és parasztfelkelések; 1656 júliusában már Varsó is elesett, anélkül, hogy az egyetlen szövetséges, Habsburg I. Lipót hadba lépett volna, amikor Rákóczi a Portáról hozatott drága köntösökben, különleges lószerszámokkal és csodálatra méltó fegyverekkel a havas hegyeken át útnak ered. Erdély 13 ezer katonája van vele, Lengyelországban fog csatlakozni 20 ezer kozák és a vajdaságokból 6 ezer ember.
Szövetségeseivel közös győzelmének reményei indokoltak. Céljai a 17. századi ember szemével nézve természetesek. Erdély kereskedelmi útvonalait követve indult, mert a török hódoltság kialakulása óta a fejedelemség nyugatra vezető kapuja Lengyelország. Áruit részben ide szállítja, innen hozza be, de feltétlenül lengyel területeken kell átmenniük az erdélyieknek, ha Európa nagy ipari területeire indulnak. És a 17. század államirányításában ilyen esetben kézenfekvő dolog meghódítani a szomszédokat. Még ennél a kortársak szemében többé-kevésbé magától értetődő gazdasági szempontnál is fontosabbnak tűnhet az a tény, hogy II. Rákóczi György hatalmának gyarapítására távolabbi cél elérése érdekében tör. A Magyarországon folytatandó Habsburg-ellenes hadjáratra készülve indítja lengyelországi háborúját.
A fejedelem ugyanis, vállalkozása helyeslőivel együtt, úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a svéd király lengyelországi támadása csak az első lépés; ezt nemzetközi összefogással szervezett Habsburg-ellenes háború fogja követni. A jövő érdekében csatlakozik ahhoz a nagyhatalomhoz – Svédországhoz –, amely várhatóan az új hadakozás legmozgékonyabb és legeredményesebb résztvevője lesz. Ahogyan a harmincéves háborúban az volt.
)
A lengyelországi vállalkozás aztán minden várakozással szemben alakul. A kezdetben oly nagy sikerrel kecsegtető háború lendülete 1657 nyarán hirtelen megtorpan. II. Rákóczi György már bevette Krakkót, április 18. óta az erdélyiek a svéd csapatokkal együtt végzik hadmozdulataikat; május 23-án beveszik Przemyślt; a fejedelem – hadai élén – június 9-én bevonul Varsóba, amikor a svédek pánikszerűen eltávoznak. Megint csak baltikumi érdekek szólnak közbe: III. Frigyes dán király a svéd csapatok távoli lekötöttségét kihasználva az új Habsburg uralkodóval, I. Lipóttal egyetértésben támadást 719indított Svédország ellen. Pontosan egy hónappal később, július 21-én a kozákok is elállnak a háborútól: a Porta diplomáciája rájuk uszította a krími tatárokat. Ekkorra már királyi magyar és cseh csapatok is vannak Lengyelországban: az északi diverzió után I. Lipót közvetlenül avatkozik be János Kázmér király oldalán.
II. Rákóczi Györgyre mégsem szövetségesei eltávozása vagy az új seregek megjelenése a legnagyobb csapás. Katonái sokkal inkább szenvednek a lengyelek egyre hatékonyabbá váló nemzeti ellenállásától. Nádasokba, hegyek közé menekült bujdosókból támasztja fel az ellenség iránti gyűlölet és a hozzáértő szervezés a lengyel nép önvédelmi harcát. Állandóan zavarják a reguláris csapatok működését, a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is harcot provokálnak; pokollá teszik az ország megszállóinak életét.
Így kerül sor arra, hogy miközben Krakkó még hadai kezén van, és reguláris formában vívott csatát nem veszített, a lengyelek és a tatárok szorításába esett fejedelem 1657. július 22-én békét kér a lengyel hadvezetéstől. A megalázó feltételeket az ellenfél diktálja. Ezek szerint a lengyel királyt és a köztársaságot Rákóczi megengeszteli; a svédekkel és a kozákokkal fennálló szövetségét megszünteti; Lengyelországnak a továbbiakban segítséget nyújt; végül foglyai szabadon bocsátására és 1200 000 Ft összegű kártérítés fizetésére kötelezi magát. Minden szerzeményét visszaadja. Ígéretei teljesítéséig két túszt kénytelen hagyni: rokonát, Apafi Istvánt és Gyerőffy Györgyöt, az egyik parancsnokot.
A szigorú béke aláírása után az erdélyi hadsereg hazaindult. És ekkor derül ki, hogy jóllehet II. Rákóczi György János Zsigmond óta az első uralkodásra nevelt fejedelme Erdélynek, s hivatására tudatosan készülhetett, sem a felelősség súlyával nincs tisztában, sem hadászati képzettsége nem alapos. Úgy indítja vissza a sereget, hogy fogalma sincs a tatárok pontos tartózkodási helyéről. Mivel azonban a találkozást feltétlenül el akarja kerülni, csak keringenek, holott a katonák már halálos fáradtak, s mennének a hazavezető egyenes útra. Amikor pedig végül is megtudja, hogy merről közeledik a legfélelmetesebb ellenség, Rákóczi fejedelem elhagyja a hadsereget. Körülbelül háromszáz lovassal ő maga hazavágtat, a hadat viszont – a fele harcra már képtelen – sok főemberrel Kemény János parancsnoksága alatt egy másik útra terelteti.
II. Rákóczi György augusztus első napjaiban baj nélkül meg is érkezik Ecsedre a családjához. A felesége és a fia várja. A többiek azonban ekkor már fogságban vannak. Megtörtént a tragédia, Erdély Mohács óta legnagyobb tragédiája: előbb kegyetlen hadisarcot vettek rajtuk – a vezérek a katonáktól szedték össze a pénzt –, majd a krími kán emberei fogságba vetették az egész erdélyi hadsereget. A 13 ezer főből a veszteségek és a betegségek miatt ekkor már csak 3-4 ezer ember harcképes. A tatárokkal szemben nem tudtak védekezni.
720Az események ilyen alakulásán Rákóczi jelenléte nyilván nem változtatott volna; Kemény János, akit a tatárok rászedtek, nála lényegesen jobb hadvezető volt. Érthetetlen azonban, hogy a hír hallatán a fejedelem nem tesz semmit. Első rémületében ugyan megígéri: „ha mindenét el kellene költeni, és ha csak egy dolmányában kellene maradni is … illyen állapottal rabságra esett híveit” kiváltja.* Utóbb azonban, mintha semmi része nem lett volna a dologban, nem fizet, a lengyelországi eseményeket pedig jelentékteleneknek tünteti fel. A nagy megrázkódtatás után szinte megbénult.
Szalárdi 384.
Ilyen körülmények között aztán az ellenkezőjére fordul az az egyébként jól működő gyakorlat, amely szerint az uralkodói hatalom kizárólag a fejedelem személyéhez kötődik. Minthogy jó harminc esztendeje nincsenek döntéshez szokott szervei a fejedelemségnek, senki nem képes az ország ügyeit a kezébe venni. Kiderül, hogy a politikusok éppen annyira nem tudják az országot önállóan irányítani, mint ahogyan a hadvezetés alkalmatlannak bizonyult a valódi ellenséggel szembeni harc szervezésére.
Jellegzetesen nagy ember után kiáltó szituációja ez az erdélyi történelemnek. Ha akad egy különleges képességű egyéniség, az ország megmentésével legnagyobb történeti alakjaink közé emelkedhetnék. Minthogy azonban ilyen nincsen, Rákóczi pedig, ahogy magához tér, elképesztően önzőnek és szűk látókörűnek bizonyul, a lengyelországi vereség és a hadsereg fogságba esése után következő események Erdély teljes pusztulásához vezetnek. A tragédiát az a véletlen tetőzi be, hogy a Török Birodalomban éppen ekkor kerül nagy formátumú egyéniség az ügyek élére, a vénségesen vén Köprülü Mehmed nagyvezír, egy albán származású, eredetileg írástudatlan katona, aki a társadalom legalsóbb rétegeiből küzdötte fel magát. Az állandó életveszedelemmel fenyegető török közéletben olyan szilárd pozíciót teremtett magának, hogy – jóllehet már vagy tíz esztendeje emlegetik lehetséges nagyvezírként – egyetlen riválisa sem merte megöletni. 1656. szeptember 15-én vette át a birodalmi pecsétet a gyermek szultán anyjának kezéből.
