A HÉT MEGYE ÉS A HAJDÚK
A HÉT MEGYE ÉS A HAJDÚK
Nem tett lépéseket a hét megye megtartására maga az utód sem, Brandenburgi Katalin, Bethlen Gábor özvegye. Még a fejedelem halála napján, este, útnak indított egy követet Bécsbe a gyászhírrel és azzal a kéréssel, hogy ejtsék meg azonnal a visszacsatolást. Ez meg is történt: a királyi biztosok már 1629. november 30-án megkapták utasításukat, és 1630. március 30-án beadták a feladat végrehajtásáról szóló jelentést. Munkájuk nem ütközött számottevő akadályba, mert Erdélyben nem volt aktív pártja a megyék megtartásának, Felső-Magyarország törvényhatóságai és városai pedig gyakorlatilag ellenkezés nélkül tették le sorban az új hűségesküt.
A hét megye nemesi birtokosai számára alighanem inkább megkönnyebbülést szerez a visszacsatolás, mintsem ellenállásra okot adó sérelmet jelentene. Bethlen fennhatósága alatt rendkívül ellentmondásos helyzetben éltek: a nádori törvénykezés fenntartása és az, hogy a királyi országgyűlésre jártak, megőrizte felettük a Habsburg-hatalmat. Szinte tudathasadásosan voltak félig a király, félig a fejedelem alattvalói. Az a tény pedig, hogy Bethlen fennhatósága valóságos ugyan, de csak időleges, politikai állásfoglalásaikat kétértelművé tette. E zavarosság helyett megnyugvás a nikolsburgi béke előtti helyzethez való visszatérés. A társadalmi hierarchiában elfoglalt helyükön az ide- vagy odatartozás nem változtat.
Így érthető, hogy az új intézkedéssel szemben ellenállás csak a felsőmagyarországi hajdúság körében bontakozik ki. Az ő számukra ugyanis a fejedelmi fennhatóság társadalmi helyzetük végleges – és előnyös – rendezésének reményét jelentette. Példának a Bethlen uralma alatti erdélyi 688hajdúk státusának megszilárdulása állt előttük. Eredetileg ezek éppen olyan szervetlenül illeszkedtek a társadalom egészébe, mint a felső-magyarországiak. Míg azonban a királyi országrész uralkodó osztálya a testületileg nemességet nyert hajdúság beilleszkedését kiváltságaik csorbításával, a nemesi rendből való kiszorításukkal, a paraszti állapotba való visszakergetésükkel igyekezett nehezíteni, a fejedelem éppen ellenkezőleg járt el. Az ellentétek nyílt kirobbanását kerülendő, nem a hajdúkiváltságok felszámolására, hanem kiterjesztésükre hozott intézkedéseket: „…az mint magok is kívánják, az hajdú nevet letévén, minden állapotjokban az nemességhez tartsák magokat, és az mely vármegyékben laknak, ahoz hallgassanak” – mondatta ki az 1614-es medgyesi országgyűlésen.* Ily módon felszámolta ugyan különleges kiváltságaikon alapuló különállásukat, de nem lefelé, hanem fölfelé mozgatta őket a társadalmi hierarchia lajtorjáján. A hajdúkérdés ezzel Erdély számára megszűnt; legtávolabbra tekintő társadalmi követeléseik teljesítésével Bethlen közömbösítette korábban kiszámíthatatlan erőiket. Az erdélyi hajdúság azután már nem bárki által felkapható gazdátlan fegyver, hanem rendi katonaság.
EOE 6. 416.
Ezzel a megállapodott, az uralkodó osztályba integrált erdélyi hajdúsággal kerültek kapcsolatba a felső-magyarországiak a fejedelmi fennhatóság alá tartozás éveiben. És jóllehet ez alatt a rövid idő alatt törvényes intézkedések nem történtek az ő helyzetük hasonló rendezésére, az erdélyi példa mégiscsak a számukra kedvező változások reményét nyújtotta. A várakozásaikat megsemmisítő visszacsatolás tehát felkelést robbant ki közöttük. Az ellenállás tűzfészke központjuk, Böszörmény. A hűségesküt letett kapitányokat elűzik, helyettük újakat választanak, és Erdélyből kérnek segítséget az ellenük készülődő nemesi felkeléssel szemben. A fejedelemség vezető politikusai azonban elzárkóznak a hajdúk mozgalmától; a megyék visszacsatolása már megtörtént, nem kívánnak a királysággal háborús konfliktusba bocsátkozni. Csak két fiatalember követ egyéni utat: ifjabb Bethlen István váradi főkapitány és Zólyomi Dávid, a székelyek főkapitánya az erdélyi hajdúkkal táborba száll a felső-magyarországiak mellett.
Ők mindketten Bethlen Gábor neveltjei. A „kis gróf”, ahogyan ifjabb Bethlen Istvánt a kortársai emlegették, a fejedelem második házassága előtt kijelölt trónörökös volt, Zólyomi pedig a sógora, akit maga Bethlen szervezett be a családjába. A hajdúkkal felvett kapcsolatuk azonnal közvetlen célt hoz a mozgalomba: Rákóczi Györgyöt akarják a fejedelemségre bevitetni. Ritka pillanata ez a magyar történelemnek: két népszerű politikus, jelentős hadi nép a befolyásuk alatt, mégsem maguknak keresik a fejedelemséget. Bethlen István részéről ilyen törekvés pedig különösen kézenfekvő lenne, de nem fordul 689meg a fejében Erdély megszerzésének gondolata. Magánál alkalmasabb jelöltet választ.
Rákóczit nemcsak Bethlen Gábor tekintette annak idején lehetséges eszköznek a hét megye megtartására, de a közvélemény általában is a visszacsatolás ellenségét látta benne. Valószínűleg nem nyilatkozott nyilvánosan arról az álláspontjáról, aminek értelmében a fejedelem felhívását visszautasította. Mindenki feszülten leste hát, hogyan fogadja a Bethlen halála után foganatosított intézkedéseket. Maguk a visszacsatoló biztosok is tartottak tőle: ahogy a munkájukhoz láttak, tárgyalásra szólították. Felső-Magyarország leghatalmasabb birtokosa azonban hallgatásba burkolózott. A biztosok levelét válasz nélkül hagyta. Nem gördített azonban semmilyen akadályt tevékenységük elé. Mintha csak a fejleményeket várta volna, nem mozdult.
E néma passzivitás miatt hiszik ifjabb Bethlen Istvánék azt, hogy a felső-magyarországi megyék visszaszerzésének eszközét, Bethlen Gábor törekvéseinek hordozóját nyerik meg benne. Sürgősen hívják hát a hajdúk táborába. Rákóczi György azonban először nem mozdul. Hiába írnak neki Zólyomiék már 1630 júliusában, a levélre nem válaszol. Közben a hajdúk első nagy győzelmüket is learatják: szeptember 7-ét követően több napon át fárasztják az ellenük küldött királyi csapatokat, míg Rakamaznál átkergetik őket a Tiszán. A diadal mámorában most már a két vezér személyesen vágtat a közeli Sárospatakra, hogy Rákóczit a fejedelemség vállalására rábeszélje. A rakamazi csata híre azonban hidegen hagyja a nagyurat. Csak akkor hajlandó megindulni, amikor a kormányzó Bethlen István rábeszélő üzenete is megérkezik. 1630 szeptemberének végén örömujjongás fogadja a hajdúk táborában.
