A legutolsó versek
A legutolsó versek
Az idős Vörösmarty, aki természetesen részt vállalt az 1848-as forradalomban is (ha persze nem is oly radikalitással, mint Petőfi), a szabadságharc bukása után nagyon súlyos (személyes, egészségi és társadalmi-politikai) helyzetbe került: régi legrémesebb történelmi vízióit látta fenyegetően valóra válni. Utolsó nagy költeményei (Előszó, 1851, A vén cigány, 1855) a történelmi körforgásnak rémes mitikus fenyegetését idézik fel szokatlanul nagy ívű, mindent magukba foglaló képekben, s mindezt a költő csak a legsúlyosabb tragikus irónia kétségbeesésével tudja szemlélni. Vörösmarty, akiről az anekdota azt mondja, hogy ez években az éppen megírt költeményeket többnyire azon nyomban elégette, a fennmaradt versekben a legmagasabb általánosítási szinten írt: verseinek képi és nyelvi gazdagsága még a megelőző évek verseit is felülmúlják.
Vörösmarty élete, gondolati és költészeti világa rendkívül mélyen összeforrott a reformkor világával (a negyvenes években az Ellenzéki Körnek is ő volt az elnöke): nem véletlen, hogy temetése a Bach-korszak egyik legnagyobb, szomorú tüntetésszámba menő társadalmi eseményévé vált.
Vörösmarty Mihály
Csongor és Tünde
Az Éj monológja 1831
...S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett, és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. – ...
...Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Tűr és tűnődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész s erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik...
Csongor és Tünde
Az Éj monológja 1831
...S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett, és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. – ...
...Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Tűr és tűnődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész s erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik...
Vörösmarty Mihály utolsó útjáról így emlékezett meg Gyulai Pál: „Temetése nov. 21-én ment végbe. Pest emberi emlékezet óta nem látott ilyen népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat.”
