Az egyházi és világi társadalom közös zenéje: a gregorián
Az egyházi és világi társadalom közös zenéje: a gregorián
De kevés lett volna a zenei műveltség megalapozásához akár az egyházi gyakorlat, ha az csupán a papság magánügye lett volna, akár az iskola, ha az csupán tanórákat jelentett volna. A középkori rendszer lényege éppen az, hogy minden iskolában – a székesegyházak mellé telepített, 100-150 diákot oktató intézményekben, éppúgy mint a 2-3 gyermeket nevelő falusi iskolákban – az iskola és a liturgikus kórus egységet alkotott. A diákok naponta részt vettek az énekes liturgiában; így a gregorián ének áthathatta a világi társadalmat is, ugyanakkor a diák napról napra gyakorlatban alkalmazta, amit az énekórán tanult.
A magyar egyházszervezés sajátsága volt, hogy a fő szerepet nem annyira a külön-külön álló kolostorok, mint inkább a Szent István által alapított egyházmegyék kapták. Így az egész országot behálózó püspöki és plébániai iskolák, lényegében azonos liturgiai és zenei anyaggal lényegében azonos módszerrel végezhették a zenei nevelést is Soprontól Brassóig. Ez a magyarázata annak, hogy a magyarországi egyházmegyék a gregorián éneknek egy sajátosan magyar változatát alakíthatták ki egy-két évszázad alatt.
Mert a gregorián – bár Európa egyetemes zenei anyanyelve volt – a középkorban nem volt szigorúan egységes. A közös alapkincs ellenére az egyes tájak közt jogos és elismert különbséget tettek saját tételeik és a közös tételek saját dallamváltozatai. A korok pedig abban tértek el egymástól, hogy a közös régi hagyományanyaghoz új és új (stílusban is változó) tételeket adtak hozzá.
