Tóth Árpád: EGY NŐ HALÁLÁRA
Kriptában a szunnyadva fekvő
"Éj" szobra, Michelangelo
Remekje szép, noha hideg kő.
Hogy adni könnyen nyíl a kéz szét,
Bár nyílni nem sugallta Ég,
S kincsét nem ízesíti részvét.
Beszédnek, melynek lágy zenéje
Csacsogva csendül, mint patak,
Lehetne gondolat a mélye.
Szemet lesütni földre néha,
Majd az eget bámulni meg
Imádságnak nem volna léha.
A zárt bimbó, mely meg se sejti,
Hogy ráfuvallt az anda szél,
Mely máris illan s elfelejti.
Finom kezét keblére téve,
Sejthette volna, hogy agyag-
Testünk szent harmatok edénye.
Ha gőgje, cifra lámpaképpen
- Hiú fény egy sírbolt falán -,
Nem ég vala meddő szivében.
Mert amig élt is, tetszhalott volt,
Kezében élte könyve ott volt,
S elejté olvasatlan ő...