Kosztolányi Dezső: A KÁPOLNÁK
megmozdul, halkan tündökölve,
mikor a rózsa éled; |
s a Szűz körül |
piros rózsák meg sárga méhek.
köpenyt aggattak rá, mely csupa ódon
nehéz arany; |
arcára s kezére is gondja van,
mit feltört hó jég, téli hajnal,
megmossa tejjel és megmossa vajjal.
villog nyaklánca, ékszere
cin gombostűjét drága, szűzi
fátylába tűzi;
rózsafűzérből hord övet,
ruhája az csalánszövet,
alatta kisded krinolin,
puha topánja csupa hím!
szép hölgy és együgyű baba.
A gondja csak mások baja,
Lankákon, erdőszélen egyre les
a messzeségbe, este-reggel,
nyugodtan, porcellán-szemekkel.
Hozzád fohászkodik az árva, |
áldott Anyánk, évszázados szobor, |
szegény szivét neked kitárva, |
mivel te a családhoz tartozol. |
egyszerre mind; |
remény és munka megvetője, |
sír Flandriának minden magvetője; |
hadd nőjjön fel a szellők dajka-karján,
az éjek legyenek szelíden alvók,
ne lássunk orkánt és pogány zimankót;
így kérnek kápolnádba Téged, |
bámulva szűziséged, |
aztán avégett |
a végzetes órába szenvedőket,
hogy bársony-aranyruhád este fölvedd
s édesdeden áldd majd meg ezt a földet.