Kaffka Margit: A VÁROS
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos hőhidak át a platinafényű vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- - Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen terítve...Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át, - beletáncol a mézbe, -
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, - jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, - ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! - Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, - még három, kettő!
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulcscsal, az János a könyvvel.
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.
"Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. - -
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen, ontja:
"Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!"
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, így sorba, - leeresztették."
- "Ölt, foglalt, konspirált, - s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja, - s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, - sorát, e versnek, - tán ráfogás, színfal az egész!
Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe' hosszú, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, - mert szűk a hely már, - zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, - cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad, - -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név, - mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, - -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
- - Komoly, középkori zsidó, - sápatag, hátba hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleskópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, - nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!
Szökőkút-szivárvány íve, - márványpad, nyírott bokor; - - -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés - -
Lenn, messze alattam a város, a város - -
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megint vár, - liheg. Most a virágokat szemléli, - s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, - mert eközbe pihen.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? - -
Hálisten elhaladt, - nem látott. Megmentve néki e magány!
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, - ha feledném a hotel nevét?
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?
Jaj! Egy utcácska még, - kettő, -
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.
Intim kávégőz, füst, - a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét -
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, - otthoni csomagok, - és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- - Most vetkőztetik le a kisfiamat.
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.