Gyulai Pál: BARÁTNŐMHÖZ.
Nem fájna úgy, megszokta rég,
Oh csak te ne, egyetlen hívem,
Kit vigaszúl küldött az ég.
Testvéred voltam és atyád,
Örűltem látva, nézve téged,
Szerettelek, mint jó barát.
És vidám, játszi szellemed,
Kit megtiport a sorsnak kénye,
Hányszor vigasztalt, enyhitett.
Oh rideg sziv, oh dőre agy!
S oly éles tőr ily gyöngéd kézbe'!
De megbocsátom, ifjú vagy.
Nem érzél mélyebb bánatot,
S hű szivre lelni a világon
Hogy mily nehéz, nem tudhatod.
Hűtlen barátság, szerelem . . .
Csak úgy ne bánjék senki véled,
Amint te bántál én velem!