Gyulai Pál: A SZÉL.
Nincs nyugtom, másnak sem hagyok,
A végtelen
Hív szüntelen
S mert vágyaim megcsalnak,
Most erdőben siránkozom,
Majd születésem' átkozom
Sikján a sivatagnak.
Vidám veszély is száll velem.
Mit is tegyek?
Hát feledek.
Szétűzöm a felhőket,
Füttyentgetek, dúdolgatok,
A lombokkal táncolgatok,
Meg-megcsókolva őket.
Az illatár elszenderít.
Rövidke kéj,
Egy nap vagy éj!
Új vágyak rabja lettem
És bősz haraggal zúdulok,
Mint pusztító vész nyargalok,
Széttépem, mit szerettem.
Tengerre hajt a szenvedély.
Uralkodom
A habokon,
Megszédít büszke álom.
Ki mer dacolni? Mily öröm!
Ember hajója - széttöröm,
És aztán megsajnálom.
Bolyongok a várromokon
S a temetőn
Oly részvevőn
Szállok sirok fölébe.
Megjárok várost és falut:
Sirok, romok sorsára jut -
Azt suttogom fülébe.
A változás, mi megmarad --
Kiáltozom
És változom
Bánattá vagy örömmé.
Szivem lángol, de el nem ég,
Be nem fogad se föld, se ég.
Csak bújdosom örökké.