Csokonai Vitéz Mihály: Trocheus lábakon
Aki ilyen néma szókkal jött köszöntni tégedet. |
Óh nem! a hernádi vőlgynek borba fürdött széliről, |
Melybe múlat, melybe ébreszt víg örömnek istene. |
Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed, |
Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai, |
Amidőn nyomát se lelték ez helyen Kazinczynak: |
Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek. |
A pirosló estve útját bársonyával rajzolá. |
A szemektől eltakarja a mezőt s a kék eget. |
Estve van - mind esméretlen - így futék ide s tova. |
Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék. |
A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok. |
Hat leányi egy banyának a kucikba űltenek. |
Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám. |
Rózsaszínnel a hegyormon már a hajnal felkerűlt: |
Mintha Kármelt látni mentem volna a szent főld felé. |
S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék. |
Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire. |
S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován. |
Hatra mégis volna Regmec. - Puff reményem s mindenem! |
Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú! |
Messze Regmec - senki sem volt - rajta ekkép túl esém. |
Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak. |
Hív Kazinczyhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek. |