Csokonai Vitéz Mihály: [Bár az ég búsúlva néz is...]
Légy te nékem, szent poézis, mindenem;
Ami történt életembe,
Hogy lehessen énekembe
Festenem.
Vajjon mikor elégli már meg az ég.
Két szemeim nem bírhatják,
Orcám könnyei áztatják,
Fárasztják.
A hold fénylő világánál járkálni.
Azzal bátran foghatsz kezet,
Mely a kietlenre vezet
Tréfálni.
Ahol a Vénus forrása csergedez,
Mely a lankadtat éleszti,
A bánatot elszéleszti,
Be jó ez.
Én fogadom, hogy nem fogok tévedni.
Nem félek, bár setét a vőlgy,
Makkot, ahol sűrű a tőlgy,
Jó szedni.
A nyílt, lobogó liliom formája.
E halom Cupido útja,
Alatta sósvízű kútja,
Forrása.
Gyöngy anyának gyöngy gyermeke, rám tekints.
Alabástrom színű teste,
Apelles ilyet nem feste,
Több ily nincs!
Csókolj te, én is csókollak szívesen.
Érzem szíved dobogását,
Vérednek sebes folyását
Tüzesen.
Kettős léte pihegteti mellemet.
És sehol nem is lelhetem
Helyemet, ha nem fekhetem
Öledbe.
A nyíl, melyet személyed lő, érdekel,
Amelytől bús szívem vérzik,
Minden tetemeim érzik,
Halni kell!]