Arany János: TASSÓBÓL Fordítási kísérlet
Fordítási kísérlet
Ki Üdvezítőnk sírját visszavette.
Sokat tön ésszel, kézzel ő ezért,
Sok szenvedésbe telt nagyhírü tette.
Hiába kelt Pokol, hiába mért
Világ két része végcsapást felette:
Őt nem hagyá az ég, s zászlai
Alá megtértek bolygó társai.
Múló babért, minőt Helikon ád,
De fönn, az égi sergek közt, dicső szűz,
Van örökfényü csillagkoronád,
Tetőled szálljon most keblembe szent tűz,
Te gyujtsad énekem s ne érje vád,
Ha ékesítem a való beszédet,
Más bájt szövén abba, nemcsak tiédet.
Hová Parnasszus önti csábjait,
S a költeménnyel fűszeres valótul
Rögzött se fél, oly édesen javit.
Így a beteg gyermek, ha kóstolóul
Mézzel kenők a csésze ajkait,
A keserű nedvet csalódva issza,
Hogy a csalásban éltét nyerje vissza.
Révpartra vűl, midőn, tévedt zarándok,
Hánykódva szirtek és hullámok felett,
Már azt hivém, legott elborulándok,
Vedd nyájas arccal ím e versemet.
Szent fogadásul mintegy ez ajándok!
Lesz tán idő, hogy e jós toll merészűl
Megírni rólad is, amire készül.
Krisztus jó népe békében lehet,
S fel-űl, vad thrák ellen, hajó- s lovára,
Kivíni a bitorlott szent helyet)
Hogy a vezérbot szárazon, - akár a
Vizek fölött, illessen tégedet.
Addig figyelj, mit zeng a hősi ének,
S készíts hadat, vágytársa Godofrédnek!
Ví a keresztyén tábor az izlámmal:
Nicéát, Antiochját megnyeré,
Ezt hadi csellel, azt erős rohammal,
És vissza ettűl a népet veré,
Mely Persiából jött tengernyi számmal;
Tortózát megbirá: de most a tél
Beállt, és várja, míg tavaszra kél.
Mely a csaták zaját megszünteté,
Midőn az Úristen, királyi széke
Fönségiből, szemét aláveté,
Onnan, hol a menny legtisztább vidéke
Még egyszer oly fenn trónját hirdeté
Mint a pokol a csillagok alatt van, -
S megláta mindent egy szemfordulatban.
És a keresztyén hősökön megálla,
S ama tekintet, mely előtt hiány,
Vágy rejtve nincs, a szív nyitott könyv nála,
Látá, Godofréd víni hogy kiván
A városért, hol Isten sírba szálla;
Előtte földi hír, kincs, hatalom
Mind semmi: ő csupán hit, buzgalom.
A földi nagyság mint kecsegteti;
Tánkrédot látja, kit gyötör hiában-
Való szerelme, s éltét megveti;
És Boëmundot, Antiokhiában
Országa új alapját hogy veti,
Törvényt szab, a rendet, szokást javítja,
Tisztelni az igaz Istent tanítja;
Hogy a fő cél már-már feledve nála.
Rináldot nézi, harcnak mint örül
A büszke szellem, a nyugvás halála;
Nem ország, nem kincs, amiért hevül,
Hanem dicsőség, melynek nincs határa;
Gvelf ajkin - látja - mint csügg és figyel
Sok régi hős példát tanulni el.
Érzést látván, ki él s uralkodik:
Magához inti fénybe öltözött
Gábort, ki az elsők közt második.
Ez Isten és a jobb lelkek között
Örömkövet, híven tolmácskodik:
Ez földre a menny végzésit lehozza,
S buzgó imákkal tér a mennybe vissza.
S mondjad nevemmel: mért e késedelem?
Új hadra szállni mért hogy nem sietnek
Szabaddá tenni végre szent helyem?
Gyüjtse tanácsba főit a seregnek!
Hasson! - Vezérül én őt emelem:
S ezt fogják tenni ott alant is majdan,
Most alvezéri már, bajtársi hajdan.
Gyorsan magát, parancsnak hódolandó.
Szellem-alakját léggel környezé,
A láthatatlant hogy látná halandó:
Embernek arcra, testre képezé,
De menny fönsége rajta, nem mulandó.
Vőn kort, mely ifju- s gyermekév határa;
Díszül sugárt rakott arany hajára.
Mely fáradatlan, s gyors, mint képzelet.
Nagy szárazok s tenger fölött lebegve
Hasítá a felhőt és a szelet.
Így, mind alább eső tájakra szegve
Irányát, száll a mennyei követ.
Libánus hegy fölött kissé megállván,
Függő egyensúlyt tarta lenge szárnyán.
Röptét irányzá s hirtelen lecsap.
Kél vala már az új nap; része tetszik,
De még nagyobb részét borítja hab;
S buzgó imával Istenhez törekszik
Godofréd, mint szokása minden nap:
Hát, íme! a nappal, de fényesebben,
Keletről az angyal eléje lebben.
A vártad évszak, mely nyit harci pályát!
Mért hát tovább egy percnyi késelem,
Megtörni Jéruzsálem érc igáját?
Te gyüjtsd tanácsba mind, ki fejdelem,
Te nógasd célra bajtársid tunyáját!
Isten vezérül megválaszta téged,
S ők készakarva hódolnak tenéked.
Az ő parancsát. Oh mi bizalom
Kelhet, sükerre, a vezér szivében!
A rábizott hadért mi buzgalom!
Szólt s elmulék, felszállva gyors röptében,
Hol lefönebb s tisztább az égi hon.
Godfréd a szók-, a fénynek általa
Vakúltan, döbbent szívvel áll vala.
Ki jött? ki küldé? s mit jelenteni?
Ha másszor vágy vala, most ég felette
A háborút végkép eldönteni.
Nem mintha ranggőz, hogy eléje tette
Másnak az Úr, szivét fúná teli:
De szándokát az égi akarat
Lobbantja, mint gyúl lángban a zsarat.
A daliákat, és országszerént
Levél levélre megy, követ követre,
Kérést tanácshoz adva rendszerént,
Mind, a nemes lelket mi gyujtja tettre,
Mind, ami ébreszt szunnyadó erényt,
Szavába oly erőt lehellni tetszik,
És annyi bájt, hogy kényszerítve, tetszik.
Csak Boëmund az, aki elmaradt,
Egy rész lakását Tortózába vette,
Más künn veré sátrát, az ég alatt.
A hadnagyok gyülésben összejötte
(Dicső tanács!) sokáig nem haladt.
Így kezdi ottan a kegyes Godfréd el,
Fönséges arccal, hangzatos beszéddel:
Kiket választa bajnoki gyanánt,
És tenger és föld harcai, dagálya
Közt horda, őrze, bizton egyaránt;
Úgy hogy nehány év elfolytán alája
Veténk nem egy-két pártos tartományt,
S győzött, behódolt nemzetek felett
Nevét megállatók s a szent jelet:
S szerelmünk zálogit, úgy vélem én,
Szemközt halállal sem avégre néztünk
A hűtlen tengeren s harcok terén,
Hogy olcsó hírnév füstje lenne részünk.
És barbarok közt birtok-szerzemény:
Így a kitűzött díj parányi volna,
S vérünk a lelki üdv kárára folyna.
Szión dicső falát, s a hitlenül
Nyomott keresztyénység mentője lenni,
Mely itt kemény rabszolgaságban ül;
Egy új ország alapkövét letenni,
A buzgalomnak biztos menhelyül,
Hogy a szent sírt kinél imádni szándok,
Tehesse búcsuját kegyes zarándok.
Munkát többet kevés becsületér',
A célra semmit, ha félbenszakad
A háború, vagy más vidékre tér.
Minek gyűlt Európából ennyi had,
Minek foly Ázsiában ennyi vér,
Ha, ily nagy forrongás után, nyomok:
Nem épült országok, hanem romok?
Alapját e világ szerént teszi,
Hol kis, hazátlan nép minden hatalma,
Tenger pogány közt, mely körülveszi;
Hol a görögbe nem lehet bizalma,
S a messze Nyúgot nem segélyezi;
Hanem csak rom fölé romot tetéz,
Mely összeroskad s temetője lész.
(Dicső nevek! fönséges viadal!)
Nem minmüvünk, de égi adomány
Volt és csodásan lett a diadal;
Mit ha ki pártosan más végre szán,
Ellenbe' az adó céljaival:
Elvesztjük, és e nagy hírzajra, félő,
Gúnnyal fog emlékezni a regélő.
Az ég ajándokát beszennyező!
Annak, mit oly dicsőn munkába vettünk,
Legyen folyása, vége, egyező.
Most, amidőn szabad tér nyilt előttünk,
Most, amidőn az évszak kedvező,
Mért nem futunk a városhoz, igától
Fölmentni győzelmink célját? mi gátol?
Legyen tanúja mind jövő, jelen,
Legyen tanúm az ég s kik benne laknak -
Hogy tettre kelnünk az idő jelen.
Minél utóbb, annál kétesb dolognak
Találjuk, ami most kétségtelen.
Ha veszteglünk, jós lélekkel gyanítom:
Segélyt hoz a szentföldinek Egyiptom.
De most fölálla Péter remete,
Ki, bár magános, mint e nagy rajongás
Kezdője, a tanácsban űlhete:
Godfréd szavának itt nincs ellenmondás!
Kétség ily szent valóhoz férhet-e?
Mit ő kifejte, arra mind hajoltok,
Csupán ez amit én hozzája toldok.
Mely mintegy versenyűl foly köztetek.
Engedni jobb tanácsra büszke arcot,
A langy erélyt, ha mibe kezdtetek:
Minden halasztást, véleményi harcot
Vissza ez egy kútfőre vihetek:
Ama tekintély ez, mi ennyivel
Megosztva, önmagát emészti fel.
Díjt a serény, birságot a hanyag,
Hol munka-, tiszt-szabás nem áll egyen:
Ott a kormány bizonnyal ingatag.
Óh hát egészült testté hadd legyen
S válasszon egy főt valamennyi tag!
Adjátok egynek a hatalmi pálcát,
S királynak az mintegy viselje arcát.
Előtted, égi szent, hév, zárva hát?
Te ihletéd, hogy a szivekre hatna,
Te ihletéd a remete szavát;
Mind, ami vágytól hősi mell dagadna:
Vetély, szabadság, hír - elaltatád:
Úgy, hogy vezérré Bouillont a legfelsők -
Kiáltni Gvelf, Vilmos valának elsők.
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Hol anyja a csatás ménesnek, olykor
Midőn az évszak, mely támaszt szerelmet
Ingerli ösztönét, és szive felforr,
Megnyitja száját és a lanyha szellet
Termékeny magvait beszivja sokszor,
S hő fúvalomtól, oh csodák csodája!
Fogad, csikót is hoz anyai vágya.
- - - - - - - - - - - - - - -
Fegyvert, fegyvert az ifjak bősz csapatja.