16
16
Kora hajnalban indultunk. Alig pirkadt még. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihúztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk.
Az urak lóra ültek. Én is.
A szemem szinte odaszakadt a faházra.
A kamomilla-ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.
De a rózsa itt volt a szívemen.
Vajon csakugyan ő adta-e? Száz gondolatom bólintva felelt rá. Egy gondolatom azt mondta: hátha véletlenül esett le? Hátha csak egy gyerek hajította ki vagy valamelyik cseléd?
De hátha mégis ő!
S hátratekingettem. Csak legalább távolból is látnám, hogy búcsút inthetnék a süvegemmel.
De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már aranynyilakat lő az égre, s nappallá változik a világ.
Sohasem látom többé a házzá nagyított kalitkát s kirepülő fehér madárkáját. Soha, soha!...
