Ellenzéki árnyalású tragikum-típusok
Ellenzéki árnyalású tragikum-típusok
Mivel a dráma körül zajlottak a korszak leghevesebb polémiái, főleg a dramaturgia terén fedezhetünk fel olyan esztétikai nézeteket, amelyek szembenálltak Gyulai koncepciójával. Két tragikum-felfogást kell említenünk. Mindkettő a romantikus zseni-kultuszban gyökerezik, de irányulásuk eltérő. Vajda már 1857-ben elvi tanulságokat vont el Prometheusznak, a lázadó titánnak sorsából: "A jónak, vagy más szóval az igaznak örök küzdelme, testi bukása de erkölcsi örökkévalósága: – a változó végzet segedelmével uralkodó, erkölcsileg bukott, de testileg uralkodó erő, hatalom ellenében – ez a Prométheusz, ez a tragoedia fogalma" (A szépről a szépeknek, Nőv 1857. április 5.). Annak a mártír-tragikumnak az újrafogalmazása ez, amelyet Szigligeti is elismert, de Gyulai szinte egész életén át támadott. Vajda lázakkal áldott, nyugtalan egyénisége közel érezhette magához a titáni küzdelmek magányos héroszait. Bukásukat éppoly fenségesen tisztának látta, mint kivételes erőfeszítéseiket. Nincs itt szó bűnről, tévedésről vagy "vétektelen-vétségről"; háttérbe szorítja őket a költő lírai azonosulása a nagyság sziszifuszi nekifeszülésével. Magyarázza e vonzalom, hogy – ha felemás, ellentmondásos módon is – miért védte Gyulaival szemben Jókai Dózsáját.
A tragikum másik konfliktus-típusának értelmezése a Kalauz egyik aláírás nélküli cikkében olvasható: Shakespeare Coriolánjának története "csaknem pusztán a históriából van kivágva és mint egy Columbustojás, egész könnyedén – a művészi lángész könnyedségével – úgy állítva elénk, hogy szemünk előtt kerekedik tragoediává. Nincs ebben szerelmi csel, collisio, orgyilkosság vagy összeesküvés, semmi czifrázat, semmi excentricitás; egy rendkívüli elméjű és vérmérsékletű ember rendes sorsa van rajzolva benne, a mit Kisfaludy Sándor így tett volt ki: Magasb elmék, mélyebb szívek Jaj tinéktek a földön!" (Casca: Nemzeti Színház. Kalauz, 1864. február 28.). A nagy egyéniség és a kisszerű élet szükségszerű konfliktusa ez; Rákosi Jenő Schopenhauerre emlékeztető elméletének alapelve felé mutat. Lírai háttere nyilván az a rossz közérzet volt, amely az ellenzéki írókban alakult ki az adott történeti, társadalmi és irodalmi viszonyok között.
