I. SZÍN.
Ha valaha Csehországba találsz jönni, Camillo, hasonló járatban, mint a milyenben én most tisztem szerint itt vagyok, – a mint mondám: nagy különbséget fogsz találni a mi Csehországunk és a ti Szicziliátok között.
Úgy hiszem, a jövő nyáron szándékszik Sziczilia királya visszaadni a látogatást, melylyel a cseh királynak adós.
A mennyiben elfogadásunk szégyent vallana: tiszta szívünk fog kimenteni; mert, valóban –
Kérlek –
Igazán, saját tapasztalásom szerint beszélek; mi nem leszünk képesek ily nagyszerű fénynyel, ily ritka – nem is tudom, hogy mondjam. Álomitalt adunk nektek, hogy érzékeitek, eltompulva hiányaink iránt, ha nem is dicsérhetnek, legalább kevésbbé vádolhassanak.
Túlságosan fizeted meg, a mi szívesen volt adva.
Hidd meg, úgy szólok, a mint tapasztalásom tanított s őszinteségem adja a szót ajkaimra.
Sziczilia nem lehet túlságosan szíves Csehország iránt, királyaink, mint gyermekek, együtt növekedtek, s akkor már oly szeretet vert gyökeret közöttük, mi most ágat hajtani kénytelen. Mióta nagyobb méltóságaik s királyi állásuk elválasztá őket, találkozásaik bár nem személyesek, de királyi tekintélyüek valának: ajándékokat, leveleket, szíves izeneteket váltottak; mintha csak együtt lettek volna, bár távol; kezet nyújtottak, mintegy mélység fölött, s ölelkeztek, mintegy a világ két ellensarkától. Az ég tartsa meg rokonszenvöket!
Azt hiszem, nincs a világon oly ármány vagy ok, mi azt megingathatná! – kimondhatatlan örömetek lehet ifjú herczegetekben, Mamiliusban; soha sem láttam többet igérő nemes ifjonczot.
Osztozom reményeidben. Jeles gyermek. Valódi gyógyszer az alattvalóknak, üdítője az agg szíveknek: a kik mankón jártak már, mikor született: élni vágynak, hogy mint férfit láthassák.
S különben szívesen meghalnának?
Meg, ha más kifogást nem találnának, a miért élni vágyjanak.
Ha nem volna még fia a királynak, akkor addig kívánnának mankón járni, a míg lesz.
(Elmennek.) |