L. SIMON LÁSZLÓ,
L. SIMON LÁSZLÓ,
L. SIMON LÁSZLÓ, a Miniszterelnökség államtitkára: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Két dolog miatt szólalok fel. Egyrészt olyan részletkérdésekről beszéltünk, amelyekre nem akarok már a zárszóban reagálni, másrészt a múltkor Sallai képviselőtársam a parlamenti étkezőben, az alagsorban mondta, hogy ne csak mindig a zárszóban reagáljak, mert akkor nincsen módja viszontreagálni, és most gondoltam, hogy a lovagiasság jegyében erre lehetőséget teremtünk, hogy ne érezze magát mindig vesztesnek, tehát legalább az esélye meglegyen annak, hogy valamit mondjon. Nem minthogyha egyébként olyan túl sok értelme lenne a dolognak, mert nem fogadta meg a tanácsomat, amit legutóbb mondtam. Én magam mindig szorgosan jegyzetelek, és felírom, hogy képviselőtársaim mit mondanak, hogy tudjak rá reagálni, mert mindig olyanokat idéz aztán tőlem, amiket Nyitrai képviselőtársam is igazolta, hogy nem is mondtam. Tehát nem árt, hogyha jegyzetel, és akkor utána pontosan tud idézni, mert így nincs meg a közös vitaalap, tisztelt képviselőtársam, ahogy ezt már a legutóbb is mondtam.
Viszont nem azzal akarok foglalkozni, amit ön elmondott, mert tulajdonképpen önleleplező volt a saját maga érvrendszere is, hiszen azzal zárta gondolatait, hogy én is belelapoztam, meg belenéztem, meg nem tudom, micsoda.
Tehát kérem képviselőtársaimat arra, hogy ha idejönnek, és feltétlenül úgy érzik, hogy hozzá kell szólniuk, akkor készüljenek fel. Ahogyan, mondjuk, Hegedűs képviselő asszony felkészült, láthatólag paragrafusról paragrafusra fogalmazta meg a kritikáit; képviselő asszonnyal van miről vitatkoznunk, mert olyan szempontokat vetett fel, amelyekre a kormányoldalnak reagálnia kell. De aki meg maga elismeri azt, hogy csak belelapoz egy törvényjavaslatba, az valójában készületlenül érkezik ide. Rendben van, hogy a katalógusban alá kell írni, de nem muszáj hozzászólni, tisztelt képviselőtársaim.
Ikotity képviselő úrnak pedig azt mondanám, hogy ha éppen itt lenne a vitában, és nem állandóan kisétálgatna Schiffer képviselő úrral, hogy a Házbizottság ülésén minden bizonnyal az LMP-sek felvetették azt, hogy ne tárgyaljuk most, hanem csak a jövő héten, mert Ikotity képviselőtáram, minthogy kevesen vannak, és minden törvényhez hozzászól, még időt kér magának a törvény elolvasására és értelmezésére. Nyilvánvalóan azok, akik egyébként a felszólalását írták, azok valamelyik másik földrészen vagy országban élnek, mert olyan szintű szakszerűtlenségről tanúskodott a felszólalása, amin szerintem mind a régésztársadalom, mind a régészeti munkákban érintett beruházói oldal a hasát fogva nevet. De ezt a kérdést le is zártam, én az LMP-sekkel ma már nem akarok vitatkozni, mert egyszerűen nem értik, hogy mi van itt előttünk.
Viszont amit Hegedűs Lorántné képviselő asszony elmondott, ott fontos dolgokról kell beszélnünk. Az egyik a múzeum kérdése, ahol jogosan figyelmeztetett engem arra, hogy sok-sok törvényt nyitottunk meg ezzel a módosítással, a levéltári törvényt, a múzeumi, és a többi törvényeket, és valóban, itt van változás, ahogyan képviselő asszony mondta.
Két dolgot… nem, messzebbről indítok. Én már két-három évvel ezelőtt is felvetettem azt, hogy nem biztos, hogy jó az, hogy csak költségvetési szerv formájában tudnak működni a közgyűjteményeink. Érdemes lenne megfontolni néhány pozitív példa alapján, hogy kulturális intézmények gazdasági társasági formában is működhessenek. Hogy nehogy itt valaki megrettenjen, két példát rögtön kiemelek: az egyik a Nemzeti Színház, a másik pedig a Művészetek Palotája. Az egyik részvénytársaság, a másik pedig kft.
Mindkettő esetében nagyon praktikus érvek szólnak amellett, hogy gazdasági társasági formában működnek, például az éven túli költségvetéssel való gazdálkodás lehetősége, tehát hogy a maradványpénzeknek a következő költségvetési évben való felhasználása, például az áfa-visszaigénylésnek a lehetősége, és még sok-sok példát lehetne mondani. Viszont tegyük egyértelművé azt, hogy jelenleg az államháztartási törvény köti meg a kezünket, és az én, egyébként még csak azt se mondhatom, hogy koncepciómmal, csak pusztán felvetésemmel, hogy gondoljuk meg azt, hogy egy közgyűjtemény is működhessen gazdasági társasági formában, például nonprofit gazdasági társasági formában, azt nem teszi lehetővé az államháztartási törvény. Sőt, annak idején Naszvadi államtitkár úrral az államháztartási törvény módosításakor, négyszemközti beszélgetésünkben egy komolyabb vitát folytattunk, és ő elmondta az érveit, egyébként hasonlóan képviselő asszonyhoz, tulajdonképpen egyfajta biztonsági garanciát látott államtitkár úr abban, hogy a közgyűjtemények költségvetési szerv formájában működnek.
Itt viszont arról van szó, hogy ki az, aki fenntarthat intézményt. Ebben az esetben, amikor a megyei hatókörű múzeumnál megjelöljük azt, hogy a fenntartó ki lehet, valójában szűkítünk és nem tágítunk, nem lehetőséget adunk, hiszen bizonyos múzeumtípusok esetében egyáltalán nem nevezzük meg azt, hogy ki tarthat fenn múzeumot. Ilyen az országos hatókörű múzeum. A törvényben nincsen benne az, hogy országos hatókörű múzeumot ki tarthat fenn, viszont olyan összetettek a feladatok és olyan szigorúak a fenntartási körülmények és olyan jelentős finanszírozási hátteret kell biztosítani, hogy érthető módon nem is tud más fenntartani országos hatókörű múzeumot, mint az állam.
A megyei hatókörű múzeumoknál van egyfajta engedmény, azt mondjuk, hogy megyei hatókörű múzeumot az önkormányzat, illetve az általuk alapított gazdasági társaság tarthat fenn.
(11.30)
De ez nem más, mint hogy ki gyakorolja a fenntartói jogosítványokat. Ez nem másról szól! Az alapítást ettől teljesen külön kell választani. Tisztelt képviselő asszony, bármilyen hihetetlen, bárki alapíthat Magyarországon múzeumot. Ön is holnap, ha van olyan gyűjteménye, abból a gyűjteményből alapíthat egy országos hatókörű múzeumot. Erre magánemberként is megvan a lehetősége. Az viszont, hogy fenn tudja-e tartani, már egy másik kérdés. Ha ön egy tehetős megyei polgár, egy megyeszékhelyen él, és úgy dönt, hogy a magángyűjteményét felajánlja, és nem azt mondja, hogy odaadja a meglévő múzeumnak, hanem egy új múzeumot szeretne létrehozni, azaz magánemberként alapít egy új múzeumot, abból még nem következik, hogy ön azt a múzeumot fenn is tarthatja. Azt csak és kizárólag a helyi önkormányzat, illetve a helyi önkormányzat által alapított gazdasági társaság tarthatja fenn. Ebből a szempontból én kifejezetten szerencsésnek tartom ezt a nyitást, hogy egy intézmény gazdasági értelemben vett stabil működésének a hátterét jelentheti az, ha egy önkormányzati gazdasági társaság a fenntartója. De ez nem jelenti azt, hogy az intézmény átalakul gazdasági társasággá! Mindezt azért mondtam el képviselő asszonynak, hogy az aggályait eloszlassam. Tehát emögött nincs semmi olyan hátsó szándék, amire a képviselő asszony, ha jól értettem, nem is hogy utalt, hanem amivel kapcsolatban a félelmét fogalmazta meg. Sokkal inkább azonos irányba halad a gondolkodásunk.
Képviselő asszony fölvetett még egy rendkívül fontos kérdést, ez a 15 napon belüli szerződéskötési kötelezettség és a földmunkák. A földmunkákkal kapcsolatban azt tudom mondani képviselő asszonynak, hogy most először végre teljesen világosan szabályozzuk a földmunka kérdését. Nagyon világosan elválik az a két típusú földmunka egymástól, amiről itt beszéltünk. Van egy, ami a régészeti feltáráshoz kapcsolódik, és van egy konkrét másik földmunka, amikor már az út kivitelezése zajlik, olyan szakasz, amikor már egyáltalán nincs régészeti lelőhely, és ott már nincs is miről beszélnünk.
Ön egyfajta olyan képet vizionált, hogy a buldózerben bent ül a régész szakértő a buldózer vezetője mellett. Hát a szakmai felügyelet nyilvánvalóan nem ezt jelenti, de egyébként nem áll távol az igazságtól, képviselő asszony, mert hát ez a lényeg. Gondolja végig, hogy van egy regisztrált lelőhelyünk - csak hogy életszerű legyen -, a regisztrált lelőhelyen keresztülmegy egy kétszer kétsávos autóút építése. Azt a regisztrált lelőhelyet fel kell tárni, egy előzetes feltárás keretében meg kell nézni, hogy mi van ott. Ha az előzetes régészeti dokumentáció elkészül, először jönnek a földmunkagépek, eltolják a termőföldréteget, utána szépen jönnek a munkások, nekiállnak föltárni, és kiderül, hogy a már korábban regisztrált lelőhelyként számon tartott régészeti lelőhelyen milyen lelet van. Ha a lelet olyan, ami fontos, értékes, kivehető és kiveendő, azt kiveszik, szépen beviszik a múzeumba és földolgozzák, majd egy részét kiállítják, és utána mehet tovább az építkezés.
Vagy lehet olyan, ami mindenképpen ott a helyszínen méltó a bemutatásra, mert nem mozdítható. Ha történetesen egy autóút építésénél egy római kori palotát tárnak fel fantasztikus mozaikokkal, akkor ebben az esetben azt a döntést kell hozni, hogy az autóút nyomvonalát megváltoztatjuk, tehát arrébb megy az autóút. Erre van példa: ha az M3-as Polgárnál lévő régészeti parkjára gondol, akkor pontosan tudja, hogy miről beszélek. És nem egy ilyen példa van.
És van egy harmadik eset, amikor föltárják, a régészek dokumentálják, szakszerűen elfedik, gondolnak az ötszáz év múlva jövő régészekre is, és a szakszerű elfedést követően ráépülhet az út. A régészeti lelőhelyet tehát azon túl, hogy tudományosan föltárják, a benne található tárgyi emlékeket kiemelik, a falmaradványokat és a többit viszont szakszerűen visszatemetik, ezt mind regisztrálják. A szakszerű elfedésnél ott van a régész, aki azt mondja a Caterpillaron ülő szakinak, hogy drága barátom, úgy menjél rá a földmunkagéppel, hogy ha majd ötszáz év múlva valami miatt nem megy itt út, és valaki ki akarja ásni, akkor ki tudja ásni a mi dokumentációink alapján. Szerintem ez így jó és helyes, és követi a szakma által bevezetett gyakorlatot.
A 15 nap viszont azért fontos, hogy keretek közé rakjuk az egész rendszert, hogy itt mindenféle olyan folyamatot, ami lassíthatja a munka megindítását és aztán a munka megvalósulását, nagyon szigorú keretek közé zárjunk. Én azt tudom mondani önnek, képviselő asszony, minthogy nagyon-nagyon sok régészeti föltárás zajlik, ugyanazok a szereplők szinte mindenütt, hiszen a múzeum van az egyik oldalon és néhány nagy cég a másikon - amelyek egyébként a közbeszerzéseket meg szokták nyerni, mert autópályát nem építhet bárki ebben az országban, hála a Jóistennek -, tehát én nem gondolom azt, hogy 15 nap alatt ennyi éves gyakorlat után nem lehet megkötni egy szerződést. Meg kell kötni azt a szerződést, tisztelt képviselő asszony, nem szabad húzni az időt!
A 30 napos kérdésre ugyanezt tudom mondani. Képviselő asszony azt kérdezte, hogy elegendő-e a 30 nap. Én azt tudom mondani, hogy tessék végiggondolni, most, hogy ezzel a törvénnyel szakaszoljuk a feltárást, most, hogy egyértelműen belátható szakaszokra bontunk például egy útépítést, ezzel garantáljuk azt, hogy bele lehet férni az időbeli korlátokba, sőt bele kell férni az időbeli korlátokba.
De mondok még egy szempontot. Az elmúlt évek elszámolásaiból tökéletesen láttuk, tessék leülni a NIF vezetőivel, képviselőként bemegy a Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő Zrt.-be, elbeszélget az ottani kollégákkal, és látni fogjuk azt, hogy a régészek bizony óradíjjal dolgoznak. És ugyanazok, akik érdekeltek abban, hogy remek szakmai munkát végezzenek és csodálatos dolgokat napvilágra hozzanak, nem mindig érdekeltek abban, hogy a munka időben elvégződjék, mert az óradíj ketyeg, és neki nyilvánvalóan nem mindegy, hogy mennyi pénzt keres. Mi ezt megértjük, ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy azért, mert óradíj-elszámolás van, akár hetekkel-hónapokkal lehessen nyújtani egy régészeti föltárást, mert a beruházásnak is haladnia kell.
Mondjuk ki már egyszer s mindenkorra világosan, akik itt arról beszélnek, hogy a gazdasági érdek és a kulturális érdek szembeállítható, azok éppenséggel kárt okoznak, hiszen nekünk egy olyan jogszabálytervezetet kellett megalkotnunk, ahol két nagyon fontos nemzeti érdek egyaránt érvényesül, nem egymásnak kijátszandó szempontként vagy értékként, hanem egymást erősítő szempontként. Az egyik nemzeti érdek az, hogy a régészeti lelőhelyeink védettek legyenek, és az értékes leleteink napvilágra kerüljenek; a másik nemzeti érdek pedig az, hogy Magyarországon a tervezett beruházások gyorsan, szakszerűen megvalósuljanak, és az erre fordítható uniós forrásokat a lehető legnagyobb mértékben lehívjuk, és azokkal szabályosan el is tudjunk számolni.
Ez a kettő nem lehet egymásnak ellentéte, tisztelt képviselő asszony. Ezt a két fontos célt is szolgálja az előttünk fekvő törvényjavaslat.
Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)
