IKOTITY ISTVÁN,
IKOTITY ISTVÁN,
IKOTITY ISTVÁN, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr, a szót. Tisztelt Ház! A Fidesz által készített örökségvédelmi stratégia megfogalmazása szerint: „A kulturális örökség fenntartása a forráshiánnyal és válságjelenségekkel küszködő kormányzatoknak is egyfelől kötelessége, másfelől érdeke. A kulturális örökség elemei meghatározó és mással nem helyettesíthető forrásai, dokumentumai egy-egy közösség azonosságtudatának, sarokkövei a tradicionális nemzeti értékrendnek, részei napjainknak, még élhető emberi környezetének, amellyel összefüggésben a fenntartható fejlődés parancsa, racionalitása éppúgy érvényesíthető, mint a természeti környezet esetében.”
Ezek nagyon kedves gondolatok, azonban az elmúlt kormányzati ciklusban óriási különbség volt a szavak és a konkrét tettek között. A Fidesz kétharmados kormányzása előtt voltak komoly problémák az örökségvédelemmel, de az új kormány gyakorlatilag teljesen szétzilálta azt. Először meggyengítették, majd megszüntették a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, kirúgták a szakembereket, a gazdasági beruházási érdekeket egyértelműen a kulturális értékek védelme elé helyezték. (L. Simon László: Miről beszélsz?)
Országszerte megindultak a kulturális emlékhelyeket leromboló beruházások. Nem volt, ami megakadályozza, hogy a Fidesz közeli cégek hatalmas megrendelésekhez jussanak, és akadálytalanul feltúrják és beépítsék az épített vagy természeti örökségünket. Ilyen konkrét példa volt a győri vár ügye is, amire az LMP országosan is próbálta felhívni a figyelmet. A tavaly ősszel indult több milliárd forintos beruházás egy korábbi történelmi emlékhely kellős közepén kezdett el építeni egy háromszintes teremgarázst. Államtitkár úr értetlenkedik… (L. Simon László: Nem azért.) A győri vár egészen Győr belvárosában található.
Az LMP gazdasági, beruházási érdekek előtérbe helyezésére határozott nemet mond, ha a kulturális örökségvédelmi értékek megőrzéséről van szó. Pozitív fejlemény, hogy talán a kormány is belátta ennek fontosságát, legalábbis nem rontanak tovább a helyzeten. Történt előrelépés, pontosabban némileg visszatáncoltak, azonban még mindig komoly problémák merülnek fel.
Nézzük először a pozitívumokat az előttünk lévő törvénytervezet kapcsán!
(10.20)
A kulturális örökségvédelemmel kapcsolatos fogalommeghatározások valamivel pontosabbá váltak, mint korábban. Pozitívnak tartjuk, hogy a jövőben a régészeti feladatellátás hatósági ár alapján lesz csak végezhető. Az egységesen kötelező hatósági ár törvényi előírása fontos lépés a szakemberek véleménye szerint is. Pozitívum, hogy a fémkereső műszer hatósági engedély alapján végezhető tevékenységgé válik, és szigorúbb szabályozást kap a korábbihoz képest.
Azt is pozitívumnak tartjuk, ami a nyilvántartott régészeti lelőhelyek megelőző régészeti feltárásával kapcsolatos a földmunkával érintett részeken. Örülünk annak, hogy a nem nagyberuházások esetén is lehetővé válik az előzetes régészeti dokumentáció, az ERD elkészítése.
A törvénytervezetben az is olvasható, hogy az előzetes régészeti dokumentáció készítése során - a jogszabályban meghatározott kivételekkel - próbafeltárást kell végezni, amely nem a megelőző feltárás része. A hivatal az előzetes régészeti dokumentáció keretében végzett régészeti feladatellátás jogszabályban meghatározottak szerinti elvégzésébe más feltárásra jogosult intézményt és - kizárólag alvállalkozóként - akkreditált szervezetet vonhat be. Szakmai szempontból ez is hatékony, és a feladatellátás szempontjából pozitív fejlemény ez is.
S végül pozitívumnak gondoljuk a régészeti előkészítés összköltségére vonatkozó értékhatárképzés újraszabályozását is.
Azonban a problémás részekre rátérve, ami miatt nagyon komoly aggályaink és félelmeink vannak az új jogszabállyal és az általa kialakított örökségvédelmi rendszerrel kapcsolatban. Azt mondja a javaslat, hogy a nyilvántartott régészeti lelőhelyek e törvény erejénél fogva általános védelem alatt állnak. A korábbi szabályozás alapján azonban valamennyi régészeti lelőhely általános védelem alatt állt. A magyarországi lelőhelyállományt körülbelül 100-150 ezer lelőhelyre becsülhetjük. A közhiteles lelőhely-nyilvántartásban 80 ezer régészeti lelőhelyhez kapcsolódó elem található. Ezek közül 50-60 ezer között lehet azon nyilvántartott lelőhelyek száma, amelyeknek a helyét biztosan ismerjük. A fennmaradó több tízezer régészeti lelőhelyet nemhogy nyilvántartásba nem sikerült még venni, de még nem sikerült azonosítani sem. A törvényi szigorítással párhuzamosan szükség lenne az ország régészetileg még ismeretlen tájegységeinek szisztematikus régészeti, topográfiai kutatására valamennyi intézmény közreműködésével.
S ha már a feltárásoknál tartunk, a régészeti érdekű területek érintettségének meghatározása az előzetes régészeti dokumentáció, a próbafeltáráson alapuló zárófázisnak egyik legfontosabb célja. Ha erre nincs mód, a feltárási projektterv nem állítható össze a várt pontossággal.
További súlyos probléma lehet a feltárással kapcsolatos viszonyrendszer szabályozása. Az új szabályozás alapján nem valósul meg a korábban meghirdetett versenyhelyzet, így a feladatellátás hatékonyságának egyetlen eszköze a szerződés megkötésének szabályozása, amelyre 15 napot biztosít a szabály.
A területi és megyei hatókörű múzeumokon kívüli lehetséges feladatellátók - a Magyar Nemzeti Múzeum, az MTA, egyetemek akkreditált szervezetek - csak alvállalkozókként vonhatók be. Az alvállalkozói rendszer jelentősen rontja a hatékonyságot, feleslegesen növeli a bürokráciát és ennek rezsiként jelentkező költségeit.
Megjelenik az akkreditáció intézménye is a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti feltárás vonatkozásában. Az akkreditáció lényege az lenne, hogy a régészeti feladatellátás különböző gazdasági hátterű - tehát múzeumok, Tudományos Akadémia, egyetemek és gazdasági társaságok - feladatellátói számára létezzen egy egységes szakmai minimumrendszer, amely az önállóan elvégzett régészeti feltárások alapfeltétele.
A megjelenő akkreditáció azonban jelen formájában számtalan mutyi lehetőségét vetíti előre. A minőség látszólagos biztosítása helyett ugyanis valójában a kompetencia megkérdőjelezéséről szólhat, ami így lehetőséget adhat más szervezetek és intézmények bevonására.
Nagy kérdés az, hogy a miniszternek milyen szerepe lesz az akkreditációs eljárás bármely részében. Ha nem csupán a hivatalnak, tehát a Forster Központnak lesz ebben szerepe, akkor az számtalan kiskapura ad lehetőséget.
A múzeumi költségekkel kapcsolatban pedig a múzeumi rezsiköltségek a feladatellátással kapcsolatos többletadminisztráció költségeit kell hogy fedezzék, így helytelen az az érvelés, amely szerint a rezsiköltségek jelentős tételt jelentenek a múzeumok költségvetésében, hiszen ezek a pénzeszközök annak ellenére, hogy általános költségeket fedeznek, csak a feladat ellátásához szükséges költségeket fedezhetik.
Ha egy megyei hatókörű múzeum szerződést köt egy megelőző feltárásra, és a teljes feladatellátást átadja egy akkreditált szervezetnek, tehát papíron ásatásvezető régészt biztosít, akkor a 15 százalékos rezsiköltség elkerülhető bürokráciára megy el, ezzel erőforrást von el a szakmai feladatellátástól, hiszen az alvállalkozó eleve 15 százalékkal kevesebb keretből tudja megoldani a feladatot, mint amennyi rendelkezésére állt.
Tiszteletben tartva a területi és megyei hatókörű városi múzeumok elsődlegességét, abban az esetben, ha az illetékes múzeum nem rendelkezik akkreditációval vagy kapacitással a régészeti feladatellátásra, a feladatra a legrövidebb idő alatt, hatósági egységáron, akkreditált intézmény vagy szervezet köthessen szerződést a megbízóval.
Egyébként olyan problémák is felmerülnek, mint a megelőző feltárás költségeire vonatkozó szabályozás. Amennyiben a költségek nem tartalmazzák a leletanyag végleges raktári elhelyezését, a területi és megyei hatókörű múzeumok nem tudják és akarják majd befogadni a nem általuk feltárt lelőhelyek anyagát. Ezzel szintén sérülhetnek az örökségvédelmi érdekek, a közösség érdekei.
Az akkreditáció és a feltárások kérdésére visszatérve, problémásnak látjuk, hogy sok esetben nem válik el a régészeti munkát elvégző és az azt ellenőrző intézmény szerepköre. Érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy az akkreditációt vagy a feltárásokat külön kellene választani a Forstertől, ez ugyanis így egy csúcshivatal, amely felett nincs kontroll, csak a miniszter egy személyben. A korábbi tapasztalatok alapján az LMP nem szeretné a minisztert ilyen kontrollszerepben látni. Sokkal szerencsésebb lenne, ha ezt a Forstertől független szervezet végezné el. Bár elvileg ugyan a Forster nem akar majd feltárásokat végezni, de a törvényben az szerepel, hogy végezhet. Itt gyakorlatilag arról van szó, hogy alvállalkozóként átjátszhatja így a feltárásokat a magáncégeknek. Így hiába a pozitív változtatások, a törvényjavaslat részben a baráti érzelmű cégek kiszolgálásáról is gondoskodik, legalábbis fenntartja, megteremti ennek a lehetőségét.
Tisztelt Ház! A kulturális örökség fenntartása a forráshiánnyal és válságjelenségekkel küszködő kormányzatoknak így egyfelől kötelessége, másfelől érdeke. Látjuk az előrelépéseket, de az LMP olyan további szigorú garanciákat építene be a szabályozásba, hogy a nagyberuházók érdekeivel szemben végre valóban a természeti és a kulturális örökségvédelmi szempontok érvényesüljenek.
Az LMP nem a beruházók, hanem a kultúra és a természetvédelem pártján áll, nem a befektetők, hanem minden esetben a helyi közösségek és a jövő generáció érdekeit kell képviselni. Ha ezt a célt a kormány is szeretné szolgálni, akkor még több fontos lépésre van szükség ennek érdekében.
Végezetül azt szeretném elmondani, hogy nagyon sajnáljuk, hogy ennyire nem tulajdonít a kormányzat ennek a szabályozásnak jelentőséget, hiszen mindössze három munkanap állt lehetőségként arra, hogy mindezt a jelentős dokumentumot alaposan legyen lehetősége a képviselőknek átnézni, és mindössze innéttől kezdve két-három… (L. Simon László: Miről beszélsz?) A törvény szövege ekkor vált ismertté gyakorlatilag, és innéttől kezdve két-három munkanap áll lehetőségként arra, hogy mindehhez módosító javaslatokat tegyünk. Köszönöm a szót.
