DOMOKOS LÁSZLÓ
DOMOKOS LÁSZLÓ
DOMOKOS LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves képviselőtársaim, akik még ilyen késő esti órában is velünk vannak, de megállapítom, hogy ezen az oldalon még mindig többen vagyunk, mint azon az oldalon, és ez már hosszú ideje így van. (Bánki Erik tapsol. - Dr. Vojnik Mária közbeszól.) A minőségről is majd fogunk mindjárt szót ejteni.
Azt gondolom, hogy talán már a vita ezen szakaszában nem furcsa, ha közgazdászként egészségtémához szólunk, szólok, hiszen az elmúlt hetekben is, de itt a mai vitában is közbeszéd tárgyává is vált a törvénytervezet, amely az egészségügy, a kórházak privatizációjának nyitja meg a kaput, legalább annyira közgazdasági, mint amennyire egészségügyi és politikai kérdés. A szakminiszter asszony is éppen az egy héttel ezelőtti vitában erre bátorított bennünket, hogy ne egészségügyi szakemberként tekintsünk erre a törvényre, egyre inkább látjuk, hogy úgy sem árt azért, de mellette vannak még más szempontok is, mert a jó szándék nem mindig elég, ami látszólag jó szándék.
Nézzük először is, hogy mit jelent ma Magyarországon az egészségügyben dolgozni, hiszen azért mégiscsak a jelenlegi állapotból kell kiindulni. Először is, azt gondolom, elhivatottság, nagyfokú ember- és szakmaszeretet kell ahhoz, hogy valaki egész életét a gyógyításnak szentelje, vállalva mindent, ami ezzel jár: a hosszú éjszakákon át tartó ügyeleteket, a családtól való rendszeres távollétet, az állandó készenlétet, a percekre sem lankadó figyelmet és koncentrációt, a tragédiákban és az örömökben való partnerséget. Legyen az orvos, ápoló, műtős vagy más egészségügyi dolgozó, a munkáját csak önfeláldozással végezheti. De nemcsak ennyit jelent az egészségügyis lét. Jelenti az ütközőpontot a mindenkori kormányzat egészségügyi politikája és a betegek, a hozzátartozók között. Mindennapi kemény munkájukkal kell bizonyítaniuk, hogy az egyre inkább ellehetetlenülő állapotok ellenére is biztos kezekbe kerülünk, ha beteggé válunk. Jelenti továbbá, hogy részévé válnak egy nagy egésznek, melyet egészségügynek hívunk. Részesei, elszenvedői, harcosai, áldozatai méltán érezhetik magukénak azt, amiben dolgoznak.
Azt gondolom, ha ezen gondolatok jegyében és a mai valóságban megnézzük, hogy ez a törvény hol helyezkedik el, és ha hozzátesszük azt, amiről Kósa Lajos is beszélt, hogy bizony a legtöbbet az önkormányzatok - amelyek ezen intézményeknek a legfőbb fenntartói - tartják fenn, a legnagyobb kapacitást, milyen pénzügyi helyzetben vannak, milyen helyzetbe hozták önök az elmúlt évben, amikor a költségvetési törvényt elfogadták. Szorongatják ezeket az önkormányzatokat, és olyan feladatokkal látják el, amelyeket nem finanszíroznak le. Akkor kérdezte tőlem a már itt nem lévő Göndör képviselőtársam, hogy hol van az a tételes privatizáció előírva - kérem szépen, itt van előírva. Alul van finanszírozva az önkormányzat mint fenntartó, alul van finanszírozva a kórház szolgáltatásáért felelős menedzsment, amelynek a kórház úgynevezett OEP-bevételeiből és saját bevételeiből kell jó színvonalon fenntartani az ellátást, és bizony önök ezen jogszabályi keretek között és ezen feltételek között azt mondják, hogy ja kérem, mi nem mondjuk azt, hogy privatizálni kell, ki mondta azt, csináljátok meg, ahogy akarjátok.
Csak ilyen anyagi helyzetben, amikor még hozzáteszem azt, hogy hiányzik a normál finanszírozáson túl is több mint 800 milliárd forint, de inkább több fejlesztési, rehabilitációs, felújítási forrás, annak fedezetéről a költségvetési bizottságban megtudhattuk, hogy talán 3 milliárd forint van a kasszában, amit ma adnak, illetve bizonyos lízingkonstrukcióval és hitelekkel még további tízegynéhány milliárd kerül bele, akkor ez egyáltalán nem azt jelzi, hogy a kormányzat egyetlenegy többletforintot szeretne igazából ebbe a rendszerbe tenni, miközben azt mondja, hogy majd a privatizáció megoldást hoz. Kinek jó ez? Ez az alapvető kérdés. Kinek érdeke ez, amit most önök, a szocialista-szabad demokrata kormány és annak háttérfrakciója itt véresen véd? És azt mondja, hogy ennél jobb megoldás nincs, ebben kell a megoldást keresni, és ki kell kényszeríteni - mondják - a rendszerből a hatékonyabb működést.
Kérem szépen, azt gondolom, ebből egy dolgot lehet kikényszeríteni: azt, hogy egy vadkapitalizáció, egy vadprivatizáció fog létrejönni, amelyet már Kósa Lajos is elmondott, de ezt megcsinálták önök jó ideje. Hiszen gyakorlatilag a '88-90 közötti spontán privatizációban, majd pedig a további privatizációs technikákban ez jól bevett módszer, hogy úgymond lerohasztjuk a rendszert, odaadjuk egy kiváló, privatizációban érdekelt félnek, és utána ő, láss csodát, meg fogja csinálni, persze egészen más állami feltételek között, hatósági árak és egyéb más keretek között, mint amelybe eredetileg oda volt adva ez a vagyon.
Ez teljesen, lehet mondani, szakszerűtlen, de azt gondolom, miután ismétlődő folyamat, ezért nyugodtan legalábbis megkérdezhetjük, és ennél egy kicsit továbbmegyek, mint Kósa Lajos tette, hogy nem tudatosan teszik-e ezt. A világbanki jelentésekből kell csak kiindulni, hogy hogyan lehet privatizációt elérni fejlődő országokban - általában úgy, hogy amikor eladósodott valaki, és gyakorlatilag nincs más, mint kényszermegoldás, és különösen ilyen kényes területen, mint az egészségügy, és az emberek, a betegek gyógyuláshoz való joga, ennél érzékenyebb téma nincs.
(1.10)
Ezt csak olyan politikai környezetben lehet megcsinálni, amilyenben Bokros Lajos megcsinálta a maga privatizációs rendszerét. Akkor a közszolgáltatók privatizációja történt meg, és ezzel a törvénnyel is hasonlóan az önkormányzati szektorban levő, egyébként nem csak az egészségügyre vonatkozó privatizációs kényszert teremtik meg. Nem vonom kétségbe, hogy Vojnik Máriának fogalma sincs arról, amiről beszélek, mert ő nyilván csak szigorúan az egészségügyet látja. De ha megnézi az általam felsorolt momentumokat, akkor a nagy egészben talán jobban meglátja, hogy ezt a törvényt hova érdemes elhelyezni. Amikor azt mondjuk, hogy tudatos elsorvasztó politika, az egészségügy olcsó áruvá tétele történik meg, akkor - akármennyire is szakmapolitikusok - ennek a politikai következményével mégiscsak szembe kell nézni, azzal, hogy a törvény végeredménye a lakosság vagyonának, a közvagyonnak áron aluli és feltételek nélküli privatizációját szolgálja ki. Úgy dobja oda a kormány az egészségügyet láthatatlan befektetőknek, mint éhes kutyáknak a koncot.
Miért merek ilyen szigorúan fogalmazni? Nézzék, önök nem Békés megyében élnek, ahonnan egy példát el szeretnék hozni. Mi megéltük már két cukorgyár privatizációját, illetve a Békéscsabai Konzervgyár bezárását akkor, amikor Medgyessy Péter volt a pénzügyminiszter, és láttuk, hogy milyen szociális érzékenységgel gondoskodtak az elbocsátást követően az ott dolgozókról és családjaikról. És persze azt is láttuk, hogy utána mi történt abban a gazdasági szektorban.
Engedjék meg, hogy világossá tegyem azt is, nem lehet megkérdőjelezni - és mint szakember, ezt nem is teszem -, hogy külső tőke bevonása megtörténjen az egészségügybe. Csak az nem mindegy, hogy hogyan. Mindig azt szoktuk mondani, hogy a részletekben van a lényeg. Hogyan is akarjuk ezt? Milyen feltételek között? Bizony a feltételekkel van problémánk és problémám személy szerint nekem is. Önök ugyan azt mondják, hogy garanciális elemeket kell beépíteni, de lehetetlen olyan rendszerbe garanciális elemeket beépíteni, amiről az elején beszéltem. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az erőfölénnyel való gazdasági helyzet gyakorlása - és akkor most nagyon finoman fogalmaztam - tönkretette a magyar mezőgazdaságot, amikor az élelmiszeriparral ugyanezt megcsinálták. De meg lehet nézni, hogy a gázszolgáltatásnál milyen kiszolgáltatottságot teremtett ugyanez a fogyasztóknál. És ugyanez történik itt is, az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő, gyógyulni vagy rehabilitálni vágyó betegek teljes mértékben ki vannak szolgáltatva annak az egészségügyi ellátórendszernek, amellyel szembesülnek, hiszen tízmillió ember találkozik közvetlenül adott helyen egy - vagy esetleg néhány - ellátórendszerrel, amelynek az a feladata, hogy segítsen a bajbajutottakon.
Ezért különösen nagy kritikaként értékelendő az az önök részéről, hogy fontolják meg, teljesen védtelenné, kiszolgáltatottá teszik a betegeket a privatizáció utáni új helyzetben. Tudniillik egészen más jogi környezetbe kerül a helyzet attól a perctől fogva, hogy egy széles körben privatizált egészségügyi rendszer gondoskodik a betegekről. Ezért különösen fontos az úgymond fogyasztóvédelem - jogi fogalmak szerint -, vagy a betegvédelem - hogy az egészségügyi szakszavak szerint és terminológiájában szóljak - és azok helyzetének az újragondolása. És ezt nem utána kell tenni, hanem előre kell végiggondolni, hiszen az államnak az alkotmányban is előírt legfőbb feladata mégiscsak az, hogy a betegekkel foglalkozzon. Az a baj, hogy Vojnik Mária azt mondja, mi foglalkozzunk a betegekkel. Önöknek kellett volna elsősorban ehhez a törvényhez kapcsolódó kérdésekben a betegek jogairól és a betegek védelméről szólni. Az résztechnikai kérdés, amit utána leírtak, amit a privát tőkével meg a magántőkével kapcsolatos feltételekről mondtak. Ez mindenképpen csak másodlagos kérdés lehet ahhoz képest, hogy először a betegek jogait kell rendezni abban az új világban, amit megálmodtak.
Nagyon fontos kérdés - orvoskamarai és szakszervezeti észrevétel keretében már idéztem -, hogy az egészségügyi dolgozók és az orvosok is úgy élik meg, hogy a befektetők kiszolgáltatottjaivá válnak. Ennek a teljes aggodalmával találkozhattak, hiába egyeztettek százegy fórumon, mindenhol azt kaphatták vissza, hogy nem támogatták ily formában ezt a törvénytervezetet, valamit előtte legalább hozzá kell tenni. Erről különböző vélemények vannak.
Közgazdasági nonszensz is, amit javasolnak, hiszen szakmailag lehetetlen most teljesítményarányos finanszírozásba elhelyezni egy ilyen privatizációt. Illetve lehet, csak abból óriási csődhelyzet fog kialakulni. Vagy pedig tényleg több pénzt akarnak az egészségügybe beletenni, de ezt nem támasztotta alá a kormány ez irányú nyilatkozata. Ez viszont az állam költségvetési hiányának a problémáját fogja felvetni, amely újabb privatizációs kényszereket generálhat az egész magyar állami vagyonban, és már csak a részben az egész vagy az egészben a rész lesz az egészségügy, amely újabb más területeken való privatizációt fog kikényszeríteni.
A másik megoldás az lehet, hogy valóban átállnak a kikényszerítendő költségalapú finanszírozásra, és ha nincs több pénz a költségvetésben vagy az OEP alapjában, akkor - egyébként Nyugaton ez bevett módszer - sorban állás van. Vagy még egy dolog van - de ebbe bele is lehet halni, a művesénél ezt már körüljártuk, most nem akarom a részleteit újra elmondani -, az, hogy a betegeknek kell jelentős összeget beletenni az egészségügybe. De ezt nem mondják ki! Először az árviszonyokról, a költségviszonyokról kellene valamiféle szabályozást körülírni, és az ehhez kapcsolódó betegjogokat rendezni, annak minőségbiztosító állami rendszerét felépíteni, és csak utána lehet megint a privatizációt támogatni, elősegíteni.
Önöknek az az érve, hogy most is van. Hát önök hozták létre ezt a helyzetet! Először 1989-ben a Minisztertanács hagyta jóvá, hogy az egészségügyben vállalkozások legyenek, majd 1997-ben ezt a mai rendszert továbbfejlesztették, 2002-ben pedig megszüntették a korábbi törvényt, és létrehozták a mai helyzetet. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy legalábbis részesei ennek a dolognak, ami nem kifogásolandó, csak ne hárítsák át másra a felelősséget. Ebben vastagon megvan önöknek is a felelőssége.
Azt gondolom, ilyen piaci viszonyok között jogosan vethetjük fel, hogy tulajdonképpen kinek éri meg befektetni, ki az, aki egyáltalán erre rámozdul. Valamelyik miniszter úr, aki külföldön járt, jelezte, hogy sok milliárd, talán tízmilliárd forint áll erre rendelkezésre. Kérem szépen, csak annak éri meg, aki piacot kíván megvásárolni. Ilyen bizonytalan helyzetben senki másnak, valódi befektető nem jöhet számításba. Vagy annak, akinek 1990 előttről kiváló személyes kapcsolatrendszere van az éppen aktuális rezsimmel, mert az tud azzal számolni, hogy esetleg egyedi árképzésben valamilyen szabályokat tud rendezni - semmilyen más esetben. Ha valaki egy normál banki, üzleti tervre hitelt akarna felvenni, akkor komolytalan lenne, nem biztosítaná ennek a lehetőségét.
Összegezve, határozottan azt kell mondanom, hogy a törvény elfogadása nincs eléggé előkészítve, nincs kimunkálva, ezért kérjük, hogy vonják vissza, üljünk le - ahogy Gógl Árpád javasolta -, és új alapokon gondoljuk újra ezt a javaslatot.
Köszönöm szépen.
