DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Ha azt akarom, hogy elhangozzék ez a súlyos kérdés, kénytelen vagyok elfogadni, de ez elképzelhetetlen, ennyi erővel a szociális minisztert is kérdezhetném.
Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tegnap, halottak napján elindultunk szeretteink sírjaihoz, ki-ki a maga temetőibe. De mit tegyenek azok, akik pontosan tudják, hol pusztultak szeretteik, ám akik azonban mégsem kaphatták meg a minden embernek kijáró végtisztességet mind a mai napig? '75. szeptember 29-én 23 óra 10 perckor szállt fel Ferihegyről a Malév 240-es járata Bejrút felé. Közel három óra múlva a már a leszálláshoz készülő repülőgép a libanoni főváros légikikötőjétől tíz kilométerre eltűnt a repülésirányítás képernyőjéről, és a gép a tengerbe csapódott. A finn külügyminiszter nemrég egy, a katasztrófáról szóló filmben ezt monda: “A repülőgép lelövése szándékos kegyetlenség volt. Ki és miért tette, látszólag ismeretlen, de az elég egyértelmű, hogy a célpont az a palesztin csoport volt, amelynek tagjai a gépen utaztak, és akik Budapesten kaptak katonai kiképzést.”
A tragédiához az vezetett, hogy a Malév olyan területre indított polgári járatot civil utasokkal és ismeretlen szállítmánnyal, ahol háborús cselekmények folytak. Ez okozta a tízfős magyar személyzet - Pintér János, Kvasz Károly, Majoros László, Mohovits Árpád, Horváth István, Herczeg Miklósné, Németh Lászlóné, Fried Richárd, Kmeth Ágnes, Szentpály Mercedesz - és az egyetlen magyar utas, Glausius Gábor halálát. A katasztrófa kivizsgálására a harci események és más okok miatt a szerencsétlenség után már nem került sor. Kísérlet sem történt arra, hogy az elhunytak földi maradványait felkutassák, azonosítsák és hazahozzák.
Mindez már a múlt. De ez a múlt lezáratlan. Hiába fordultak a kegyeleti bizottsághoz, hiába a Vöröskereszthez.
Interpellációm nem politikai, sem kül-, sem belpolitikai tekintetben. Interpellációm kegyeleti ügy; azért is csodálom, hogy így kezeli ezt a kormány. Éspedig nem általánosságban az, hanem a lehető legkonkrétabban, mert ennek a sokak által hírből ismert szerencsétlenségnek a története nem talált, hanem vállalt ügyem. Olyan segítségkérés vállalása, amellyel választópolgáraim, a hozzátartozók bíztak meg. Nem politikáról van szó tehát, hanem az elemi tisztességről, a végtisztességről és a hozzátartozók lelki megnyugvásáról. Arról, hogy a halálba küldött magyar gép szolgálatteljesítés közben meghalt személyzete és utasa is végre magyar földben nyugodhassék.
Ezért is fordulok önhöz, ezek szerint, államtitkár úr, nem a közlekedési miniszterhez. Azt kérem, hogy a kormány intézkedjék róla, hogy az ország légi szerencsétlenségben elhunyt polgárainak megadassék a végtisztesség itthon, magyar földben.
Figyelemmel várom válaszát. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
