A HÁZ SZEMETES KOSARA
A HÁZ SZEMETES KOSARA
[dec. 12.]
Azt csak a diákok tudják, hogy mi az »alumneum«.
Hát ugyan mi?
Az bizony egy olyan diák-kosztoló hely, ahol Gvadányi szerint carmenbe szedve ilyen a menü:
»Burgonya, bab, kása,
Bab és megint kása.
Nincsen az életnek
Soha változása.«
Bab és megint kása.
Nincsen az életnek
Soha változása.«
A mi Házunk is ilyen szegényes alumneum.
Ugron megszúrja Tiszát, Tisza visszaszúrja Ugront, vagy az ülés elején, vagy az ülés végén. Közbül pedig szabadon beszélnek a többiek.
Ez így megy napról napra. Sem az egyik bele nem hal, sem a másik. Másnap újra kezdik a vitézi tornajátékot, mint a mesebeli óriások, csakhogy azok egyszer az ólom, máskor az ezüst szérűn. És egyetlenegyszer sem a sáros kukoricaföldön.
Ugron támad, Tisza védelmezi magát, az egyik karmol, a másik harap.
Nem is valami kárhoztatható mulatság, mert Tiszának nem árt, Ugronnak pedig használ.
Ugron megmutatta, hogy agilis ember, aki tud erőt kifejteni, ha akar.
Úgyis azt kiáltozzák minduntalan a függetlenségi pártban: »a cukros víz nem használ!«, hát okosan teszi, ha vitriollal dolgozik!
Nehézkés testű vezérek felmutathatnak ugyan eredményeket, de meglepő sikereket aligha. A szélsőbalnak az a baja, hogy sok vezére van, s az mind ünnepélyes, lassú ember, aki a nimbuszát félti, s igen óvatos a fegyvernemekben és kirohanásokban, mert azt hiszi, hogy sokat kockáztat. Nehezen szerezték nimbuszukat (némelyik azzal, hogy már nagyon régóta él), hát nem szeretnék könnyen elveszíteni. Annyira megfontolják, ha támadnak is, mikor mit mondjanak, hogy rendesen keveset mondanak.
S az kétségbeejtő helyzet, hogy ők tógában peroráljanak, kivált a mostani időszakban, midőn az ellenfél élén olyan ember áll, mint Tisza, aki két karját felgyűrve verekszik, aminő fegyvert kezeügyében talál, olyannal s addig verekszik, míg csak pozdorjává nem aprít mindent.
Bezzeg nem félti a maga nimbuszát Tisza Kálmán, beleugrik az minden témába, mond rossz beszédet, hamis argumentumot, ötöl-hatol, csavarodik eleget, mint a zuhogó folyam, mely mindent magával visz, még a szemetet is, amit útjában talál, de az el nem keseríti, mert tudja, jót is fog mondani.
Az erőnek díszére válik a mérséklet, de a jellemző tulajdonsága mégis a merészség.
Azért tetszik nekem Ugron Gábor: Tiszát úgy kell támadni, ahogy ő teszi. Nem kell törődni vele, hogy »mit ír erről a Nemzet holnap«? S ha tesz is néha egy kis ügyetlenséget, ha kap egy-egy érzékeny vágást, semmi az, Ugron kiváló tehetség, kiheveri a sebet egy nap alatt. Holnap már megint ő osztogathat sebeket.
De van egy dolog, amit sohasem kellene a parlamentben megtenni.
Hogy úgy odaálljanak a képviselők, mint tegnap Olay Szilárd és ma Ugron, megfognak egy-egy eleven embert és belehajítják a »Ház szemetes kosarába«.
Tegnap a bajai Ivánovics, ma a sepsiszentgyörgyi Császár jutott oda.
Hanem hiszen mérges is lett az utóbbi miatt Beksics.
– Sajnálom – mondá –, hogy nem szólalhatok fel. Mert az én emberemet verik ugyan, de nem az én területemen.
(Ti. az illyefalvi választás miatt indult meg az attak.)
Nem parlamenti tagokat a parlamentben megtámadni már a fegyver egyenetlenségénél fogva sem vall elég ízlésre. Mert a parlamentben kimondott szó az egész országon végighangzik: s az önvédelemnek nincs módja hasonlóan nyilvánulni.
De hát még egyenesen lebunkózni embereket?
Hiszen föl lehet tenni, sőt talán kötelesség föltenni, hogy igazat mondanak a képviselők ilyenkor – de ki bízta meg őket azzal, hogy ilyen szörnyű büntető hatalmat gyakoroljanak?
Az állam maga elég nagy úr, de mégis három fórumot állított, hogy háromszor rágják meg: bűnös-e, aki vádlott?
S hol van az olyan vádnak az orvoslata, amely itt a Házban kong el halálosan, idegbántón, mint a lélekharang…
*
Ez volt az érem egyik oldala.
De van másik is.
Valaha napirenden voltak az ilyen személyes támadások.
A szomorú túlzások ellen kitaláltak a komoly gondolkozású képviselők egy másik erkölcsöt: a gavalléritás szempontját.
Ebből lett a másik túlzás. Mondogatni kezdték erre vagy amarra a dologra különösen a kormánypárton, hogy ezt vagy azt gavallér ember nem teszi.
Ez aztán úgy elterjedt, s mert sok ember szeret gavallér ember lenni (kivált ha nem kerül egyébbe, mint hogy semmit se cselekedjék), igen sok dolgot elhallgatnak a Házban gavallér szempontból, amit szellőztetni a közügy érdekében nem ártana…
Ha az baj, ez sem dicséretre méltó szokás!
A Házban politikusokat akarunk és a közügynek odaadó férfiakat.
A gavallérok hadd menjenek a kaszinóba.
