A HÁZBÓL [nov. 17.]
A HÁZBÓL [nov. 17.]
– Karcolat –
[nov. 17.]
Lex ad praeterita trahi nequit – hanem a tisztesség visszamehet. Úgyis keveset mozog a mai világban. A képviselőház elnöke az Arany János emlékével nyitotta meg a mai ülést, előterjesztvén a Háznak, hogy a ravatalra küldött koszorút tekintse saját maga által küldöttnek.
Ezután átmentek a napirendre, új fejszecsapással neki annak a fának, mely már annyira meg van vagdalva, hogy csak a tar gallyai vannak már meg, zöld lombot is alig hajt.
Álljunk meg itt egy kicsit.
Kossuth Lajos nemrég csonkán közlött levelének van egy kiadatlan része, mely a magyar dzsentriről szól. Szomorúan emlékezik meg ezen osztály pusztulásáról, mely szerinte sok századokon át a magyar nemzet hátgerincét képezte. Pedig még a ráknak is a hátgerince a java.
Nem tudom, miért lett volna tapintatlanság a levél e részét közölni, kivált e pillanatban, mikor megint a dzsentri fejére mér egy nagy csapást a tárgyalás alatt levő törvényjavaslattal Tisza. Az a Tisza, aki azzal tetszeleg magának, hogy ő az utolsó fény, melyet a magyar dzsentri ravatalára vet az új idő.
Nemhogy konzerválnánk a pusztuló osztályt, amennyire lehet, hanem ellenkezőleg, magunk tartunk hajtóvadászatot ellene. A megye az utolsó szárazfedél, ahová elvonult az eső elől, onnan is kiűzzük, kifüstöljük.
Nem marad neki szegénynek más, mint csak a kataszterség.
Ha már semmivé tettük, ne tegyük legalább nevetségessé.
A szőke előadó, Dárday, persze, hogy a fejét rázza az ilyenekre. Európai eszmékkel szaturált fej, s valószínű, hogy a vére sem kék, dacára annak, hogy a dárda antik fegyver. Szinte kéjeleg a tudatban, hogy az idő kerekei dübörögnek s agyontapossák a régi institúciókat s hogy ő is benn ül a kocsiban. Az ugyan egy cseppet sem aggasztja, ha Németh Berci utánuk kiabál, hogy: Hohó! Megálljatok, gyerekek! Nem úgy van ez a dolog! Lassan a testtel, azt mondom! Hagyjatok már legalább bennünket meghalni, meghalni a régi módra.
Szép és okos beszédet mondott Berci bácsi – de a kerekek csak tovább dübörögtek.
Gruber János uram, Grünwald Béla és Irányi Dániel beleszóltak ugyan, de bizony ez sem használt semmit, mert Tisza Kálmán megpattogtatta az ostorát – s megtörtént, odajutottunk, hogy ezentúl nálunk a nemesembernek is tanulni kell – mikor már nincs miből.
A miniszter úr azonban mégis fennhagyta magának, hogy egyes esetekben kivételt tehessen: azaz kinevezhesse okosokká az ostoba embereit.
