63. sz., március 16. MÁRCIUS 15-E
63. sz., március 16.
MÁRCIUS 15-E
MÁRCIUS 15-E
Ma harminckét esztendeje…
Három egész évtized! A csecsemők emberekké lettek azóta, erdő fái harminckétszer zöldültek ki, sárgultak meg. A véres mezőket arany kalász borítja, s csak a rege beszéli a mítoszi nagy csatákat, mikor ez a nemzet letépte magáról az ócska fakó ruhát, s mellét büszkén kifeszítve, két világrésznek kiáltá merészen: »Mérkőzzünk össze.«
A világot töltötte be mennydörgő szava, vihar támadt s fölkorbácsolta a tengereket, keresztül süvített a földtekén, útjában fölszaggatta a föld sívó homokját s odacsapkodta a trónokhoz szilajan.
Ma harminckét esztendeje támadt annak a viharnak a legelső szele.
Csodálatos történet ez! Nagy pillanat, melyben megfogamzott a gondolat, hogy kevés az a nap, mely a mennybolton tündöklik; a földre is szerezzünk egyet, fényesebbet, melegebbet: a szabadságot.
A természet ébredése volt, tavasznak langy fuvalma, pihenő rögök hajnali álma, virágok vágyódása, emberek emelkedése, magyarok útja.
Igen, az ő útjuk.
Mert ezt a napot már századok előtt ott tartogatta szívében a nemzet, ott volt annak a napnak az eljövetele letéve, minden intézményeinkben, Árpád hozta, szent István megtartotta, Hunyadi László meghalt érte, II. Rákóczi Ferenc elültette, március 15-én pedig kikelt a földből.
Milyen idő volt ez!
Álmok, remények valósággá fölváltva, a képzelet átszőve aranyhímmel. Szavak, amik világokat morzsolgatnak szét s világokat teremtenek, szavak, amiket egy ezredév érlelt meg, s mik egy másik ezredévnek fognak világítani, szavak, miknek hátterében ágyúk bömbölése van, ádáz csaták, népeknek üvöltő riadása, királyi székek recsegése, égő falvak, véres folyamok s csak messze-messze vidám mosolygó zöld táj, melyen szelíd bárányok legelésznek.
Ma harminckét esztendeje… s hol vannak a zöld mezők a fehér bárányokkal?
A csaták lezajlottak, hősök piros vérét a föld felitta, – de azt a fényes panorámát, mely ígérve volt, még mindig valami köd takarja.
A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.
Ma van a nagy nap évfordulója, – de ez a nap több, mint egy huszonnégy óra keretébe beszorított idő. Üstökös az, megy, fut országról országra, Párizstól az ukrániai sivatagokig, míg újra visszatér.
Igen, visszatér és zászlóit mind itt találja.
És akkor megkopogtatjuk az alvó hősök sírját és szólítani fogjuk őket neveiken.
Megjelennek valamennyien.
S lábuk dobbanására szétfut a köd, s nem lesznek foltok többé a napon.
