SZLOVÁKOK
SZLOVÁKOK
Ugyancsak leginkább a vándor- és házaló kereskedők között bukkantak fel a 19. század végén, 20. század elején, s elsősorban üvegáruval, vászonfélékkel, gyógyfüvekkel kereskedtek. Orosz, de általánosan elterjedt elnevezésük a vengerec; s közöttünk találunk olyanokat, akik csak szlovák földön vásároztak, egy másik csoportjuk az egész Monarchia területén vándorolt, a legélelmesebbek pedig távoli tájakat is felkerestek, sőt le is telepedtek például Szentpéterváron, Moszkvában, Bakuban vagy Ogyesszában (Gunda B. 1954: 77; 1989: 214). Külön gazdasági és társadalmi csoportot alkottak az árvai gyolcsosok, akik többnyire csak egymás között házasodtak, külön bírákat választottak. Voltak köztük önálló kereskedők, akik kiskereskedőknek adták tovább a vásznat. Ezek azután az év elején a nagykereskedő udvarán szekerestől gyülekeztek, s onnan indultak vándorútjukra (Gunda 1954: 85). A gyolcsos tótok – ahogyan a nép nevezte őket – Budapestre is eljutottak. Egyedül vagy csoportosan, gyalog vagy szekéren tűntek fel a város utcáin. Az árult termékek szerint is szakosodtak, egyesek fehér pamutvásznat, mások festett kartont, kendőket, szalagokat is árusítottak. A csipkeárusok a felvidéki bányavárosok kézműveseitől beszerzett csipkéket, kékfestő sálak mellett késeket, villákat, ollókat, fésűket is árultak. Az üveges tótok a felső-magyarországi hutáktól szerezték be a többnyire rossz minőségű poharakat, palackokat, kancsókat, befőttesüvegeket, s ezeket viszonylag olcsón árusították. Budapest utcáin gyakran tűntek még fel a szlovák nyírfaseprű-, fakanál-, bicska-, pokróc- és játékárusok is (Létay M. 1989: 293–294). Gömörből az Alföldre jártak azok a szekérrel rendelkező szlovák kereskedők, akik a szegényebb rétegek által készített kaszanyelet, favillát, gereblyét, kenyérsütő lapátot, szénvonót, nyírfaseprűt stb. árulták. Ezek már nagyon jól beszéltek magyarul, sőt egy részüknek magyar családneve is volt (Paládi-Kovács A. 1988: 141–143).
