szövegrögzítés, népköltési szöveggyűjtés
szövegrögzítés, népköltési szöveggyűjtés: a népköltési alkotás élőszóban elhangzott, elmondott vagy eldalolt változatainak egyikét a néprajzi gyűjtő, folklórkutató vagy a → mesemondó, → énekmondó, adatközlő írásban, újabban hangfelvétel vagy hangosfilm formájában rögzíti. A szövegrögzítés következtében a népköltési alkotás a kutató számára vizsgálhatóvá, a népköltészetet kedvelő nagyközönség számára élvezhetővé, előadóművészek, folklór együttesek számára reprodukálhatóvá válik. A szövegrögzítésnek különböző formái vannak, lehet a) tartalomhű, b) szószerinti, c) betű-, ill. hanghű és d) a kísérő mimikát és gesztikulációt, valamint a hallgatóság közbeszólásait, magatartását is megkörökítő kép- és hanghű. Készülhet emlékezetből vagy a helyszínen, konstruált vagy természetes helyzetben, az adatközlő lakóhelyén, valamely kutató vagy tömegkommunikációs intézetben (pl. tudományos intézet vagy rádió). A 19. sz.-i szövegrögzítések nagy része még úgy történt, hogy a gyűjtő gyermekfővel családi körben vagy felnőttként több alkalommal is meghallgatta ugyanazt a szöveget, majd később emlékezetből, saját stílusban vagy a dialektust imitáló nyelven megírta a hallott mesét, mondát vagy gyermekjátékot. A 20. sz.-ban a természetes helyzetek ritkulásával a gyűjtő legtöbbször csupán az adatközlő jelenlétében, állandó hallgatóság nélkül diktáltatja magának a szövegeket s iparkodik azokat kéz-, gép-, vagy gyorsírással betűhíven vagy legalább is szószerint rögzíteni. A 19. sz. utolsó évtizedében Vikár Béla, majd a 20. sz. elején Kodály Zoltán és Bartók Béla már hangfelvevő gépekkel (fonográffal) törekedtek – az eljárás magas költségei miatt – elsősorban kiemelkedő adatközlők kiváló szövegeit megörökíteni. A hangzó anyag kezdetben még csupán a részletekbe menő, apró finomságok megfigyelésére is módot nyújtó szövegrögzítés céljait szolgálta, a felvételek nagy része archívumba került. Ortutay Gyula kísérelt meg elsőnek művészileg is élvezhető hangfelvételek alapján hanglemezeket készíttetni (Pátria lemezek). Ezzel csaknem egyidőben kiváló fényképészek és filmesek törekedtek a népköltési szövegek látható kísérőjelenségeit is megörökíteni. Hegedűs Lajos dolgozta ki dialektológiai kutatások céljaira diktafonnal, majd a megnetofonnal történő szövegrögzítés módszereit. Két mesemondóról, Tombácz Jánosról és Büszke Kocsis Miklósról hangosfilm is készült. Fedics Mihálynak pedig néhány szép meséje hanglemezről is hallható. A mai gyűjtési gyakorlatban a magnetofonnal való szövegrögzítés az általános. – Irod. Ortutay Gyula: Népmese, népdal – néprajzi hangelemez (Magy. Szle, 1938); Hegedűs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések (Bp., 1952); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968. MNKF 4.).
Kovács Ágnes
