Sóhajtás Csalódott, megbántott, üldözött, szomorú, beteg lélekből támadó jelenség (h. náham, nákáh, anákáh, anácháh, ánach, g. sztenagmosz, sztenazo, sztenachizo, sztenacho). Izráel népe gyakran került olyan helyzetbe, amelyben elviselhetetlenül nehéznek érezte a sorsát: az egyiptomi fogságban, a bírák idejében, később Asszíria és Babilon igája alatt kifosztottan, megalázottan, reménytelennek tűnő helyzetükben egyre sóhajtoztak (2Móz 2,23; Bír 2,18), még inkább akkor, amikor Jeruzsálem ékessége, gyönyörűsége emlékké vált, gyász, nyomorúság, szolgaság, fogság jutott osztályrészül, a város kőhalommá vált, a szent templomot pogányok szentségtelenítették meg és fosztották ki, az ellenség azt tett, amit akart (Zsolt 79,11; Ézs 24,7; JSir 1,4.21-22; Ez 9,4; 21,6-7).
Jób és Dávid sorsa különösen sok okot adott a sóhajtásra (Jób 3,24; 23,2; Zsolt 6,7; 12,6; 31,11).
Az Úr meghallja a sóhajtást. Leszáll, hogy megszabadítsa népét, véget vet a sóhajtásának azzal, hogy félelmetes ítéletet hajt végre ellenségein, megszünteti a megalázást. A sóhajtás helyét öröm és vigasság tölti be (2Móz 3,7-10; Ézs 21,2; 35,10; ApCsel 7,34). A sóhajtás és kiáltás elől nem rejti el a füleit: meghallotta Jób, Dávid és Jézus sóhajtásait (Jób 42,8-10; Zsolt 102,21; JSir 3,56; Mk 7,34; 8,12).