Károly
Károly (I.), angol király, 1625-49., I. Stuart Jakab fia, szül. Dunfermlineben (Skócia) 1600 nov. 19., lefejeztetett 1649. jan. 30. K. mind külsejére, mind műveltségére nézve nagyon előnyösen különbözött atyjától. Szép külsejü, lovagias és megnyerő modoru volt (mint Van Dyck képeiről meggyőződhetünk). Volt azonban egy sarkalatos hibája, melyet atyjától örökölt: át volt hatva királyi hatalmának korlátlanságáról, e mellett pedig különösen politikai életében hűtlen és megbizhatatlan vala. 1625. egybekelt az atyja, illet. Buckingham (l. o.) miniszeter által számára kiválasztott Henriette francia hercegnővel. Vallási téren az angol püspöki egyházzal tartott, mely hála fejében a kir. hatalom isteni eredetét hirdette a szószéken; a katolikusokkal már a királynőre való tekintetből bánt kegyesen, a presbiteriánusokat ellenben s különösen a puritánokat üldözte. A parlamenttel az első pillanattól kezdve barátságtalan lábon állott. Feloszlatta az első (1625), a második (1626) és a harmadik (1628) egybehivott parlamentet és 1629-től egészen 1640-ig az alkotmány teljes mellőzésével parlament nélkül uralkodott. Célja az abszolut monárkia alapítása volt, aminőt éppen akkor Richelieu alapított volt Franciaországban. A hangulat pedig az országban egyre komolyabb lett; a nemzet tűrt ugyan, de jogaiból egy betüt sem engedett és a törvénytelen Csillagkamra meg a Magas bizottság szigoru itéletei sem riasztották meg a hazafiakat. Midőn egy igénytelen gazda, Hampden János (l. o.), reá kivetett törvénytelen hajóadót megfizetni vonakodott, a birák őt is elitélték, de ezzel Hampdent egy csapással népszerüvé tették. Fegyveres ellentállásra azonban az angol nép még ekkor nem gondolt; a felkelés Skóciában indult meg. Midőn K. erről értesült, személyesen indult a felkelők ellen, de a zsoltáréneklő fegyveres skótok láttára meghátrált és Berwickben lealázó szerződést kötött velük. Ezzel az abszlutizmus tarthatatlanná lett Angliába is. Az elégületlenség és elkeseredés oly fokra emelkedett, hogy még az elbizakodott Strafford (l. o.) is a parlament egybehivását ajánlotta a királynak. 1640. ápr. egybe is gyült az u. n. rövid parlament, melytől K. a lázongó skótok ellen segélyt követelt. A parlament azonban mindenekelőtt elégtételt követelt az elkövetett törvényszegésekért, szintugy a sérelmek orvoslását és Strafford meg Laud megbüntetését. Károly ezt újabb sértésnek vette és nem hallgatván Strafford tanácsára, ezt a parlamentet is feloszlatta és újra törvénytelen módon kezdett uralkodni. Önkéntesen behajtott adók révén némi zsoldosokat gyüjtvén, újra a skótok ellen vonult, kik azonban elébe siettek és hadát angol földön, Newburnnél (aug. 28.) visszaverték. E hirre Londonban is kitört a felkelés, ahol a dühöngő puritánok Laud palotáját feldúlták. A teljesen elszigetelt király most az utolsó mentő-eszközhöz nyult és a peereket hivta össze, hogy azoktól segélyt kérjen. Ezek megszavaztak neki ugyan a maguk zsebéből 200,000 fontot, egyúttal azonban ők is egyhangulag a parlament egybehivását jelentették ki elkerülhetetlen szükségesnek. A király ilyformán kénytelenségből végre engedett és 1640 nov. 3. egybehivta a rendeket, az u. n. hosszu parlement-et (l. o.). Ettől K. segélyt kért a skótok ellen, a parlament ellenzéki többs;ge azonban e helyett az abszolutizmusnak kivánt véget vetni és ez okból a sérelmek orvoslását tűzte ki a napirendre. Az ingatag K., ki egyik végletből a másikba esett, most engedékenységgel iparkodott a vihart fejéről elhárítani. Elismerte, hogy ezentul minden 3. évben köteles lesz a parlementet egybehivni; lemondott a parlament egybehivásának és önkéntes feloszlatásának jogáról és eltörülte a törvénytelen biróságokat, sőt 1641 májusban azt a halálos itéletet is aláirta, amelynek alapján Strafford fejével lakolt tetteiért. Valamivel később Laudnak is a vérpadra kellett lépnie. Mihelyt ily módon az ellenzéket némileg lefegyverezte, megváltoztatta politikáját és megbánván engedékenységét, a skótokhoz ment, hogy velök kibéküljön és azokat a maga részére nyerje. Ugyanakkor az irországi katolikusok is felkeltek K. érdekében és sok ezer prot. angol földesurat családostul megöltek. A parlament K.-t tartván a felkelés értelmi szerzőjének, a lázadók ellen azonnal saját hatalmából hadat küldött. A hajóhad, a nagy városok, a polgárok és a köznemesség tekintélyes része a parlamenttel tartottak. Ezek nagy összeget irtak alá a nemzeti kölcsönre, amelyen a parlament megbizható hadat szervezett, melynek soraiban a fanatikus puritánok, a kerekfejüek tekintélyes számot tettek. A király ellenben most is pénzhiányban szenvedett, a «gavallérok», vagyis a főnemesek áldozatkészségére és kardjára volt utalva, kik azonban a parlamentnek «vasdereku dandárai»-val, mint ez a polgárháboru kezdetén csakhamar bebizonyodott, nem birtak. Mihelyt K. 1642 aug. kibontotta a háboru zászlaját, Fairfax, Hampden és Cromwell puritán hadvezérek oly elszánt lelkesedéssel rohanták meg a gavallérok lovas csapatait, hogy ezek Marstonmoore (1644), Newbury és Naseby mellett (1645) csatát vesztettek. K. 1646 máj. leverten a skótok táborába volt kénytelen menekülni. Ámde a parlament rávette a skótok vezéreit, hogy K.-t 400,000 fontért az angoloknak eladják (1647 febr. 16.). Ekkor már nem a parlamentnek presbiteriánus többsége volt a helyzet ura, hanem a puritán-independens párthoz szító hadsereg, melynek bálványa: Cromwell, lovasai által a királyt a parlamenti biztosok kezéből kiragadtatta (1647 jun.) és a saját táborába hozatta. Azt követelte K.-tól, hogy hirdessen ki korlátlan közbocsánatot, mondjon le a tisztek kinevezésének jogáról, a hadsereg feletti fenhatóságáról, az anglikán egyház feletti szupremáciájáról. K. egyetmást meg is igért (bár, mint elfogott leveleiből kitünt, most sem volt szándékában szavát megtartani), a fontosabb kérdésekben azonban nem engedett, jól tudva azt, hogy a parlament presbiteriánus többsége sem helyesli Cromwell eljárását és hogy a skótok betörni készülnek Angliába. Nov. 11. pedig néhány hive segélyével (az adott szó ellenére) a Hampton-Court melletti táborból Wight szigetre futott, honnan Franciaországba szándékozott hajózni. Ámde Wight-sziget kormányzója, Hammond, elfogatta és Carisbrook kastélyban elzáratta és azután Cromwell kezeibe szolgáltatta, ki ekkor a következő ultimátumot terjesztette K. elé: mondjon le 12 évre teljesen a hadseregről, melynek a parlament legyen ura és mondjon le az egyház fölötti fenhatóságáról. Midőn pedig K., most is segélyt remélve, e követeléseket visszautasította, a boszus independensek, ill. Cromwell, a legvégsőre határozták el magukat. Cromwell előbb a K. érdekében Angliába betört skótokat verte vissza és azután Londonba vonult, hol a parlamentből 90 tagot kizárt és K. ellen főbenjáró pört indított. A csonka parlament (l. o.) tagjaiból és London polgáraiból alakított bizottság 1649 jan. 27. K.-t, ki nem ismerte el kompetenciáját, mint gyilkost, zsarnokot, hazaárulót és saját népének esküdt ellenségét csakugyan lefejeztetésre itélte, mely itéletet Cromwell jan. 30. K.-on végre is hajtatta. K. bátran halt meg és halálával mintegy megmentette a monárkia jövőjét Angliában.
2. K. (II:), angol király (1660-85), az előbbinek és Henriettenak legidősebb fia, szül. 1630 máj 29., megh. Londonban 1685 febr. 6. Angyja kiséretében még a polgárháboru kezdetén hagyta el Angliát és atyja kivégzése előtt Hágából megható levelet intézett annak biráihoz. Atyja halálának hirére azonnal felvette a kir. címet és először is Irország felől tervezte igényeit érvényesíteni. De midőn a skótok 1650. országukba hivták, Skóciába indult és Sconeban ősrégi s0zokás szerint megkoronáztatta magát (1651 elején). De a csatatéren nem volt szerencséje és Cromwellnek Worcester mellett kivívott fényes diadala után (1651 szept. 3.) álruhában és ezer veszélytől környékezve, Anglián keresztül a déli tengerparta volt kénytelen menekülni, hol egy francia hajó megmentette a további üldözéstől. Midőn Cromwell halála után a köztársaság árvaságra jutott és a Monk tábornok és a hosszu parlamentnek még elő tagjai által egybehivott gyülekezet követséget menesztett K.-hoz, ez a neki felajánlott angol koronát készségesen elfogadta és 1660 máj. 26. Doverban parta szállott és negyednapra diadalmenetben vonult be Londonba. Az első években lord Clarendon (l. o.) miniszter és kancellár vitte a kormányt. De midőn a kereskedelmi versengésből támadt hollandi háboru balul ütött ki és Ruyter németalföldi tengernagy a Themsén a király és London lakóinak szemeláttára gyujtotta fel az angol hajóhadat és Anglia és Bredában kötött békében a rövidebbet húzta: a felháborodott parlament Clarendont perbe fogta, ki csak futással menekült meg a börtöntől (1666.). Clarendon helyét ekkor az u. n. Cabal-minisztérium (l. o.) foglalta el, mely a doveri titkos egyezség értelmében Dünkirchent eladta XIV. Lajosnak és Lajostól zsoldot elfogadva, Hollandiának hadat izent. Egyébiránt K. maga is annyira megfeledkezett a becsületről és méltóságról, hogy Lajostól szintén évi díjat húzott. A közvélemény azonban oly hangosan tiltakozott a nyilvánosságra került francia szövetség és Hollandia megtámadása ellen, hogy a parlament nem szavazta meg a háboru költségeit, mire K. 1674. békére lépett Hollandiával. Az egyházi kérdésekben azonban továbbra is azt a politikát követte, melyet XIV. Lajos neki kijelölt. A kedélyek megnyugtatása végett 1673. a Test-actát (l. o.) irta alá, mely törvény értelmében a katolikusok, kik az előirt esküt le nem tehették, az összes állami hivatalokból kizárattak. Ezen kudarc óta K. Lajos és a francia barátság iránt kissé elhidegült. Az 1679-iki parlament mindaddig nem szünt háborogni, mignem K. a Shaftesbury-Temple kabinet tanácsára a hires Habeas Corpus (l. o.) aktát irta alá (1679 máj. 36.). 1662-ben azonban fordulat állott be a politikai élet örökös hullámzásában. Ez év óta ugyanis az ellenzék mindjobban háttérbe szorult. Hasztalanul szőtt Shaftesbury újabb összeesküvést, mely Monmouth herceget, Károlynak természetes fiát akarta a trónra juttatni. A dolog kitudódott, Shaftesburynak menekülnie kellett, a herceget pedig atyja Hollandiába száműzte. Még rosszabbul jártak a rye-house-plot tagjai, kik közül Russel és Essex lord, továbbá Sidney Algernon halállal lakoltak. Halálos ágyán, Jakab ösztönzésére, katolikus hitre tért át. A trónon öcscse követte.
3. K. Tivadar Miksa Ágost, bajor herceg, Miksa József pfalz-zweibrückeni hercegnek, utóbb választó-fejedelem s 1806 óta bajor királynak második fia, szül. Mannheimban 1795 jul. 7., meghalt Tegernseeben 1875 aug. 16. Katonai neveltetésben részesült s mint ilyen részt vett a Napoleon elleni háboruban. A bécsi kongresszus után Münchenben főparancsnok lett, azonban már 1822. visszavonult s tanulmányainak élt. Wrede halála után a bajor sereg élére állították s 1860. a VII. német szövetséges hadtest élére került. Az 1866-iki háboruban a porosz Majna-hadtest ellen küzdött,a háboru ő reá nézve is kedvezőtlen kimenetele után pedig a magánéletbe vonult vissza.
4. K. Frigyes Albert, brandenburg-schwedti őrgróf, a nagy választó-fejedelem unokája, szül. 1705 jun. 10., megh. 1762 jun. 22. Ifjukorában belépett a porosz seregbe s itt ugy az osztrák örökösödési, mint a hétéves háboruban kitünt. 31 éven át tagja volt a Johannita lovagrendnek és szerette a művészeteket és a tudományokat. Benne kihalt a brandenburg-schwedti ág.
5. K. Frigyes Ágost Vilmos, braunschweigi herceg, Frigyes Vilmos herceg fia, született Braunschweigban 1804 okt. 30., megh. Genfben 1873 aug. 19. Atyja halála után előbb gyámok uralkodtak helyette, de 1823 okt. 30. maga vette át az uralmat. Ez időtől fogva mintegy 7 évig kormányzott, azonban pazarló életmódjával és ingerlékeny és szenvedélyes eljárásával ellenszenvet keltett. 1830 szept. 6., midőn a szinházból távozott, kőzáporral fogadták és kastélyában ostrom alá fogták, mire Braunschweigból titkon elmenekült; a rendek pedig dec. 2. ünnepélyesen letették. Megkisérlette ugyan trónját visszafoglalni, de oly ellenszenvvel találkozott népe részéről, hogy nem ért célhoz. Azóta a bujdosó «gyémánt-herceg», amint kincseiről és különösen nagybecsü gyémántékszereiről hivták, külföldön élt kalandos életet; Párisban is tartózkodott hosszabb ideig, hol Jerôme ex-királylyal és III. Napoleon császárral is bizalmas lábon állott, kit annak idején az államcsíny elkövetésében pénzzel támogatott. A német háboru kitörése és a II. császárság összeomlása után a herceg Svájcba menekült és Genfben ütötte fel tanyáját. Kincseit Genf örökölte; ennek fejében lovagszobrot állított neki. A herceg parancsára készült emlékiratok hazug ferdítések tárháza. (Megjelentek franciául és németül, 1836 és 1844.) V. ö. Braun K., Der Diamantenherzog (Berlin 1881).
6. K., a Merész (Charles le Téméraire), Burgund hercege, III. Fülöp herceg fia, szül. Dijonban 1433 nov. 10., elesett 1477 jan. 5. a Nancy melletti ütközetben. 1465. kezdett szerepelni, amidőn a zsarnok XI. Lajos francia király ellen alakult ligának élére állott, 1467. atyját követte a trónon. Eleitől kezdve azt a merészröptü célt tűzte maga elé, hogy a szomszéd országok rovására a burgundi királyságot megújítja és kir. címet szerez. E terveiben megzavarta őt XI. Lajos, kit ugyan egy alkalommal csellel hatalmába kerített és arra késznyerített, hogy az általa felkelésre Lüttich város bűnhődésének legyen szemtanuja és Flandria meg Picardiára tartott igényeiről mondjon le. Viszonzásképen a szabadon bocsátott Lajos K.-t a párisi parlament elé idézte. Midőn pedig K. nem jelent meg, az Amboiseban gyülekezett rendek őt 1470 dec. 3. felségsértés miatt halálra itélték. Lajos nyomban reá Burgundba tört és K.-t fegyverszünet kötésére kényszerítette. Mihelyt azonban K. elkészült, 1472. Beauvaist fogta ostrom alá, csakhogy e vállalatának nem látván hasznát, (dec.) fegyverszünetet kötött Lajossal. A szünet alatt mindkét fél szövetségesek után látott. Lajos és K. hódító tervei által fenyegetett svájciakat és lotaiaiakat nyert meg pártjának; K. viszont III. Frigyessel találkozott (1473) Trierben, kitől királyi rangot és szövetséget követelt. Ámde a két, egyaránt gyanakvó jellemü fejedelem annyira tartott egymástól, hogy mind a kettő titokban otthagyta Triert és igy a találkozásnak éppenséggel nem volt eredménye 1474. K. IV. Eduárd angol királylyal fogott kezet Franciaország meghódítására. Egyúttal Ruprechttel, az elűzött kölni érsekkel is szövetségre lépett, kinek érdekébena Hermann hesseni tartománygróftól erélyesen védett Neuss városát ostromolta 11 hónapon át (1474-75), mignem a város felmentésére érkezett birodalmi had K.-t távozásra késztette. K. ekkor országába sietett vissza, melyet eközben a szövetkezett svájci pórok és a lotaiaiak fenyegettek, kik K. főemberét, Hagenbachi Pétert, Elzász zsarnok helytartóját, le is fejezték. Az angol király 1475. kikötött volt ugyan Franciaországban, de már aug. Amiensben pénzért (treve marchande) békét kötött Lajossal. Ezek következtében a magára maradt K. is békére lépett Lajossal (1475). A békét azonban arra használta fel, hogy a svájci pórokon és Lotaián megboszulja magát. Hiába iparkodott Mátyás királyunk K.-t ettől az esztelen, egyesegyedül a bosszutól sugallt politikától visszatartani és közös ellenségük, III. Frigyes császár ellen megnyerni, K. nem hallgatott a magyar király szavaira és Mátyásnak abbeli indítványát, adná leányát (Máriát) a nápolyi király fiának, szintén visszautasította. Miután előbb Lotaiába tört, melyet teljesen elfoglalt és kifosztott, a svájciak ellen fordult. 1476. átnyomult a Jurán és bevette Grandsont, melynek őrségét lefejeztette; de néhány héttel később (márc.) a svájci pórok megtámadták hadát és fényes győzelmet arattak rajta. A bosszut lihegő K. ekkor 860,000 emberrel újra Svájcba rohant és Murtent fogta ostrom alá, miközben azonban jun. 22. a svájci lándsásoktól újra teljes vereséget szenvedett. De azért K. most sem okult. Arra a hirre, hogy a fiatal René herceg Lotaia visszafoglalását tervezi, 1476 okt.-ben Nancy előtt termett; de az ostrom hözben 1477 jan. 5. a város felmentésére siető svájciaktól véglegesen megveretett, mely csatában életét elvesztette. Tetemét előbb Nancyban, utóbb Brüggeben helyezték nyugalomra. Roppant kincsei és különösen gyémántjai a győzők kezébe estek. Örököse egyetlen leánya volt, Mária, ki Miksa osztrák herceghez ment nőül; országának tetemes része azonban XI. Lajos királyra szállott.
7. K. (I.), frank király, l. Károly (31).
8. K. (II.), francia király, l. Károly (32).
9. K. (III.), az Együgyü, francia király, Hebegő Lajosnak legifjabb fia, szül. 879., megh. mint fogoly Peronne várban (884) a franciák (a normannok betöréseire való tekintetből) Kövér Károly, a keleti frankok királyának érdekében mellőzték és csak Kövér Károly és Odo halála után (898) szállott Franciaország trónja K.-ra. A hatalmas főurakkal szemben azonban nehéz helyzete volt, a közrendet helyreállítani nem tudta. A félelmetes normann kalózfőnököt, Rollót, csak ugy tudta békére birni, hogy Normandiát engedte át neki (912) s Gizella nevü leányát adta neki nőül. A németországi zavarokat K. felhasználta ugyan és 912. Lotagingiát attól elragadván, Franciaországgal egyesítette, de a francia nagyoknak lotaiai Giselbert, burgundi Rudolf és Róbert herceg vezérlete alatt ellene intézett felkelést legyőzni nem volt képes. A szerencsétlen soissonsi ütközet után (923) a győztes nagyok burgundi Rudolfot emelték K. helyett a trónra, sőt Herbert vermandoisi gróf a királyt hitszegő módon fogságra is vetette, melyben az meg is halt. Özvegye és fia, Lajos, Angliába menekült (Tengerentuli Lajos), ahonnan csak IV. Rudolf halála után tért vissza hazájába és akkor atyja koronáját is visszanyerte.
10. K. (IV.), a Szép, francia király, Fülöpnek és navarrai Jankának harmadik fia, szül. 1294., megh. Vincennesben 1328 jan. 31. Bátyjának, Hosszu Fülöpnek halála után (1322) lépett a trónra; uralma nyomasztó és zsarnok volt, a flandriai grófot sikerrel segítette lázongó alattvalói ellenében; amint nővérét, az angol királynét is támogatta szerencsétlen férje, II. Eduárd ellen. Fiutódot nem hagyott hátra; benne kihalt a Kapetingek férfiága.
11. K. (V.), a Bölcs, francia király, János király fia, szül. Vincennesben 1337 jan. 21., megh. 1380 szept. 16. Ő volt az első «dauphin» (l. o.), II. Humbert, Dauphiné ura, végrendeletében ugyanis őt rendelte örökösének. Midőn atyja a Poitiers és Maupertius között vívott csatában (1356) az angolok kezébe esett, K. vette át a kormányt, melyet ugyan a fogságból kiszabaduló atyjának újra átengedett, de annak Angliába való távozásakor megint kezeibe vett. Uralkodása azonban csak négy évvel később, atyja halála után kezdődött. Kitünő hadvezére, Du Guesclin, az angol háboruban az angolok által megszállott francia tartományokat sorra visszafoglalta. A béke helyreálltával K. a közjog és a közbéke megszilárdítása körül fáradozott. 1367. közbékét hirdetett és azon volt, hogy az örökös háboru folyamában rendetlenséghez szokott, féktelen nemesei ezt a békét meg is tartsák. Jobb karba hozta a kereskedelmet. Pártolta a tudományokat és Párisban kir. könyvtárt alapított; a Bastillet ő építtette. Összpontosító törekvései s a súlyos adók azonban elégületlenséget és több ízben felkelést szültek. Utódja idősb fia, VI. Károly volt.
12. K. (VI.), az Őrült, francia király, az előbbinek fia, szül. Párisban 1368 dec. 3., megh. 1422 okt. 21. Atyja halálakor (1380) 12 éves lévén, 1388-ig nagybátyja, Anjou Károly, Berryi János és Burgundi Fülöp mint gyámnokok uralkodtak nevében, kik zsarnokok módjára vitték a kormányt, de mind a felkelő polgársággal, min a flandrokkal szemben szerencsével harcoltak. 1392. K. a Bretagne elleni háboruban ijedtség következtében megőrült, mely betegségéből teljesen többé fel nem épült. A király elmebaja újabb pártoskodásokra és zavarokra adott alkalmat; Lajos orleansi herceg, ennek halála után pedig Armagnac gróf (az Armagnac-párt) és János burgundi herceg (a burgundok) az uralomért és befolyásért versengtek. Az előbbiekhez csatlakozott a dauphin, Károly, az utóbbiakhoz a királyné, Isabeau. E belzavarokat felhasználta V. Henrik angol király, ki megújítván a háborut, a franciákat Azincourt táján (1415) szörnyen megverte és elvégre a királyné és a burgundi párt hatalmában levő beteg királyt a troyesi béke aláirására kényszerítette. E béke értelmében V. Henrik nőül vette V. Károly leányát, Katalint, és francia trónörökösnek ismertetett el. V. ö. Duval-Pinceux, Hist. de France sous le regne de Charles VI. (Páris 1842); Fresne de Beaucourt, H. de Ch. VII. az I. köt., 1403-22. (u. o. 1881).
13. K. (VII.), a Győzedelmes, francia király, az előbbinek harmadik fia és utóda, szül. 1403 febr. 22., megh. Melunban 1461 jul. 22. Bátyjainak halála után (1417) dauphin és regens lett. Eleinte sok bajjal kellett küzdenie; a burgundi párt Párisból is kiűzte, amire ő Bourgesban keresett menedéket. Tehetetlen bosszujában orgyilkosokat bérelt, kik azután Rettenthetetlen Jánost a monteraui hidon megölték. Ezzel azonban K. keveset nyert. A burgundi párt hivei, majdnem egész északi Franciaország, V. Henrik angol királyhoz pártolt át, K. serege pedig két ütközet után (Crevant 1422. és Verneuil 1424.) a Loire mögé szorult. Csak Jeanne d'Arc (l. o.) adott K. ügyének más fordulatot, ki Orleans felmentése után új erőt lehelt a mulató és könnyelmü királyba és udvarába, akit azután az ellenség sorain át Rheimsbe kisért a koronázásra (1429). Nemsokára azonban K. újra élvezetekbe merült, Jeanne d'Arc vállalatait nem igen támogatta és később, elfogatása után sem tett semmit, hogy a hős leányt a tűzhaláltól megmentse. Ügye csak azóta vett kedvezőbb fordulatatot, mióta a burgundi párttal kibékült. Ezen idő óta az angolok uralma is mindig szűkebb térre szorult, kik végre 1453. Franciaországból Calais kivételével teljesen kiszorultak. K. későbbi éveiben a pénzügyeket rendezte és rendes adót (Taille) vetett ki, melyet különösen az újonnan szervezett honvédelem költségeire fordított. Az eddigi féktelen, zsoldos hadsereg helyett egy kisebb, de megbizhatóbb és állandó hadsereget létesített, a francia egyház önálló állása és kiváltságai érdekében pedig 1438. a bourgesi Pragmatica Sanctiót adta ki. Midőn a dolgok rendjével megbarátkozni nem tudó nemesség a Praguerie nevü felkelést rendezte, a király nagyravágyó s konok fia, Lajos dauphin is csatlakozott a zavargókhoz, mi K. utolsó napjait elkeserítette.
14. K. (VIII.), francia király, XI. Lajosnak legidősebb fia, az előbbinek unokája, szül. Amboiseban 1470 jun. 30., megh. 1498 ápr. 7. Gyenge testalkatu és nyomorék külsejü (púpos), de a mellett erélyes és vitéz fejedelem volt. Alig hogy 1482. trónra lépett, Annával, Bretagne örökösével váltott jegyet, hogy ennek országát, az utolsó független francia tartományt is megszerezze. Mint az Anjouk olasz ágának örököse 1494. átkelt az Alpokon és vitézül Nápolyba nyomult (1495), de a pápa, a császár és Aragoniai (nápolyi) Ferdinánd között alakult szövetség elől nemsokára Olaszországból megint kiszorult. VII. K.-ban kihalt a Valois-ház idősb ága.
15. K. (IX.), francia király, II. Henrik és Medici Katalin másodszülött fia, született 1550 jun. 27., megh. Vincennesben 1574 máj. 30. 1560. lépett bátyjának (II. Ferencnek) halála után a trónra, 1563-ban nagykorunak nyilvánították ugyan, de valamint előbb, ugy később is nagyravágyó anyjának gyámsága alatt állott. A szenvedélyes és démoni hatalomvágytól áthatott Medeci Katalin fondorlataival és gyülöletével sok zavart idézett elő. Kezdetben ugyan L'Hopital kancellár kérelmére a St. germaini rendeletben a hugenottáknak engedményeket ett; ez a türelem és engedmény azonban nem tetszett a Guiseknek és párthiveiknek, kik Vassyban több ugenottát meggyilkoltak és ezzel a vérengző vallásháboruk sorát megkezdették. Három háboru lezajlása után a kimerült harcfelek békét kötöttek és ekkor történt, hogy (Katalin távolléte alatt) K. a hugenották vitéz vezérét, Colignyt (l. o.) nagyon megkedvelte, ki őt a spanyol iga ellen felkelt Németalföldiek érdekében megnyerni iparkodott. A visszatérő és hatalmát féltő Medici Katalin ekkor a Guise-párt vezéreivel előbb Coligny vesztét, azután az összes hugenották kiirtását határozta el. Ezen fondorlatok eredményezték a párisi vérmenyegzőt (l. Bertalan-éj). K. e véres tettet ülésben helyeselte ugyan, de lelkiismerete jóváhagyni nem tudta. A szerencsétlen király a megtorlástól való félelemnek s lelkiismeret furdalásainak nemsokára áldozatul esett. Öcscse, III. Henrik követte a trónon.
16. K. (X.) Fülöp, francia király, Lajos dauphinnak, XV. Lajos egyetlen fiának harmadik fia, szül. Versaillesban 1757 okt. 9., megh. Görzben 1836 nov. 6. XV. Lajos udvarának légköre nem maradt befolyás nélkül K. jellemének fejlődésére. Ő volt az első, ki a forradalom kitörése után (1789 jul.) külföldre emigrált; ő volt egyszersmind az első, aki a forradalmi Franciaország ellen a külföldi hatalmakat háboruizenetre nógatta és minden eszközt felhasznált, hogy hazáját lealázza és trónját megszerezhesse. Jelen volt a pillnitzi találkozáson és részt vett az 1792. hadjáratban. 1795. egy kis hajóhaddal ki akart kötni Dieu szigetén, de vállalata nem sikerült; majd az orosz Szuvarovval tervezett egy betörést (1799), de ez sem vezetett sikerre. Ettől fogva Angliában tartózkodott, melynek királyától 15,000 font évi dijat húzott és több összeesküvést szított Napoleon konzul és császár ellen, melyek azonban nem vezettek célhoz. Csak akkor hagyta el Angliát, mikor Napoleon napja leáldozott. 1814. átkelt a Rajnán és a szövetségesek kiséretében Párisba vonult. Mikor azután bátyja, XVIII. Lajos is Párisba érkezett, ez K.-t mint főhadvezért déli Franciaország pacifikálásával bizta meg. 1815 márc. Napoleonnak Elbáról való visszatérése után bekövetkezett második restauráció korában a legszélsőbb reakcionárius érzelmeket tanusította és hiveivel együtt a chartát ellenezte s a kamra ellen fondorkodott. 1824 szept. 16. (bátyja halála után) maga lépett a trónra. A középkorra emlékeztető rheimsi koronázás urán eleintén mérsékeltebb irányban haladt, de későbbi intézkedései már határozottan reakcionáris jellegüek voltak. Villele tanácsára támaszkodva, 1 milliárdnyi kárpótlást szavaztatott meg az emigránsoknak, behozta a cenzurát, feloszlatta a nemzeti gárdát és szigoru büntetésekkel sujtotta azokat, kik a hit és egyház ellen vétettek. A valamivel mérsékeltebb Martignac elbocsátása után Polignacra bizta az ügyeket, de egyikök sem volt képes a kamarában többségben levő ellenzéket megtörni. Hogy ezt mégis elérje, K. hadi dicsőség keresésére indult és az algeriai kalózok ellen indított háborut, de ez a vállalat hatás nélkül maradt a nép hangulatára és az ellenzék számban egyre szaporodott. Erre K. nagyon is radikális rendszabályhoz nyult: kiadatta Polignac által 1830 jul. 25. a hirhedt juliusi rendeleteket, melyeknek a juliusi forradalom lett a következménye. Miután a katonaság Páris utcáin leveretett és még hivei is elhagyták, K. 1830 augusztus 2. a trónról Henrik herceg (unokája) javára lemondott. A győztes forradalom azonban mellőzte ezt az intézkedést és Orleansi Fülöp Lajost ültette a trónra. Ezen időből fogva K. Edinburgban, később még Prágában, Kirchbergben és utoljára Görzben élt és ez utóbbi helyen meg is halt. Nejétől, Szavójai Teréziától két fia született, az angouleemei és Berry hercege. V. ö. Védrenne, Vie de Charles X. (Páris 11879); Petit, Charles X. (1886); Villeneuve, Charles X. et Louis XIX. en exile. Mémoires (Páris 1889).
17. K. (Martell a. m. kalapács, helyesebben a pőröly), a frankok majordomusa, 714-741-ig, Heristali Pippin és Chalpaida fia, szül. 690 körül, megh. Quiercy kastélyban (az Oise mentén) 741 okt. 22. Atyja halála után mostoha anyja, Plectrudis, egy ideig fogva tartotta Kölnben, mert K. helyett unokáját, Theudobaldot szerette volna hatalomra juttatni. K. azonban megszökött a börtönből és mint az austrasiai frankok megválasztott hercege az Austrasiába tört neustriai frankok királyát, II. Chilperichet és majordomusát, Raganfriedot (716 és 717) az országból kiszalasztotta. Ezután mostoha anyját fogta Kölnben ostrom alá, aki rövid ostrom után feladta a várost és fiát törvényes majordomusának elismerte. K. ekkor IV. Chlotárt emelte a kir. székbe, kinek halála után (720) IV. Theodorich birta a kir. címet. A tényleges hatalom azonban K. kezeibe volt letéve. A következő években a frizek, bajorok és alamannok ellen fordítá győztes fegyvereit. 732. pedig egykori ellenfele, Eudo, Aquitania fejedelme hivta őt segítségül a Spanyolországból átjött arab lovasok ellen, akik országát elpusztították és már a Loire-vonalat fenyegették. K. 732 okt. eléjük ment, Poitiers és Tours között, egy Voullé nevü helységnél rájuk csapott és kemény harc után diadalt aratott az arabok lovashadain. Ezzel a nagyfontosságu diadallal megmentette a nyugat-európai keresztény népeket a mohammedán pogányok nehéz gájától.
Öt év mulva, 737., még egyszer győzedelmeskedett rajtuk Narbonnenál, noha ezt a várost nem birta kezeikből kiszabadítani. Annyit azonban mégis elért, hogy az arabok hatalmát frank földön a Pireneusok és az Aude folyócska közötti területre szorította. K. vitézségének hire bejárta a keresztény világot és Rómába is eljutott, melynek ura, III. Gergely pápa, a konzuli és patriciusi címmel kedveskedett K.-nak, egyúttal azonban Luitprand longobard király ellen segélyül hivta. K. azonban az arabokra való tekintetből nem jöhetett Olaszországba. Élte végén már be sem töltötte a trónt, hanem maga kormányozta a frankokat kir. hatalommal, bár királyi cím nélkül. A 741. megtartott gyülésen az országot fiaira, Karlmannra és Kis Pippinre ruházta. Utóbb azonban második nejének, Swanhildenak kérelmére, ennek fiát, Grifot is részesítette földbirtokban, amiből K. halála után testvérharc keletkezett. Későbbi nemzedékek szemében K. mindinkább legendahőssé alakult és a «kalapács» jelzőt is csak halála után kezdték alkalmazni. Az egyházi irók ellenben csekély elragadtatással szóltak a keresztény világ ezen előharcosáról; eljárásuk abban találja magyarázatát, hogy K. mindamellett, hogy Szent Bonifácius hittérítőt nehéz munkájában számos egyházi birtokot foglalt le és a szokott kiméletlen erélyével világi bajtársait és párthiveit nevezte ki apátokká és püspökökké, miből az egyházra kár háromlott. E miatt a keresztény hagyomány K. lelkét a Lipari szigeten levő tűzokádó hegy kráterjébe juttatta.
18. K., hohenzollerni herceg, l. Károly Antal.
19. K. (III.), a Nagy, lotaiai herceg, szül. 1543., megh. Nancyban 1608., I. Ferenc és Krisztierna dán hercegnő fia. 1552. óta a francia udvarban nevelkedett s nőül vette II. Henrik király leányát, Claudinát. 1559. átvette Lotaia kormányát. Ponta-a-Moussonban egyetemet alapított a Nancyt nagyobbította.
20. K. (IV.), lotaiai herceg, az előbbinek unokája, szül. 1604.l, megh. 1675. 1624. jutott a trónra, de elűzetvén, előbb császári, majd spanyol szolgálatba szegődött. 1662. a XIV. Lajos francia királylyal kötött mont-martrei szerződésben 1 millió tallérért és a hercegi címért Lajost tette meg örökösének, de mert seregét az adott szó ellenére el nem bocsátotta, Crequi francia tábornok őt országából elűzte. 1672 óta K. a szövetségesek seregében harcolt Lajos ellen, de meghalt anélkül, hogy országát visszafoglalta volna. Nem hagyott hátra fiutódot. V. ö. Des Robert, Campagnes de Ch. IV. 1638-43. (Nancy 1889).
21. K., mainzi érsek, Pippin aquitániai király fia (Kegyes Lajos unokája). Midőn erőszakos nagybátyja, Kopasz Károly ellen háborut viselt, az utóbbi kezébe esett, aki őt a Corvei kolostorba záratta. 854. K. onnnan megmenekülvén, Német Lajos udvarába futott, aki őt 856-ban Hrabanus mainzi érsek utódává nevezte ki. Megh. 863.
22. K. Frigyes Ágost, mecklenburg-strelitzi herceg, szül. Hannnoverában 1785 nov. 30., megh. 1837 szept. 21. Katonai pályára lépett s 1805 mint őrnagy harcolt a gárda soraiban Lützen és Bautzen mellett, mint dandárparancsnok pedig a Katybach melletti csatában. Felépülvén sebeiből, az 1814-1815. szövetséges hadjáratban is részt vett és 1815. a gárda parancsnoka, 1817. pedig az államtanács elnöke lett. Hardenberg halála óta nagyon befolyt a porosz állami ügyekre. Az irodalomnak meleg barátja volt, Weisshaupt álnéven irta Die Isolierten vígjátékot és Der ewige Jude drámát.
23. K. (I. Anjou), nápolyi király, VIII. Lajos francia király ötödik fia, szül. 1220., megh. Nápolyban 1284 jan. 7. Bátyjától, IX. Lajostól Anjout és Mainet kapta; feleségével (Beatrix, Rajmund, provencei gr. leányával) kapta Provenceot és Languedocot. 1248. részt vett az Egyiptom ellen indított keresztes hadjáratban és bátyjával együtt lett a pogányok foglya. Miután a fogságból kiváltotta magát, hazatért. Nem érvén be a neki jutott birtokkal és hatalommal, arra a kalandor szerepre vállalkozott, melylyel IV. Kelemen pápa őt megkinálta. A pápa ugyanis, hogy a Hohenstaufok hatalmát Itáliában végképen összetörje, azoknak olasz birtokait, Nápolyt és Sziciliát fűnek-fának és elvégre K.-nak is felajánlotta, természetesen mint pápai hűbér-birtokot és évi adó kötelezettsége alapján. K. kapott ez alkalmon és 1266. Olaszországban termett, hol Benevent mellett Manfred Hohenstauf herceget megverte és Nápolyt hatalmába kerítette. Erőszakos és zsarnok uralma azonban rövid idő alatt oly nagyfoku ellenszenvet támasztott az olaszokban, hogy azok a hohenstaufi család utolsó sarját, a daliás Konradinot hivták meg a nápolyi trón elfoglalására. Ez győztesen bevonult Nápolyba, de azután 1268 aug. 23. a Tagliacozzo és Scurcola között vívott csatában a cselszörvő K.-tól legyőzetett. Mihelyt K. a tegerpartra menkült herceget kezébe kerítette, haditanács által halálra itéltette és az itéletet 1268 okt. 29. Nápolyban végre is hajtatta. Miután bátyját egy újabb, Tunisz ellen vezénylendő keresztes hadjáratra beszélte reá (abban a reményben, hogy ezt az országot is hatalma alá hajthatja) és Lajos Tuniszban a dögvész álozatául elhalt, K. vette át a keresztes had vezényletét és Tunisz urával előnyös szerződést kötött. Visszatérése után hűbéres urával, a pápával keveredett viszályba; nemcsak hogy elvállalt kötelezettségeinek nem tett elget, hanem még ugy kezdett bánni a pápákkal, mint szolgáival, amiért III. Miklós pápa 1278. szenátori rangjától és Toscana fölött gyakorolt hegytartóságától megfosztotta. 1282. pedig a leigázott sziciliaiak ütöttek pártot, kik nemcsak a francia igát rázták le, hanem valamennyi a szigeten tartózkodó franciát megölték. (Sziciliai vecsernye.) K. szárazföldön és tengeren ostromolta ugyan az elpártolt Messzinát és borzasztó boszura készült, de hada vereséget szenvedett, hajóhadát az olaszok felégették és Szicilia Péter aragoniai királynak hódolt meg. Már Nápolyban is kitörőfélben volt a szabadsági mozgalom, midőn K. hadi készületek közepette elhalt. V. ö. Durrieu, Archives angevines de Naples, étude sur les registres du roi Charles I. (Toulouse 1886-1887, 2. köt.).
24. K. (II.), nápolyi király, I. K. s Beatrice fia, szül. 1248., megh. Casenovában 1309 máj. 6. 1269 szep. 15. atyja követséget küldött szövetségeséhez, V. István magyar királyhoz, hogy fiát eljegyezze ennek leányával, Máriával (l. o.). Az eljegyzés még azon évben s nemsokára a házasság is megtörtént. 1272. született első fiuk, Martell Károly, utóbb magyar pártkirály. E házasságból összesen 14 gyermek született. Mint Salerno hercege és a Mont-Saint-Ange ura, atyja oldalán harcolt III. Péter aragoniai király ellen, ki Sziciliát elfoglalta. Fogságba esvén, kevésbe mult, hogy Péter felesége, a Hohenstaufok családjából származó Constantia királyné ki nem végeztette azért, mert atyja lefejeztette a Hohenstaufok utolsó férfiát, Konradint. Fogsága alatt atyja meghalván (1285 jan. 7.), a pápa Artois Róbert francia herceget tette helytartójává. Végre III. Alfonz aragoniai király Angol- és Franciaország közbenjárására 1289. szabadon bocsátván őt, 1289 máj. 29. IV. Miklós Nápoly királyává koronázta. Aragoniát és Franciaországot kibékítette ugyan egymással, csakhamar azonban újból kitört a háboru s ekkor 1295. egyezség útján Sziciliát megszerezte ugyan, 1302. azonban az egészet Frigyes, aragoniai hercegnek kellett átengednie. Trónraléptétől fogva sokat foglalkozott a magyar ügyekkel. Fiát, Martell Károlyt már 1290 szept. 8. magyar pártkiálylyá koronáztatta s ennek 1295. történt halála után nem nyugodott addig, mig ennek fiát, Károly Róbertet 1308. trónra nem ültette. Őt magát negyedik gyermeke, Róbert követte a nápolyi királyságban. V. ö. Óváry, A magyar Anjouk eredete.
25. K., a Gonosz, navarrai király (1349-1387), szül. 1322., mint Evreuxi Fülöp és Jankának (X. Lajos francia király leányának) fia, megh. 1387 jan. 1. Anyja halálakor (1349) akadálytalanul vette át Navarra kormányát, ellenben Franciaországban fekvő családi birtokait (Evreux stb.) János király foglalta el. K. mindenféle módon és úton iparkodott örökéhez jutni: nőül vette Jánosnak leányát, Jankát, majd pedig háborukat folytatott a francia királyokkal, de örökét sokáig nem birta megszerezni. 1356. János király holmi ürügy alatt elfogata és elzáratta, 1356. azonban (a maupertuisi csata után) szabad lábra helyezte. A boszus K. erre a forrongó párisi polgársággal szövetkezett és nemsokára (mint X. Lajos unokája) nyiltan emelt igényt a francia koronára. A párisiak meg is választották kapitánynak és Marcell István, a forradalom vezére, mindenben kegyében járt. Marcell bukása után azonban K. is kiszorult Párisból és azóta a D-i vidéken folytatott Károly trónörökös ellen guerilla-harcot és a rettenetes pórlázadásban is volt része. Elvégre a dauphin elismerte K. igényeit, ki azóta az egyre húzódó francia-angol háboruban hol az egyik, hol a másik harcféllel tartott. Mellesleg Aragonia királyával is folytatott viszályt. 1378. V. Károly francia király azt a vádat emelte ellene, hogy merényletet szőtt élete ellen és e vád fejében francia birtokaitól újra megfosztotta, miből újabb háboru támadt köztük. - Fia III. Károly 1425. halt el és vele a Navarrában uralkodó fejedelmi család férfiága kiveszett. Leánya Blanka, aragoniai Jánoshoz ment nőül, ki kezével Navarrát is örökölte.
26. K. Lajos János, osztrák főherceg, tescheni herceg, csász. tábornagy, II. Lipót császárnak és magyr királynak és Mária Ludovikának 3. fia, szül. Firenzében 1771 szept. 5., megh. Bécsben 1847 ápr. 30. Midőn atyja a toscanai trónt a császárival cserélte fel, K. is követte atyját Bécsbe, egy évvel később pedig (1791) Németalföldre távozott, hol Koburg herceg alatt Aldenhoven és Neerwinden mellett győztesen kezdé meg katonai pályáját. 1793. bátyja, I. Ferenc, németalföldi helytartónak nevezte ki, 1794. pedig újra a csatatéren volt; harcolt nevezetesen Landrecy, Tournay, Courtray és Fleurusnél. 1796. már főhadvezér minőségében vezényelte a császári és a birodalmi hadakat, és nemcsak Moreau, hanem (Würzburgnál) Jourdan hadosztályait is győzte le és mind a kettőt átkergetvén a Rajnán, tél idején Kehlt kerítette hatalmába (1797 elején). Ekkor azonban az udvar parancsára a Felső-Olaszországból Karintiába és Stiriába előnyomult Bonaparte ellen kellett indulnia, akivel szemben hadsereg hiányában tétlenségre látta magát kárhoztatva, amiért azután (ápr. 18.) Leobenben fegyverszünetet kötött a franciákkal. A helyreállt béke idején a hadsereg újjászervezése körül fáradozott, de az 1799. kitört háboru újra a táborba szólította, mig a franciákat Jourdan vezényelte. K. az Ostrach és Stockach mellett vívott ütközetben legyőzvén Jourdant, a Rajna mögé szorította azt vissza, mire Jourdan felbomló hadát Massénánk volt kénytelen átengedni. K. ezután felsőbb parancsra Svájcba indult, hogy ott Szuvorovval kezet fogjon. Junius 4-7. megverte ugyan Zürich mellett Masséna hadát, de az orosz hadvezérek megbizhatatlansága és egyenetlensége folytán a remélt kooperálásból semmi sem lett. K. tehát visszament a Közép-Rajna jobb partjára, ahonnan Masséna hadosztályait Franciaországba űzte. 1800 márc. megrongált egészsége miatt beadta lemondását és nyogodtabb állásban, mint Csehország helytartója fáradozott új hadsereg létesítésén. Alig hogy azonban az osztrák hadakat az 1800-iki háboru elején mind Itália földjén, mind Németországban balsors verte, I. Ferenc megint Bajororszába küldötte K.-t, hogy Moreaut feltartóztassa; a szigoru téli idő azonban hamar véget vetett a csatazajnak és K. még az év vége előtt (dec. 25.) Steierben fegyverszünetet kötött, mely a lunevillei békére vezetett (1801 febr.). Most a főhaditanács elnöki székébe emelték K.-t, 1805. pedig hadügyminiszterré tették. Mindkét állásban elévülhetetlen érdemeket szerzett a roskadozó hadsereg újjáteremtése körül és szakadatlan buzgósággal törekedett abba új lelket és bizalmat lehelni. Ezekben az években a magyar ezredek célszerü kiegészítésével és a modern követelményeknek megfelelő új hadkiegészítő rendszer tervével is foglalkozott, melyet azonban saját szavaival élve, «csakis összhangzatban a magyar nemzet szellemével és akaratával lehessen életbe léptetni». Az 1805-iki háboru küszöbén I. Ferenc az olasz hadsereg élére állította, ahonnan Napoleon támadását várták; ez azonban Massénát küldte Itáliába, mig ő maga hirtelenül Németországba tört és Mackot Ulmban megadása kényszerítvén, ellentállás nélkül Schönbrunnig nyomult. E szomoru hirekre K. mesteri kézzel rendezett visszavonulásban Olaszországból az Etsch mellékéről Horvátországba vezette vissza csapatait. Az 1805 dec. 26. kötött pozsonyi béke után az összes hadsereg főparancsnokává és hadügyminiszterrré lett. Újra hozzáfogott a hadsereg újjászervezéséhez, tartalékot és Landwehrt teremtett, eltörülte a népszerütlen főhaditanácsot, véget vetett az élethossziglani szolgálatnak és a copfnak; másrészt a hadügyminisztériumi levéltárnak és könyvtárnak vetette meg alapját és nem engedte többé, hogy a tiszti rangot pénzen lehessen megvenni. Midőn I. Ferenc 1809. újra háborura határozta el magát, K. mint a hadsereg korlátlan hatalmu főparancsnoka Bajorországba nyomult és Regensburg előtt várta be Napoleon támadását. Az ápr. 19-23. Abensberg-, Landshut-, Eckmühl- és Regensburgnál vívott ütközetekben azonban Napoleonnak kedvezett a szerencse, ki K.-t és hadát Csehország felé szorítván, a Duna mellékén Bécsnek tartott. A főváros megszállása azonban még nem döntötte el a háborut. Mielőtt Jenő, olasz alkirály, ki a dunántuli vidéken vonult Győr felé és ott a magyar inzurrekcióval megütközött, a Lobau szigeten táborba szállt, Napoleonnal egyesülhetett volna, K. új csapatok élén a Morvamezőn termett, Napoleon erre szintén a Morvamezőre nyomult, ahol Aspern és Esslingen falvaknál rohanta meg egész hadával K. seregét (máj. 21-22.). Ez alkalommal azonban (életében először) csatát vesztett és a Lobau szigetre volt kénytelen visszavonulni, hol váságos helyzetbe jutott. K. tüzérsége összelőtte hidjait, újakat pedig Napoleon a magas vizállás miatt em építhetett. Nagy szerencse, hogy K. a szigeten meg nem támadta és időt engedett a császárnak, hogy seregét rendbe szedhesse. Mihelyt azután az olasz segédhad Jenő alatt megérkezett, Napoleon újabb támadásra határozta el magát, nehogy a szintén Győrről Bécs felé siető János főherceg K.-lyal egyesülhessen. Nagy emberáldozatok árán a francia császár új hidakat veretett és julius 5-én megint a Morvamezőn állott, hol Wagram falunál jul. 6. K. hadát a kétségbeesés erejével megtámadta. Az osztrákok jobb szárnya eleinte győzött, de a középnek előnyomulása legyőzhetetlen akadályokba ütközött, bal szárnyuk pedig kereszttűz közé került. K., aki arra számított, hogy János hada jókor érkezend a csatatérre, a sors csapása által megrendülve, hadát jó rendben visszavezette Znaim felé és bátyjának azt tanácsolta, hogy békét kössön, ami okt. 14. Bécsben meg is tötént. A szerencsétlen háboru után K. összes állásairól lemondott és a magánéletbe vonult vissza. Az 1813-14. német szabadságharcban nem vett részt. 1815. néhány hónapig ugyan Mainz várának parancsnoka volt, de ezt az állásst is letette. 1822. Albert, szász-tescheni herceg után annak roppant birtokait és kincseit örökölte (Teschen, Magyar-Óvár, Béllye és az Albertina műgyüjteményt). K. az újabbkori haditörténetnek egyik kimagasló alakja. Ámbár a szerencse rendkivül mostohán bánt el vele, hadvezéri képessége, mondhatni lángelméje, kétségtelen. Mint hadtörténeti iró pedig a legelső sorban áll, amint ez a napjainkban kiadott, rendkivül éles, megfigyelő tehetségéről és olvasottságáról tanuskodó katonai munkái bizonyítják. Ezek közül a Grundsätze der Strategie, erläutert durch die Darstellung des Feldzugs von 1796 in Deutschland c. hires munka (Magyarul: A stratégia elvei az 1796. németországi hadjárat előadásával. Ford. Kiss Károly, 3 köt., 1 táblával és 1 térképpel.) és a Gesch. des Feldzugs von 1799 in Deutschland und Italien már régebben jelentek meg. Újabban fiai hiteles kiadást rendeztek műveiből (Erzherzog Karls ausgewählte Schriften), melyből mostanig 6 kötet látott napvilágot (Bécs, Braumüller). K. 1815. Henriettát, nassau-weilburgi hercegnőt vette nőül (megh. 1829), kitől 4 fia született: 1. Albrecht (l. o.), osztrák tábornagy, a custozzai győző, szül. 1817 aug. 3., megh. 1895 febr. 18.; 2. Károly Ferdinánd (l. o.), lovassági tábornok, szül. 1818., megh. 1874 nov. 20.; 3. Frigyes, altengernagy, szül. 1821., megh. 1847 okt. 5. és 4. Vilmos, táborszernagy és a tüzérség főinspektora, szül. 1827., megh. 1894 jul. 29. Azonfelül két leánya volt: Teréz, szül. 1816., megh. 1867., mint II. Ferdinánd nápolyi király özvegye és Mária Karolina, szül. 1825., 1852 óta Rainer főherceg neje. 1860. I. Ferenc József parancsára lovagszobrot (Fernkorn műve) emeltek neki a bécsi Burg előtti téren, ennek kisebb mása Badenban van a Weilburgban, az asperni csatatéren pedig egy ércből öntött oroszlán örökíti meg. K. leghiresebb hadi tettét.
27. K. (II.) Lajos Ferdinánd, parmai herceg, spanyol infáns, szül. 1799 dec. 22., megh. Nizzában 1883 ápr. 17. 1824. vette át Lucca hercegségnek kormányát, melyet azonban 1847. anyjának, Mária Lujza, IV. Károly leányának halála után (a bécsi kongresszus határozata szerint) Parma, Piacenza és Guastalla hercegséggel cserélt föl. 1848 ápr. Parmából a felkelő olaszok elűzték, mire 1849 márc. 14. fia javára lemondott.
28. K. (III.) Ferdinánd, parmai herceg, az előbbinek fia, szül. 1823 jan. 14-én. Londonban kapta apja lemondása hirét s onnan azonnal késznek nyilatkozott az uralkodás átvételére. Pazarló, erőszakos fejedelem volt, mig 1854 márc. 14. orgyilkos vetett véget életének. (V. ö. Gli ultimi giorni di Carlo IIIl, Milano 1861.) Kiskoru fia, I. Róbert nevében édes anyja, az elhunyt hercegnek özvegye, Lujza Mária Terézia, Bourbon hercegnő kormányzott, ki azonban az 1859-iki olasz hadjárat következtében Olaszországot elhagyni volt kénytelen. A hercegnő 1864 febr. 1. halt meg Velencében és Róbert hercegen kivül még Henrik herceget (Bardi grófot) és két leányt hagyott hátra.
29. K. Frigyes Sándor, porosz herceg, III. Frigyes Vilmos 3. fia és I. Vilmos német császár fivére, szül. 1801 jun. 29., megh. 1883 jan. 21. 1854-től fogva táborszernagy és a tüzérség főparancsnoka volt; mű- és fegyvergyüjteményét a berlini Ruhmeshalleban őrzik.
30. K. (I.), portugál király, szász herceg, szül. 1863 szept. 28, I. Lajos és Pia királyné legidősebb ifa. A katonai pályára lépett, 1873. megkapta a Szt. István-rend nagykeresztjét. 1886. Améliet, a párisi gróf leányát vette nőül, 1889 okt. pedig elhunyt atyját követte a trónon. Legidősebb fia, a trónörökös, Lajos Fülöp, 1887 márc. 21. szül.
31. K. (I.), a Nagy, római császár s a frankok királya, Kis Pippin és Berthának, Charibert gróf leányának legidősebb fia, szül. valószinüleg Lüttich vidékén 742 (v. 747) ápr. 2., megh. Aachenben 814 jan. 28. Ifjuságának történetét homály fedi és neveltetéséről sincsenek adataink. II. István pápa még 754. jelölte ki őt és öcscsét, Karlmannt, leendő frank királyoknak. Atyjuk halála után a testvérek (768) egyideig közösen uralkodtak, olyformán, hogy K. Austrasiát és Aquitaniának egy részét kormányozta; Karlmann váratlan halála után K. azonban (771) annak özvegyét két gyermekével együtt az országból elűzte és az egész frank birodalmat egyesítette kezében. Két évvel később (773) személyes és hatalmi okokból Desiderius longobardi király ellen indított hadat. K. ugyanis annak előtte (Hadrián pápa ellenzése dacára) Desiderius leányát vette volt nőül, kit azonban egy év mulva ismeretlen okból atyjához visszaküldött, 771. pedig Karlmannak özvegye menekült Desideriushoz gyermekeivel együtt. A bosszus Desiderius ekkor arra akarta kényszeríteni Hadrián pápát, hogy a gyermekeket frank királyokká koronázza és midőn a pápa ettől vonakodott, Rómában ostrom alá fogta. Erre K. Hadrián sürgős kérelmére átsietett (773) az Alpokon, Desideriust hosszabb ostrom után Paviában elfogta és kolostorba záratta, a longobard királyságnak pedig véget vetvén, maga vette fel a «frankok és longobardok királya» címet (774 jun.). Az Alsó-Olaszországban uralkodó longobard hercegek is elismerték K. főhatóságát; csak a beneventi őrizte meg egy ideig függetlenségét. Eközben 772 óta a frankok pogány és barbár szomszédjai, a félelmetes szászok ellen is viselt háborut, akik a frankokban nemcsak ősi függetlenségüknek esküdt ellenségeit látták, hanem pogány hitüket is féltették tőlük. K. viszont a frank birodalom biztosításának céljából és vallásos buzgóságból szerette volna őket meghódítani és megtéríteni. Első hadjárata alkalmával (772) lerombolta Eresburg várát (Stadtbergenél), szintugy az Irmensul-oszlopot (Altenbekennél) és az engerek törzsét birta meghódolásra. 774-ben azonban ezek megint felkeltek és a hittérítők megölték. Erre K. 775. újra leigázta őket, szintugy az oszt- és vesztfálok törzsét, de alig hogy a frank had visszafordult, valamennyi szász megint fegyvert fogott és szabadságát kivívta. Ez többször, 776., 778. és 782. ismétlődött. Az utolsó (782-iki) felkelés volt a legveszedelmesebb; Widukind vesztfáli főnök állott annak élén, ki egy, a szláv szorbok ellen vonuló frank hadat a Süntel-hegy lábánál lesbe csalt és felkoncolt. K. ezen a hiren annyira felháborodott, hogy Werdenben egy és ugyanazon napon sok szász fogolyt (a hagyomány szerint 4500-at) lefejeztetett. E tömeges kivégzés azonban ahelyett hogy megfélemlítette volna a szászokat, még elkeseredettebb ellenállása sarkalta őket, úgy hogy K.-nak csak ezer bajjal sikerült a szászokat 783. Detmold táján és a Haade mentén nyilt csatákban legyőzni és ezzel a szász háborut diadallal befejezni. 785. maga Widukind is jelentkezett hódolatra és Attignyben fogadta a keresztséget. A győző 8 püspökséget alapított, melyek a pogány vallás kiirtásáról gondoskodtak. Sok ezer szászt pedig távoli vidékre vitetett, hogy a szivós pogány nép ellentállását gyökeresen megtörje. A 18 szász hadjáratnak az volt tehát az eredménye, hogy a szászok teljesen leigáztattak. Ezóta az Alpokon tul lakó germán néptörzsek valamennyien egy és ugyanazon birodalom keretébe tartoztak, amivel megkezdődött végleges összeolvadásuk is. Még javában folyt a szászok elleni küzdelem, midőn K. 778. a saragossai emir kérelmére annak főura, Abderrhaman kordovai khalifa ellen Spanyolországba indult. Átkelt a Pireneusokon, megszállotta Pampelonát és az Ebróig nyomult. A szászok újabb felkelésének hirére azonban K.-nak vissza kellett térnie és e közben a hűtlen baszkok utóvédjét a roncevallesi völgyben felkoncolták. Ekkor esett el a hős Roland is, a népdalok és mondák kedvelt alakja. 799. K. fia, Lajos, kiköszörülte ezt a csorbát és erre K. a spanyol őrgrófságot alapította, mely a Pireneusok és az Ebro közötti területet foglalta magába. Szerencsés hadat viselt K. Tasziló bajor herceg ellen is, kit a frankokhoz szító bajor papság és a nagyok segélyével könnyü szerrel meghódolásra kényszeríté. Tasziló azonban nem tudta elviselni a frank igát és boszus nejének (Desiderius leányának) ösztönzésére a vad avarokat hivta segélyül a frankok ellen. E hirre K. gyorsan bajor földön termett, Taszilót letette és kolostorba záratta, Bajorországot pedig szorosan országához csatolta (788). Ezzel a sikerrel azonban be nem érte. 791. az avarokat kereste fel pannoniai tanyáikon és Pippin fia közreműködésével két oldalról intézvén ellenük támadást, köralaku sáncaikat kincsestül, mindenestül elfoglalta, országukat meghódította és őket magukat a kereszténység felvételére kényszerítette. K. azonfelül a Saale és az Elbe mellékén tanyázó szláv törzsekkel is hadakozott, szintugy az Eider vidékén lakó dánokkal. A csatában elesett dán király (Gottfried) utóda, Hamming, megalázva kért K.-tól békét. K.-nak hatalma ezen idő óta az Eidertől a Tiberig, sőt a Volturnóig és az Ebrótól a Rába és Dunáig terjedt ki. A határokon mindenütt őrgrófságokat alapított (spanyol, dán, türingiai, frank, avar, karintiai és friauli Mark). K. több mint 50 hadjáraton a frank birodalom határait annyira kiterjeszté és akkora tekintélyt szerzett, amilyent a keresztény Európa a római császárság rombadőlése óta nem látott. Az egész nyugati világ elismerte őt a kereszténység első fejedelmének és a kontinens összes germán népei alattvalói valának. De még a szigetlakó angolszászok királya is, Egbert követek útján fejezte ki K. iránt tiszteletét és ugyanezt tette a mohammedánus világ feje, Harun al Rasid bagdadi khalifa, ki ritka ajándékokkal kedveskedett K.-nak. Csupán a keletrómai császári udvar telt el K. iránt irigységgel és vonakodott őt akár elismerni, akár vele szövetkezni, de a Ny-on nem igen törődtek már a konstantinápolyi császárok tehetetlen gőgjével. A tekintély és hatalom tehát megvolt, de hiányzott a hatalomnak megfelelő külső forma és cím, melyet K. csa a nyugatrómai császárság megújításával hitt elnyerhetőnek. És ime a 800. évben K.-nak ez a vágya is teljesedett. 795. meghalt Hadrián pápa, ki a császárság megújítását azért ellenezte volt, mert nem kivánt önmagának K.-ban urat teremteni. Hadrián utóda azonban, III. Leo pápa, kezdettől fogva barátságos lábon állott K.-lyal és megküldte neki Szt. Péter sírjának kulcsait és Róma város zászlaját. Midőn pedig 799. ellenfelei Rómából elűzték, Leo Paderbornba, K. táborába menekült, mire azután K. a kötött egyezség fejében visszavezette Rómába (800) és a megejtett vizsgálat alapján törvényes pápának elismerte. Ekkor azonban újabb zavargásoktól tartván, mind a ketten legjobbnak találták, ha K. a császárság megújítása által mindenkorra megszerzi magának a Róma fölötti fenhatóságot és a főbirói tekintélyt és erre K. a 800. év nagy-karácsony napján a Péter-templomban Leo pápa által a nép örömrivalgásai között római császárrá koronáztatott. K. nemcsak nagy birodalmat alapított, hanem egységes szervezetet is adott annak. E nehéz munkában annyi bölcsességgel járt el, hogy hirét még az eddiginél is jóval emelte, amint törvényei később más fejedelmeknek is mintául szolgáltak. K.-nak valamennyi érdeme között a legnagyobb az, hogy az tespedő tudományt és a műveltséget megint új életre ébresztette és odaadó buzgósággal felvirágoztatta. Számos iskolát és töb főiskolát alapított, különösen kolostorok árnyékában (Tours, Fulda, Salzburg, Sanct Gallen, Corbie, Rheims), melyek az új műveltség középpontjaivá lettek. Udvarába hivta korának leghiresebb tudósait, kiknek segélyével tudományos akadémiát alapított. Annak csillagai között találjuk Alcuint, K. tanítóját, korának legelső tudósát, Paulus Diaconust, a longobardok történetiróját és Einhardot, K. életrajzának megiróját. A külföldről elhivott művészek fényes palotákat (Pfalz) meg templomokat emeltek parancsára. Az ipar és kereskedelem nagy forgalmi utak és hidak építése által lendületnek indult; a Duna és a Rajna között csatornát tervezett. A mezőgazdaság közvetlen felügyelete és közreműködése mellett nagyban haladt. Hogy személyesen győződjék meg a birodalom bajairól, udvarával folyton egyik helyről a másikra vándorolt. Legszivesebben tartózkodott Nymwegenben, Ingelheimban, Mainzban és Aachenben. E helyeken fogadta rendesen a külföldről érkező követeket is, mely alkalommal szemkápráztató fényt fejtett ki. Máskülönben kerülte a pompát és rendkivül egyszerü életet élt és nagyjait is arra serkentette, hogy példáját kövessék. Nagyszámu családján példás szeretettel csüngött. Négyszer házasodott. Első neje Desiderata vala, Desiderius longobardi király leánya, kit magától eltaszított; aztán Hildegard nevü előkelő sváb nőt vett nőül; követte ezt Fastrada, Radolf frank gróf leánya és végre Luitgard. Hildegardtól 5 fia és 3 leánya született. Leányai közül legismeretesebb Emma (l. o.). A fiuk közül 3 maradt életben: Károly, kit 781. jelölt ki utódának, mig Pippinnek Olaszországot és Lajosnak (Kegyes v. Jámbor Lajos) Aquitaniát szánta. Azonban Károly és Pippin (811, illetve 810) elhaltak és igy az egész birodalom osztatlanul Lajosra szállott, akit K. különben még életében (813) Aachenben császárrá koronáztatott. Ugyancsak Aachenben, melynek fürdőjében gyógyulást keresett, lehelte ki nagy lelkét. Tetemét az általa emelt Mária-templomban helyezték nyugalomra, még pedig, ha hitelt adhatunk a hagyománynak, márvány trónuson ülve, koronával fején. III. Ottó császár utóbb (1000) leszállt a kriptába és még épen találta a tetemet. Rőtszakállu Frigyes pedig, ki Paschalis ellenpápa által K.-t a szentek sorába iktatta, a sírboltot 1165. még egyszer felnyittatta és K. tetemét ezüst koporsóba fektette. A fejet azóta állítólag külön ereklyetartóban őrizték. Utóbb K. sírja feledésbe ment s ma már nyoma sem található. - Krisztus születése óta halandó nem foglalkoztatta kortársainak és a következő nemzedékek fantáziáját és bámulatát annyira, mint Nagy K. A nemzetek, első sorban a franciák és a németek, versenyezve nevezték el az uralkodó családot és a költőkkel és művészekkel együtt a hős, a tudós, a bölcs fejedelem mintaképét magasztalták benne, hibáira pedig, melyek nagyobbrészt magukban a viszonyokban gyökereztek, fátyolt vetettek. A későbbi középkor a lovagkor első hősévé tette meg és mig az egyházi irók egy része a keresztes háboruk koszorus bajnokát látták benne, a provencali költők a pogány arabok elleni harcait örökítették meg (Chanson de Roland). Még a távol Skandinávia s Izland földjén is mondai sallangokat fűztek K. emlékéhez. Mindmegannyi bizonyíték, hogy e rendkivüli, korszakot alkotó fejedelem jelentőségét korán felfogták és méltatták. Ő alapította a népvándorlás lezajlása után az első rendezett világbirodalmat, ő oszlatta szét a szellemi sötétséget és ő alkotta mmeg a császárság megújítása által azt a keretet, melyen belül a nyugat-európai keresztény népek sorsa tovább fejlődött.
32. K. (II., a Kopasz, római császár, Kegyes Lajosnak és második feleségének (Bajor Judit) fia, szül. a Majna melletti Frankfurtban 823 jan. 13., megh. az Arc völgyének egyik majorjában 877 okt. 6. Kegyes Lajos már életében osztályt tett fiai között; de midőn K. 829. Alemanniát nyerte, ez visszavonást okozott a testvérek között, mely még fokozódott, midőn K. előbb 837. a Weser és Loire, sőt 839. az egész nyugati Frankonia hercegséget (Burgundia kivételével) kapta. Atyjának halála után (840) K. bátyja, Lothár császár ellen ifjabb testvéreivel szövetkezett, de Lothár megverte. Ezen Fontenoy mellett vívott ütközetnek a verduni szerződés volt a következménye (843 aug. 10.), mely Nagy Károly birodalmát három országra bontotta. E három ország mindegyike külön kormányok alatt, különböző irányban fejlődött s idővel önálló ország lett. K. ezen szerződés értelmében Ayuitániát kapta, továbbá Septimaniát a spanyol határgrófsággal, nyugati Burgundiát, Neustriát, Bretagnet és Flandriát. VIII. János pápa (II. Lajos halála után, 875 dec. 25.) K.-t Rómában elismerte, a lombardiai nagyok pedig Paviában (876 febr.) ismerték el olasz királynak. K. kétszer nősült; első neje Irmintrud grófnő, második neje Richilda, Buvin gróf özvegye volt. Gyermekeivel szivtelenül és kegyetlenül bánt. Országát fia, Lajos örökölte.
33. K. (III.), a Vastag, római császár, Német Lajosnak és Hemmának 3-ik fia, szül. 839., megh. Neidingenben 888 jan. 13. 876. a két testvérével való osztozkodás alkalmáal Elzászt és Alemanniát kapta, de azoknak halála után az ő országukat is örökölte, sőt 881 febr. Rómában a pápa császárrá koronázta. Ezóta Nagy Károly összes országait egyesíté jogara alatt. De dicsősége nem tartott sokáig, amint fejedelmi erényekkel sem dicsekedhetett. A szaracenok ellen nem is mert háborut kezdeni; a pusztító normannokkal szemben pedig kudarcot vallott, sőt 882-ben 2412 font aranyat és ezüstöt fizetett Gottfriednak, a normannok fejedelmének, aki őt a Maas mellékén Elsloonál bekerítette volt; 886. pedig, midőn a normannok Persiát ostromolták, 2700 font ezüstön vásárolta meg a békét. Gyávaságának és tehetetlenségének hire országaiban elégületlenséget támasztott, melyet K. annyival kevésbbé volt képes lecsendesíteni, mert súlyos kórság (nyavalyatörés) is gyötörte. Midőn Arnulf, Karintia hercege (Karlmannak természetes fia), nagybátyja ellen pártot ütött, a főurak K.-tól elpártoltak s Arnulfnak hódoltak, mire K. Svábföldre húzódott, s a neidingeni majorban nemsokára elhagyatottan meghalt. Csak egy Bernhard nevü természetes fiut hagyott hátra. V. ö. Böhmer-Mühlbacher, Regesta Imperii, l.; Dümmler, Gesch. des Ostfränkischen Reichs (3 köt., 2. kiad).
34. K. (IV.), római-német császár, János cseh király fia, Luxemburgi VII. Henrik császár unokája, szül. Prágában 1316 máj. 14., megh. u. ö. 1378 nov. 29-én. Jeles tehetségekkel fölruházott ember volt; ifjukorában a francia udvarban nevelkedett, sok ismeretre vett szert, öt nyelven irt és beszélt. 1331. az olasz tartományok helytartóságát, majd Morva- é Csehország kormányát vette át, ahol tapintatos politikusnak mutatkozott és hatalmát növelte. 1346 jul. 11. a luxemburgi házhoz szító választó-fejedelmmek Bajor Lajos ellenében német császárnak választották. Új méltóságában a pápa iránt föltétlenül engedékenynek mutatta magát; megigérte nevezetesen, hogy Itália ügyeibe nem fog avatkozni. 1354. ugyan rövid időre Itáliába ment, ahol magát 1355-ben Milanóban és Rómában megkoronáztatta, de a pápának adott szavához hiven, csak 24 órát töltött Rómában és azután sietve visszatért Németországba. Uralkodásának legismeretesebb törvényhozói intézkedése az arany bulla kiadása. Ezzel az 1356. kiadott birodalmi alaptörvénynyel nem érte el azonban célját, mert a helyett, hogy a birodalmat jobban egyesítette volna, annak a szakadozottságát és részekre való bomlását még növesztette. Hazánkkal K. hol barátságos, hol ellenséges viszonyt folytatott. 1335-ben fordult meg először hazánkban, amidőn atyjával a fényes visegrádi kongresszus alkalmával Róbert Károly királyunk vendége volt, aki a Cseh János és Kázmér lengyel király közötti viszályt kiegyenlítette. 1359. IV. Rudolf osztrák herceg és több német főur és papi választó-fejedelem, kik valamennyien K. által sértve érezték magukat, Nagy Lajos királyunkat szemelték ki (tudván kivül) német ellenkirálynak. K. azonban jókor értesülve ez összeesküvésről, ügyes csellel eltántorította a papi fejedelmeket tervükről, egyúttal azonban, mivel ő is Nagy Lajos nevét méltatlanul meghurcolta volt, elégtételül Feltre és Belluno városát, valamint Gazamatta várat adományozta Lajosnak, ki azoknak Velence elleni háboruiban jó hasznát vette és Tamásfia Miklóst küldte oda kapitánynak. Erre azután Lajos és K., továbbá Rudolf herceg, K. öcscse, Jobst őrgróf személyesen is találkoztak Nagyszombatban (1360 máj.), ahol egymással teljesen kibékültek. A béke zálogául Lajos és neje, nem lévén gyermekük, Erzsébet magyar hercegnőt, István herceg leányát, Jodokkal, Jobst őrgróf elsőszülött fiával jegyezték el, mely eljegyzés révén a Luxemburgi család a magyar koronára nyert kilátást. Ezzel a magyar Valois-k önzetlen hajlamuk és barátságuk jelét adták a német és cseh fejedelemnek, aki azonban csak ugy, mint Rudolf osztrák herceg, ez önzetlen példát nem követte. Rudolf nemsokára foglyul ejté az aquilejai patriárkát, Lajos szövetségesét a velencei háboruban és csak akkor bocsátotta szabadon, midőn Lajos királyunk nyilt háboruval fenyegette. Erre a megrémült Rudolf annyira meghökkent, hogy megszegvén a császár barátságát, királyunkkal kötött véd- és dacszövetséget. Ennek éle pedig K. ellen fordult, akire királyunk jogosan neheztelt. K. ugyanis nemcsak a határszélen elkövetett rablások ügyében nem adott elégtételt, hanem azonfelül az özvegy magyar királynét illetlen szavakkal megsértette volt. Más fejedelmek is csatlakoztak a szövetségesekhez, mint Mainhard tiroli gróf, több német főur és főpap és Kázmér lengyel király. Ugy látszott, mintha K. uralmának napjai meg volnának számlálva. Nagy Lajos táborba szólította hiveit és már Trencsénnél állomásozott, midőn K. követve, Bolko schweidnitzi herceg arra kérte, hogy fegyverszünet ügyében követeket küldjön K. táborába. Lajos király Kont Miklós nádort és Bebek István országbirót bizta meg a fegyverszünet megkötésével, de a Brünnben folytatott tanácskozások nem vezettek célhoz. K. csak időt akart nyerni és e közben beköszöntött a tél, mely a csatazajnak egyelőre véget vetett. Most V. Orbán pápa követe lépett fel mint békeközvetítő, K. pedig, hogy békés szándékait feltüntesse, Pomerániai Erzsébetet, Kázmér király unokáját, Erzsébet özvegy magyar királyné unokahugát kérte (negyedik) feleségül. Lajos királyunk pártolta e tervet, mire azután 1362. Krakóban a könynyező K. és királyunk között a fényes eljegyzés alkalmával új béke jött létre. Valamivel később IV. Rudolf is kibékült császárával. Azonban ez a kibékülés sem volt tartós. 1369. Kázmér lengyel királyt és a bajor meg a pfalzi fejedelmet Pozsonyban találuk Lajos királynál, hogy őt K. ellen újolag háborura serkentsék; de Kázmérnak 1370. bekövetkezett halála, a lengyel korona megszerzése és a lengyel trónörökösödés rendezésének ügye annyira lekötötte Lajos figyelmét, hogy K.-lyal többé nem foglalkozott. Igazi sikert és valódi érdemeket K. csakis mint Csehország királya szerzett magának (onnan ez a közmondás: «K. Csehország édes atyja, Németországnak mostohája»). Nincsen az állami életnek olyan tényezője, melynek fejlesztésére itt nem gondolt volna. A közlekedés, a kereskedelem és a közbiztonság éppen oly sokat köszönhet neki, mint a földmívelés, az ipar, a bányaművelés és a törvénykezés. Prágában a Moldván állandó kőhidat épített, és magát a folyót Prágán alul hajózhatóvá tette; ő alapította a prágai érsekséget, sőt 1348. a prágai egyetemet is. Ezen intézkedései mellett családjának hatalmát is emelte, fényes diplomáciai tehetsége és takarékossága egyaránt biztosították e tekintetben merészröptü törekvéseit. Németország sok vidékén szerzett családi birtokokat. 1353-ban megszerezte Csehországhoz és Morvaországhoz még Felső-Pfalznak északi részét; 1368. Sziléziát és 1373. a brandenburgi őrgrófságot. Legidősebb fiának, Vencelnek császárrá pénzzel kieszközölt választása után a pápához fordult azzal a kéréssel, hogy a választást megerősítse, mi ellen a választófejedelmek az arany bulla értelmében tiltakoztak. 1377. Sziléziát, Luzáiát és Csehországot Vencelre ruházta, második fiának, Zsigmondnak a brandenburgi őrgrófságot, harmadik fiának, Jánosnak a görlitzi hercegséget és a Neumarkot, Morvaországot pedig unokaöcscseire (Jobst és Prokop) hagyományozta.
35. K. (V.), római-német császár (1519-56) és spanyol király, e néven I. K., Szép Fülöp osztrák főherceg és Janka spanyol hercegnő (Katol. Ferdinánd és Izabella leányának) elsőszülött fia, szül. Németalföldön, Gentben 1500 febr. 24., megh. San Justeban 1558 szept. 21. A Németalföldön nevelték és Croy Vilmostól kapta első kiképeztetését. Midőn 16 éves korában először előtérbe lépett, a beteges és igénytelen külsejü, hallgatag és magába zárkózött ifjuban senki sem sejtette volna a diplomáciai ravaszság és hideg számítás mesterét, ki tehetségeinek utóbb annyi jelét adta. 1516. elhalt nagyatyjának, Ferdinándnak trónját magának követelte és beteges anyjának mellőztével meg is szerezte magának. Kiméletlen fellépése és alkotmányellenes hajlamai a büszke spanyol nemesekben s a népben is csakhamar elégületlenséget, majd felkelést támasztottak, melyet azonban K. hada (távolléte alatt) 1520. véresen elnyomott. 1519. halt meg apai ágon való öregatyja, I. Miksa császár, kinek birtokai szintén K.-ra szállottak, aki immár csakugyan azzal dicskedhetett, hogy országaiban (az Újvilágot beleértve) a nap le nem nyugszik. Nem kimélt sem pénzt, sem igéretet, csakhogy a császári koronát elnyerje, melyre azonban, másokat nem számítva, a hatalmas és vitéz, de erőszakos I. Ferenc francia király is törekedett. Kemény választási tusa után a választó-fejedelmek, nevezetesen Bölcs Frigyes szász fejedelem K.-t emelték a trónra, kit különben X. Leó pápa is támogatott, mire K.-t okt. 22-én Aachenben császárrá koronázták. I. Ferenc politikai okokból (mert a Habsburg-ház rengeteg hatalmától félt) és személyes indokokból (sértett hiuságból) 1521. K.-nak hadat izent. K. a svájci lándsásokra bizta ügyét, kik Frundsberg György landsknecht-vezér alatt a franciákat Felső-Itáliából mindenünnen kiűzték és azután az urához hűtlen lett Bourbon Lajos francia connetable nógatására a Provenceba törtek, honnan azonban a hideg és éhség következtében nemsokára visszavonulni voltak kénytelenek. Időközben egybegyült a wormsi gyülés (1521), melynek többsége, K. elnöklete alatt, Luthert birodalmi átokkal sujtotta, könyveit pedig elégettette. K. ezzel teljesen egyetértett; ő már választása előtt adta szavát Leó pápának, hogy az eretnekséget elnyomja; spanyol ember és buzgó katolikus létére különben sem fogta föl a Luther-féle hitújításnak nagy nemzeti jelentőségét. A gyülés feloszlatása után öcscsére, Ferdinándra bizva az osztrák tartományokat, a birodalom ügyeit pedig Bölgy Frigyesre, Németalföldön meg Anglián át visszautazott Spanyolországba, hol a levert felkelés vezéreit kivégeztette és a cortes kiváltságait megnyirbálta. Mig Németországban 9 évi távolléte alatt és különösen az 1526. hozott speyeri határozat alapján Luther tana egyre jobban terjedt és azonfelül a rajnavidéki lovagok, azok nyomában pedig a pórok lázadás útján kisérlették meg sorsukat javítani: azalatt a francia háboru Itália földjén K. előnyére dőlt el. 1525 febr. havában ugyanis I. Ferenc személyesen kelt át az Alpokon és pompás lovagserege élén febr. 24. a Pavia felmentésére siető császári zsoldoshaddal megütközött, mely csatában azonban őt magát is elfogták. K. Madridba hozatta a drága foglyot és ott mindaddig fogva tartotta, mig Ferenc 1526. a madridi szerződés súlyos föltételeit alá nem irta. Miután Milano-, Nápoly- és Burgundra emelt igényeiről lemondott és esküvel fogadta a béke megtartását, K. a határig kisérte és ottan szabadon bocsátotta. Az első mérkőzés tehát a Habsburg-ház diadalával ért véget. Az 1526. év végén pedig K. családját újabb siker érte: a magyar rendek öcscsét, Ferdinándot, sógorának, a mohácsi csatában elesett II. Lajosnak utódává választották. I. Ferenc királyt K.-nak hallatlan szerencséje vérig sértette. Mindjárt kiszabadulása után azt hangoztatta, hogy a kicsikart esküt nincs szándékában megtartani és szövetségesek után látott, hogy a háborut nagyobb sikerre való kilátással újból elkezdhesse. Ily szövetségesek akadtak is: VII. Kelemen pápa és Sforza Ferenc, Milano ura a cognaci ligát kötötték Ferenccel (1527) K. ellen, mig a liga negyedik tagja, Szolimán szultán, hazánk földjén át készült Ferdinándot Bécsben felkeresni. A helyzet válságosnak látszott a császárra, régi szerencséje azonban most sem hagyta cserben. Spanyol és svájci zsoldosai Frundsberg és Bourbon vezérlete alatt 1527. Rómának tartottak, melyet máj. 6. bevettek és tisztára kiraboltak, az Angyalvárba menekült pápát pedig csak nagy összeg árán bocsátották szabadon. Miután a franciák is (Nápolyban) pestis következtében elpusztultak, a megrettent pápa Barcelonában 1529 jun. 29. békét kötött K.-lyal, melyben Firenzét családja (a Mediciek) számára visszakapta. Sforza 1 millió scudi fejében szintén megtarthatta Milanót. Erre azután Ferenc is sietett békét kötni, mely anyja, Lujza és Károly nagynénje, Margit által Cambrayben «hölgybéke» néven 1529. létrejött. Ferenc újra lemondott Olaszországra emelt igényeiről, de megtarthatta Burgundot. Rosszabbul járt hazánk, melyet Szolimán, midőn 1529. Bécs alá vonult, rettenetesesn elpusztított. A cambrayi békekötés után K. spanyol grandok kiséretében Olaszországba indult, hol őt Kelemen pápa szavához hiven 1530 febr. 21. római császárrá koronázta. (Ez volt az utolsó császárkoronázás, melyen azonban németek alig voltak jelen.) A külügyi látóhatár feldrülése lehetségessé tette K.-nak, hogy 9 évi távollét után valahára Németországba mehessen. Augsburgba hivta össze a rendeket 1530., azon határozott szándékkal, hogy Luther tanának terjedését immár megakadályozza. Mindazonáltal szándéka nem sikerült, mert a protestáns fejedelmek K. fenyegetésével szemben sem rettentek vissza és általános zsinatra felebbezték ügyüket. A gyülés vége után pedig 1531 dec. Schmalkaldenban véd- és dacszövetséget kötöttek egymás közt és e szövetségnek megalakulása meg Szolimánnak újab, Bécs, illetőleg Kőszeg ellen intézett támadása (1532), legetetlenné tették K.-nak abbeli szándékát, hogy a protestánsokat fegyverrel megtámadja; sőt a török támadás a nürnbergi gyülésen (1532) arra az igéretre kényszerítette, hogy a hat hó alatt összehivandó zsinat egybegyültéig vallása miatt senkit üldözni nem fog. Ugyanebben az évben hirdette ki az új büntetőtörvénykönyet (Carolina). A nürnbergi vallásbéke után hazánkban azt várták, hogy K. a német rendektől valláskülönbség nélkül megszavazott hadi segély fejében öcscsének, Ferdinándnak segélyére fog sietni és a török, meg annak szövetségese, Szapolyai János ellenkirály ellen vezet hadat. A Habsburg-ház hivei azonban, kik e remény fejében emelték volt a hatalmas és gazdag K.-nak öcscsét a magyar trónra, ez ízben is csalatkoztak várakozásaikban, amennyiben K.-t nagy világbirodalmának érdekei Olaszországba szólították, ahol először is a zsinat egybehívása iránt a pápával folytatott (eredménytelen) alkudozásokat, azután pedig 1535. személyesen vezetett expediciót Spanyolországból Khaireddin Barbarossa kalóz és Tunisz zsarnoka ellen, kit Doria András segélyével le is győzött és sok ezer keresztény rabszolgát kiszabadított; Tuniszt pedig évi adó fejében törvényes urának, Mulei Haszannak adta vissza. Egy évvel később (1536) I. Ferenc kezdett újabb háborut (III. francia háboru), a Sforza halála folytán megüresedett Milano birtokáért. Miután K. hadai a Provenceot elpusztították, III. Pál pápa a nizzai fegyverszünet megkötésére bira rá a harcfeleket 1538 jun. 18. és egyúttal Magyarországon is buzgólkodott az ellenkirályok kibékítése körül, kik elvégre, beleunván a céltalan vérontásba, Nagyváradon (1538) ki is békültek egymással. Az általános béke helyreálltával K. az algeriai kalózok ellen vezetett expediciót, mely azonban nem sikerült. Hasonló véget ért az 1542. nagy birodalmi vállalat, melyet a német rendek Budavár felszabadítása végett indítottak útnak. A 32,000-nyi segélyhad, mely Joakim brandenburgi őrgróf és Móric szász herceg vezérlete alatt Pest alá érkezett, részben a vezérek egyenetlensége, részben a zsold elmaradása és egyéb előre nem látott akadályok miatt eredménytelenül feloszlott. A Ferenccel kötött fegyverszünet sem tartott soká. 1542. a francia király, aki a K. ellen táplált gyülölet szikráját most sem engedte szivében kialudni, csekély okból még egyszer megtámadta versenytársát. Ez ízben nemcsak Szolimán szultánnal, hanem még a kalózokkal, sőt egy német fejedelemmel, a clevei herceggel szövetkezett. K. helyzete eleintén kedvezőtlennek látszott, mert még Pál pápára sem számíthatott. Ekkor váratlanul régi ellenfele, VIII. Henrik angol király (l. o.) ajánlotta fel neki szövetségét Ferenc ellen. Mig az angolok Boulogne várfokán tűzték ki a Tudor-ház lobogóját, K. személyesen termett a Rajna mellékén, ahol a clevei herceget foglyul ejtvén, a franciák kellemetlen meglepetésére Soissonsig nyomult (1542). Ferenc, ki már Párist féltette a császártól, békeajánlatot tett K.-nak, melyet ez a világ csodálkozására elfogadott. A Crespyben kötött békében (1544) Ferenc minden igényéről, K. pedig hódításairól mondott le. Hogy a győző oly enyhe feltételekkel beérte, annak oka a békeszerződés titkos pontjában leli magyarázatát, mely pont azt mondja, hogy Ferenc K.-t a német protestánsok elnyomásában fegyverrel fogja támogatni. K. ez időben csakugyan a protestantizmus kiirtását tervezte, melynek nagy elterjedése és több helyt radikális elfajulása (anabaptisták Münsterben, a lübecki forradalom) nagyban elkeserítették K.-t. A császár olasz és spanyol zsoldosai már Felső-Itáliában gyülekeztek, honnan Németországba készültek és a schmalkaldeni szövetség tagjai még nem is sejtették a közelgő vihart. K. és zsoldosai kardcsapás nélkül foglalták el déli Bajorországot, a protestáns érzelmü Augsburgot, sőt Bajorországnak dunántuli részt is. Ezután a császári zsoldosok, kikhez a Ferdinándtól küldött magyar huszárok is csatlakoztak, Alba herceg alatt Szászország felé siettek, hol János Frigyes szász választó-fejedelem hadát 1547 ápr. 24. a lochaui mezőn (Mühlbergnél) egy óra alatt széjjel verték. Magát Jánost egy Lucza nevü magyar huszár fogta el, mire K. a szász fejedelmet méltóságától és szabadságától megfosztotta és amazt igérete szerint az áruló Móricra ruházta. Az Alba által rászedett és elfogott Fülöp hesseni fejedelmet pedig a császár örökös fogságra vetette. A német protestánsok napját köd borította el és K. jogosan dicsekedhetett azzal, hogy a dacos Németország leverve lábainál hever. Ekkor azonban Móric, az új választó-fejedelem, több protestáns fejedelemmel, Magdeburg város polgáraival és K. öcscsével, Ferdinánddal a császár ellen titkon szövetséget kötött, azonfelül II. Henrik francia királylyal is kötött véd- és dacszövetséget, melynek értelmében Henriktől 240,000 tallér segélydíjat kapott, mig Metz, Toul és Verdun városokat a franciáknak engedte át. Ezen előzmények után bátran bontotta ki 1552-ben a felkelés zászlaját, az ehrenbergi szoroson át Tirolba nyomult, hol a köszvénytől gyötört K.-t Innsbruckban majdnem elfogta. A mélyen megalázott császár csak nehezen tudott elmenekülni és a havasokon át Villachba vitette magát és arra kérte öcscsét, hogy az 1555. Augsburgba rendelt birodalmi gyüléssel a valláskérdést tisztába hozza. 1555. Brüsszelbe rendelte a németalföldi rendeket és azok szine előtt a spanyol, németalföldi, nápolyi koronákat meg az amerikai gyarmatokat Fülöp fiára ruházta át. A német koronát és az osztrák tartományokat pedig Ferdinánd magyar királyra hagyta. Brüsszelből Spanyolországba távozott, ahol Estremadurában, San Juste kolostor mellett palotát építtetett magának, melyben hátralevő napjait töltötte. De itt még élénk figyelemmel kisérte a világ forgását és erélyes intézkedésekre iparkodott rábirni fiát az egyre terjedő protestáns hit ellen. Utolsó heteiben valami szeszélyből saját temetését nézte végig. Benne mult ki a középkori értelemben vett, egyházi-világi hatalmat magában egyesítő és világhatalomra törekvő császárságnak utolsó képviselője. K. Izabellát, portugál hercegnőt birta feleségül, ki 1538. elhalt. Ettől egy fia, Fülöp és két leánya született. Az idősbik, Mária, unokaöcscséhez, II. Miksa német császárhoz és magyar királyhoz ment nőül, mig az ifjabbik, Janka, János portugál trónörökösnek lett neje. Azonfelül természetes gyermekei voltak, ezek közül Don Juan d"Austria (lásd János, Pallas N. Lexikona IX.) és Margit pármai hercegnő említendő.
36. K. (VI.), római-német császár, 1. Károly (III.) magyar király.
37. K. (VII.) Albrecht, római-német császár, bajor választó-fejedelem, Miksa Emánuel bajor fejedelemnek legidősebb fia, született Brüsszelben 1697 aug. 6., megh. Müchenben 1745 juanuár 20. Atyjának Ausztria ellen folytatott háborujában hadi fogságba esett (1706) s előbb Klagenfurtban, később Grazban neveltetett. 1705. a bécsi kormány szabadon bocsátotta és azóta sokat utazgatott. 1717. a törökök ellen harcolt hazánkban, 1722. pedig nőül vette I. József császár ifjabb leányát, Mária Amáliát, mely alkalommal ez örökösödési igényeiről lemondani volt kénytlen. 1726. kezdé meg uralkodását. Ausztriával csak VI. Károly haláláig volt jó viszonyban, mert a pragmatica sanctio érvényességét el nem ismervén, megindította Mária Terézia ellen a háborut és Ausztria felosztásánal céljából Francia-, Spanyolországgal és Poroszországgal szövetkezett. A nymphenburgi szerződésről szóló hir azonban mesebeszéd.) Eleinte K.nak kedvezett a szerencse; a felső-ausztriai rendek Linzben meghódoltak előtte és (nov.) elfoglalta Prágát, hol a cseh rendek hódolatát fogadta. Erre azonban a magyarok siettek Mária Terézia segélyére, akik a franciákkal egyesült bajorokat Csehországból ugymint Felső-Ausztriából kiűzték, sőt rövid idő alatt magát Bajorországot is elfoglalták. K. helyzete még súlyosabbá lett, midőn Mária Terézia II. Frigyessel békét kötött és midőn II. György angol király, Mária Terézia szövetségese, a franciákat Dettingen mellett meggyőzte, K.-nak csillaga letünt. Utóbb ugyan 1744-ben visszatérhetett Frankfurtból Münchenbe, ahol azonban még a következő évben elhalt. Fia, Károly Tódor véglegesen békét kötött Mária Teréziával.
38. K. (I.) Eitel Frigyes Zephyrein, román király, Antal hohenzollerni herceg másodszülött fia, szül. Sigmaenben 1839 ápril 20. A bonni egyetemet látogatta és azután a porosz hadseregbe lépett, melynek soraiban részt vett az 1864. dán háboruban. A II. gárda-dragonyos ezredben szolgált mint kapitány, midőn a Bratianu János szaván induló román pár (Cusa bukása után) a román trónnal megkinálta. Bismarck ezt a kandidaturát a kitörő félben levő osztrák háborura való tekintetből élénken pártolta és III. Napoleon császár is titokban helybenhagyta. Ellenben a török kormány, Oroszország és Ausztria gyanuval fogadták e jelölés hirét és még akkor sem nyugodtak meg abban, midőn az 1866 ápr. 20-án megejtett népszavazás alapján a szervező nemzetgyülés K.-t május 13. Románia örökös fejedelmévé megválasztotta. Az osztrák kormány, Bismarck eszközét látván K.-ban, meg akarta akadályozni az új fejedelem utazását, de K. inkognitóban szerencsésen érte el Orsovát és a román határt, ahonnan azután hivei kiséretében május 22. Bukarestbe vonult. Miután jul. 12. az új (belga minta nyomán kidolgozott) alkotmányra megesküdött és trónját némileg megszilárdította, valamennyi nagyhatalom és a porta is (1866 okt.) elismerte fejedelemnek. Helyzete mindazonáltal nem volt irigylendő. 10 évig tartott, mig a pártok közötti szenvedélyes versengés a hatalomért valahogyan lecsendesedett. K. előbb a «vörös» pártra támaszkodott, melynek feje, Bratianu J. egyrészt részrehajló párturalmat vitt és gyülöletessé tette magát, másrészt óriási befektetésekkel és Strousberg által eszközölt vasútépítkezésekkel az ország pénzügyi hitelét alaposan megingatta. Amennyiben pedig bolgárokkal és az erdélyi oláhokkal is kacérkodott, a portának és Ausztria-Magyarországnak gyanuját hivta ki maga ellen. K. király ezekből az okokból miniszterét 1878 nov. elbocsátotta, de sem a Cogalniceanu, sem a Costaki-Epureano-kabinet nem birta magát sokáig fentartani. Az 1870-71-iki német-francia háboru napjaiban és a Strousberg pénzügyi bukása következtében támadt forrongás idején a németek elleni gyülölet oly fokra hágott, hogy 1871 márc. 22. Bukarestben orosz kéztől szított mozgalom támadt, melylyel szemben K. király lemondással fenyegette az országot. Ez a fenyegetés meg is tette hatását, a nyugalom helyreállott és a Ghika-minisztérium helyébe kinevezett Catargiu-kabinet munkához láthatott. 1872-76-ben kiépült a vasúthálózat, a pénzügyi helyzet pedig a dohánymonopolium behozatala által tetemesen javult. 1876. azonban a pártmozgalmak megújultak, az 1877-78. orosz-török háboru pedig komoly válság küszöbére sodorta az országot. Miután a Konstantinápolyban tartott kongresszus Románia semlegességét kimondani vonakodott, K. király kénytelen volt az oroszokkal szerződésre lépni és azok átvonulását megengedni. A porta ebben a szerződésben a párisi béke megszegését látta és igy történt, hogy az Al-Duna partján (Kalafatnál) felállított román tüzérség és török monitorhajók csakhamar egymást lőni kezdték. A román képviselőház erre máj. 21. Románia függetlenségét mondott ki. Magában a háboruban a románok eleintén nem vettek részt, sőt Gorcsakov orosz kancellár sértő gúnynyal utasította vissza a K. király által felajánlott fegyveres segélyt. De midőn az orosz hadsereg Plevnával sehogy sem tudott boldogulni, II. Sándor cár segélyt kért K. fejedelemtől, ki erre 3 dandárral Plevna előtt termett, több rohamot intézett az Oszmán pasa által hősiesen védelmezett erődítések ellen és végre nagyban közreműködött Plevnának bevételében (dec. 10.). A háboru befejeztével a háladatlan oroszok arra kényszerítették K.-t, hogy Besszarábiáért a posványos Dobrudsát vegye cserébe;a berlini kongresszus pedig helyben hagyta ezt a méltatlan alkut. 1879. megkapta a Szt. István-rend nagykeresztjét. 1880. K. a trónörökösödést rendeztette, amidőn a képviselőház öcscsét, Ferdinánd herceget nyilatkoztatta K. utódának. 1881 március 26. a képviselőház és a szenátus K.-t egyhangulag Románia királyává kiáltották ki; a király és a királyné koronázása május 22-én ment végbe és az európai hatalmak kivétel nélkül ismerték el az új királyságot (K. további uralkodását l. Románia). E helyen csak azt említjük fel, hogy Ausztria-Magyarországgal a 80-as években kitört viszályok és a vámháboru nemsokára békésen kiegyenlítettek. E viszályok egyrészt az Al-Dunán való szabad hajózás kérdése miatt támadtak, mely ügyben Andrássy Gyula gróf 1881. eredménytelenül járt Sinaiában; másrészt a mezőgazdasági versenyben gyökeredztek. Elvégre azonban a szomszédok újra vámszerződést kötöttek egymással és a Duna-kérdésben, nemkülönben a Vaskapu szabályozásában is egyetértésben állapodtak meg és azóta a köztük fennálló barátságos viszonyt nem zavara mi sem. Az újabban Erdélyben keletkezett rommán nemzetiségi mozgalommal és a román liga izgatásaival szemben K. király kifogástalan magatartást tanusított, sőt a liga törekvéseit több alkalommal kárhoztatta. 1891 máj. 25. uralkodásának 25. évfordulóját ülte meg K. király és neje Erzsébet, wiedi hercegnő (Carmen Sylva. V. ö. Pallas N. Lexikon. VI. 423.), kit 1869 nov. 15. vett nőül és kivel 1894 nov. 15 ülte meg ezüst menyegzőjét. E házasságból 1870-ben egy leányka született, Mária, ki azonban 1874 elhalt. K. öcscse, az 1880. trónörökösnek kiszemelt Ferdinánd (l. VII. köt. 106.) 1892. Máriával, az edinburgi herceg leányával kelt egybe, mely házasságból mostanig két gyermek született, Károly (1893 okt. 15) és Erzsébet (1894 okt. 11).
39. K. (I.), spanyol király, l. Károly (IV.) római-német császár.
40. K. (II.), spanyol király, IV. Fülöp és Osztrák Anna fia, szül. 1661 nov. 6., megh. 1700 nov. 1. Már 1665. szállott reá az uralom; helyette egyelőre anyja vitte a kormányt, később pedig kegyencei uralkodtak a beteges és tehetetlen király helyett. K. uralkodása idejében Spanyolország közgazdasági, közművelődési, pénzügyi és hadügyi tekintetben egyaránt a sülyedés képét tárja fel és Buckle rettenetes részleteket közölt az akkori Spanyolországról, az udvarról és magáról a testileg-lelkileg megtört K.-ról. Benne kihalt a Habsburg-ház spanyol ága. Végrendelete, melynek értelmében (XIV. Lajos szaván indulva) V. Fülöp, a francia király unokájára hagyta egész oszthatatlan országait és gyarmatait, a spanyol örökösödési háborura szolgáltatott okot.
41. K. (III:), spanyol király, V. Fülöp és Farnese Erzsébet fia, szül. 1716 jan. 20., megh. 1788 dec. 14. 1730. Parma hercegséget nyerte VI. Károly császártól, részt vett az Ausztria és Franciaország közötti háboruban s 1738 nov. 18. a bécsi békében Nápolyt és Sziciliát kapta, melyet K. Tanucci miniszter segélyével eléggé jól kormányzott. Féltestvérének, VI. Ferdinándnak halála után (1759) a spanyol trónra lépett, mig a nápolyi koronát Ferdinánd fiára ruházta. Az 1761 aug. 15-én kötött Bourbon-családi szerződés következtében Anglia és Portugáliával háborut folytatott, melyben Floridát (1763) elvesztette; 1783. azonban ezt a félszigetet, bár nagy áldozatok árán, visszaszerezte. Belügyi kormánya Spanyolországra nézve áldásos volt; emelte a hitelt, ápolta a földmívelést, a közlekedés lendülete érdekében csatornákat, hidakat, utakat épített és ő kezdte a lakatlan Sierre Morena kultiválását. Szóval a reformkorszaknak volt úttörője, amiben Aranda, Campomanes és Florida Blanca, a felvilágosodott abszolutizmusnak hivei, erősen támogatták. Az inquizició hatalmát megfékezte, a jezsuitákat az országból 1767. elűzte. V. ö. Ferrer del Rio, Hist. del reinado de Carlos III. de Espana (Madrin 1856-58, 4. köt.).
42. K. (III.), spanyol király, l. Károly (III) magyar király.
43. K. (IV.), spanyol király, az előbbinek fia, szül. Nápolyban 1748 nov. 12., megh. u. ott 1819 jan. 19. 1788. lépett a trónra, a kormányzást kezdetben elődjének szellemében vitte, mig Aranda állott a kormány élén. De mihelyt K. és a királyné, pármai Lujza kegyence, Godoy herceg vette át az ügyek vitelét, a viszonyok megváltoztak és beköszöntött megint az öldöklő reakció. 1793-ben Franciaország ellen háborut indított, a baseli béke után pedig (1795) Portugália és Anglia ellen kezdett céltalan háborut, melynek folyamában Nelson angol tengernagy a spanyol (és francia) flottát 1805. Trafalgar hegyfoknál megsemmisítette. I. Napoleon császár felhasználván a kir. családban észlelt viszályt, minduntalan beleavatkozott Spanyolország ügyeibe, mignem végre 1808 máj. 5. Bayonneban a tehetetlen K.-t a saját javára lemondásra kényszerítette, és a trónörököst hasonló lépésre birta. Ettől fogva K. 1811-ig Franciaországban élt, honnan 1811. testvéréhez Nápolyba költözött, ahol meg is halt. A trónon utóbb fia, Ferdinánd követte; második fia, Don Carlos, évek multán trónkövetelőnek lépett fel Spanyolországban és V. Károlynak címeztette magát. L. Carlos és Karlisták.
44. K. (VII.), svéd király (az első 6 Károly nevü svéd király létezése mese. Valamelyik svéd krónikairó, állítólag Magni János, csempészte be őket a svéd történelembe.) 1155-ben követte atyját, Sverkert, Gotland királyát a trónon. 1160-ben a rendek svéd királynak választották. Nevéhez a Norvégiával és Svédországgal kötött békének, a trónörökösödés rendezésének és az upsalai érsekség alapításának emléke van fűzve. A papság hatalmának korlátozására irányzott törekvései azt ereményezték, hogy a papság Knut Erichsont Norvégiából hivta segélyül, ki K.-t egy csatában megölte s trónját elfoglalta (1168).
45. (VIII.), svéd király, szül. 1408., megh. 1470 máj. 13. XIII. Erich 1435. az összes hadak vezérének nevezte ki, 1437. kormányzó, 1448. pedig Svédország királya lett. A norvégek szintén királynak választották, de már 1450. megint letették s I. Keresztély dán királyt választották királyuknak. Hosszu küzdelmek után, mi közben egy ízben saját országából is menekülnie kellett, 1467. újra elfoglalt trónját testvérének fiára, Sten Sturera hagyta.
46. K. (IX.), svéd király, Wasa Gusztáv legifjabb fia, szül. 1550 okt. 4., megh. 1611 okt. 30. 1560. a södermanlandi hercegséget kapta, melyet kitünően kormányozott és e közben bátyjával, János királylyal küzdelmeket folytatott. János halála utánn a svéd (lutheránus hitü) rendek 1592. a törvényes királynak, unokaöcscsének, III. Zsigmond svéd-lengyel király távollétének idejére, K.-t kormányzóvá választották; 1598. pedig K. a katolizáló III. Zsigmondot Stangebro mellett legyőzte, mire a svédek őt magát emelték a trónra. Szigorral párosult bölcs kormányt vitt és csak a féktelen nemességgel járt el kiméletlenséggel. Esztoniát megvédte a lengyelek ellen, az oroszoktól pedig elfoglalta Kexholmot. Gusztáv Adolf, a 30 éves háborunak egyik legnagyobb hőse, fia volt K.-nak.
47. K. (X.) Gusztáv, svéd király (1654-60), zweibrückeni János Kázmér pfalzi grófnak és Katalinnak, IX. Károly leányának fia, szül. 1622 nov. 18., megh. 1660 febr. 23. A 30 éves háboru zavarai közt növekedvén fel, maga is részt vett e háboruban és 1648 elején a németországi svéd hadak fővezére volt. Miután Svédországban trónörökösnek jelölték ki, Krisztina lemondása után (1654) a rendek Svédország királyának koronáztatták. E koronázás törvényességét Kázmér János lengyel király nem akarta elismerni, amiért K. II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel, meg Frigyes Vilmos brandenburgi választó-fejedelemmel szövetkezett K. ellen. Rákóczi (Báthory István példáját követvén), a lengyel koronára vágyódott, a brandenburgi fejdelem pedig porosz tartományát akarta a lengyel fenhatóság alól felszabadítani. Megindult tehát az I. nagy északkeleti háboru. Maga K. szerencsésen csatázott a lengyelekkel és 3 napi csata után magát Varsót is megszállotta; Frigyes Vilmos kivívta magának a szuverénitást a porosz tartományban, Rákóczi ellenben vereséget szenvedett, serege tatár fogságba esett és maga Erdély rettenetesen szenvedett a töröktől Rákóczi engedetlensége miatt. K.-nak nagy szerencséje azonban felkölté szomszédainak irigységét, kikkel még Lipót császár is szövetkezett. Mindazonáltal most is K.-ra mosolygott a szerencse. Merészen átkelvén a befagyott Sundon, váratlanul Kopenhága előtt termett és az 1658 febr. 26. kelt roeskildei békében arra kényszerítette a dán királyt, hogy Svédország földjén és szigetein tett foglalásairól lemondjon. K. diadala azonban korai volt: a hollandok hajóhadát győzték le, a brandenburgi fejedelem pedig a Keleti-tenger partjain hódított. A háboru befejezését K. már nem élte meg.
48. K. (XI.), svéd király, az előbbinek fia, szül. 1655 nov. 24., megh. 1697 ápr. 15. Már 1660. jutott a trónra, azonban nagykoruságáig anyja (holsteini Hedvig Eleonora) és az országtanács kormányoztak helyette. Ezek kötötték meg az olivai békét is (1660). K. 1672. vette át az uralmat. Külügyi tekintetben nem sok sikere volt törekvéseinek. Miniszterének, a franciák által megvesztegetett de la Gardienak unszolására háborut kezdett Brandenburg és Hollandia ellen, azonban a svéd seregek Fehrbellin mellett (1675 jun. 28.) roppant vereséget szenvedtek és K. Brement, Verdent és Wismart, Pomeránia nagy részével együtt elvesztette. Veszteségét a megnyert helmstadti ütközetben sem tudta visszaszerezni, mert tengeren a hollandi hajóhad maradt meg győztesnek, a brandenburgi nagy-választó-fejedelem pedig a Keleti-tenger partján fekvő utolsó svéd birtokokat is elragadta. Szerencse, hogy XIV. Lajos francia király becsületbeli kérdésnek tekintette ezt a dolgot és az 1679. kötött békében arra kényszerítette a brandenburgi fejedelmet, hogy a svédektől elfoglalt tengerpartot K.-nak visszaadja. K. azóta Svédország pénzügyének rendezésével bajlódott, visszavette nevezetesen a nemesség által elidegenített vagy olcsó áron megszerzett koronajavakat. Az 1679. országgyülés határozata értelmében a király pénzügyi tekintetben teljesen függyetlen lett, a nemesség pedig udvari méltóságokra s jövedelmekre szorulván, a királytól függő állásba jutott. Az 1680. országgyülés elismerte a király korlátlan hatalmát; 1692. pedig a rendek a női ág örökösödését ismerték el. K. ezóta jövedelmeit tetemes sereg felállítására és a földmívelés emelésére fordította és országát jó karban hagyta hasonló nevü egyetlen fiára.
49. K. (XII.), svéd király, az előbbinek fia, szül. 1682 jun. 27., megh. 1718 dec. 11. 15 éves korában jutott a trónra. Svédország irigy szomszédai elérkezettnek látták az időt arra nézve, hogy ezen ország nagyhatalmai állását megdöntsék és Dánia, Lengyel- és Oroszország 1699. szövetséget kötöttek K. ellen. Dánia királya kezdé a támadást, még pedig K. sógora, a holstein-gottorpi herceg ellen (1700 márc.). A svéd ország-tanács ennyi veszedelem hallatára kislelküen habozott, de Károly kijelentette, hogy addig nem nyugszik, mig ellenségeit meg nem alázta. Elhatározását legott tettek követték; hajóhadával merészen átkelt Zeelandba és csakhamar Koppenhága előtt termett, melyet ostrom alá vett, mire a meghökkent dán király, IV. Frigyes vele békét kötött, melynek értelmében Zeelandból kivonult s a hármas szövetségből kilépett (travendali béke 1700 aug. 18). K ezután többi ellensége ellen fordult. Átkelvén a Balti-tengeren, Esztföldön szállott partra és csak 8000 emberből álló, de bátor és benne bizó seregével megtámadta az ötször nagyobb orosz sereget Narva mellett, mely csatában Péter cár seregét nehány óra alatt szétverte (1700 nov. 30.). A győztes király azonban nem zsákmányolta ki ezt a diadalt és nem üldözte az oroszokat; e helyet a különösen gyülölt Ágost szász és lengyel király ellen fordult. 1701 elején kierőszakolta a Düna folyón való átkelést és meghódította Kurlandot. A gyáva Ágost most ugy iparkodott sorsán segíteni, hogy csodaszép kedvesét, Königsmark Aurora grófnőt küldte K. táborába. De a svéd király még csak rá sem tekintett, hanem tovább folytatta útját és 1702 május 14. bevonult Varsóba, ahol a lengyel rendektől Ágost letételét követelte, kinek seregeit különben Klissow mellett 1702 jul. 19. újra legyőzte, amire jul. 31. Krakót is elfoglalta. Nem hallgatván tanácsosainak és alvezéreinek szavára, mindaddig nem nyugodott, mignem a lengyelek Ágost helyett Lescinszki Szaniszlót, a poseni vajdát emelték a trónra, akinek érdekében aztán K. meddő hadjáratokat folytatott Ágost ellen. 1706. alvezére, Rhenskjöld, Fraustadt mellett verte meg a szászokat, mire K. Szilézián át Szászországba vonult és Altranstädtben ütötte fel hadi szállását, ahol végre a rettegő és magát megalázó Ágosttal 1706 szept. 24. békét kötött. Enek érelmében Ágost lemondott Lengyelországról, felbontotta az orosz szövetséget, Szaniszlót ismerte el lengyel királynak. K. most Sziléziába tette át táborát és kieszközölte a császárnál, hogy a sziléziai protestánsok lefoglalt templomaikat visszakapját és új templomokat is építhessenek. A bécsi udvar kellemetlen meglepetésére K. a spanyol örökösödési háboruba is készült beavatkozni, mely tervről azonban Marlborough K.-t lebeszélte. Ezen időben (és 1708 elején) a magyar felkelők vezére, Rákóczit kinálta meg a lengyel trónnal (mely ajánlatot azonban Rákóczi éppen K.-ra való tekintetből visszautasította), nem támogatta Rákóczit és mindössze nehány ezer tallért küldött Krmann Dániel szuperintendens által a magyar protestánsok segélyezésére. Végre nagy későn, 1707. mozdult meg újra, amidőn 40,000 emberrel Oroszország ellen indult, a nyár elején Mohilevig jutott és Péter már komolyan kezdé félteni Moszkvát. Ekkor azonban K., Mazeppa kozák hetmannak igéreteiben bizva, megváltoztatta haditervét és abban a reményben, hogy Ukrajnában a felkelő kozákokkal egyesülhet, délkeletre indult, hol azután szörnyü csalódásra ébredett. A megtizedelt svéd sereget a pusztán találta a szigoru tél. K. 1709 febr. Poltava várát vette ostrom alá, azonban a vár erősen tartotta magát, mignem Péter cár a város fölmentésére sietett. K. kapott sebe miatt nem vehetett részt a csatában, helyette tábornoka Rhenskjöld fogadta a cárt Poltova falai alatt, de jul. 8. a maroknyi és kiéhezett svéd csapatok megverettek és nagyrészt fogságba estek. 1709 jul. 8. K. 1500 emberével Törökország felé menekült és a Bugon átkelvén, Benderbe vonult. Szerencsétlenségének hire uj erőt öntött Svédország ellenségeibe: Ágost érvénytelennek nyilvánította az altranstädti békét, IV. Frigyes ismét megkezdte az ellenségeskedést, és Péter Livoniában hódított. K.-t azonban mindezek ki nem ábrándították, hallani sem akart a békéről avagy visszatérésről, sőt arra vette rá a portát, hogy az oroszoknak hadat izenjen (1710 nov.). Péter cár ennek hirére gyorsan előre nyomult és Jassy-t foglalta el, de ekkor a török fővezér, Baltadzsi Mehemed az orosz sereget a Pruthnál körülzárolta. K. is a nagyvezér segélyére sietett, de Péter eszélyes felesége, Katalin, kincseivel megvesztegete a nagyvezért, ki az oroszokat a kelepcéből kibocsátotta. A megkötött békében (1711 jul. 23.) K. csupán a szabad visszavonulásra kapott engedélyt, de ő újabb háboruba vetette reményét s noha a szultán Törökországnak elhagyására szólította fel K.-t, ez ott maradt s csak azon feltétel alatt volt hajlandó távozni, ha a szultán 100,000 harcost bocsát rendelkezésée. Végre erőszakra került a dolog, de K. mint egy őrült védte magát Varnicában, s midőn végre kisérőivel a törökök kezébe került (1713 febr. 12.), Drinápoly mellé Demotikába vitetett, ahol mintegy 10 hónapot töltött dacos tétlenségben. Végre 1714 október 1-én Düring ezredes kiséretében mégis hazafelé indult és álruhát öltvén magára, rendkivüli gyorsasággal Zilahon, Nagyváradon és Pesten át Bécsbe, innen pedig Bajorországon, Pfalzon, Vesztfálián s Mecklenburgon át, mindössze 16 nap alatt Stralsundba érkezett, melyet éppen a poroszok ostromoltak. Országát a legnagyobb zavarban és kétségbeesésben találta. A dánokat ugyan Stenbock tábornok kiűzte volt Svédországból, de Brémát és Verdent nem tudta visszafoglalni. A cár Livoniát, Esztoniát, Kurlandot, sőt Finnországnak egy részét is elfoglalta. Pomerániában a poroszok hódítottak. E viszonyokhoz hozzájárult Svédországnak teljes kimerültsége; a kereskedelem pangott és a hosszu háboru következtében még a munkáskéz is hiányzott. Mindennek dacára K. váratlan megjelenése új reménynyel töltötte el a sziveket. Stralsundot azonban K. sem volt képes megvédeni és 1715 dec. 24. ez az erősség is a poroszok kezébe esett, amire K. Svédországba menekült. Most a seregnek és a hajóhadnak újjászervezéséhez fogott, mely feladat érdekében még hamis pénzt is veretett és súlyos adókkal sujtotta a népet. A cárral Görtz tanácsosa személyében alkudozásokba bocsátkozott és hajlandónak nyilatkozott Péternek egyik leányával házassági frigyet kötni, melynek révén a balti tartományok visszaszerzését remélte. Az alkudozások javában folytak, midőn a király másodízben és teljesen indokolatlanul 1718. Norvégiába tört, ahol Frederikshall ostromlása közben egy éjjel (dec. 11) a sáncoknál egy golyó véget vetett kalandos életének. Akkoriban azt mesélték, hogy a kiséretében levő francia tisztek ölték meg, de ez a gyanu alaptalan. A trónon nővére, Ulrika Eleonora és ennek férje, hesseni Frigyes követték, kik mindenekelőtt a kimerült Svédország ellenségeivel békét kötöttek. Az 1720 és 1721. években kötött békékben Svédország Brémát, Verdent, Pomerániát, Livoniát, Esztoniát, Ingermanlandot és Karéliát vesztette. A Gusztáv Adolf által megalapított svéd hegemoniának a Balti-tengeren ezzel vége volt. Ebben a szomoru eredményben igen nagy része volt magának K.-nak. Erényei, vallásos érzése s tiszta erkölcsös életével szinte megfoghatatlan ellentétet képeztek szeszélyes, boszuálló, makacs hajlamai. Mint hadvezér fényes tettek mellett súlyos hibákkal örökítette meg nevét, mint államférfiu és diplomata pedig hasonlóan végzetes hibákat követett el, melyek nagyobbára fékezhetetlen egyéni hibáiban gyökereztek.
50. K. (XIII.), svéd király, Adolf Frigyes svéd király és Ulrika Lujza királynő második fia, szül. 1748 okt. 7., megh. 1818 febr. 5. 1772. Södermanland hercege lett, 1788. a svéd hajóhad fővezérletét vette át és e minőségben az oroszokat a Finn-öbölben megverte. 1792., bátyjának, III. Gusztávnak meggyilkoltatás aután átvette a kormányt, melyet unokaöcscsének, IV. Gusztávnak nagykoruságáig vezetett. 1796. visszavonult, de IV. Gusztávnak bukása után (1809 jun. 20.) királylyá kiáltották ki, mire K. Frederikshammban békét kötött Oroszországgal (melyben Finnországról lemondott). Házassága gyermektelen maradt, ez okból előbb Keresztélyt, a holstein-sonderburg-augustenburgi herceget fogadta fiának, miután pedig ez elhalt, a svéd rendek Bernadotte francia marsalt jelölték ki K. utódának. K. részt vett a francia háborukban. 1812-ben Oroszországgal és Angliával volt szövetségben, 1813. pedig 20,000 embert küldöt a trónörökös vezérlete alatt a német harctérre.
51. K. (XIV.), svéd király, l. Károly János.
52. K. (XV.), svéd király, I. Oszkárnak és Leuchtenberg Mária hercegnőnek fia, az előbbinek unokája, szül. 1826 máj. 3., megh. Malmöben 1872 szept. 18. 1859 jul. 8. jutott a trónra, miután már előbb is, megbetegedett atyja helyett kormányzott. Mint a szabadelvü eszméknek barátja, liberális kerékvágásba terelte az országot és átalakította annak ósdi alkotmányát. Másik kedvenc eszméjét, a hadseregnek reorganizálását nem vihette keresztül. Ezt nagyon fájlalta, mert tudta, hogy célja, a skandináv unió megalkotása, erős hadsereg nélkül el nem érhető. Megkisérlette azonban e célt diplomáciai úton is elérni. Egyetlen leányát, Lujzát, a dán koronaörököshöz adta nőül és Franciaország barátságát kereste; törekvéseit azonban e téren sem követte a kivánt siker. A németekkel szemben ellenzéki álláspontra helyezkedett, Poroszország fejedelmeit pedig gyülölte. A szépirodalom és zene iránt nagy rokonszenvvel viseltetett és maga is működött irodalmilag. Munkái: Fösterbröderna (Stockholm 1848); Heidi, Gylfes datter, En Vikingasana, Dikter. Költeményei német fordításban is megjelentek. A festészetben is tett kisérletet. Fia nem maradt. Öcscse Oszkár lett utóda. V. ö. Morin, König, Dichter und Maler (Lipcse 1875); Junius, K. XV. u die politischen Ereignisse von 1814-76.
53. K. (I.) Frigyes Sándor, württembergi király, szül. Stuttgartban 1823 márc. 6., megh. u. o. 1891 okt. 6. I. Vilmos király és harmadik nejének, Paula württembergi hercegnőnek fia volt. Jogi tanulmányai befejeztével katonai pályára lépett, a nélkül azonban, hogy e téren mind hadvezér valaha kivált volna. 1846. nőül vette Olga orosz nagyhercegnőt (I. Pál cár leányát), kivel mindvégig boldogtalan és gyermektelen házasságban élt. 1864. követte atyját a trónon. Politikai tekintetben a középállamokkal tartott és 1866. Poroszország ellen nyilatkozott, de hadai csak csekély részt vettek ebben a küzdelemben. 1870. ellenben nyiltan és feltétlenül csatlakozott a poroszokhoz és hadai derekasan működtek közre a franciák leveretésében. 1889. ünnepelte nemcsak Württembergre, hanem bizonyos tekintetben egész Németországra nézve fontos, amennyiben az ő uralkodása alatt érett meg a német egység eszméje, melynek K. kezdettől fogva hive volt. A trónon unokaöcscse II. Vilmos követte. 1895. K.-nak és nejének emlékszobrot állítottak Stuttgartban. V. ö. Hochstetter, König W. (1891).
