Hegykultusz
Hegykultusz (hegyimádás), az animizmuson alapszik, mely az életnélküli tárgyakat élettel felruházza, életet tulajdonít nekik, vagy személyesíti őket. A H.-ban két irányt lehet a népek hiedelmében megkülönböztetni: a hegy maga személy, vagy valami felsőbb lény tulajdona. A magyarság körében Erdélyben lelhetők fel e kultusz nyomai, melyek a mellett tanuskodnak, hogy az ősmagyar hiedelemben a H. ki volt fejlődve, főleg azon értelemben, mely szerint a hegy valami felsőbb lény tulajdona, s ezért büntetlenül nem lehet beszenynyezni és onnan csakis a felsőbb lény engedélyével lehet valami tárgyat elvinni. Régi jogi szokásainkban is nagy szerepet játszanak a hegyek; királyok és fejedelmek, s királyi és fejedelmi kiküldöttek és birák is az év bizonyos napjain hegyeken ütötték fel sátraikat és itt láttak törvényt. Boszorkányok és ördögök laknak, vagy gyülekeznek bizonyos hegyek csúcsain, s az év bizonyos napjain megnyilnak a hegyek, tündérek és óriások előtünnek nehény percre és ily alkalommal az ember hozzáférhet a hegyek belsejében rejlő kincsekhez. Hogy a hegyek a néphit szerint mintegy az égbevezető átmenetet, hidat alkotnak, arra reminiszcenciát találunk amaz elterjedt népies nézetben is, hogy a hegyek az ég támaszai. Már az ind-perzsa mitoszok említik a Meru nevü istenhegyet, mely egyszersmind a boldogoknak lakóhelyéül szolgált. A Sinai-hegyen vette át Mózes a törvénytáblákat; a szamaritanusok maig is áldoznak a Sihem melletti Garizimen; Salamon temploma a Jeruzsálem melletti Mória hegyen, ősi kultuszhelyen épült. A görögknél az Olimposzt és a Parnasszoszt, mint Zeus és Apolló trónját ünnepelték. A H. legkifejlettebb alakját az ázsiai népek körében találhatni, hol főleg az a kozmikus felfogás nyilvánul, hogy a hegy az összekötő és és föld között.
