szervusz
szervusz [e] mondatszó (több személyhez szólva:) -tok (régies írva: servus is), (népies) szerbusz, (argóban) (főleg fiatalok nyelvében) szevasz [ë v. e]
<Tegező viszonyban levő személyek közt, bizalmas köszönésként.>
1. <Találkozáskor mondott köszönésként.> Péter már messziről köszönt: szervusz Jancsi! Szervusztok, fiúk! [Az utcán összetalálkoztak.] – Szervusz. – Szervusz. Hej, servus Pista! Hát hol jársz itten? (Jókai Mór) Ah, nini. Hát megjöttél? Servus sógor! (Mikszáth Kálmán) A papné nem adott jelt magáról, hanem bement az ura szobájába. – Szervusz fiam – mondta az ura. (Móricz Zsigmond) Váratlanul Kardics bácsi jött be. Vidáman s elevenen, ahogy szokott. – Szervusztok pajtikám. (Móricz Zsigmond) [Laci bátyám] bejött a nyitott… ajtón… – Szerbusztok édes egy jó lelkeim! (Móricz Zsigmond)
2. <Távozáskor mondott elköszönésként.> Laci vette a kabátját és kalapját és indult: szervusztok. Elmegyek. Fóris kikísérte… az udvaron át, a kapuig. Ott kezet nyújtott: – No szervusz. – Szervusz. (Kosztolányi Dezső)
