Úszás.
Úszás.
A közhiedelem szerint minden kutya tud úszni - már úgy születik, ez azonban nem egészen igaz. Kétségtelen, hogy az ~ technikájára nem kell a kutyát oktatni, valóban ösztönösen tudja születése pillanatától. Ám ennek ellenére nem szabad az állatot átmenet nélkül, erőszakkal a vízbe dobni. Egyrészt a váratlan sokktól víziszonyt kaphat, másrészt még a gazdája iránti bizalma is meginoghat.
A kutyát egészen fiatal korában kell vízhez szoktatni; a kölyök első találkozása a folyékony elemmel mindig nagy izgalommal jár. Lehetőleg kisebb tó v. patak sekély vizében kezdjük a szoktatást: lassan, fokozatosan egyre beljebb merészkedik majd, különösen ha közben játszadozva fadarabkákat dobálunk be neki egyre messzebbre. Így szinte észrevétlenül kezd el úszni.
Természetesen nem azokról a fajtákról van szó, amelyeknek természetes eleme a víz, pl. az újfundlandinak, az ír vízispánielnek és a retrievereknek. Valamennyi nem vízikutyánál megfigyelhetjük, hogy a vízzel való első találkozáskor fél; úgy mozgatja lábait, mintha futna, azután rájön, hogy ez a mozgás fenntartja a víz felszínén, sőt tetszés szerint változtathatja irányát. Eközben önbizalomra tesz szert e számára addig ismeretlen, tehát félelmetes elemben, és fokozatosan élvezni kezdi az ~t.
Hideg időben ne engedjük vízbe a kutyát; ~ után feltétlenül adjunk neki elég időt ahhoz, hogy kiadós futkározással felmelegedjen, s alaposan kirázza szőréből a vizet.
Gyakran előfordul, hogy a már jól úszó kutyák, valahányszor gazdájuk vízbe gázol és úszni kezd, utánaerednek. Természetesen hamarosan beérik, és v. játékból, v. ragaszkodásból, v. ha olyan nagyszerű vízi mentőről van szó, mint az újfundlandi, természetes ösztönből mindenáron ki akarják menteni. Közben nagy igyekezetükben a gazda nyakába, hátára kapaszkodnak, és jól összekarmolják. Ilyesmiért nem szabad megbüntetni a kutyát, inkább versenyezzünk vele: ki ér hamarabb a partra, ill. erélyes "nem szabad!" vezényszóval toljuk el magunktól, ha túl közel úszik hozzánk.
A kutya általában szereti a vizet
