1
1
Antal eljutott abba az életkorba, amikor megtelepedhetett Budán, mégpedig azzal az elhatározással, hogy onnan többé ki nem mozdul.
Ebédre prenumerált a Császár fürdő környékén egy kis, de tiszta vendéglőben, amelynek házias kosztját mások is ajánlották, de estéit még nem kötötte le véglegesen, miután azokkal kénye-kedve szerint akart rendelkezni. Még nem érezte magát ugyanis elég higgadtnak, hogy belépjen valamely vonósnégyesbe vagy kaszinóba, egy törzsasztal egyhangú életmódját válassza, vagy a megszokott óráiban csatlakozzon esténként valamely sétálgatóhoz, aki évtizedek óta mindig ugyanazt az utat járja. Lehetséges, hogy esti teendő hiányában elkorhelyesedem! – mondta magában, miután éppen ezt az egy dolgot vélte lehetetlenségnek, amely vele megtörténhessen. (Tudniillik azok közül az emberek közül való volt Antal, aki „utolsó korhelynek” nevezte magát a tükör előtt másnap, ha nem volt otthon kapuzárás idejére.)
Arra nem is gondolt, hogy az unalmas kaszinói és kocsmai életmód helyett más veszedelem is fenyegetheti az embert, aki a „csendes Budára” költözött, olyan érzéssel, mintha önmaga elől nyugdíjba ment volna.
Nem gondolt a testi és lelki betegségekre, amelyek feltalálják az embert olyan városrészben is, ahol a házaknak olyan tarkabarka színük van, mint a kerteknek szeptember második felében (például a Margit-híd környékének). Ahol az utcák olyan görbére vannak építve, mintha azt példáznák a pesti utcák egyenessége, szabályossága után, hogy itt nem parancsol ugyanaz a hatalom, amely Pesten rendelkezik. (Már maga a híd is görbére van építve, hogy ő is megmutassa, hogy itt még kedvére mehet az élet kanyargós, választékos útjain.)249
Az utcák görbék, különösen a hegyoldali részekben, de annál szabályosabb az utcák lakói, a budai emberek életmódja, amint éppen Antal a maga bőrén tapasztalta, miután függetleníteni akarta estéit a törzsasztalok „egyhangúságától” és a vonósnégyesek megszabott összejöveteleitől. Csakhamar észre kellett venni, hogy a mindigre „szabaddá tett” estéivel olyan egyedül maradt, mint egy hírhedt lump, akinek a társaságába senki se mer leülni. Se lövészegylete, se barátsága, se atyafisága… Még csak egy sétapartnere se, akivel a Duna-parton a fogyó és telő holdat figyelgetni lehetne, és mindig ugyanazokról a témákról beszélgetni. Ugyanazokra az erkélyekre felnézegetni s ugyanazoknál a padoknál gondolkozni, vajon nem volna-e ideje a letelepedésnek?
Most már látom, hogy előbb-utóbb elkorhelyesedem – dörmögte magában Antal, amikor bizonyos irigykedéssel nézegetett be a földszintes ablakokon, amelyek mögül a családi lámpa alatt a lehető legnagyobb fontoskodással ült egy kopasz ember (a családfő), és mindig összehajtogatta újságját, mint egy levelet a kovertábatétel előtt vagy egy kifizetett számlát a fiókba tevés előtt: mielőtt fordított volna egyet a lapon.
– Még egy félreértett, dicsőségre éhes, elismerésre szomjas költővel, szóval a legboldogtalanabb lénnyel is cserélnék, mert annak is van valami teendője – mond Antal, amikor némely estéken hontalan módjára bolyongott Budán, a családiasság és barátkozás házai között az egyetlen „független” ember, aki ugyan minden héten (kedden, Szent Antal estéjén) megünnepelhette volna a névnapját, de nem volt hozzá mersze.
