Siheder korában kell minden férfinak életpályát választani.
Bíz a régi boldog időben nem nagy volt a válogatás.
A nagy kálvinista kollégium virággyűjteményében legtöbb volt a filozófiai, teológiai pályára készülő: rektorra, prédikátorra szüksége volta világnak; még a lévita számára is akadt egy filia; s aki mindenünnen kikopott, az lett peregrinus.
Azután volt a jogászi pálya. Ezt ki kellett járni minden birtokos nemes úr fiának. A földesúr fiából, ha diplomát kapott, lehetett alispán, szolgabíró, esküdt, fiskus, jegyző, pénztárnok, asszesszor; a kurtanemesből fiskális, s a még kurtábból falusi nótárius. Ha nagy birtoka volt, maga ura lett; csak a titulusra volt szüksége, hogy a levélborítékján „perillustris ac generosus”nak címezzék. Maga a nyulak után, ispánja a jobbágyok után látott.
Indzsellérre nagyon kevés szükség volt. A matematikai katedra akár ne is lett volna.
A doktori pálya nagyon sok feladattal járt. Még akkor Pesten egyetem nem volt: Bécsbe kellett a tanulmányért menni. Egy városnak elég volt egy doktor, az is alig prosperált. A közönség jobban bízott a borbélyban meg a javasasszonyban; de különösen a patikárosban.
Miféle életpályák kínálkoztak hát még a fiatalság elé?
A katonai pályához senkinek sem volt kedve; az sok lemondással járt, nem fért össze a magyar természettel. Kereskedőnek, iparosnak magyar nemes nem adta a fiát: csak fenyegette vele, ha rosszul tanult, hogy „lakatosinasnak adlak!” A cívis fia, ha nagyon jól magolt, lehetett pap vagy rektor; ha nem volt hozzávaló feje, folytatta az apja mesterségét.
Tiszteletes Gyarmathy Mihály uram afféle szabadgondolkozású ember volt, aki a rangkülönbséget haszontalan fogalomnak tartotta, s korát megelőzve az emberek közötti egyenlőséget hirdette. Debrecenben megtehette. Hasznos kezdeményezéseket is tett a városban. Ő alapította meg a füvészkertet, melyben gyógynövényeket termesztett, amiket eddig messze földről szállítottak drága pénzen. Németországból, Belgiumból gyümölcsfaágakat hozott be, amiket idehaza elójtogatott, s ezzel megveté az alapját a híressé lett debreceni gyümölcskertészetnek. A kertészet már összefér a nemesi büszkeséggel.
A Miklós fiúnak legnagyobb kedve lett volna kertésznek lenni, de a mostohaapja azt mondta, hogy az nem életpálya; mellékfoglalkozásnak jó.
– Vedd elő, fiam, a németországi utunkban felírt jegyzeteidet, miket tapasztaltál.
A fiú elővette a könyvecskéjét, s sorra szedte a felírt jegyzeteit. Egy helyen ez állt
„Egész Németországban éjszaka nem takaróznak tollas dunnával, hanem paplannal; ami igen egészséges dolog. Bár minálunk is bevennék.”
– No hát itt állj meg. Kezdd a saját ideádat életbe léptetni. Készíts paplanokat.
A fiú elfogadta a mostohaapja tanácsát.
Pedig ez merész vállalat volt. A magyar gazdaasszonynak az a büszkesége, hogy a nyoszolyája a mennyezetig legyen megrakva tollas dunnákkal, vánkosokkal; még a népdal is azzal kérkedik: „van énnekem tarka dunnám”. Csak Zöld Marci idejében dicséri a rabló szeretője a „szép karton paplant”. Most ezt a duzzadt pompáját fölváltsa a lapos paplannal. Hát az a sok lúdhizlaló nő, akinek a létezése meghibban, ha a lúdtoll kereslete alábbszáll! Az mind ellensége lesz ez új módinak.
Azért az ifjú Miklós mégis bátran belevágott a paplan meghonosításába. Az anyja szövőműhelyét átalakította paplanosgyárrá: a nőket maga tanította be ez idegen munkába.
Ő azért csak eljárt az iskolába; de már nem beöltözött diákképpen; nem tanult zsidóul meg görögül, csak a just tanulta, amire bármily sorban szüksége van egy magyar nemesnek; ott is eminens volt; de amellett paplanokat gyártott.
Azt az egyet pedig meg kell adni a debreceni népnek, hogy annak a szelleme kiválóan hajlandó minden újítás befogadására. Amilyen gyors elhatározással bevette a vallás dolgában a reformációt, úgy elfogadott minden célszerűnek mutatkozó újítást az életmódjában. Gyarmathy Mihály uram unszolására az egészségtelen, dohos sárházait átalakítá téglaépületekké; a téglavetők egész céhet képeztek már, s az is megtörtént, hogy egy időben az egész szűrszabó céh kénytelen volt átalakulni gubás céhhé, mert Gyarmathy Mihály uram felvilágosítá a népet, hogy a szűr célszerűtlen viselet, kívül cifra, azért drága, de nyáron meleg, télen hideg: míg a guba minden jót egyesít; aztán olcsó. Aztán Debrecenben az okos szónak nagy ám a hatalma! A paplan kiszorította a dunnát.
Ezért aztán haragosai, az ellenesei meg a lúdtömő kofák rajta szárították az ifjú Baranyi Miklóson a gúnynevet „Paplanos”.
Mikor a fülébe ment a septemvir úrnak, egész kielégített büszkeséggel mondá: „No, hát itt van a kiáltó bizonyság reá, hogy nem az én vérem! Egy Baranyi nem lesz paplanossá, s egy paplanos nem lesz Baranyi soha!”
Az ifjú Miklós azonban nem törődött a gúnycímezéssel: az üzlete jól jövedelmezett, s ő egyik gazdaságot a másik után vásárolta a vállalata nyereségéből; azokat jól berendezte; dohányt termesztett, ökröket hizlalt, halastavat csinált a csincsésből.
Egyszer a méltóságos septemvir úr az országúton haladván üveges hintajában, megpillant az út mellett legelő egynéhány sőre ökröt, amiknek az oldalára ugyanazon billog van sütve, melyet az ő szarvasmarhái viselnek: a B. M. betűk egy szív keretében.
Megállíttatá hintaját, s odaszólítá a pásztort.
– Hát kié volnának? A Baranyi Miklós uramé.
A septemvir úr úgy tudta, hogy neki ottan nincs semmiféle gazdasága.
– Hát hogy meritek az én ökreimet ide hajtani?
– Ezek sohasem a kegyelmed ökrei, hanem a gazdámé. Ahol jön a gát felől ő maga.
A septemvir kitekintett a hintó ablakán, s látott egy magas szál legényt a halastót kerítő gát mögül előjönni: kurta dolmányban, hosszú szárú csizmákban, az egyik kezében egy megölt vidrát hozott, két hátulsó lábánál fogva (amit bizonyosan vidravassal fogott el); ráismerhetett az arcára. A Miklós fia volt. Mintha saját magát látta volna.
– Hajts! – kiáltá a kocsisnak a főúr, és tovarobogott. De a könny kicsordult a szeméből, s zsebkendőjét elővéve megtörölte a szemeit.
Vele volt a felesége, aki ezt másoknak elbeszélte, s azok meg Katalinnak hírül hozták ezt a találkozást.
Hogy a Paplanosnak úri gazdaságot kellett folytatnia, bizonyítja egyik cselédjének vallomása, aki sok éven át volt nála hintós kocsis.