h) Ferdinánd 1547-ben öt évi békét köt a törökkel. Az ugyanezen évi nagyszombati országgyűlés lefolyása és főbb határozatai.
A schmalkaldi szövetséggel támadt bonyodalmak még kívánatosabbá tették a törökkel való hosszabb fegyverszünet, illetve békekötés létrejöttét, mi célból 1546 július 16-án Veltwick Gellért most már mint Károly császár és Ferdinánd király közös meghatalmazottja, újból Konstantinápolyba ment, ki mellé a magyar rendek sürgető kérelmére a magyar szempontok hathatósabb figyelembevétele végett Ugrinovics Vitus is kirendeltetett. Hosszas tárgyalások után, amelyeknek kerékkötői megint főleg I. Ferenc francia király megbízottai voltak, utóbbinak 1547 március 31-én bekövetkezett halála után végre 1547 június 19-én sikerült a portával újabb 5 évre, 1547 június 19-től 1552 június 19-ig fegyverszünetet, illetve békét kötni. Ezt a békét a szultán Károly császárral és Ferdinánd királlyal kötötte meg és abba Franciaország és Velence is belefoglaltatott. A megállapodást kihirdető okmányban a szultán Buda, Erdély és a hozzátartozó részek padisahjának nevezi magát és hozzáteszi, hogy egész Magyarországot kardjával hódította meg. E meghódított országból, amelyet üngürúszi vilajetnek nevez, ezúttal jogilag is átengedi Ferdinándnak azt a területet, mely tényleg birtokában van, aki ezért évenként március elején 30.000 magyar arany adó fizetésére kötelezi magát. A tartomány többi része ellenben az iszlám népének birtokában marad. A további pontok a kereskedők biztonságáról és a szökevények kölcsönös kiszolgáltatásáról szólnak.
A béke kihirdetése végett Ferdinánd 1547 november 15-ikére Nagyszombatba országgyűlést hirdetett s oda maga helyett gróf Salm Miklóst és Nádasdy Tamás országbírót küldte el biztosokul, akiknek az volt az utasításuk, hogy a békeokmány kellemetlenebb pontjait elhallgassák; így többek között a 30.000 forint évi adót is a rendek előtt mint tiszteletdíjat kellett feltüntetni. A magyar urak eleinte még arról sem voltak tájékozva, hogy a törökkel komoly béketárgyalások folynak s így még az országgyűlés megnyitása előtt Károly császárhoz levelet intéztek, melyben a schmalkaldi háború szerencsés befejezése alkalmából felkérték, indítsa meg most már a rég megigért háborút Magyarország felszabadítására, nemsokára azonban, főleg török kézből kiszivárgott a való tényállás, amin a rendek annyira felháborodtak, hogy „ezt a békekötést, mely a törököt az ország egy részének birtokában mintegy törvényesítette, az ország legmélyebb gyalázatának s hazájuk sírjának jelentették ki. Ily értelemben írt maga az országtanács is már augusztus 4-én Károly császárnak és Ferdinánd királynak, megtudván, hogy nekik a Konstantinápolyban megkötött béke el vagy el nem fogadására három havi idő engedtetett. Feliratában az országtanács ekkor azt javasolta, „hogy miután a császár ellenségeit a birodalomban legyőzte s ott a békét helyreállította, a töröknek pedig a perzsával gyűlt meg a baja, ennélfogva ne erősítsék meg a szerződést, hanem annyiszor ismételt igéreteik szerint intézzenek valahára általános támadó hadjáratot a török ellen s űzzék ki azt, még mielőtt magát erősebben megfészkelné az országban… A nemzet erélyét a húsz évi balszerencse még nem törte meg s most sem kíván mást, mint hogy a császár által támogatva, komoly harcban szabadítsa meg magát a zsarnok iga alól.“ Hasonló értelemben nyilatkoztak Izabella és Martinuzzi is követeik útján. – Erre jó hosszú idő mulva az a hivatalos értesítés érkezett Bécsből, hogy Szulejmán szultán október 31-én végkép szentesítette a békeszerződést s hogy immár a király is elrendelte annak kihirdetését. Ily körülmények között az örökös harcokban kimerült ország fájó szívvel bár, de beletörődött a megkötött békébe.
A megnyilt országgyűlésen a király biztosai által mindenekelőtt a belviszályok mellőzésére s a belbéke s rend fentartására intette a rendeket. Ezek köszönettel fogadták az atyai intést, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy az ország nyomorúságos állapotának e belviszályok nem kisebb tényezői, mint maga az ellenség, de kijelentették egyszersmind, hogy azok orvoslatára múlhatatlanul szükséges egy erélyesebb kormány és hogy a király valahára az országban lakjék, amire különben számos törvény is kötelezi őt. Ha pedig őfelsége ebben ezután is gátoltatnék, küldje be hozzájuk legalább a maga fiát, Miksa herceget a kormány élére, miként azt már a mult pozsonyi országgyűlésen reményleni engedte. Ezt annál inkább követelhetik, mert másodszülött fiát, Ferdinándot máris Csehországba küldte. Ezek előrebocsátása után kijelentették a rendek, hogy annyi nyomor közt, mely e szerencsétlen országot elárasztá, felette terhes ugyan az adófizetés, de hogy a király meggyőződjék, mikép a nemzet e tekintetben is kész minden lehetőt megtenni, minden házhelytől ezúttal is két forintot ajánlanak fel olymódon, hogy abból 160 denár a végek jókarba helyezésére és ellátására, a többi 40 denár pedig őfelsége költségeinek fedezésére fordíttassék. „Mivel pedig régi és új példákból látják, hogy a népeket valamely nagyobb bűnök miatt a mindenható Istennek boszuló haragja szokta sujtani s belátják azt is, hogy a hajdan virágzó Magyarországnak semmi sem volt nagyobb ártalmára, mint a jobbágyok elnyomatása, kiknek jajveszékelése szünet nélkül emelkedik fel az isten színe elé: azért tehát, hogy a mindenható haragját maguktól elhárítsák, kegyelmét valahára megnyerjék“, a jobbágyoknak 1514-ben eltörölt szabad költözködési jogát helyreállították.
Ferdinánd az országgyűlés végzéseit 1548 február 21-én erősítette meg Regensburgban, ahol a német birodalmi rendek által a végvárak helyreállítására és jókarbahelyezésére, nemkülönben békebontás esetében szükségessé váló sikeres ellenállhatás céljaira a fegyverszünet tartamára évenként 100.000 aranyat ajánltatott fel magának.
A török békeszerződéshez Acsády a következő figyelemreméltó megjegyzéseket fűzi. „Az 1547-ben öt esztendőre kötött béke főfontosságú esemény a magyar nemzet életében, mert jogi alapokra fektette az államterület három részre oszlását s törvényszerű szentesítéssel látta el azokat a mélyreható átalakulásokat, melyek az országban 1541 óta végbe mentek. A küzdő felek végre is beletörődtek abba a ténybe, hogy ez idő szerint fegyverrel ki nem szoríthatják egymást az országból. Megosztoztak tehát rajta, s az új szerződésben elismerték egymást azon területek jogszerű tulajdonosainak, melyek tényleg birtokukban vannak. Szulejmán szultán máskép okoskodott ugyan. Ő kizárólag magát tekinté az egész magyar államterület törvényes urának. De csak a birodalmához közelebb eső részeket vette közvetlen birtokába, ellenben Erdélyt és a tiszai megyéket János Zsigmondnál hagyta, a többit meg Ferdinánd királynak engedte át. Souverain jogának elismeréséül azonban mindkettőtől évi adót követelt. Ily szellemben történt meg az ország első felosztása. Az adófizetés kapcsa a szultán személyében összepontosította az államegységet, mely azonban tényleg megszünt s mindhárom terület önálló kormányzatot és közigazgatási szervezetet nyert.
a) A királyi terület, vagyis az, mely az új békeszerződésben is közvetlenül a koronás magyar király, Ferdinánd uralma alatt maradt, a következő részekből állott: 1. az anyaország 35 vármegyéjéből; 2. Szlavóniából, melynek a Dráva, Száva és Ilova közti vidéke, Zágráb, Varasd és Kőrös vármegye jelentékenyen megfogyatkozott területe maradt a királyé. Szlavónia szoros kapcsolatban állt ezután is az anyaországgal, s a közös országgyűlésen képviseltette magát. Adója, melyet a magyar országgyűlés szavazott meg, a be nem hódolt magyar részekre vetett adónak mindig csak felét tette. 3. Horvátországnak Bihács és a tenger közti részéből, ekkor már idegen katonai kormányzat alatt. Itt a vármegyei intézmény s az alkotmányos élet megszünt s a határőrvidéki, szigorúan katonai szervezet váltotta fel. Ez a Horvátország is képviselve volt a szlavón tartománygyűléseken, melyek meg a magyar országgyűlésre küldvén el követeiket, a végvidékszerű, katonailag szervezett Horvátország is bizonyos kapcsolatban maradt az anyaországgal. Ez időben azonban már teljesen megszüntek a külön horvát és külön szlavon tartománygyűlések s a két ország megmaradt rendei mindig közös gyűlésre jöttek össze. Ez a terület a magyar birodalomnak még mindig igen tekintélyes részét tette s kedvező körülmények között nagy hatalmat adhatott volna a magyar királynak. Csakhogy az anyaország 35 vármegyéje sem mind tartozott kizárólag, egész kiterjedésében a magyar király uralma alá. A nyugati határon Vas és Zala vármegyék egy része Ausztriába volt kebelezve. Az országgyűlés 1546 óta többször sürgette visszacsatolását, mit azonban a király nem tartott időszerűnek. Azt mondta, hogy ha a magyarok II. Lajos idején sem kívánták, most annál feleslegesebb ezt tenniök, mert Magyarországnak és Ausztriának ugyanazon uralkodója van. Éppen úgy idegen uralom alatt voltak a szepesi városok, melyek kiváltását az országgyűlés 1548 óta minduntalan sürgette. De a király hatalma a felvidéki vármegyék nagy részében szintén csak névleges volt, mely alól messze területek kivonták magukat, mert Kassa városa János király halála után is az erdélyiek, illetve a barát kezén maradt.
b) A királyfi államterülete. A magyar államterület második részét Szulejmán szultán az 1547-iki békében is János király fiának engedte át. E terület magva Erdély volt, a királyhágón túli tartomány, körülbelül ugyanazon terjedelemben és területi beosztással, amint az 1875-ig fennállt. Hét vármegye, a Székelyföld, a Királyföld (mindegyik székekre, az utóbb két vidékre is osztva) alkotta magát Erdélyt, mely fejedelemséggé alakult. Szulejmán azonban még a magyar anyaország egyes részeit is hozzá csatolta. Ezek Kassa városa, melyre a barát nagy éberséggel viselt gondot, továbbá a tiszai vármegyék, a Temesköz, Temesvár, Lugos és Karánsebes, Becse és Becskerek vidékével. Kassával azonban több szomszéd vármegye egészen nagy részben szintén erdélyi uralom alatt állt s így az ország első felosztásakor a királyfinak is elég tetemes darabja jutott a magyar állam-területnek.
c) Török uralom alá került terület. Végül az az országrész, melyet a szultán nem hagyott Ferdinándnál s nem engedett át Erdélynek, közvetlen török uralom alá került. Azok a vármegyék, melyek a királyi, vagy erdélyi terület sorozatában nem fordulnak elő, alkották ez időben a budai vilajetet, vagy béglerbégséget (pasalik), a budai török tartományt, mely a Duna–Tisza közötti részeket egészen a Drávántúli vármegyéken kívül túl a Dunán Baranya, Tolna, Fejér vármegyéket ölelte magába s északra és keletre is kiterjedt. Ez a terület egyszerűen az ottomán birodalomba bekebeleztetett. Ősi intézményeit elvesztette, politikai és alkotmányos élete megszünt s összetartózandóságát a nemzet testével nem a közintézményekben való hasonlatosság, hanem csupán csak a magyar nyelv tartotta fenn. Máskülönben ez a nagy, akkor legmagyarabb országrész egyszerűen kiszakíttatott a régi magyar államból. Közügyeinek alakulatára, politikai életére maga a lakosság befolyást többé nem gyakorolt. Messze, a Bosporus partján határoztak sorsa felett. Buda az iszlám egyik városává sülyedt s mint az egész birodalomnak, ekképpen a belé kebelezett magyar tartománynak is Konstantinápoly lett a fővárosa, a szultán, a hatalmas császár pedig közvetlen, korlátlan fejedelme, ki fényes kapuján, a portán úgy intézte magyarországi, mint afrikai, vagy ázsiai területnek ez önálló alakulata, egy teljesen idegen elem, a vallása és nemzetisége, erkölcsi, jogi és politikai világnézete tekintetében annyira elütő törökségnek, mint uralkodó elemnek való szervezkedése nem mehetett végbe a legnagyobb rázkódtatások és nehéz betegségek nélkül. Megérezte hatásaikat az ország minden lakosa, legtávolabbi vidéke. Tengernyi vér folyt miattuk s tengernyi bajt árasztottak mindenfelé. Százezrek vesztek el s százezrek vesztették el mindenüket a merő életen kívül… A hódítás mindenütt óriási gazdasági átalakulásokkal járt s nemcsak földönfutóvá tette a nemességet, hanem mindenétől megfosztotta, egyenesen koldusbotra juttatta… A török földről kiszorított és mindenükből kifosztott nemesek a királyi területre özönlöttek s hogy megélhessenek, a lázongó, fosztogató urak zsoldjába szegődtek… A lakosság nagy része azonban nem menekülhetett el. A szegény jobbágyok, zsellérek s hasonló viszonyok közt élő egytelkes nemesek nagy része nem futott szét, hanem megmaradt ősi telkén, melynél egyebe sem volt. Azokon a területeken, melyeket a török közvetlen uralma alá helyezett, a községek török földesurat kaptak, akivel megalkudtak s úgy ahogy, csak megéltek. Ellenben azon községek, melyek meghagyattak a király uralma alatt, de közelebb estek a törökökhöz, egészen kivételes helyzetbe jutottak. A török örökösen zaklatta, rabolta-égette és sem földesuraik, sem királyuk nem birták megvédeni őket… E részek tehát… úgy segítettek magukon, amint éppen lehetett. Nemesek és jobbágyok magánbékét kötöttek a törökkel, pénzen igyekeztek az ellenségtől kíméletet vásárolni; amint a királyuk a maga területéért, úgy egyes urak és nemesek saját jószágaikért igértek adót a töröknek… Így mindig több lett az ilyen hódolt, vagyis királyi uralom alatt álló, de a töröknek is adózó község… Ezektől a király, ha azt nem akarta, hogy lakosai szétfussanak, hogy a reájuk nehezedő töméntelen teher alatt összeroskadjanak, nem kívánhatott többé tőlük olyan adót, mint annak előtte… s ezért az 1548: XXIV. törvénycikk kimondotta, hogy azon jobbágyok, kik a töröknek is adóznak, a királyi adóknak csak felét fizessék… A török uralom terjedésével a hódoltság területe is folyton nagyobbodott… és 1549/50-ben a király kezén maradt 35 vármegyéből már 12-ben a király kénytelen volt az adón megosztozni… A királynak tehát gátat kellett a török áradatnak emelnie s a határok kielégítő védelméről kellett gondoskodnia, ha nem akarta, hogy lassanként az egész királyi terület behódoljon. E célra a határszél megerősítése, a várak és erődök hosszú sorának alkotása, őrséggel való ellátása, szolgált. Az ország első felosztása után azonnal kifejlődött az anyaországban is, a horváth és szlavón végeken már előbb a végvár-rendszer. Ez lett ez időben a nemzeti ellenállás egyik legfőbb tényezője s a királyi terület megvédésének alapja.“ Erről a végvárrendszerről az e korbeli hadművészet fejlődésének megbeszélésénél szólunk majd bővebben.