Kísérlet és útkeresés
1216Kísérlet és útkeresés
Mindez kevésbé egyértelműen, nyilvánvalóan van jelen a következő kötetben, mely már címével is meghökkenti az olvasót: a Száraz barokk 1967-ben jelent meg, s az író újabb novelláit gyűjtötte egybe.
A tartalom, a novellák szövegei sem kevésbé meghökkentőek. Hernádi Gyula szabadulni igyekszik mindattól, ami a "mesélő", a történelem-központú, jellemekre, konfliktusokra épülő novella sajátja. Nincs történet, nincsenek figurák, s így természetesen konfliktus sem lehetséges. Jogos tehát a kérdés (a Száraz barokk-kal kapcsolatban fel is tették a kritikusok), hogy akkor mi van ezekben az írásokban? Mindenekelőtt: a sztori, a mese, az alkotó képzelet teremtette figurák tagadása. Másképpen: az olyanfajta megismételhetőség, irodalmi újrateremtés tagadása, mely magát eredetinek látszik feltüntetni. Ez a törekvés egybevág a közelmúlt és a jelen európai irodalmának fejlődésvonalával: az antiregény, antidráma, antivers mindmegannyi támadás saját léte ellen. Hernádi nem külföldi példákat utánoz; noha a modern irodalom irányzatai – elsősorban a francia új regény – kétségtelenül megtermékenyítően hatottak művészetére: a Száraz barokk novellái belső, szerves fejlődés gyümölcsei. Egyfajta tabula rasa készítésének felelnek meg; a racionális logika értelmében, mely a gondolkodást elölről, s egymaga akarja elkezdeni. A novellák egy részének alapsémája a párbeszéd, méghozzá férfi és nő között. Semmit, vagy alig valamit mondó helyzetekben elhangzó közhelyek, néhol szentenciák; a beszélgetők csak a legbanálisabb külsőségekben különböztethetők meg egymástól.
A másik, e korszakára jellemző novellatípus a szintén banális, hétköznapi, egy személy köré sűrűsödő élethelyzeteket a tárgyilagos leírás (közlés) módszerével jeleníti meg. Mindkét típus a redukció terméke. A férfi–nő párbeszéd az emberek közti kapcsolatrendszerek legősibb, s egyben alapvető sémáját idézi; további elvonatkoztatás nem lehetséges. Beszélgetésük a legkevésbé sem dramatikus jellegű, s majdnem teljesen független a szituációtól, melyben elhangzik. (Ennyiben némi rokonságot mutat az abszurd drámával.) A mindennapok kényszerű és egyszerű közlései sem pontosak: a felmerült fogalmak definiálása, magyarázata képezi a párbeszédek második szintjét. A harmadik szintet azok a közlések alkotják, melyek a köznapok esetlegességén túllépve, általános, elvont jellegű léthelyzetekre vonatkozó megállapításokat, "szentenciákat" fogalmaznak meg áttételek nélkül; fogalmi nyelven, mint például a Beszélgetés című novellában: "Hisz istenben? – Nem hiszek. – Akkor hogy tudja elintézni önmagával ezt a heroikus pesszimizmust? – Nem heroikus. És nem pesszimizmus. Én a transzcendenciát itt keresem a világban. Az értékeket, az érvényesség rendjét ide akarom lehozni. – Maga szerint az élet érték? – Nincs más. Se előtte, se utána." Az idézet egyúttal Hernádi etikájának alaptételét is összefoglalja: ugyanazt, amit a Folyosók című regény hőse is képviseli. A megfogalmazás módja azonban ismét nehézségekbe ütközik. "Igen, azt mondtam, az etikának még nincs Einsteinje. Elnagyoltak, egysíkúak a fogalmaink, olyanok, mint a klasszikus fizika tételei, csak közepes nagyságrendre érvényesek."
1217A definiálás tehát ezen a – magasabb – szinten is nélkülözhetetlen. Ebből az igényből nő ki ennek a korszaknak "barokkos", gazdagon burjánzó, metaforikus nyelvezete; mely az emberi gondolkodás "száraz" sémáit, alakzatait indázza körül. Ez a nyelvezet volt a Száraz barokk megjelenésének idején a legmeghökkentőbb; a modern költészetben már honos és elfogadott, képit és fogalmit összekapcsoló, szabad asszociációk merész társításaitól zsúfolt stílus a prózai műfajban az újdonság erejével és antikonvencionalitásával hatott. Hernádi stílusa elsősorban logikai, gondolati folyamat eredménye; így hatása is a logika, az elvontság és csak ritkábban, másodsorban az érzékletesség, a láttató megjelenítés szféráiban érvényesül.
Ez a nyelvezet lendíti túl a jelenségszinten a már említett második típusba sorolható novellák leírásait is. Az író lemond a figurák belső ábrázolásáról – a fizikai benyomások, észleletek rögzítésének szintjére redukálja létüket. A leírásokból rajzolódik ki a szereplőket körülvevő közeg atmoszférája, ez, a hős alakjában tükröztetve, bizonyos közérzetélményt körvonalaz. (Ez az írói technika valóban a francia új regény eljárásait idézi.) Hogy ez rendkívül nyomasztó és sivár, vigasztalan hatást kelt az olvasóban, az csak részben, s egyes darabokban a korhangulat, az ötvenes évek társadalmi közegének az eredménye. A sivárságot maga a redukció árasztja, a "teljes ember" ábrázolásának kirekesztése az egyes novellákból. Hernádi a hagyományos epikai ábrázolás teljességét alkotóelemeire bontja, s egymástól élesen elválasztva, absztrahálva ragadja meg az embert, mint fizikai-biológiai jelenséget, s mint etikus lényt, a gondolkodás, ítéletalkotás letéteményesét.
De a cselekvő, konfliktus-teremtő ember (tehát a "sztori") sem hiányzik ebből az alkotói periódusából. A novella mint műfaj, s az epikus cselekmény azonban itt már élesen elhatárolódik egymástól: a sztori nem tölti ki a novellaszabta keretet, hanem mintegy illusztrációként, példázatként szerepel – gyakran csak pár mondat erejéig. A Jelenlét című novellában is sztorit mesélnek, egy film történetét; a jelentéktelen keretszituáció mintegy elidegeníti, idézőjelbe – tehát példázattá – teszi a filmszerű objektivitással előadott történetet. "Fiktív lejátszás" ez is, s a fiktív jelleget nyomatékosítják a lejátszást meg-megszakító értékelő, kommentáló mozzanatok; az összegzés, a példázat "tanulságának" levonása: "Edit irracionalitása összeütköztetve Zoltán abszolút humánus-racionális tartásával, véleményem szerint maximálisan az utóbbi érvényét erősíti."
Ez a mondat nemcsak a középső írói szakasz, de az egész életmű szempontjából is kulcsfontosságú. A humánum és a racionalizmus egymást feltételező ikerfogalmai ugyanis általában negatív formában érvényesülnek és igazolódnak Hernádi Gyulánál; mint ahogyan az első korszak háborús novelláiban is az antihumánus közeg irracionalitása, ennek felfokozása közvetítette a humánum és racionalitás kiáltó szükségszerűségét. Ugyanezt a képletet bontja ki az író következő regényében, a Sirokkóban is: az irracionalizmus és embertelenség egymást feltételező természetét, összetartozását példázva. Ebben a regényben Hernádi Gyula az erőszak, a félelem és a kiszolgáltatottság mechanizmusait vizsgálja, konkrét történelmi közegbe helyezve hőseit. A regény az usztasa-mozgalomról, a 1218Sándor király elleni merénylet előkészítéséről beszél, ám mégsem történelmi regény. Jóformán semmi sem utal a korra, amelyben játszódik: az írót a történelmet alakító cselekvések belső mozgatórugói érdeklik elsősorban. A főhőst, Lázár Markót a mozgalom pihenni küldi, ám a számára kijelölt "őrzőkben" Marko spicliket sejt, s sorra kiirtja őket. Feletteseinek, úgy látszik, ez a magatartás a megfelelő: ugyanis, sorozatos gyilkosságai után a merénylők kiképző-főnökének nevezik ki.
Hernádi Gyula nem törekedett a történelmi események hű irodalmi rekonstrukciójára; célja elsősorban a folyamat modelljének megbízható előállítása volt, s ehhez kínáltak számára jó anyagot a Sándor cár elleni merénylet előzményei. A modell mindenfajta fasiszta jellegű, az erőszakra és a félelemre épülő társadalom kialakulásának pszichopatológiai hátterét világítja meg. A regény világa zárt, lombikszerű tenyészet, melynek minden elemét teljesen a fenti mechanizmusok határozzák meg. Ebben a közegben érvényüket vesztik a "külső" valóság, a racionális emberi gondolkodás és az ezen alapuló emberközi kapcsolatok törvényei. Hernádi Gyula igen következetesen szerkesztette meg a regényt, egy pillanatra sem lépve ki ebből a fiktív, konstruált regényközegből; nyomasztó világának minden elemét a modell törvényeinek rendeli alá.
Regényírói eszközein mély nyomot hagyott a forgatókönyvírás gyakorlata: a Sirokkó (1969) is eredetileg forgatókönyvnek készült. Két rétegből ötvözi a szöveget: párbeszédekből és szürrealista képsorokból komponált, szabad asszociációkra támaszkodó leírásokból, melyek azonban nem a közvetlen, képi valóság megragadására, érzékeltetésére szolgálnak, hanem a puszta megjelenítésen túli, érzelmi és intellektuális asszociációtartomány feltérképezésére, a dolgok, jelenségek belső lényegének feltárására. Az író itt is – akárcsak korábbi műveiben – a konkrét és az absztrakt fogalmak merész, gyakran erőltetett egybeötvözésére tesz kísérletet; a konkrét, fogható dolgokat az absztrakció s az elvont fogalmakat pedig konkrétumok segítségével értelmezve, definiálva: "Az ól szűk terében Lázár összehúzódik, minden leépül róla, már csak a félelem absztrakt, tiszta nedvei mossák, előfutnak rejtett csatornáikból, átszakítják a milliméteres szárazság gátjait, szájába töltik fátyolos, sós ízeiket."
A regényt a kritika nem nagy lelkesedéssel fogadta; gyanakvással szemlélte a szerző újító, s olykor valóban túlzásokba tévedő törekvéseit, kísérleteit. Mert Hernádi Gyula programszerűen kísérletezik az epikával; programszerűen tagadja meg a hagyományos technikákat, módszereket. "Egyrészt arra törekedtem – írja egyhelyütt –, hogy távoli elemek kapcsolatát összetett metaforákkal jelezzem, hogy a mellőzhető nyelvi töltelékelemet kihagyjam… másrészt prózám érzékelő apparátusának kibővítésével, a konstruktív képzőművészeti látásmódnak megfelelő nyelvi eszközöknek igyekeztem polgárjogot szerezni." A képzőművészet mellett leginkább a film kifejezőeszközeit próbálta alkalmazni az irodalomban. A helyszínek felfokozott jelentősége; a szereplők mozgatása, a jeleneteket, párbeszédeket egymás mellé helyező szerkesztés a film műhelyeiben eltöltött évekre, a Jancsó Miklóssal való közös munkára utalnak.
Az erőd (1971) az író újfajta tájékozódását mutatja; ez a könyv ugyanis krimiszerű izgalommal tartja fogva olvasóját. Itt bebizonyítja az író, hogy ért a 1219cselekménybonyolításhoz, a feszültség felkeltéséhez és megtartásához, a váratlan fordulatokban bővelkedő "sztori" megalkotásához is. Módszere most is a hideg, tárgyilagos elbeszélői semlegesség, objektivitás; az elbeszélő helyett az ábrázolt események, jelenségek beszélnek. S ezek megintcsak az erőszak, a kiszolgáltatottság, betegessé torzult hatalom szociálpszichológiai viszonylatairól szólnak. A közeg, amelyet kísérlete tárgyául választ, egyszerre valóságos és absztrakt. Fodor András elismerő méltatása szerint Az erőd "nem Kelet-Európa idegeinkben még továbbélő részproblémáját, de egész korszakunk válságát: a fehér zsoldosok, katonai junták, túlhabzó gazdagság meddő unalmában perverzzé romlott haszonélvezők dermesztő bábjátékaként eleveníti meg. A Görögországba képzelt játékháború valódiságát kár volna a tényeken számon kérni. A szimptómák fertőző mérge csakugyan a levegőben van."
Hernádi nagy leleménye, hogy itt nem a valóság modellszerű elvont leírására törekszik, hanem a modellt a szélesebb regényvalóság funkcionális részeként ábrázolja. A "modell" egy gazdag görög hölgy vállalkozása; aki elhatározza, hogy az unatkozó, már minden élvezetre érzéketlen, mindent kipróbált milliomosoknak újfajta szórakozást kínál: a mesterséges háborút, mely az "igazi" háború kicsinyített, de annak minden lényegi tulajdonságát magába sűrítő mása. A jómódba belefásult gazdagok eltompult érzékeit így valódi halálveszély borzolhatja; kipróbálhatják a kiszolgáltatottság, a szenvedés különféle változatait – s ha úgy hozza a hadiszerencse, s ők kerülnek fölénybe, kiélhetik szadista ösztöneiket az ellenük harcoló zsoldosokon. A zsoldosok kiválasztása, majd egy hadijáték mozzanatainak, eseményeinek izgalmas leírása adja a regény cselekményrétegét. A váratlan fordulat, a poén a regény végén csattan: a külső valóság, az igazi társadalom belép a modell valóságába, s valósággal elnyeli, magába kebelezi azt. Hernádi ebben a művében is a szituációteremtés, a helyzetek maximális kihasználásának a mestere. Szereplői is csak ezekben a különböző, gyorsan változó helyzetekben nyerik el egyéni arculatukat; hol a várakozásnak megfelelően, hol azzal ellentétesen viselkedve. Az író ezúttal tartózkodik a nehezebben érthető, asszociatív, absztrakt leírásoktól. A jelen idejű, személytelen leírások nyelve olykor már-már a pongyolaság, az odavetettség látszatát kelti, annyira egyszerű, dísztelen; annyira csak az események, tények, jelenségek puszta nyelvi rögzítésére redukálja az elbeszélő szerepét.
