Elkomorulás az 1933-as év verseiben
Elkomorulás az 1933-as év verseiben
Az 1932–33-as évek termését sem csak a korábban elmondottak jellemezték, bár dialektikus összetettségük többnyire már magában foglalta azokat az elemeket is, melyek önálló versekké formálódva majd tovább színezik József Attila érett líráját. A Ritkás erdő alatt (1932) embere feloldódott a természetben, a Margaréta (1929) is a "völgy kerek csendjé"-nek világáról adott bensőséges természetszemlélettől áthatott, lágy tónusokkal megfestett képet, melyben azonban nem oltódott ki az értelem figyelme, a Holt vidék és a Határ (1932) a külvárosi tájleírásokhoz hasonló, bár egyszerűbb módszerekkel festette meg a magyar vidék, a paraszti élet színterének sivár képét. A Mondd, mit érlel… (1932) a kapitalista társadalomban kiüresedő, céltalanul sivárrá levő életekről ad erőteljes, némileg naturalisztikus rajzot, mely azonban világos tudatossággal láttatja meg a kizsákmányoltak közös sorsát – s mely így 363a népfrontpolitika egyik agitációs eszközéül is szolgált. A cipő (1932) kezdése és befejezése a Medáliák-ciklusban megismert varázslatok, a világba való panteisztikus, boldog beleolvadás feltörő érzését tette ironikussá. A Fák (1932) az Ákácokhoz döbbenetes pendantja (ott: "De meleg földet fogunk föld alatt" – itt: "görcsösen fogja ijedt gyökerük az elmálló talajt"); a másik versben a helyüket mindennel szemben megálló fák pusztulásra ítéltségének sejtelmét szólaltatja meg, amannál nem kisebb művészi erővel. A Kanász (1932) a népi gyermekversek hangján bolondozik, a Medvetánc (1932) a népies-varázsos versek hangvételét alakítja át keserű játékossággá, különös groteszkséggé.
Az 1933-as év első (csaknem közvetlenül a Téli éjszaka előtt álló) verse azonban már címében is valami egészen újat mond: Reménytelenül… Aztán rövidesen követi ezt az Egy kisgyerek sír (1933), majd elszórtan – később egyre sűrűbben – hasonló tartalmú, hasonló jellegű versek egész sora. Egy emberidegen világ mind nagyobb terhével való küzdés, a vele való illúziótlan szembenézés s a régi, a küzdő ember világnézetének, magatartásának megőrzésére való mélységesen humanista törekvés legfőbb jellemzője ennek a korszaknak
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Az egykor "búzaföldekkel, fellegekkel", eleven színek gazdagságával borított föld, a kristályosan fénylő, csengő tengermély világa nyomasztó álmok színteréhez hasonlatos riasztó "sivársággá üresedik. Erről a földről nem emelődik már fölfelé a tekintet (mint a Téli éjszaka szenes göröngyeiről): a semmivel nem lehet megküzdeni. Ami mégis széppé teszi ezt a verset, az a panaszkodás helyetti leszámolás bátorsága, s az okos tekinteté, mely az űrrel is szembe mer nézni, mely "vacogva" is meglátja a csillagok szépségét. Ebben a világban már "Ezüstös fejszesuhanás" fenyeget, "kard éle villan", s az idő múlása végzetes és tragikus értelmet kap. A cselekvés képzetét hozó igék és jelzők helyét egyre inkább ernyedtséget, reménytelenséget sugallók váltják fel ("hull, "elleng", "elillant", "kihűl", "omlott" stb.). A súlyosan, elmozdíthatatlanul anyagszerű tárgyakból kirajzolódó képek között riasztó jellegű látomások, benső riadalmakat sejtető lelki képek jelennek meg, az Egy kisgyerek sír (1933) pedig már a külvilággal való teljes, változhatatlan szembekerülés fájdalmát sikoltja világgá. Talán gyermekkori személyes emlék, talán csak kívülről látott kép telik meg szimbolikus erejű jelentéssel: félreérthetetlenül ő maga az összekuporodott, tehetetlenül vergődő gyermek, s az általános emberi sorsról szóló vallomás is ott jajong a feltartóztathatatlanul feltörő szenvedélyes kiáltásokban. Olyan benső világ ad minden eddiginél hangosabb jelzést önmagáról, melyben a völgyek csillámló harmata és az eső ablakon lefutó cseppje egyaránt a fájdalom könnyeként jelenik meg, melyben a földből kiemelt kődarab s az üregéből kiemelt szem képzetei idézik fel egymást, melyben minden hang mintha a kín már-már állati mélységeinek adna formát. A tudat legmélyéről egymás után fölmerülő, helyüket egymásnak átadó képek és a romantika lendületével tornyosuló hasonlatok ("Melybe az ember, állat 364és növény | belehelt minden élő meleget | s jegesen porlik sziklák peremén – sír, mint a szél az Érchegység felett"), titokzatos erőktől lázálomhoz hasonlóan megelevenedni látszó holt tárgyaknak és a modern élet mindennapjainak képei a maguk együttes kavargásában, annak a fájdalomnak adnak megdöbbentő, a korábbiakhoz nem fogható erővel kifejezést, mely a külső erőkkel szembeni tehetetlenség érzetéből fakad.
