A líra
A líra
1949–53 közt líránk eszmei művészi képlete is mélyrehatóan átalakult. Hirtelen elhallgatott a polgári líra; jelentős képviselői (Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor) főleg jogos-jogtalan fenntartásaik, a szocializmustól való idegenkedésük miatt hallgattak el, illetve végeztek értékes műfordítói munkát, akár az Új Hold lírikusainak többsége; egyesek fasiszta múltjuk miatt rekedtek kívül az irodalmi életen (Sinka István, Erdélyi József); mások hangját (Fodor József, Jankovich Ferenc) inkább a művelődéspolitika bizalmatlansága halkította el.
Illyés Gyula lírája azonban eszmeileg gazdagodott; a felszabadulás igazi versét (A statisztika kertben) ekkor írta meg; ekkor tett hitet a szocialista építés mellett (Építőkhöz) s tükrözte apró pillanatképekben az uralomra került nép életét. Ugyanakkor azonban vénája elapadt, keveset írt, lírája széttöredezett (Könny közt remény, 1952); legjelentősebb alkotása lírai-epikai (Két kéz, 1950), a néphez és teremtő munkájához való hűség elvont, személyes vallomása.
Benjámin Lászlónál lezáródott a kétely korszaka (Erdőben éltem), helyreállt benne költő és közösség megbomlott kapcsolata, személyes hitellel, de egyetemes érvénnyel teremtett folytonosságot tegnap és ma közt (Itt álltak ők); lírájának témai, hangulati és forma skálája gazdagabb, oldottabb lett; a szocialista lírát fenyegető sematizmus veszélyét Zelk Zoltán mellett leginkább ő kerülte el, verseiben mindig ott van a kiküzdött világnézet sablonoktól óvakodó hitele (Számadás).
1022Benjámin és Zelk Zoltán mellett kialakult egy csoport, amelynek minden színvonal- és karakterkülönbség mellett közös és leglényegesebb jellemzője a szocialista költői ars poetica vállalása, a szocializmus építésének lírai kifejezése és támogatása volt. Kuczka Péter harcos, közvetlenül, nyersen – nemegyszer prózaian – agitatív költészete mellett kibontakozott Kónya Lajos egyszerű, világos, dallamos lírája, Somlyó iskolázott békeköltészete, Devecseri Gábor rutinos lírája, s csatlakoztak hozzájuk a felszabadult parasztság, munkásosztály soraiból támadt új, fiatal tehetségek (Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László, Tamási Lajos). Főleg ez utóbbiak jelentkezése lényeges. Élményeik, származásuk a legszorosabban kapcsolta őket a néphez (parasztsághoz); írói jelentkezésük a nagy történelmi átalakulás legzavartalanabb, távlattal biztató idejére esett. Nép és szocializmus, nép és politika, nép és írói szerepvállalás bennük mind a polgári líra, mind Illyés költészetével szemben harmonikus egységben volt. A magyar lírának főleg Petőfi-, Arany-, lllyés-hagyományába spontánul kapcsolódva az irodalompolitika esztétikai orientálásával sem kerültek szembe.
Első lírai kötetében (Szárnyas csikó, 1949) is dús képi fantáziájával feltűnő Juhász Ferenc a paraszti felemelkedés szocialista tartalmát nemzeti költészetünk műfaji, verselési, nyelvi hagyományába kapcsolva énekelte meg (Sántha család, 1950), majd ettől az objektívebb epikától a líraibb felé fejlődve személyes emlékeit, fiúi szeretetét szocialista tudatossággal párosítva írta még jelentősebb Apám című (1950) poémáját. Új versek című kötete (1951) pedig már költői egyéniségének tudatos kibontásáról, a magyar líra egészéhez viszonyítva is új utak kereséséről vallott.
Simon István líráját a dolgozó emberrel való mély, teljes azonosulás derűje hatja át, a falun végbemenő történelmi átalakulás legközvetlenebb hitelű, legbensőségesebb verseit ő írta (Zeng a fűrész) – még ha egyelőre a költői hang és témavilág némi egyhangúsága és idillizmusa árán is (Tanú vagyok, 1950). Míg Juhász inkább az epikus – addig Nagy László inkább lírai hagyományaink erős egyéniségű újraötvözője. Természeti, népi, és a régiség kép és nyelv anyagát zárta verseibe, amelyek tömör szerkezetük révén igen intenzív érzelmi lírai hatással bírnak (A tüzér és a rozs, 1951). Benjámin és Zelk mellett főként ezek a fiatalok maradtak mentesek a sematizmus terhétől. – Ez a szocialista líra a maga egészében úttörő volt, teljesítette a történelmi pillanat nagy feladatait – de nem mindenben tudott vele megbirkózni.
A korszak költészetének esztétikai jellemzője, hogy a közvetlen líraiság háttérbe szorult, erős objektiválódási tendenciát mutat. Történeti okok játszhattak közre abban, hogy eszmeiség és esztétikum harmóniája áttételes, közvetett, sokszor epikai koncepciókon keresztül jutott reprezentatívan érvényre. Előtérbe került a lírai epika (Illyés: Két kéz, Juhász: Sántha család, Apám, Kucka: Testamentum, Zelk: Hűség és hála éneke, Kucka: Mindenkinek, mindenkinek); eluralkodott a ciklus-füzér tendencia (Somlyó: Vallomás a békéről, Kónya: Bányászlámpák, Gereblyés: Jelentés a Láng gyárból, Benjámin: Ózdi kohók, verses lírai útinaplók). A szocialista líra reprezentatív alkotásait Benjámin költészetében is az összetett, nagy építkezésű (Számadás) epikus (Tűzzel, késsel) vagy ciklikus (Hajnali karének) megoldás jellemzi.
A lírai személyiségnek ez a történeti indokú háttérbeszorulása az irodalompolitika szubjektív hibái, a személyi kultusz légköre miatt a lírai sematizmus 1023legfőbb jellemzőjévé is torzult. Különösen 1949–1951 közt elszürkülés következett be, amelynek hatása alól a legerőteljesebb egyéniségek sem tudták magukat teljesen kivonni, s amely a kisebb tehetségek személyes karakterisztikumát erősen nivellálta. A költői látás és nyelv individuális jellege háttérbe szorult, a rosszul értelmezett közérthetőség-igény miatt szinte "kollektívvé" lett, a költők egy részét inkább a primér élményanyag és tematika (Somlyó: béke-téma, Devecseri: katonavilág, Kónya: háborús élmények, Oroszlány) mintsem azok személyes megformálása révén lehetett egymástól elhatárolni. A szűken és közvetlenül értelmezett közéletiség individuálisan jellegtelen alkalmi lírát szült; a költői egyéniség konkretizálása helyett a sematizmus jellemzőjévé lett a külső világ konkretizálása: személynevek, helynevek, foglakozási ágak, termelőeszközök durva néven nevezése; a költői közérzet lírai megfogalmazása helyett az elért eredmények, a párt tevékenységének, a dolgozó nép alkotómunkájának kívülről való, objektív megközelítése (felsorolás, versbeszedés, retorika stb.). Mindez erősen hatott a kiforratlan fiatalokra, akiknek kötetében (Új termés, 1951) éppen a "fiatal" jelleg sikkadt el.
