A történetíró és a politikus
A történetíró és a politikus
A negyvenes évek közepén, amikor Eötvös, Arany, Petőfi munkássága kibontakozott, s új irodalomfelfogás kezdett feltörekedni, Bajza már nem avatkozott bele bírálataival az irodalmi küzdelmekbe. Ekkorra az Athenaeum már átadta helyét a modernebb divatlapoknak, a politikai közvélemény alakításában túlszárnyalta őt a Pesti Hirlap. Bajza kivonulása az irodalompolitikai küzdőtérről nem jelenti meghátrálását. Nem eszméin, csupán tevékenységének módján változtatott. Ekkor kerül előtérbe történetírói munkássága, és éppen a politizáló szándék jegyében. Lefordította és lefordíttatta az angol és a francia forradalmak történetét (Dahlmann és Mignet haladó szellemű munkáit), Washington életrajzát (Sparkstól), Kolb művelődéstörténetét, melynek antiklerikális szelleme kihívta maga ellen a "sötétség fiainak" tiltakozását, s belekezdett egy világtörténet kidolgozásába, melynek csak ókori részével készülhetett el. 1846-ban keletkezett Bajza egyik legragyogóbb politikai írása, a nemzetiség és nyelv ügyében mondott akadémiai beszéde, amely függetlenségi pátosza révén a reformkori hazafiság egyik legszebb dokumentuma. Bajza a nemzetietlenség ellen emelte fel szavát, különösen a felsőbb osztályok gyermekeinek magyartalan neveltetéséről szólt ingerülten: "Tanul németül, franciául, angolul. Ezen nyelveken csevegő játszótársak veszik körül, minden ismeretet idegen nyelven szerez meg. Magyar állapotokról, a nemzet múlt és jelen viszonyairól, magyar irodalomról alig hall valamit…" Az idegen, főként német befolyás ellenében a nemzeti nyelv művelése emelhet gátat. Nem elég a magyar nyelv hivatalossá tétele: fejleszteni kell anyanyelvű nemzeti kultúránkat. Az "idegen utáni kapkodással" szembeállítja Bajza a nemzeti sajátságok, a nemzeti hagyományok őrzését. De felvilágosult, liberális szellemben fogalmaz, nehogy a maradiak malmára hajtsa a vizet: "Nem hazaszeretet ellenben, vagy csupán ösztönszerű, ama szokásérzelem, mely magát a hagyománykép nyert formáktól el nem szakaszthatja, mivel azokban kényelmeket lel, sem amaz állati puszta ragaszkodás a földhöz és göröngyhöz, melyre önakaratunk és tettünk nélkül, vakesetleg jutnánk." 535Rámutat Bajza arra is, hogy az iparosodás a "német elem", a "gyarmatosítás" veszélyét növelheti. Ez valóban fenyegetett, de Bajza nem látja elég világosan, hogy nem maga az iparosodás a veszély, hanem a nemzeti ipar kiszorítása a német érdekeltségek által. Beszédének fő hangsúlya a nemzeti függetlenség gondolatára esett: "Nemzetiségünk álmos süllyedéséből ujra fölébredvén, használjuk ez időpontot, mely kétségtelenül utolsó és eldöntő, mik maradjunk jövendőre: magyar és független nép-e vagy mind nyelvben és szokásokban, mind polgári szerkezetben a németnek szolgája." Mint a Nemzeti Kör tagja, Bajza kivette részét a gyakorlati politizálásból is; ő szerkesztette az ellenzék Ellenőr című kiadványát, mely a cenzúra megkerülésével külföldön jelent meg 1847-ben. A forradalom és szabadságharc idején Bajza a Kossuth Hírlapját szerkesztette, 1849-ben pedig Futár címmel indított köztársasági elveket valló lapot, melyből azonban már csak egy szám jelenhetett meg. Világos után Bajza is bujdosni kényszerült; költői ereje még fellángolt néhány versében, de megrokkant egészsége nem tette lehetővé, hogy folytassa irodalmi munkásságát. Szegényen és elborult elmével tengődött még néhány évig, 1858. március 3-án bekövetkezett haláláig.
