E család Zala vármegyei eredetű; bölcsője Enyere nevű falu, mely ma már legalább e néven magára nem létezik. Okiratilag ismeretes törzse Herczegh, kiről a fenmaradt adatok nyomán csak annyi bizonyos, hogy enyerei nemes ember volt (nobilis de Enyereh) s IV. Béla király idejében élt.
A mi Lehoczky Stemmatographiája II. része, 2. szakaszában 307. lapján Herczeghről iratik, hogy t. i. ő Comes Belae IV. in Dalmatia, 1238. lett «»volva, az semmi okirattal igazolva nincs. Valószinű, hogy ő ezt családi hagyományok nyomán vette fel: de ezer a példa rá, hogy az eféléknek csak ott lehet és szabad hitelt adni, a hol azokat hiteles okmányok igazolják. Tény, hogy ilynem igazolható hagyományokkal igen sok család bir, s ez alól a Pogány családot sem lehet kivenni. Nagy sensatiót okozott a családban, kivált a XVII. század közepén a Herczeg név, mert nem tudván, hogy az keresztnév, egész erőt rá fordítottak, kivált a dunántúliak, hogy valamely herczegi rangú férfiúhoz kapcsolják a leszármazást. A családi irományok közt több ily töredék genealogia van 1650–60. tájáról, s azok mindenike az Ujlaky-aktól hozza le a családot, mint a XV. században köztudomás szerint herczegi méltósággal diszlett férfiaktól. Ime egy pár curiosumképen:
1. Ujlaki herczegek; Miklós; Lőrincz; Zsigmond a pogány név tanálója. Nője (Kerecsényi N.); Dénes, kamara gróf (Frangepán N.); Zsigmond Ostfi N. Mátyás k. kapit.; Imre országbiró.
Egy másik igy ir:
2. Ujlaki Miklós herczeg; Zsigmond amisit nomen Ujlaky et invenit nomen Pogány; Dénes; Zsigmond; Imre 1480. (Bánfi N.)
Ezekre czélozott bizonyosan Lehoczky i. m. 308. lapján. Nem mond rá semmit. De mi egy tekintettel láthatjuk a badarságot. A család leszármazásának, tisztába hozatala körűl legtöbb érdeme van V. Pogány Ádám egykor híres ügyvédnek, ki a legnagyobb szorgalommal dolgozott rajta, hogy felderítse azon homályt, melyet a régibb időben készült curiosa deductiók előidéztek. Lehoczkiról ki kell mondanom, hogy a mit ő összeirt, az merő zavar, ráfogás, s miket használni egyátalán lehetetlen. Az itt közlött származati táblák magokból az előttem fekvő családi levelekből (feljül a hatszázon) vannak közvetlenül egybeállítva. Azon évszámok, melyek az egyes nevekhez vannak ragasztva, azon okiratok évei, melyekben ezek eléjőnek; a többek közűl az illetőre nézve első és utolsó évüek jegyeztetvén fel csupán. Ez oklevelek Máramaros megyei Úrmezőn, mint a család törzshelyén II. Pogány Károly utódainál őriztetnek. – Sz.
Herczegnek fia volt Imre, Imrének András, ennek Péter, ezé István; s ez István az, kit az okiratok legelőször említenek Pogány melléknévvel, de Cheb, s ki 1379–1400. között élt.
A család I. Imrétől számítva két századon át keresztül a dunántúli részeken s egy ideig Horvátországban virágzott. A XVI. században szakadt ki belőle egy ifjabb ág, a Menyhárt ága, mely a máramarosi jószágokat kapván osztályrészül, alkotá a tiszai ágazatot. Ez alapon a XVI. századtól kezdvén, meg lesz különböztetve a leszármaztatásban a dunamelléki és tiszamelléki vonal.
I. Imrét, mint Herczegnek egy fiát említik az okiratok. Első feltünése 1273-ra esik, azon csaták egyikében, melyet IV. László király a cseh Oktokár ellen viselt, ki Magyarországnak Ausztriával határos széleit pusztította. Imre azon sereghez tartozott, melyet Henrik bán fia János gróf vezetett, s melynek különösb feladata volt a soproni végeket oltalmazni. E hadjáratban maga László is jelen volt, mert az 1279-ben kelt adomány-levél azt tartja, hogy Imre mester, noha e csatában maga is keményen megsebesült, mégis az ellenség közűl egy vitézt foglyúl vitt a király elébe. E vitézség jutalmául László király Imrének (s vele együtt Dénes mesternek Tamás gróf fiának közösen) ajándékozza Zala vármegyében Apsa földét, kivévén (eximendo) azt előbb Zalavár hatósága alól, mint puszta helyet. A birtokba iktatást a veszprémi káptalan teljesítette még azon évben; a megosztást pedig az adományosok között a türjei convent szintén 1279-ben. Midőn fiai számára I. Károly ugyan ez adományt 1324-ben megerősítette: akkor már Comesnek czimeztetik Imre, de hová való comes (ispán) lett legyen, arról semmi adat nem találtatik. Mivel azonban ez adomány-megerősítést nem ő, hanem fiai kérték; valószinű, hogy ekkor ő már nem élt.
I. Imrének, mint a tábla mutatja, négy fia volt: I. Miklós, I. Tamás, I. András és I. István; ezek közűl Miklós magnélkül meghalván, a három utóbbi terjeszté tovább a családot.
Miklós és Tamás 1324-ben nyerik Károly királytól az Apsáról szóló adomány megerősitését, bele foglalván oda II. Istvánt is, az András fiát; de I. Istvánról szó sincs, mi annak jele, hogy ekkor már sem András, sem I. István nem éltek. I. Miklós kivált azért is emlékezetes a család történetében, mert ő eszközölt ennek czímert I. Károly királytól 1326-ban. Az okiratok szerint a czímer egy arany sólyom, kiterjesztett szárnyakkal, szárnya alatt arany lóher, csőrében zöld galy, arany lombokkal. A családnak ma is ez a czímere.
I. István Károly alatt harczolva a piliskei vár alatt esett el, azon csaták folyamában, melyet Károly király az osztrákokkal viselt. Nevezetes I. István azért is, mert ő egy mellékágnak lett alapítója, mely következő század alatt Filemen név alatt virágzott, s mint alább látni fogjuk, I. Mátyás király uralkodása alatt halt ki.
Tamás az okiratok szerint az enyerei határból kikapván osztályrészét, ott telepítést eszközlött, mely olykor Tötös-Enyerének, néha alapítójáról Tamásfalvának is neveztetett a XV. század folyása alatt.
1328-ban, ugyancsak Miklós és Tamás, s velök együtt a már nem élő András fiai II. István és I. Péter nyerik Zala vármegyében Csébet részint magok, részint bátyjaik érdemiért. Ily érdemül említtetik fel névszerint I. Istvánnak és II. Imrének András fiának halála, amazé a piliskei már említett csatában, ezé a Stilfrid osztrák határszéli várnál történt ütközetben. Ez adomány folytán I. Pétert az iratok már Csebi melléknévvel is említik (1379).
I. Tamásnak Lőrincz volt fia. Özvegyéről mint élőről van emlékezet 1410-ben.
I. András fiai közűl csak I. Péter terjeszté tovább a családot; fiai voltak III. István, II. András és I. Jakab, kikről 1379-ben, mint már élőkről van emlékezet, mint csebi lakosokról, mert némely jobbágyaik ügyében az ő kértökre akkor rendel vizsgálatot Zichi Elek mester, Jakabnak fia zalai alispán, in persona Stephani condam vajvodae Transylvaniae et Comitis Comitatus Zaladiensis.
III. István nagy nevezetességű személy a családban. Ő az, ki először Pogány-nak neveztetik, s e szerint alapítója a család nevének. 1396-ban találtatik legelsőben e néven nevezve. 1400-ban Magister néven jő elé. 1400-ban ugyan csak nagy pere van az I. István maradékaival, kik ekkor már Filemenek, részt követelnek magoknak Enyeréből, Monyorókerekből és Harkalból. Mikép jutott az I. András ága e két utóbbi helynek birtokába: nincs rá adat; de a mennyiben mindkét birtok a Salamon nemzetségé volt: alkalmasint állitható, hogy valamelyik Enyereinek neje hozta magával; s igy bár az eddigiek közűl felesége egyiknek sincs följegyezve: valószinű, hogy alkalmasint András házasodott a nagyhirű és gazdag nemzetség közé, s ez úton jutottak e helyek az egyenes leszármazású III. István birtokába. – 1405-ben a Filemenek Cséb iránt is követelést formáltak, s miután az ügy biróilag eldöntetett: István még azon évben restatuáltatta magát.
II. András és I. Jakabnak nem voltak maradékai.
Lőrincznek I. Pál fia él 1410-ben, ki ellen s még élő özvegy anyja ellen, ki, mint az iratok után gyaníthatni a szenterzsébeti Terjék családból származott, III. István hatalmaskodási pert folytatott. E Pálról nem lévén többé emlékezet, valószínűnek látszik, hogy benne a Tamás ága kihalt.
III. Istvánnak négy fia maradt: II. Péter, IV. István, II. Jakab és I. György. Ezek közűl István és György, – úgy látszik, utódok nélkül multak ki. Rólok 1427-ben van utószor emlékezet, midőn Jakabbal egyesülten panaszolnak Zala vármegye előtt, hogy Péter ámbár csak negyed illette volna az atyai örökségből, mégis többet bir annyinál, s azért a kapornaki konvent által őt, nejét s fiait idéztetik.
II. Jakabnak egy fia említtetik Sebestyén 1437-ben, midőn Péter, ennek fia Jakab és Sebestyén a Filemen ágbeliek ellen vizsgálatot tartanak, mivel ezek az Apsa földi erdőből erőszakosan fákat vágattak ki s azokat elhordatták. Sebestyén nem terjesztette tovább a családot.
II. Péter a fenmaradt iratok szerint igen tevékeny tagja volt a családnak. 1415-ben szenterzsébeti Rufus Miklóssal együtt alispánságot viselt Zala vármegyében. Fenn van kettejökhöz szóló egy levele Jánosnak, Gersei Pető fiának, Zala megye főispánjának 1415-ből, melyben meghagyja nekiek, hogy Rugach Péter fiait Domokost és Demetert, Myseeri Dénes fiát Miklóst a jelen táborozásnál fogva semiképen ne merjék háborgatni. Felesége Katalin volt, nem tudni mely családból. Fiai I. Dénes, III. Imre, II. Tamás. – Péter 1400–1437. között élt s virágzott; de halála ideje meg nem határozható; annyi bizonyos csupán, hogy 1460-ban már nem él.
II. Tamásnak, a legifjabb testvérnek neve 1431-ben említtetik először. Úgy látszik 1487-ben halt meg, még pedig mag nélkül. Özvegyének Dorottyának (családneve ismeretlen) Dénes és a már ekkor elhalt Imre fiai 1488-ban fizetik ki az özvegyi „dos”t azon fekvőségekhez aránylag, melylyel elhalt férje Apsán, két Enyerén, Tamásfalván és Cseben birt, és erről nyugtatványozza is őket.
I. Dénes és öcscse III. Imre 1422-ben atyjokkal együtt már mint idézettek állanak azon perben, melyet nagybátyjaik IV. István és II. Jakab uj osztály iránt indítottak volt ellenök, s melynek még 1427-ben sem szakadt vége.
I. Dénes utólszor 1488-ban fordúl elő, mint igen öreg ember (senio confectus), Mátyás királynak egy Bécsben költ levelében, mely által, mivel ő maga tehetetlen immár peres ügyeit folytatni, fia pedig Péter a király mellett van elfoglalva, nekie perhaladékot enged. Úgy látszik, azután nem sokára meghalt. Feleségéről az iratokban nincs semmi adat. Gyermekeiről alább lesz szó.
III. Imre házassága által egyike volt e század folytán a család legnevezetesebb s szerencsésebb tagjainak. Neje Ostfy Borbála, leánya volt Ostfy Jánosnak (Ost fiának) Bánffy Katától, alsó-lindvai Bánfi Zsigmond leányától, s ez által gazdag örökség birtokosa, mind az Ostfiak, mind a Bánffyak jószágaiból. Ostfi János – mint az adatok mutatják, nagy könnyelműséggel kezelte nagy birtokát, s hol inscriptiók, hol zálogba vetés által tetemes részleteket elidegenített belőle mind Kőrös megyében, mind Zalában. Imrének első gondja volt apósának 1460-ban történt halálával a zálogba vetetteket vissza váltani. Mindjárt 1461-ben egyesülve két testvérével dobóczi Szalay Lászlótó következő zalai helyeket váltotta vissza: Salamonvára, Ákosfalva, Tompa, Erdőfalva, Bencze, Ján, Pálháza, Középlak, Jáhon, Szent Kozma-Demjén, Sz.-Márton, Gyertyanagh, Leve, Keresztúr, Gyökefalva, Kiszatha, Aranyad, Zalaszegh, Szentpéter, Pathud Vas megyében. – 1466. táján lakását felesége utáni jószágába Herbortyára, Kőrös megyébe teszi át, s ettől fogva ő és fiai de Herbortya névvel is jőnek elő. Neje 1468-ban meghalván, az úgy látszik rokon raszinai Bocskaiak közűl némelyek az Ostfi jószágokat bolygatni kezdték s ezek példájára mások is, kiknek Imre mindég állhatatosan ellentmondott. Igy gátolta meg Herbortya eladományoztatását 1467-ben, Osloczét 1471. 1474-ben maga és gyermekei nevében. 1480-ban már nincs az élők közt. Három fiút és egy leányt hagyott maga után: II. Györgyöt, I. Zsigmondot, I. Jánost és Katalint, ki már 1490-ben meghalt, mint raszinai keresztúri Bocskay Miklósnak (János fiának) négy évig volt ifjú felesége.
I. Dénesnek három gyermeke maradt: II. Péter, Katalin és Margit. Katalinnak férje Nádasdi Gáspár volt; Margité nincs följegyezve; az okiratok csupán annyit említenek, hogy unokája Fodoróczi Farkas volt 1550-ben, ki Margitnak Erzsébet nevű leányától származott, de férje ennek sem határozható meg.
Ezek szerint a Pogányokból a XV. század végin a következő négy férfiú élt: II. Péter, II. György, I. Zsigmond és I. János.
II. György – úgy látszik – a legidősb fiú, 1464–1501. között élt. Ez utolsó évben már csak özvegyéről szenterzsébeti Terjék Dorottyáról van emlékezet, ki Lászlónak volt leánya. Lakását Herbártyán tartotta, oda vitte haza menyasszonyát is. A gyermektelenül maradt özvegyet sógorai Zsigmond és János erőhatalommal kiszoríták a férj után maradt jószágból, s nagy pert folytatott Terjék László az apa, s István a bátya a két Pogánynyal, hogy az özvegyi just kikaphassák Dorottya asszony részére, mely pernek az ország főbirái előtt 1504-ben lett vége.
II. Péternek, Dénes fiának neve 1484-ben jön először elé az okiratokban. Ekkor ő és Imrének már említett négy gyermeke egyezséget kötnek az egymásnak leendő kölcsönös örökösödés iránt Zala megyei Leve, Sz. Kozma-Damján, Jáhon, Pachod, Keresztúr, Vásárosfalu, Sz. Márton, Gywlwiz, Györkefalva, Salamonvára, Ákosfalva, Hermánfalva, Némethfalva, Bencze, Györtyanagh, Tompa, Zalazegh, Aranyad, Szent-Péter helységekben; nemkülönben Ozthowz, Herbortya, Zoboticza, és az ozthóczi várban; továbbá Alsó-Zenicze, Felső-Zenicze, Oslócz, Zeregancz, Helgincz, Zentiván, Pethkócz, Ztokolcz, Razincza, Kis-Razincza, Banapolya, Peczelcz, Gergócz, Mezlincz, Zegenik, Kis-Zegenik, Thivanolcz, Kolbazna, Dolyancz, Loko-Derzsincz helységekben, melyek mind a herbortyai uradalomhoz tartoznak. Királyi megegyezés mellett 1485. történt meg a beiktatás a budai káptalan által. Részt vett Péter Mátyás királynak Ausztria elleni hadjáratában s 1488-ban Németujhely várának volt felügyelője (Provisor Curiae et Castri Novae Civitatis Australis). 1495-ben mint Comes Posoniensis nyeri, maga, unoka-öcscsei, és Tukaróczki Máté, királyi komornyik részére Ulászlótól Máramarosban Úrmezőt, Urmezei Tamás defectusán. Még azon évben királyi főkomornyikká lesz, s mint ilyen idézteti Bocskai Miklóst, ki neje holta után, ennek minden ingóságait elhordatta titkon Herbortyáról s azokat többszöri megkeresés után sem adta vissza, Pekri Lajos és Turóczi Bernát albánok s Kőrös vármegyei alispánok eleibe.
(Pekri Lajos Bocskai Péternek leányát Erzsébetet birta feleségül. Bocskai Miklós leágazását háromízig fölfelé, mivel a munka II. köt. 130. lap. hiányzik, ide teszem:
a) Bocska László de Razina-Keresztúr; b) Bocskai László másik (alter); János 1467.; Miklós 1490. (Pogány Kata); Zsigmond 1467.; Péter 1467.; Erzsébet (Pekry Lajos 1513.)
b) Bocska László másik (alter); Péter 1467.; Erzsébet (Pekry Lajos 1513.).
Ugyan ez évben Páni Bernát és Kristóffal minden javaikban kölcsönös örökösödési egyességet köt. – 1497-ben Ulászló királytól nyeri maga, Tukor Máté és Cheszeliczki Máté részire sz.-mihálytelki Tompa Mihály s István, ugy Járai László magszakadások folytán ezeknek Erdélyben fekvő minden javait. – 1497-ben Ellerbach János ellen perel, ki a Pogányok Cseben, Lövőn és Keresztúrban levő birtokát elfoglalta. – Zsigmond öcscsével s többekkel egyesülten Beeri András- és Jánostól zálogba vevén Szentgirolt várát és városát, ebbe beleegyezik Ulászló király s parancsolatot ad a fejérvári keresztesek konventjének a beiktatás iránt 1499-ben; ugyanez évben maga, Zsigmond, János és György öcscsei részire nyeri Ulászlótól Máramarosban a királyi jogot Fejéregyháza, Jood, Konyha, Szelistye, Borsa, Szacsal, Dragomér, Felső Bocskó, Nyágva, Alsó- és Felső-Visó helységeiben. – 1500. élt még Péter, mert a rákosi végzés alatt ott a neve, mint aláiróé; de 1501. már csak mint néhairól van emlékezet. Maradék nélkül mult ki. Utána testvérjének Imrének élő gyermekei örökösödtek. – Megemlítendő még, hogy Péter nem csak grófja, hanem birtokosa is volt Pozson várának; zálogban adta volt azt neki Korvin János, még mikor Péter Curiae regiae magister volt. (Az irat sajátkezűleg aláirva Ulászló által, melyben erről szó van, sem az időt, sem a zálogöszveget nem említi. Kelt. 1501.).
I. Zsigmond élete 1646–1526. évek között folyt le. Az atyjától mintegy 25 éves korában elmaradt ifju főelőmozdítóját nagybátyjában III. Péterben találván, az, mint a királyi udvar körében élő s előkelő hatásu fő ur bevezette oda öcscsét is, s közbenjárása által megszerzé neki nagy Mátyás király, mint János herczeg s a királyné Beatrix kegyét. Ennek lett eredménye, hogy 1494. a még alig 32 éves férfiu Máramaros megye főispánjává s a sókamarák főigazgatójává lett (Comes et Camerarius salium in Marmatia). Ez állomást megtartotta Ulászló alatt is, kit igen lekötelezett az által, hogy a családjánál zálogban volt pozsonyi várat a király kezébe visszabocsátotta. 1498. nyeri Máramarosban Veresmartot; Harkalra uj adományt kap és statuáltatja magát. Az 1499-ben nyert Fejéregyház s más máramarosi birtokokba 1504. magát ujból beiktatja. 1505. Urmezőnek vásárjogot nyer. 1507. mint a királyi udvar birái egyike emlittetik azon alkalommal, midőn Ulászló király a bányavárosok szabadságát megerősítette. 1508. Vexilifer regius. – 1518. a tolnai országgyülés őt nevezi ki egyiket a gyermek II. Lajos király mellé állított országtanács tagjának. 1522. Verbőczi Istvánnal mint követ oda jár a nürnbergi német országgyülésre. 1524. Tótország rovásolója (Dicator Sclavoniae). 1526. a mohácsi mezőn esik el, mint 64 felé járó öreg vitéz.
Felesége kisvárdai Aladár Péter leánya Fruzsina volt, ki mint özvegy, 1548-ban még élt. E Fruzsina családjához illő fényes kiházasitást nyert atyjától; de mivel Zsigmond sok országos költekezései miatt e női hozományból csak drága ingóságokban többet elköltött 2000 arany forintnál: annálfogva férje a budai káptalan előtt e summa erejéig inscribálja neki, s zálogba adja Urmező városát a hozzá tartozó 15 faluval együtt Máramarosban. Fruzsina ugy látszik 1548–1550. között halt meg; az bizonyos, hogy az utolsó évben már nem él.
I. Zsigmondnak egyetlen fia maradt: I. Péter.
III. Imrének legifjabb fiáról, I. Jánosról nem sokat tudunk. Azokon felül, melyek fentebb említve voltak, hogy t. i. ő minden családot illető kötésekben, perekben testvéreivel s atyjával együtt előfordul, nincs róla semmi följegyezve. Felesége neve is ismeretlen. 1511-ben, mint megholtról van emlékezet. Gyermeke kettő maradt: Sára, Brodarith Mátyás hitvese, és III. György, kiről csupán két okirat emlékezik, 1511. és 1518-ból. Minden nyom nélkül enyészett ki a család történetéből.
1526-ban, a mohácsi ütközet után csak egyetlen férfi élt még, ennyire elfogyott a család fi-ágban. Ez IV. Péter, I. Zsigmondnak már fentebb jegyzett fia. Emlékezete ennek először 1516-ban jön elé I. Zsigmond királynak azon okmányában, melylyel nejének Fruzsinának a már említett inscriptiót teszi. Ez inscriptió ellen Péter 1515-ben protestál a leleszi konvent előtt, melynek folytán egyszersmind tiltja Fruzsina asszonyt az inscribált javak elfoglalásától, atyját bármiféle elidegenítésektől, a királyi felséget a Pogány jószágok eladományozásától, a káptalanokat s konventeket végre ezekre vonatkozható okmányok kiállitásától. 1526-ban Técső város elöljáróival egyezségre lép, mely szerint ő némely szántó és kaszáló földeket, melyek végrendeletileg a técsői egyháznak hagyattak, kezéből kibocsátván, ezért neki makkoltatást engednek a técsői erdőben. 1534-ben megegyezik özvegy Fruzsina aszonynyal, a ki 5115 forint lefizetése után minden a férje által inscribált javakat Péternek átbocsát, némi keveset tartván meg magának, ugy azonban, hogy azok is, e felett minden arany és ezüst eszközök az ő halála után szintén Péterre szálljanak vissza. Történt ez egyezség a kapornaki konvent előt. – 1535-ben Serédi Gáspár ellen panaszol Ferdinand király előtt, hogy ez Bees nevű faluját Ung megyében elfoglalta. Ugylátszik 1538-ban történt halála, mert ez évben ingóságai összeirattak, alkalmasint azért, hogy kiskorban maradt gyermekei számára azok a tutori kéz alatt el ne prédáltathassanak. Nincs nyoma, hogy valamely hivatalt viselt volna. Lakását hol Urmezőn, hol Zalában, Cseben s Enyerén tartotta.
Felesége Zerdahelyi Dersfi Jánosnak Battyáni Perpetuától született leánya Erzsébet volt, kivel, ugy látszik, 1524. kelt egybe.
Öt gyermeket hagyott maga után: I. Gáspárt, I. Boldizsárt, II. Jánost, I. Menyhártot és Annát, ki először Illyés Tamáshoz, azután Eördögh Ferenczhez ment feleségül, s ekképen ősanyjok lett az Istvánban kihalt gróf Illésháziaknak.
I. Gáspárról, a legidősb testvérről keveset tudni. A család történetében arról legnevezetesebb, hogy ő indította meg 1549-ben azt a több mint két századig folyt „Bánfi-Ostfi” névvel nevezett pert a Bánfiak ellen, melyet a maradék többféle bonyolodásokból származott leszállittatások után, a Bossányi perbe lett avatkozás által végezhetett csak be Pogány Ádám ügyvédkedése mellett e század elején, nem igen sok haszonnal. Volt-e házas: nincs róla emlékezet; de hogy maradék nélkül halt el 1550–1554. között: az bizonyos.
Mig Gáspár élt: a testvérek osztatlanul birták az összes Pogány jószágot; a máramarosi résznek Menyhárt, a zalainak a többi három testvér levén kezelője oly formán, hogy a jövedelem egyenlően osztassék meg közöttök. 1554-ben Boldizsár bejött Máramarosba s ott, János nevében is egyezségre lépett Menyhárttal oly módon, hogy a) Boldizsár és János a mi részök csak volna Urmezőn, Nyágován, Veresmarton, Karácsonfalván, Felső-Apsán, mindazt osztályban örökösen átengedik Menyhértnek és maradékainak; b) hasonlóképen Menyhért az őt illető Cseben, Salomváron, Györkefalván, Lövőn, Pathodon, Sz.-Mártonban, Gyülvézen, Kozmadanyánban, Gyertyanaghon, Tompán, Erdőfalván, Benczén, Németfalván, Ákosfalván és Erenyéden átadja Boldizsárnak, Jánosnak és maradékaiknak. Ez egyezséget a vasvári káptalannak be is vallják 1562., azon hozzáadással, hogy a Bánfiak elleni pert a dunántúli két testvér tartozván folytatni, miután a máramarosi föld termékenyebb s nagyobb hasznot hajt, Menyhért tartozik évenként 50 forinttal járulni a per költségeihez.
Igy oszlottak meg a testvérek, s ettől fogva lett a Pogányok közt máramarosi vagy tiszai (mert az okiratok igy is nevezik), és zalai vagy dunántúli vonal, törzsei levén amannak I. Menyhárt, emennek I. Boldizsár és II. János.